Világos, hogy sötétség van

2022. június 25. – 10:09

frissítve

Világos, hogy
sötétség van
A GirlUp mozgalom tagjai a román parlament előtt tüntetnek a szexuális nevelés iskolai bevezetése mellett, 2021. július 8-án – Fotó: GirlUp Facebook-oldal

Másolás

Vágólapra másolva

Az iskolai szexuális felvilágosítás törvényes kereteinek parlamenti vitája kapcsán hideglelős és vérfagyasztó szellemi sötétségbe volt alkalmunk ismét betekinteni.

Miközben éppen nyár van, a csapból, az Instából és a televízió képernyőjéről is twerkelő csajok és fényesre polírozott bicepszű alfahímek áradnak a reggeli, a déli és az esti műsorban is, miközben tangában és csiptetős mikrofonban a túlélésért harcoló celebeknek drukkol minimum a fél ország, a képviselőház pulpitusán elhangzik az a mondat, hogy: „Az ilyen típusú oktatással csak a nem kívánt terhességek számának emelkedését érik el, hiszen ez nem más, mint az időnap előtti szexualizáció, szuperszexualizáció, hiperszexualizáció, amely tulajdonképpen csak olaj a tűzre.”

Ilie Colesa aranyszájú AUR képviselő lírai felszólalásában természetesen az iskolai felvilágosító órák hasztalanságát ecsetelte ilyen plasztikusan, milyen kár, hogy ilyen hamar kifogyott a szuflából, és nem fújta tovább azt a nagy és üres lufit, amit álszent és a témában járatlan párttársaival együtt egyébként is eregetni szoktak. Ha az embernek elég jó a kedve és szereti a horrort, így a júniusi verőfényben, néha akár viccesnek is találja a honatyák és honanyák mélységes ignoranciáján való derülést, ám a borzasztóból is megárt a sok, pláné, ha nem fikció. Márpedig a mi országunkban a szexszel kapcsolatos sötétség nem egy mese.

Bár ezzel legkevésbé azok szeretnek szembesülni, akik egyébként a szabályokat hozzák. Az igazság az, hogy szexuális felvilágosítás egy hatalmas gyűjtőfogalom, ami a hétköznapi élet rengeteg aspektusát befolyásolja. Teljesen mindegy, hogy mi a konkrét elnevezése – lehet egészségügyi oktatás, életről szóló tanulmányok stb. – , a lényeg az, hogy azok szerint, akik tényleg értenek hozzá, ez a fajta tudás, ismeret és az ebből fakadó viszonyulási formák meghatározóan befolyásolják egy ember életét: fizikai, intelektuális, érzelmi, spirituális vagy akár anyagi értelemben is, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsem.

Hogyan lehet mégis, hogy ebben a fontos kérdésben, az elmúlt harminc évben a felfokozott indulatokon kívül semmi érdemi fejlődést nem tudunk felmutatni a saját életünk, azaz törvénykezésünk, szabályozásunk, oktatásunk, viszonyaink és szokásaink területén?

A választ én sem tudom. Látom, tapasztalom viszont a zsigeri viszolygást, amikor a téma felmerül, és csak találgatni tudom, miért esik annyi ember kétségbe, miért pirul, miért lesz haragos és miért forgatja rögtön a szemét, ha elhangzik a bűvös szó: szex. És egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy mindenekelőtt nekünk, felnőtteknek kellene most már halaszthatatlanul tisztába tenni a fogalmainkat, megtanulni dolgokat, hiszen egyre világosabb, hogy egy amúgy véresen komoly ügyben mi felnőttek csak hárítunk, és mondvacsinált kifogásokkal kerüljük ki, hogy egyszerű és érthető szavakkal beszéljünk két ember közötti testi kapcsolatokról, és mindarról, amit ez a kapcsolat feltételez, és ami ennek a kapcsolatnak a következménye, vonzata.

Az első és leginkább megdöbbentő tény, ahogy a törvényhozók a felvilágosítás kapcsán a gyermekek ártatlanságát, tisztaságát féltik. Mikor erről beszélnek, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne ismernék az abuzált kiskorúakról szóló statisztikákat, vagy azt, ahogyan a román igazságszolgáltatás kezeli az ilyen eseteket. Ahogyan relativizálják a bántást, ahogyan törvényszéki bírók képesek kimondani, hogy konszenzuális nemi kapcsolat történhet egy felnőtt és egy tízéves között. Ahogyan eszköztelenek és fogalmatlanok azok, akiknek szakmai kötelessége lenne ezeket a gyermekeket megvédeni. Fizikai fájdalmat okoz például végigolvasni a PressOne cikkét arról, hogy a szexuálisan abuzált gyermekek kihallgatása során, a szakmaiatlan eljárások nyomán egy ilyen kiskorút sokszorosan abuzálnak az „igazságszolgáltatás” módszerei is, ahogy a folyamaton végighaladva újra és újra el kell mesélnie és átélnie a vele történteket. Ilyenkor hol az aggódás a gyermekért? A számok azt mutatják, hogy Romániában naponta megerőszakolnak legalább egy gyermeket…

Képzeljék, ez is a szexuális felvilágosításon múlik! Hogy hogyan viszonyulunk egy bántalmazotthoz, hogy mit tekintünk bántalmazásnak a magunk vagy a mások életében, hogy hogyan érezzük vagy nem érezzük magunkat felelősnek a magam vagy a mások testi és lelki jólétéért.

És akkor is megdöbbentő a gyermeki ártatlanság felemlegetése, amikor az Európai Bizottság felmérése mondja, hogy 11 év az az átlagéletkor, amikor egy gyermek pornográf tartalommal találkozik. Persze, mindig a más gyermeke, nem a miénk – igaz? Nem igaz. Minden jel szerint a miénk is, függetlenül attól, hogy elmondja vagy nem mondja nekünk. Hogy ez miért baj? Hogy ezt miért sérelmezik azok, akik egyébként a szexuális felvilágosítást szorgalmazzák? Mert ez tényleg káros. Mert ez tényleg mélyrehatóan befolyásolhatja egy kisgyermek szexuális egészségét, önértékelését, jövendőbeli társaihoz való viszonyát. Komoly veszély áll fenn arra, hogy a kielégítő, élvezetes szextől fosztja így meg magát az embergyerek, olyan beidegződéseket, sémákat alakítva ki a pornó lelketlen, mechanikus megközelítését példának tekintve, amely által pont a hús-vér szex izgalmát, örömét lesz képtelen megélni. Nos, ezeket a 11 éveseket féltjük a felvilágosítástól? Még azt a lehetőséget is megtagadjuk tőlük, hogy legalább az iskolában elhangozzék, hogy a pornó nem a követendő példa?

A gyermeki ártatlanságot emlegetni, miközben nálunk van a legtöbb kiskorú leányanya Európában?

És nem beszéltünk még abortuszról, a fogamzásgátlók elérhetőségéről, vagy egyáltalán a teljesen normális gyermeki kíváncsiság jó irányba tereléséről. És beszélhetnénk, írhatnánk még hosszan azokról a jelenségekről, amelyeket mind-mind a szexuális élettel kapcsolatos tudatlanság, a félinformációk, a tabusítás, az álszentség okoz. De minek?

Nem lehetne inkább elismerni, hogy zavarban vagyunk, mert mi is így nőttünk fel, nekünk sem beszéltek erről? Elismerni, hogy közöttünk, mai felnőttek között is kevesen vannak azok, akik őszintén azt mernék mondani, elégedettek a saját szexuális életükkel, és még kevesebben vannak azok, akik bevallanák, hogy jócskán volna mit tanulniuk ezen a téren? Vagy elmondanák, hogy csak felnőtt fejjel, sok csalódás, fájdalom, sokszor bántás után ismerték fel, hogy milyen is az a jó szex, amit a megfelelő partnerrel, egymásra figyelve, „jókor, jó helyen” csinálnak. S hányan vannak azok, akik elismerik, számukra kötelesség vagy rémálom a testi kapcsolat?

Kétségtelen, nem egyszerű szembenézni ezekkel a helyzetekkel. Mint ahogyan sokak számára saját gyermekükkel is rendkívül kínos mindezt megbeszélni. Akkor meg miért nem hagyjuk, hogy legalább az iskolában, szakmai szempontok és szakértők segítségével legyen szó róla? Hogy legalább az esélye meglegyen annak, hogy a következő generáció talán kevésbé rontja el azt, amit mi olyan egyértelműen jól elizéltünk.