Fehérségverseny

Egyes kollégákkal ellentétben azt gondolom, hogy az Orbán-beszédeket (vagy bárki mást, aki nem az euroatlanti „progresszív” szótárat és paradigmát használja), érdemes komolyan venni. Nemcsak azért, mert ezek végül törvények formájában köszönnek vissza, hanem azért is, mert intellektuális kihívások, különösen, amikor távol esnek a saját világértelmezéseinktől.

Az orbáni narratíva nemcsak izgalmas, hanem alkalomadtán valóságot is tartalmaz: a (jobb híján) liberális(nak nevezett) világképet ügyesen boncolja szét, és rámutat olyan antagonizmusokra, amelyek ebből hiányzanak – azzal a tévhittel áll szemben például, hogy az Európai Unió amolyan ártatlan, csupa jótétlélek által üzemeltetett, szupranacionális „közösség”, amelyben az erőviszonyok kiegyensúlyozottak, a szándékok tiszták. Emellett persze hazugságokkal és tévhitekkel kitömött szövegek is ezek, elég csak a genderről tett kijelentésekre gondolni.

Bizonyos értelemben felszabadító, bizonyos értelemben pedig, persze, fullasztó egy tusványosi beszéd. Felszabadító, mert az említett nyelvezetet ledobja magáról, a paradigmát szétveri, és másikat állít helyébe azzal a céllal, hogy hegemóniára törjön vele (végül is, Orbán Gramscira is erősen hivatkozott a doktori disszertációjában). Fullasztó is, mert minden hegemónia az, és mert az övé egy mélyen önző, nacionalista – és az elmúlt években egyre inkább posztfasiszta – világot vizionál, amely ugyan pontosan rámutat néhány létező feszültségre, de sokat egyszerűen mellőz vagy eltúloz. (Például mellőzi a Magyarországon belüli, vagy a kárpát-medencei magyarságon belüli osztálykülönbségeket, regionális, nemi antagonizmusokat, eltúlozza a kultúrák közötti feszültségeket.)

„Tudományos rasszizmus” éppen a Kárpát-medencében?

Orbán természetesen tévedett (vagy hazudott) a fajelméleti fejtegetésével is. Honnan is indulhatunk? Talán onnan, hogy az „európai népek” szembeállítása az „Európán kívülről érkezőkkel” nem túl sokat jelent: először is, mert az emberiség (mint egységes faj, ugye) jelen ismereteink szerint Afrikából származik, másodszor, mert Európa (egy része), mint a történelem legvéresebb, legkegyetlenebb, ipari méretű népirtásainak felelőse, a gyarmatosításai során olyan kétirányú mozgásokat indított el, amelyek az egyébként is örökmozgó társadalmakat még inkább mobilissá tette. (A birminghami Museum & Art Galleryben például emlékeztetnek arra, hogy a sokszínűség a gyarmatosítás következménye.)

Annak sincs értelme, hogy a Kárpát-medencében élők ne lennének „kevert fajúak”, még akkor sem, ha a miniszterelnök tudományos fajelmélete szerint az európaiság határozza meg, hogy ki milyen „fajhoz” (rasszhoz) tartozik. Ahogy Anca Parvulescu és Manuela Boatcă is emlékeztet egy 2020-as tanulmányában, Erdélyt már a középkortól avarok, bolgárok, hunok/magyarok, németül beszélők, mongolok, romák, zsidók és mások migrációs hulláma alakította – és a listát tovább lehet bővíteni, mondjuk, az oszmán hódítással.

Fajokról beszélni, akárhonnan nézzük, náci szöveg, legalábbis a holokauszt után kifejezetten akként hat. A „tudományos rasszizmus” gyökerei azonban nem elsősorban a nácizmusban vagy fasizmusban rejlenek: a felvilágosodás óta a nyugat-európai társadalmak legnagyobb koponyái fejtegették, hogy a különböző, általuk kitalált rasszok milyen hierarchiát alkotnak – olyant, természetesen, amelyben a legfelsőbb polcon a „fehér” ember helyezkedik el. (Zárójelben: ahogy azt David Roadiger könyve bemutatja, a magyarokat sem tartották fehérnek az Egyesült Államokban, még nagyjából a huszadik század elején sem.)

Ez a hierarchizáló gondolkodás, így vagy úgy, a mai napig jelen van. Orbán „csupán” leplezetlenül nevezte meg, a szélsőjobboldal szélsőjobboldaláról beszélve – ugyanis még a Mi hazánk választási programjában sem jelenik meg így a kifejezés: „északi civilizációról” beszélnek ugyan, meg nem kell a szomszédba menniük idegengyűlöletért sem, de a fajelmélet kimaradt a hivatalos dokumentumból. Ugyanakkor a kilencvenes években hatalmas felháborodásokat keltő Magyar Nemzeti Arcvonal hungarista párt „szellemei alapjai” között is ez olvasható: „A magyarság ellenségei a kultúránk megsemmisítése mellett a bennünk élő ősképeket is össze akarják törni. Ezt egyetlen módon lehet csak végrehajtani: a magyar faj felhígításával, más – nem európai – fajokkal való keverésével. (Az emberiség egy faj és több fajta, de a köztudatban a fajok fogalma terjedt el, ezért mi is fajokról beszélünk!)”.

Többféle rasszizmus

Áprilisban írtam arról a Mércén, hogy a magyarországi összefogott ellenzéki narratíva miért szintén rasszista. A Momentum, de más pártok által is felhangosított kelet-nyugatozás ugyanis nem más, mint a magyarok törekvése a fehérség felé: azt bizonygatják, hogy a (Melegh Attila könyve nyomán) „kelet-nyugat lejtőn” (azaz a fehér-nemfehér hierarchizálásban) a magyarok inkább „fehérek”, azaz polkorrektesítve: „európaiak”. Ez egy mélyen beágyazott rasszista paradigma, amit kétségtelenül a megszólalók zöme nem fogadna el, természetesen.

A fehérségversenynek tehát ez az egyik oldala: annak a bizonygatása, hogy a magyarok is a jó klubba tartoznak, kellőképp „progresszívek”, törekszenek a korrupcióellenességre és így tovább. Egy képzelt Nyugat-képből indulnak ki, a majdhogynem tökéletes Nyugatéból, amelyet szolgaian másolva a Kánaánba érünk majd. (Arról nem beszélve, hogy a nyugat-európai államokat úgy fetisizálják ezen az oldalon, hogy közben mélyen hallgatnak arról, ahogyan ezek az államok a mai napig szisztematikusan kifosztják a „globális délt”.)

Az orbáni narratíva ezzel szemben azt állítja, hogy ez a másolási hajlam nem más, mint gyarmatosítás, egyrészt sértő a kelet-közép-európaiakra nézve, másrészt a nem „kevert fajú” magyarok már meg is érkeztek a fehérségbe – hiszen Nyugat-Európa „kevert”, nemcsak abban az értelemben, hogy a migráció miatt nem európaiak is nagy számban élnek ott, hanem azért is, mert mindenféle életidegen ideológiákat erőltet az elit a(z egyébként) „józan” népre.

Amíg tehát az ellenzék önostoroz, mert nem elég fehér, addig Orbán a fehérségverseny győzteseinek tartja a magyarokat – más szavakkal, Böröcz József szociológustól kölcsönözve, az ellenzék „piszkosfehérnek” látja önmagát (törekedve az eurofehérség felé), Orbán pedig eurofehérnek.

Harmadik út

Kiutat semmiképp nem az biztosít, ha a másik fél narratíváját mindenestől kidobjuk az ablakon. Ez elsősorban a sajtóra kellene érvényes legyen, de végső soron mindenkire. Tényleg nem azért, mert annyira jófejek akarunk lenni, hanem azért, mert talán tanulhatunk egymástól.

A járvány és most a háború kapcsán is tendencia, hogy elhallgattatnak: nem úgy, mint Assange-ot (aki még mindig börtönben van, jogtalanul), hanem címkézéssel és stigmatizálással. Míg a kilencvenes évektől a komcsizás mint szitokszó tartja magát, pár éve a populistázás előretört, most pedig a putyinistázás az új sláger. Aki az amerikai imperializmust (igen, ezen a szón vihogni szokás, nem véve figyelembe a tengernyi irodalmat), a palesztinok, a kurdok helyzetét, az orosz és más kisebbségek ukrán elnyomását említi, az azonnal putyinista lesz, függetlenül attól, hogy igaza van-e, vagy hogy valóban a relativizálás volt-e a célja.

Ez a fajta reakció erős ellentéteket szül, és ahogy régóta tudjuk, a címkézést előbb-utóbb büszkén felvállalják az érintettek. Nem véletlen, hogy a Russia Today hatékony volt, és a kétségbeesett cenzúrázása nem fog működni. A bizalmatlanság és paranoia velünk marad, mert minden politikai erő azon dolgozik, hogy velünk maradjon.

Ennyiben a törésvonalakat nem is közöttük érdemes keresni, és nem is közöttük meg a gazdasági szféra között. Ahogy a közös nevezőt sem oligarchákkal és pártelnökökkel kellene megtalálnunk, hanem egymással: mondjuk, a Srí Lanka-i pékekkel, az arab cserediákokkal, a szikh zöldségessel, a roma autószerelővel (az egyik oldal szerint: „keletiekkel”, a másik szerint: „más fajokkal”).

Ha pedig az összpolitikai üzenet az, hogy féljünk a másiktól, akkor a válaszunk a keveredés kell legyen – jelentsen ez bármit is a szégyenletes fajelmélet hívei szerint.