A kommunizmus Erdélyben

2022. július 09. – 13:10

frissítve

A kommunizmus Erdélyben
Fotó: Vilidár István / Azopan archívum, 1980

Másolás

Vágólapra másolva

A kommunizmus és ezzel talán összefüggésben az önelvű politikai és kulturális közösség pillanatnyilag itt nálunk – halott. Helyette nincs semmi, a hiánynak nincs se politikai, se kulturális pótlása. A revízió tehát, azt hiszem, folyamatban van. És nekem máris hiányzik romániaiságom, hiányzik Erdély: a valóságos, létező és az ideális, a kommunista is.

Tamás Gáspárnak Miklós 2012-ben megjelent Antikommunizmus ma című írása szerint a kommunizmusnak nálunk felé két arca van. Egyfelől a „létező szocializmus” vagy reálszoc, amely megvalósult formájában a felvilágosodás eszméinek, a jakobinizmusnak a betetőzője volt Kelet-Európában, bár magáról valamelyest mást gondolt.

Ennek többé-kevésbé megvalósult tartalma egyfelől a radikális egyenlőség volt, amely a fizikai munka – minden korábbi társadalmi rend alapját képező – leértékelését megfordította, s ezzel együtt az örök megvetett és kizsákmányolt „prolikat”, a társadalom szubaltern „alvilágát” az érték- és politikai rend középpontjába állította, és megszüntette az uralmi pozíciók öröklésének előjogát – bár az osztályuralom és a kapitalizmus lényege en block ettől még nyugodtan fönnmaradhatott.

Másfelől – s persze többek között – a népi szubjektum plebejus felfogása, ahol a munkásosztály mint cselekvő politikai szubjektum (közösség), a korábbi uralkodó osztályok politikai uralmát egy antagonisztikus szakaszban (proletárdiktatúra) megdöntve, egy új népi – és nálunk: nemzetiségi – szintézis vízióját tartalmazta (a népek testvérisége, népjóléti intézmények és intézkedések tömkelege, közoktatás, közegészségügy, magas irodalom, költészet olykor még zsákfalvakban is, stb.).

Ma ilyesminek – egyenlőség, plebejus morál, néptestvériség, társadalmi-népi szintézis, népjóléti politika, integrált „népi magaskultúra” és közírászat – természetesen híre-hamva sincs: nemcsak a politikából, hanem a kultúra romjain szédelgő kulturális ellenzék képzeletvilágából, nyelvi készletéből és az irodalomból, művészetből, filmből is többnyire hiányzik.

Eltekintve az alul lévők nyílt megvetésétől, az értelmiségi népgyűlölettől és népundortól – amivel egyre gyakrabban találkozhatni! –, legföljebb a falvak utóparaszt maradéka, a roma-telepek, a prolinegyedek vagy egész prolivárosok lakói, a vendégmunkások, „eperszedők”, munkanélküliek és ezek különféle kevert osztálykombinációinak „traumái” iránti posztpolgári-pszichologizáló részvét megnyilvánulásait észlelhetjük.

A szociális érzékenység („érzékenyítés”, „önkéntesség”, „adományozás” stb.) persze részét képezi szórványos pedagógiai, művészi, szociális („civil”) projekteknek, ám ezek egyrészt s többnyire jó emberek magánakciói, másrészt – erőforrások, hatalom, tudás és egyebek hiányában – csak szórványos individuális terápiát, enyhe morális elégtételt nyújthatnak olykor, ami persze szép s jó, de szinte semmi.

Ez nem lekicsinylés.

Ámde a reálszoc gyenge – nem antikapitalista – tézise is ezerszer több volt ennél. Mivel ezt a ma megvetett népséget tekintették akkor a politika és a hatalom valódi szubjektumának, a hatalom egyedül jogos tulajdonosának – s még ha ennek csupán verbális szintjét, szimbolikus-kulturális jelentőségét ismernénk is el, sem lenne ez olyan kevés, de a valóságban is több volt ez verbalizmusnál. Sőt a reálszoc a kultúra valódi alanyának (szocialista realizmus, népi szociográfia, avantgárd, irodalmi és szociológiai riportok tömkelege, fölvilágosító célzatú sajtó, stb.) is őket tekintette – mindezek ma ismeretlenül, olvasatlanul, egy idegen nyelv hieroglifáiként, avítt kacatként porosodnak a kisvárosok és falvak – reálszoc – könyvtáraiban.

Csakhogy közismert tények ellenére szinte lehetetlen ma ezt az „erdmagyar közegben” állítani a rögtönítélő közröhej, a morális megbélyegzés és a cserbenhagyásos agyonhallgatás reális veszélyének vállalása nélkül…

A kommunizmus másik arca Tamás Gáspár Miklós szerint: örök. Ennek, bár részlegesen örököse a marxizmus – egy több mint százötven éves kritikai hagyomány – is, gyökerei a kereszténységben keresendők. Megvalósult formája: nincs. Természete lelki, szellemi, fogalmi vagy filozófiai. Tartalma a fennálló – minden, ami evilági – tagadása, enyhébben fogalmazva minden fennálló vagy létező kritikája. A társadalmi lét minden „objektivitásával”, „pozitivitásával”, minden külsővé válással, elidegenedéssel és eldologiasodással (intézményességgel, piaccal, árufetisizmussal, államisággal, al- és felépítménnyel stb.), szóval minden megvalósulttal, úgynevezett társadalmi realitással szemközt egy olyan forradalmi aktus ideájáról van szó, ahol egy objektív helyzet, például osztály- vagy nemzetiségi helyzet külsődleges adottsága és annak szubjektív átélése, pontosabban megcselekvése között nincs többé különbség. Minden is szubjektum – s a kövek is énekelnek.

Itt sincs szó utópiáról, egyszerűen – persze nem egyszerűen – a gondolat, a kultúra vagy akár a lélek olyan irányulásáról van szó, amely azt mondja, hogy nem kell a munka, nem kell a szolgálat, sem a rend, sem a fegyelem, sem a hierarchia és nem ismerek el semmilyen evilági hatalmat, államot, osztályt, termelést, piacot, parlamentet, szükségszerűséget, magántulajdont, háborút, stb.. A társadalmi lét talán maga is puszta illúzió, az igazság pedig lelki természetű, rejtőzködő, továbbá – s ez cseppet sem mellékes – apokaliptikus. A világ végső megítélése itt van, köztünk van, most. A feladat pedig mindössze annyi lenne, kedves elvtársak, hogy: legyetek tökéletesek! Hajlamosak lennénk ezt valamiféle visszavonulásnak értelmezni a közöstől, holott ez nem vissza-, hanem túllépés a társadalmi misztériumon az élet láthatatlan, belső messiási vetülete, a közös élet benső igazságai felé.

Ki se kell mondanom, hogy ilyeneket manapság szintén nem hisz vagy gondol senki, sem az egyházban, sem az államban, sem a társadalmuk iránt elkötelezett értelmiségiek soraiban – akik nincsenek –, sem ezeken túl.

Ami nem azt jelenti, hogy a kommunizmus gondolata egyáltalán nincs jelen. Jelen van, csakhogy el-nem-gondolt, zavaros, titokzatos, mitikus formában, azaz az antikommunizmus formáiban, melyek virágzanak. Középiskolások utcai beszélgetésből hallom ki Gyergyóban, hogy „az a mocskos kommunista”. Ki lehet ő? Valamelyik tanáruk? Egy takarító, takarítónő vagy portás? Az igazgató? Mit jelent nekik a „kommunista”? A hétköznapi, rutinos kommunistázás mellett – amin alighanem azt értik, ha valaki nem elég menő vagy médiakompatibilis, hogy „proli”, vagy talán hogy autoriter vagy bürokratikus hajlamú, ami nem ritka eset errefelé, bár ez korántsem kommunista vonás, sőt – az antikommunizmus mindkét történelmileg kialakult formája: a fasiszta és a liberális antikommunizmus is a fénykorát éli. Ez azonban engem most nem érdekel.

Inkább az érdekel, hogy Erdélyben magyarul utoljára alighanem a hatvanas és hetvenes években gondolkodtak valamelyest komolyan a kommunizmusról, mint a kapitalizmus antitéziséről. Ekkor volt utoljára halvány remény demokratikus szocializmusra, legalábbis néhány korabeli értelmiségi (Bretter György, Méliusz József, Balogh Edgár, Földes László, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella és mások) meglehetősen töredezett gondolati és művészi projektumainak tanúsága szerint.

Noha a román liberálisok – Tismăneanu et al. – tagadják, hogy létezett a hatvanas éveknek ez a demokratikus szocialista tendenciája, s álláspontjukat törvényi szinten is beiktatták – hasonlóan az új magyar alaptörvényhez; a „kommunizmust” mindkét törvényi szöveg nem történeti, hanem morális kategóriaként (bűntényként) interpretálja –, mi azon az – ezek szerint törvény- és alkotmányellenes – állásponton vagyunk, hogy a létezett szocializmusok, noha nem azonosak egészében a kommunizmus egyik fönt említett ideájával sem, nem szoríthatók morális anatéma alá és igenis tartalmaztak politikai és szubjektív igazságot, történelmi igazságtételt. Minden rettenetük mellett vagy ellenére is.

Csakhogy azzal küzdünk, hogy megtaláljuk annak a nyelvét, amit itt el akarunk mondani.

Hiszen nem eleve beteg, romlott, bűnös, amorális, sőt buta, bolond, deviáns, barbár az, aki ma bármilyen értelemben igazat ad a kommunizmus gondolatának, vagy annak igazságait keresi vidéki könyvtárak poros könyveit lapozva? – ezt veti felém az értelmiségi és népi konszenzus mai kórusa.

Mert nem nevetséges-e ma meghatódni, ha e könyvtárakban valamikori napszámos proliköltő (ezek itt nem metaforák) 1942-es végrendeletében ilyesmiket olvas: „Ne ismerjenek, amíg a dolgozók ismeretlenségben tengődnek; ne érjen be az én munkám, míg az ő munkájuk be nem érik.”

És hogy: „Bár a magam pusztulásával minden szenvedőt megválthatnék. Nem várok elismerést az utókortól. De megkövetelem, hogy elhiggyék nekem: nem volt hányattatásaiban is harmonikus életemnek egy pillanata, hogy elveszítettem volna hitemet az emberi felszabadulás lehetőségében. Dobjátok el verseimet, ha hiábavalónak ítélitek, de ne köpjetek a síromba: én hittem abban, hogy megteremtődik a munka és megbékülés világszabadsága!” Salamon Ernő félreérthetetlen szavai.

Induljunk talán onnan, hogy a pesti politika és a mi száz éve alatt alaposan megmásult nemzetiségi életünk viszonylatában alighanem a szimbolikus – s ki tudja, talán nem csak a szimbolikus – revízió korát éljünk. Egy Marx nevű ember egyszer arra utalt, hogy minden jelentős történelmi esemény kétszer kerül színre, egyszer mint tragédia, másszor mint komédia. Szomszédom és falustársam meg azt mondja: „Meglátod, ha Putyin győz, Orbán visszaveszi Erdélyt”. Ez még nem döntő érv, persze.

A magyar kormány által fölépített tőkésosztály intenzív terjeszkedése Erdélyben, illetve a magyar kormány katonai „beruházásai” és propagandája („határvadász” egységek, stb.) már valamivel konkrétabb dolgok ennél. A sajtó és jelentős kulturális intézmények Pest alá sorolása – anyagilag és politikai lojalitásban – megint valami. De persze még ez sem elég. Döntőbb mozzanatnak érzem azt, hogy az erdélyi politikából ugyanúgy, mint a kulturális mező (művészet, tudományok, sajtó) tartalmaiból, de gyakorlatából is hiányzik egy formagondolat, egy elvi kategória.

Hiányzik a gondolat, ami Trianon óta meghatározó és döntő jelentőségű – volt. Az a gondolat, amely így vagy úgy – transzilvanista, népi demokratikus, népfrontos, nemzetiségi, romániai magyar, erdélyi magyar, néptestvériségi vagy épp huszita alapon stb. –, de az erdélyi magyarságot egy önelvű, ha tetszik autonóm, különös, a maga mindenféle hiányosságaival és ellentmondásaival együtt is teljes, egységes politikai és kulturális szubjektumként (közösségként) igyekezett elgondolni, elmondani és megcselekedni.

Nem arról beszélek, hogy mi volt valójában (ami inkább társadalomtudományi kérdés), hanem hogy minek és mivé akarta látni magát, hogy mire törekedett, bárhogy volt is ez hol „illúziós”, hol meg „realista”, vagy másegyéb. Az önismeretre és annak aktív kulturális és kritikai gyakorlataira gondolok, amit régebben úgy mondtak, hogy nemzetiségi és társadalmi önszemlélet.

Nos mára minden ilyesminek úgyszintén írmagja veszett. Még a teljesen naiv és ködös „őselvű”, „gyökeres”, „autochton”, „eredetvadász” autonomista fantáziák is jórészt mintha eltünedeztek volna, vagy betagozódtak valami egészen másba: a revizionizmusba. Ami – nekem sem világos még, hogy miként – talán összefügg azzal, hogy a kommunizmus sincs elgondolva, hogy annak is vége. Ha ki tudnám bontani most ezt, talán fény derülne a társadalmi tudattalanunk egy rejtélyére, arra, hogy a kommunista hipotézis démonikus-szellemi árnyéka, inspirációja nélkül nem lehet elgondolni az önelvű erdélyi magyar politikai közösséget sem. Csak még nem tudom kibontani.

De e hipotézis azt jelentheti, hogy a revíziónak ma alighanem nincsenek szubjektív akadályai, bár gondolom vannak objektívek.

E hipotézis esetleg arra is fényt deríthet, hogy amit a Trianon-évforduló kapcsán a magyarországi politikai bal- és jobboldal mindvégig egységesen mondott, nevezetesen, hogy Trianon máig ható trauma, aminek nem volt feloldása, s amit politikai oldaltól függetlenül, közösen kell Magyarországon gyászolni, szóval a magyarországi össznépi Trianon-siratás burkolt – vagy nagyon is nyílt – revizionizmus. Mert ha azt mondják, hogy a „Trianon-traumának” nem volt és nincs megoldása, az azt jelenti, hogy Magyarországon egységesen tagadják mindazt a társadalmi, nemzetiségi, kulturális és politikai önteremtést és megmásulást, amit az elmúlt száz évben kiküzdöttünk.

Mert ha – tehát szerintük – nem volt megoldás, nem született érvényes válasz Trianonra, akkor ezek szerint ki lehet dobni az ablakon például az elmúlt száz év erdélyi magyar irodalmát. Akkor egyáltalán nem számít az, hogy a „nagy háborúra” Erdélyben olyan kulturális válaszok születtek, mint a polgári humanizmus egyik remekműve, A fekete kolostor, Markovits Rodion kollektív riportregénye, A szibériai garnizon és a nőiség és a háború problémáját kutató Tüzes kemence. Akkor egyáltalán nem érdekes, hogy Bözödi György 1936-ban a Székely bánjában megírta Orbán Balázs romantizáló Székelyföd leírásának kritikai szociológiai ellenszövegét. Akkor nem számít a huszita néptestvériség transzilvanista és népfrontos változatának (a Budai Nagy Antal históriájának és az Ének 1437-rőlnek) a dialektikája sem. Akkor nem számít a Gaál Gábor meg a Korunk, sem a Helikon, sem a Periszkóp, sem az Utunk, sem az Igaz Szó, nem számít Hervay költészete és Simon Magda Holocaust-riportja (A nagy futószalagon), nem számít A búcsú a trópusoktól és nem számít Bretter György sem, meg Az illúziók kávéháza, meg a MADOSZ, meg a Vásárhelyi találkozó, a Kriterion és a többi, s még mennyi minden nem – hogy csak a magam szűkebb szakterületének közösségi-kulturális teljesítményeit említsem random, amelyek külön és egységükben is mindmegannyi válaszok az úgynevezett „Trianon-traumára”.

Nekik csak annyiban számít, amennyiben revízió tárgya lehet.

De vajon lehet-e? Nem nagyon. A revízió mindezt hatályon kívül helyezni törekszik, s legföljebb ha iktatható szociális tényhalmazként rendszerezi, archiválja, hacsak nem egyenesen elfelejtendő rémálomnak javasolja majd „romániaiságunkat”.

És az, hogy Magyarországon úgy gondolják, hogy Trianon nem lezárt ügy, egyben azt is jelenti, hogy nem tudták elhelyezni, befogadni, integrálni és elismerni a nemzetiségi magyar közösségek kiküzdött társadalmi és kulturális szubjektivitását, elkülönböződését, megmásultságát, önelvűségét.

De ez még mindig a kisebbik gondnak tűnik. A nagyobb, hogy a föntebb felsoroltak, tehát az önelvű nemzetiségi szubjektivitás, a kisebbség mint a lokális és az egyetemes valamiféle szintézise, még ha csak az erdélyi íráskultúra tanúságtételeiben is, alighanem a mai erdélyi magyar politikai, kulturális, gazdasági „közösségnek” és a népi képzeletnek sem kell. Nem foglalkozik vele, nem érdekli, széthányja, önszemléletének ilyesmi nem része.

Ergo mára valahogy mindenki, vagyis a döntő többség revizionistává lett. Az elfáradt, szomorgó, amorálisan moralizáló, társadalmi elkötelezettségét és önszemléletét elveszített értelmiség nihilizmusa nem cáfolja, hanem erősíti ezt az intuíciót. S különben is, inkább Pestre menne, vagy meghívna pár tekintélyt Pestről, s nem zavarja, ha az, már ahogyan egy vidéki provincia adminisztrátoraival illik, leereszkedő követelőzéssel bánik vele. Hisz ő is így bánik a maga „vidékijeivel”. A „népek” önfeladó Orbán-szervilizmusát most nem is boncolva.

Mondom még egyszer az alapeszmét, amely a régi erdélyi/romániai magyar értelmiség javarészének (ám nem csak nekik) közös álma volt: ez itt nem rész, a magyar egész „leszakadt” tartozéka. Hanem önálló egész, totalitás. Nem az „egyetemes magyar” részeleme vagyunk, hanem önelvű és egyetemes szubjektum és közösség. Amely nem elemként, annak csonkaságát kipótló protézisként viszonyul a magyar teljességhez, ahogyan a revíziós térképek legói ábrázolják, hanem bonyolult társadalmi, politikai, nyelvi és kulturális közvetítéseken keresztül kapcsolódik a magyarországihoz (a romániaihoz is): részben az egészet megkettőzve, részben s lényegileg eltérítve, megmásítva, elkülönböztetve azt.

A nemzetiségi magyar önálló, új szintézis a magyarországival (és a romániaival) szemközt. Ami azt jelenti, hogy efelől nézve a revízió: hódítás. Államjogilag Magyarországhoz tartozva sem törekedhetnénk másra, mint most Romániában: társadalmi, politikai és kulturális autonómiára a néptestvériség, de nem az azonosság, az azonos politikai test jegyében. Tehát mint – és ezt lesz nehéz felfogni – magyarországi magyar kisebbség. Ahogyan az a középkori kezdetek óta volt.

Összegezem a hipotézist: a kommunizmus és ezzel talán összefüggésben az önelvű politikai és kulturális közösség pillanatnyilag itt nálunk – halott. Helyette nincs semmi, a hiánynak nincs se politikai, se kulturális pótlása. A revízió tehát, azt hiszem, folyamatban van. És nekem máris hiányzik romániaiságom, hiányzik Erdély: a valóságos, létező és az ideális, a kommunista is.