Látjuk, hogy alakul

Az elmúlt harminchárom évben átalakult az európai, eurázsiai társadalmak államszerkezete, politikai rendszere, s evvel párhuzamosan – „most, amikor végre szabadon beszélhetünk” – átvette az uralmat a feledés, az értetlenség, a tudatlanság és a hamisítás.

Ez avval kezdődött, hogy Kelet-Európában, Közép- és Kelet-Ázsiában az 1989 körül összeomlott „reálszocialista” rezsimek utódállamaiban elkezdték intenzíven olvasni a nyugati (főleg amerikai) politikatudománynak és történetírásnak a hidegháború korszakában (1947-56) keletkezett antitotalitárius alapműveit, amelyek természetesen az SZKP XX. kongresszusa előtti, az 1920-as évek második felében kibontakozott, a második világháborúban megszilárdult, ám ugyanakkor válságba került sztálini korszakra vonatkoztak.

1956 (a XX. kongresszus, a lengyel válság és a magyar forradalom esztendeje) cezúrát jelentett, amelyet a kelet-európai ex-reálszocialista társadalomtudomány és értelmiség nem vett észre (pontosabban: ennek a nyugati irodalomnak a hatására elfelejtett), emiatt aztán minden történelmi változást 1956 és 1989 között a változatlanul sztálinistának tartott kormányzati vagy államrendszer puszta engedményeként írt le, amely a rendszer alapvető jellegzetességein nem változtatott sokat. Ebből azt a meghökkentő következtetést is levonhatjuk, hogy a közvélemény könyvet, folyóiratot olvasó része a legcsekélyebb tudomással se rendelkezett a saját életkörülményeinek az eredetéről és fogalmi fölépítéséről (meg a tényeiről is alig), és fölhagyott vele, hogy az önmagát szenvedélyesen magyarázni-értelmezni óhajtó ún. létező szocializmus egykönnyen megismerhető alapvonásait egyáltalán tekintetbe vegye.

Az orosz kommunistáknak és a Kominternnek az eredeti programját már az 1920-as években föl kellett adni. Ennek a – tárgyunk szempontjából döntő – eleme az volt, hogy a szocialista forradalmat „a leggyöngébb láncszem”, Oroszország összeomlása, a cári rendszer működésképtelensége tette lehetővé, de ez csak gyújtóláng volt (kellett volna hogy legyen) az európai, azaz a „nyugati” forradalom kiküzdéséhez és győzelméhez, mindenekelőtt Németországban, a volt Osztrák-Magyar Monarchiában meg Dél-Európában. Mint tudjuk, ezeken a helyeken a hadsereg, a fasizmus és a fasisztoid-autoritárius „rendi állam” legyőzte a forradalmi baloldalt (és evvel megmentette az európai kapitalizmust); a spanyol polgárháborúban elszenvedett vereség, a belekényszerülés az antifasiszta népfrontba együtt a reformistákkal és parasztpártiakkal már eleve megváltoztatta a Szovjetunió, a bolsevik párt és az akkor még hatalmas és erős kommunista világmozgalom önképét és politikáját. Már akkor fölcserélték – még csak szimbolikusan – a „proletariátust” a „néppel”, a világforradalom (amely persze permanens forradalmat jelent és amely még a szociáldemokráciának is jelszava és reménye volt egy ideig) a program alapeleméből büntetendő trockista elhajlássá változott. Magyarán: a kommunista mozgalom forradalmi világpártból konzervatív-állagőrző nemzeti rendpárt lett (ezt jelentette Sztálin alapgondolata, a „szocializmus egy országban”), amelynek a Nagy Terve nem volt egyéb, mint a Szovjetunió, illetve a befolyása alatt álló „szocialista országok” katonai és diplomáciai védelme, illetve „a szocialista világrendszer” gazdasági sikere, gyors „modernizációja”, gépesítés, fogyasztásnövelés, az aufklärista rendfogalmak bevezetése (csatornázás, mocsárkiszárítás, folyószabályozás, higiéniai szigor, kötelező közoktatás, szekularizáció, közegészségügy, villamosítás, de facto munkakényszer, „az életszínvonal emelése”, a közigazgatás-nyilvántartás kiépítése, tudományfejlesztés stb.).

Evvel szoros összefüggésben enyhült – a Párt szemszögéből nézve: megszűnt – a forradalmi terror, kiengedték a Gulag foglyainak többségét (amnesztia Magyarországon, hallgatólagos paktum az ötvenhatos értelmiség zömével), tehát megváltozott a megszűnőben lévő proletárdiktatúra politikai rendszere.

A rendet, fegyelmet, hierarchiát mindenekelőtt a fogyasztás megnövekedése (munkalehetőség, lakás, autó, nyaralás) és a kulturális manipuláció (könnyűzene – „esztrád” – , operett, giccs, tévé, rádiókabaré, ideológiamentes ismeretterjesztés, filmvígjátékok, nyugati kommersz importja, tilalmak fokozatos föloldása, szórakoztató sajtó, a „harc” után a „boldogság”) tartotta fönn az erőszak helyett. (Nem csoda, hogy az államvédelem értelmesebb tisztjeit a tömegszórakoztatás és a tömegkommunikáció „frontjára” vezényelték át.)

Forradalmi despotizmus helyett tehát a manipulált konformizmus uralma következett be – ami föltűnően hasonlított a nyugati társadalmakhoz, mínusz politikai pluralizmus meg a Nyugaton is sokáig (1968-ig) keményen korlátozott gondolatszabadság – , amiben nemcsak a sajátosan kommunista célképzetek tűntek el, hanem még az ún. polgári baloldal egalitarizmusa is.

A rendszer belső bírálata – szociográfiák, dokumentumfilmek, gazdaságszociológiai kutatás, „valóságirodalom”, publicisztika – az egyenlőtlenségeket mutatta ki, akárcsak ma. Ez „haladó” szövegkorpusz, „haladó” a szónak berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Gergely (1763-1822), a jeles szabadkőműves által fölavatott értelmében (főműve a magyarországi parasztok állapotáról 1806-ban jelent meg, latinul, és kevesen olvasták, olvassák). Itt már nem a „szocializmust” bírálták – ugyan hol volt már mondjuk az 1970-es években „szocializmus?” – , hanem a polgári társadalom befejezetlen projektjét, amelynek a középpontjában nem a terebélyesedő tulajdonosi középosztály áll, hanem a legszegényebbeket is fölemelő egyenlőség, a szociális eredetű szenvedés és patológiák eltüntetése.

Az 1956-i fordulat és cezúra – magyaroktól különösen meglepő – tudomásul nem vétele okozza (részben) a politikai fogalom- és szóhasználat megkergülését, amelynek csak részben az oka a tudatos manipuláció, bár benne van. A „keleti tömbben” (Eastern Bloc) általában is ismeretlen a marxizmus, az egykori Jugoszlávia kivételével, amely nem állt szovjet fönnhatóság alatt és beengedte a nyugati hatásokat, az eurokommunizmus nevű lagymatag eretnekségtől (a latin országokban) a radikális új baloldalig. (Lukács Szolzsenyicin-tanulmánya is csak Jugoszláviában jelenhetett meg magyarul.)

Ma a „létező szocializmust” (reálszoc), tehát általában „a kommunizmust” (ahogy a reálszocot a szélsőjobboldali publicisztika nevezni szokta) a másutt már rég kimúlt hidegháborús, szovjetellenes, mindenekelőtt antisztálinista nyugati szakirodalomból kiindulva szokás valamiféle rideg-racionális etatizmusnak tekinteni. Holott a fokozódó állami beavatkozás minden állam sajátossága volt a XX. században, hiszen a tiszta piaci, szabadkereskedelmi korszak végét már a XIX. század utolsó harmadában konszenzuálisan bejelentették, nem is támadt föl újra, a neokonzervatív (thatcheri stb.) kísérletek ellenére se (akkor se, ha a szociális programokat megpróbálta kibelezni... kicsoda?... hát az erős állam). Szemben a térségünkben elterjedt hiedelmekkel, az egalitarizmus és az etatizmus (az újraelosztás tekintetében) nem marxista célkitűzés (legföljebb átmeneti technikának gondolták, de a polgári társadalmon belül, már a XIX. század utolsó harmada óta; szemben az elterjedt közhelyekkel, a XX. század az állami beavatkozás évszázada volt, variánsai: szociáldemokrácia, fasizmus, New Deal, sztálinizmus, jóléti állam). A fölvilágosítók és a jakobinusok nem marxisták. Az egyenlőség a liberalizmus fogalma: a jobbágyfölszabadítás hívei (a Magyarországon az itt már hagyományos téves terminológiával „centralistáknak” és „doktrinéreknek” nevezett csoport – Eötvös, Szalay, Csengery, Trefort – tagjai), a nemesség privilégiumainak fölszámolói, a felekezeti különbségtételt és a nemzetiségi üldözést befejezettnek tekintő történelmi szereplők liberálisok voltak.

Mellesleg: az igazi liberálisok nem nézik le a népet, amelynek írástudatlanságáról nem a nép tehet, hanem jogokhoz akarják juttatni – jogokhoz és arányosan újraosztott anyagi javakhoz, szolgalmakhoz és szolgáltatásokhoz – a nép minden tagját, különösen a nélkülözőket és az átlagosnál inkább elnyomottakat.

A liberálisok „antiszociális” beállítása (amelyben a mai, „liberálisnak” is nevezett, eltájolt pernahajderek is osztoznak) merő tudatlanság, esetenként rágalom. A régi liberálisok „fölülről” (esetenként – pl. a magyar esetben – az arisztokratikus uralmi elitek és a monarchia segítségével, a reakciós, antiegalitárius középosztály, nálunk főleg a dzsentri és a kisipar, kiskereskedelem tömegeivel szemben) reformálták a társadalmat. Angliában is az akkori tory arisztokrácia (Lord Beaconsfield, azaz Benjamin Disraeli vezetésével) adta meg a szavazójogot a munkásoknak, s evvel balra nyomta a liberálisokat, akik az I. világháború után túladóztatással egyszer s mindenkorra tönkretették a brit arisztokráciát (Lloyd George reformjaival). Az egalitárius haladás „antidemokratikus” volt annyiban, hogy fölülről teremtett többséget az akkor még nem képviselt dolgozóknak a cenzusos választójog jóvoltából formailag (politikailag) többségi, társadalmilag kisebbségben lévő középosztály kárára.

A „demokrácia” terminusa Kelet-Európában a hallgatólagos közmegegyezés értelmében csak olyan politikai tényállásokra vonatkozhat, amelyek a nem bírált, hanem rágalmazott vagy immorálisan rehabilitált, 1989 előtti reálszoc rendszerben nem lelhetők föl, tehát mindenekelőtt a többpártrendszerre, a többé-kevésbé szabad választásokra, a sajtószabadságra és a művészeti-tudományos szabadságra. Ez így nagyon korlátozott érvényű és nem is jóhiszemű (hallgatólagos) megállapodás. Történelmileg ugyanis a többség érdekében, a többség tevőleges közreműködésével – a választott törvényhozás és a törvényhozásnak felelős kormány cselekvési szabadságának korlátozásával, vö. a svájci plebiszcitárius demokráciával – folytatott politikát tekintik demokratikusnak. A demokrácia alapgondolata (a nép közvetlen hatalma) összeegyeztethetetlen a „választások” és a „képviselet” eszméjével – ezt a föltalálók (az angolok) nyelvén nem „demokráciának”, hanem „képviseleti kormányzatnak” nevezik (representative government), amint többször megírtam már; örülök, hogy ezt Alain Badiou is hangsúlyozza. A „választások” már többször végződtek diktatúrával, általában azonban kevés változást hoznak, és összeegyeztethetők a legkülönfélébb politikai gyakorlatokkal, pl. a képviseleti kormányzat fő előnyének (a hatalomkorlátozásnak) a szétverésével, miközben a parlamentarizmus formálisan fönnmarad.

A „létező szocializmus” (a pártfunkcionáriusok és a pártértelmiség minden kiváltsága ellenére) igyekezett mindenkinek – különösen az ipari és kereskedelmi munkásoknak – javítani, folyamatosan emelni az életszínvonalát, megteremteni a teljes foglalkoztatottságot. Ezt persze szűkítette a Nyugaton épp úgy megtalálható diszkriminatív nemi és etnikai beállítottság. Az, hogy Kelet-Európában a legalacsonyabb, pocsékul fizetett beosztásokban végzett munkához a romák is hozzáférhettek, nem volt valami nagy jótétemény; a mai nemzedék szégyene, hogy erre a satnya egyenlősítésre sokan nosztalgiával emlékeznek (leginkább maguk az idősebb cigányok).

A reálszoc se volt igazságos (azaz egalitárius) társadalom (de a mainál igazságosabb), pont úgy és pont annyira és pont azért, amiért a nyugati ex-jóléti államok is (vagy se).

Az nem újdonság, hogy „kommunistának”, ne adj’ Isten „anarchistának” nevezik a legszerényebb, de valamicskével méltányosabb adórendszer támogatóit, ez így volt 1944-45 előtt is.

A kommunisták és a szociáldemokraták hagyományosan támogatták az egalitárius gazdasági és politikai (alapvetően liberális) reformokat, de az alapvető cél a tulajdon, az áru, a pénz, az állam, a szexuális kényszer, az osztálytársadalom, az etnikai diszkrimináció teljes megszüntetése lett volna – mindez politikai tényezőként az 1920-as évek végén megszűnt, és soha nem is tért vissza a hivatalos munkásmozgalom fogalmi és szervezeti keretein belül. Ha nyájas olvasó hallja valakitől, hogy ezek a célkitűzések valóság- és életidegenek, akkor válaszolja azt, hogy igen, ezek az utópia tulajdonságai, a forradalmi, következetes baloldal pedig utópiából akar(t) valóságot formálni, ami a jelenlegi valóság megváltoztatásával jár, nem pedig az elismerésével („a valóság” ezt jelenti ugyanis a vulgáris közbeszédben: a status quo-t).

A fasizmus egykori és mai sikerének magyarázata, hogy az állam mitologémájára koncentráló polgári (az előföltevéseiben a polgári társadalmon belül maradó) társadalom, változást óhajtván, az osztályharc egyenértékének tekintette az „elitváltást”: ezt a fasizmus elvégezte, a polgárság politikai befolyását megszüntette anélkül, hogy a kapitalizmus (vagy akárcsak a magántulajdon) mint olyan megszűnt volna. (Egyébként ennek Németországban megvolt a precedense: a „szoldateszka”, a sovén-konzervatív tisztikar és az élére álló dinasztia a fasiszta-náci paramilitáris „elitéhez” nagyon hasonló szerepet töltött volt be a burzsoázia fölött.). Csak a burzsoázia politikailag megbízhatatlan és/vagy zsidó eredetű töredékénél járt a náci hatalomátvétel érzékelhető anyagi veszteséggel, ellenben a politikai és jogi vereség teljes volt. A kelet-európai (nemcsak a magyarországi) jobboldal képtelen megkülönböztetni a fasiszta államot (tőkés magántulajdonnal) a bolsevik államtól (tőkés magántulajdon nélkül), a paramilitáris-katonai „elit” hatalmát a tervező bürokraták (pártfunkcionáriusok és értelmiségiek) uralmától. Innen származnak a fölületes „elméletek” a két „szélsőséges” rendszer hasonlóságáról.

Pedig igaza volt Lukácsnak, amikor (interjúban) arra a kérdésre, hogy irracionális volt-e a Sztálin-rendszer, azt felelte: inkább hiperracionális (agyontervezett), mint irracionális, bár a végeredmény a zűrzavar lett.

Mind az arisztokratikus rendszer (ld. Gogol, Hašek szatíráit), mind a „piaci társadalom”, mind a diktatúra, mind a rendi állam, mind a fölvilágosító vagy katonai etatizmus zűrzavarhoz vezet, legalábbis eddig így volt. Most a posztsztálini Kelet-Európába is újra megérkezett, beleértve a gondolati káoszt.

Kevesen veszik komolyan az egyik legjelentősebb világtörténeti kataklizmát, a nemzetközi munkásmozgalom és a – bármennyire eltorzult – szocialista projekt összeomlását, amely semmivel nem kisebb dolog, mint a Római Birodalom bukása vagy az egyház funkcióvesztése a XVIII. században.

Konzervatív közírók hol a feminizmusra, hol az ökológiai mozgalmakra, hol a jogvédő csoportokra ruházzák a kommunizmusra már régen kimondott átkot, pedig ezt nem érdemlik: a kommunizmusra kimondott átok indítéka a magántulajdon és a mindenféle hatalom el nem ismerésétől (és a világbékétől) való páni félelem, a testi munkának a szellem alá nem rendelésétől való rettegés, azaz az emberek közötti különbségtétel (ez volna a „rend”: fő eszköze a vagyon megöröklése és a nemes vért, „származást” illető kedvezés) intézményesítésének szétrombolása miatti aggodalom.

Egyik támadott – a kommunizmushoz képest mellékes – csoport vagy intézmény se veszélyes a hierarchia fönnmaradására nézve, még ha módosítja is a paramétereket az egyenlőség javára.

Mindenfajta egyenlősítés (faji, nemi, nemzedéki, osztályelvű, kulturális) megriasztja a mindenkori uralkodó kasztot, és mindenkor (évezredek óta) kiváltja a kommunista utópiával szemben a „természetes” rangsor ellenvádját és szemrehányását. A máskülönben nem létező „dzsenderelmélet” és „dzsenderlobbi” azért váltja ki a konzervatívok fikciós dühét, mert az egyik utolsó, természetre hivatkozó legitimációs érv alól látszik kihúzni a szőnyeget.

A természet azért jó a hierarchiának, mert akaratlagos morális akcióval nem változtatható meg – mondta a fölvilágosodás, amelyre a reakció is kénytelen ma már ráfanyalodni. A második természet a tevékeny én (neve az ész): ezért kell a klasszikus német idealizmust mint a kommunizmus ősét úgyszintén megátkozni, mert ez még a legutolsó természeti (legitimációs) érvet is érvényteleníti.

De épp azért kényes a dolog, mert az egyenlőség – bár kívánatos útjelző – nem a kommunizmus elve, hanem a polgári társadalom belső ügye, és az uralkodó kasztnak azt kell kimutatnia, hogy valójában külső. Hogy a természetellenesség kénkőbűzű küldöttei akarnak – a jéghideg kozmoszból besettenkedve – az élre állni, akik démonian zseniálisak ugyan, de valójában nem értik a földi, az evilági berendezkedések bizonyítatlan, érvhiányos, igazságra közömbös hierarchiáinak meghitt logikáját. (Ezt a meghittséget hol hagyománynak, hol természetfölötti fölszenteléssel rendelkező metafizikának tüntetik föl, amelynek az igazságát az emberen kívüli – azaz esztelen – természet változatlansága bizonyítaná.)

A nemzetközi munkásmozgalom összeomlása és a marxista „tanépület” (Lehrgebäude) ezoterikussá változása – és ilyeténképpeni, meglepőnek látszó, ám tét nélküli, akadémiai-egyetemi és könyvforgalmi sikere – teljesen összekavarta a politikai beszédet: a polémiák nem létező, áltörténelmi valóságfikciókat vitatnak, amelyek a modernséget (politikában a liberalizmust és a szocializmust) „földolgozó” értetlenség és tudatlanság vívmányain alapulnak; egyetlen értékelési kritériumuk a siker. (Nem azt jelenti ez, hogy a helyzet: abszolút újdonság. Mindenki tudja, hogy az olyan toposzok, mint „a belpesti értelmiség” vagy „Soros” a zsidó fölény vagy uralom paranoid hipotézisét jelentik. „Ezek” mindenki jogait látszanak védeni-képviselni, holott csak a saját fajtájukat védik és képviselik; minden univerzalizmus „az életidegen idegen”, azaz a természetellenes ellenfaj világnézeti álcája, s nem a nép, hanem az életellenes „elit” érdekeit mozdítja előre.)

Mit jelent a siker ebben a diskurzusban (beszédmódban)?

Semmi egyebet, mint az elnyomás ünneplését. A modor különbségei civilizációsak – az udvariasság ott érvényesül, ahol volt nemzeti monarchia és udvar, s az illem elleni lázadás ott szubsztanciális lázadásnak tetszhetik – , de a lényeg mindig a rendszerint unfair versengés veszteseinek szimbolikus megbélyegzése, a mindenkori kisebbségi státusz (esszencialista) „minőséggé” változtatása; ám a piaci verseny (mítoszi) analógiájára a „vesztes” kevésbé erényesnek és intelligensnek („panelprolinak”, „Kádár népének” 2006-ban Magyarországon, s azóta is egyfolytában) minősíti a mindenkori „demokratikus” győztest, ami állandó probléma a tágabb részvételű választási rendszerek elterjedése óta. A siker méricskélését (ami a társadalmi megalázás, „értékcsökkentés”, tehát az elnyomás instrumentáriumának, szerszámkészletének része) az ún. médiák végzik „a nyilvánosság” képviseletében, s hovatovább a „demokrácia” ismérveihez fog tartozni a megalázás szadisztikus gyakorlatának a szabadjára engedése. Az érti „a társadalmi valóságot”, aki nyer; aki veszít, az utópikus álmodozó vagy „a múltban él”; tehát a valóság fő megkülönböztető jegye az, hogy az üzleti, politikai, katonai versenyben ki kerekedik fölül.

Persze mindez a polgári társadalom egyik nyilvánvalóan hamis alapelvéből származik, amely szerint a „torzítás nélküli”, azaz „szabad” verseny eredménye morálisan mindig (vagy leggyakrabban) pozitív, a magasabbrendű intelligencia (ügyesség, szorgalom, „evilági aszkézis” stb.) jele, ezt kiterjesztik a politikai, közjogi, katonai, ideológiai stb. versengésekre is. Mindebből az erősebb előtti meghunyászkodás lehangoló összképe bontakozik ki.

Szép példája ennek a háborúba bonyolódott (bonyolított) orosz nép (és orosz kultúra) emberalattinak, emberiségen kívülinek (olykor ördöginek) minősítése, mert a kormánya (nem maga a nép, amely passzív, mint mindenütt) az erősebb és „menőbb” Nyugat ellen fordult a borzalmas és groteszk jelenlegi konfliktusban. Ugyanígy beszél az ukrán népről az orosz propaganda: Ukrajna nem létezik, az ukrán nép és kultúra nem létezik. (Ld. Slavoj Žižek és Boris Buden cikkét itt és itt)

Béke, amint tudjuk Immanuel Kanttól, egyenlők – azaz köztársasági rezsimek – között képzelhető el csupán.

Versenytársak között egyenlőséget posztulálni azonban ellentmondana a szabadelvűség tágabb kontextusától és egalitárius erkölcsétől megvált mai kapitalizmus általános habitusának. Következésképpen a béke egalitárius támogatóit (a lúzerokat) a Gonosz ügynökeinek tekintik Nyugaton. (Természetesen a gyöngébbik fél, ugyanakkor kegyetlen, gyilkos agresszor – az orosz állam – hívei nem a kanti republikanizmus hívei egyben, hiszen gyűlölik és megvetik Ukrajnát, bár békéről beszélnek, de ez nem lényeges.) Ez is bizonyítja: az 1989 körüli rendszerváltások – gondoljunk az egykori Jugoszlávia történetének iszonyatos végjátékára – nem hoztak létre republikánus rendszereket (azaz békét), hanem csak a liberalizmus és a nacionalizmus XIX. századból ismert együttállását, amelyből a szabadelvűség is csakhamar kikopott. Mint ahogyan a Nyugat jogilag igazolhatatlan háborúkat vívott a harmadik világban (ezek sok százezer ember életébe kerültek), és az etnikai háborúk ma is dúlnak Jemenben, Maliban, Kongóban és másutt (sokkal több áldozattal, mint Európában), amivel senki nem törődik a „civilizált”, azaz fehér és jómódú országokban. Az 1945-ben létrejött törékeny egyensúly – alapja az aktualizált fölvilágosodás: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és az ENSZ Alapokmány – amúgy is csak a hidegháborús Európára vonatkozott, másutt háborúk, államcsínyek, népirtások tartoztak a szokásjoghoz. Ma Olaszországban bíróság előtt állnak az afrikai menekülteket a tengerből kimentő önkéntesek – korunk makulátlan hősei – , mert a humanitás továbbra se vonatkozik a színesekre.

A politikai fogalmak, képzetek összekeverése – mint Jorge Luis Borges novellája szerint az arab középkorban a tudós olvasó Arisztotelész művében nem tudta megfejteni, vajon mit jelenthet a „tragédia” szó, hiszen nem létezett színház – célt szolgál. Amikor a nagy jövőjű, fiatal politikai vezető (a magyarországi ellenzék egyik pártjában) kijelenti, hogy őt „untatja a jogállam”, akkor ezen senki nem szörnyülködik (pedig az illető „demokrata”, azaz a képviseleti kormányzat és a hatalommegosztás embere), mert a politikai irányzatoknak nincsenek többé kritériumaik. Ebben a magyarországi politikus nincs egyedül, vulgáris konzervatívok és vulgáris posztsztálinisták világszerte azt gondolják, hogy semmi nincs a testi szükségleteken és a szervezett fizikai erőn túl. Ugyanígy silányulnak el a bármilyen – pl. művészeti vagy filozófiai – magatartásformákat, attitűdöket, meggyőződéseket jelölni óhajtó szavak, példákat nem szívesen említek, leföljebb a bulvárosített, egyébként semmit se (vagy nemlétezőket) jelölő divatfogalmakat („populizmus”, „posztmodern”, „identitáspolitika”, „neomarxista”, „lakosságcsere” avagy „le grand remplacement”, „háttérhatalom”, „aparegény”: ezeknek a jelentése annyi, akárcsak ezeké: flogiszton, ufó, boszorkány, de strigis quæ non sunt, nulla quæstio fiat, mondta Könyves Kálmán királyunk valaha).

A fikciók használata nem mítoszhasználat. A mítosz régebbi társadalmak – ilyenkor főleg a görög hajdankor paradeigmájára gondolunk – narratív, közösséget alapító hitélménye, amely mindenekelőtt a természetfölötti, örökkévaló, halhatatlan alakok érintkezését meséli a halandókkal el, így magyarázva az emberek nem testi valóját.

A mítosz arra támaszkodott, amit az emberek szüleiktől, dajkáiktól, cselédeiktől, társaiktól a színházban, a tornacsarnokban és a csatatéren mindig hallottak, ismertek vagy ismerősnek véltek. A politikai-kulturális fikciók – javarészt önös célok érdekében és függvényében – azt „világítják meg”, amit a közönség nem tud. Ismeretlent ismeretlennel.

Kelet-Európában még százezrek hisznek a szabadkőművesek, illuminátusok okkult hatalmában (miközben a XIX. században a „vakolók” által épített kórházakba, iskolákba, jótékonysági intézményekbe tódulnak ma is), nem tudván, hogy a szabadkőművesség – elérvén olyan céljait, mint az általános választójog, a felekezeti egyenlőség, a testi fenyítés betiltása, a halálbüntetés törvényen kívül helyezése, esküdtbíráskodás, kirendelt védők foglalkoztatása, a természettudomány elismertetése, kutatás, műgyűjtés állami támogatása, a krónikus betegek, rászorulók ingyenes ellátása (a szabadkőművesek alapították mindenfelé a vakok és siketnémák intézetét, tébolydákat, dologházakat, higiénikus szülészeteket, árvaházakat és aggmenházakat [ezeket bizonyos államokban az egyházak is persze], intézményesített örökbefogadást, leányiskolákat, az első óvodákat) – már az első világháború előtt elvesztette befolyásának zömét, és ma már voltaképpen a jelentéktelen hobbiegyesületek egyike vagy az se. (Azt se tudják, hogy a szociáldemokrata párt – ha nem is mindig szigorúan – tiltotta tagjainak a szabadkőművesekhez való csatlakozást, szemben a protestáns egyházakkal. Ennek az volt az egyik oka, hogy a szabadkőművességben kötelező az istenhit.)

A társadalmi fikciókra (nemcsak a régóta közkeletű politikai és egyéb hazugságokra, konformista közhelyekre) azokban a modernebb társadalmakban van leginkább szükség, ahol a közönség néminemű beleegyezése kell az alaprend fönntartásához, ahol nem elég a puszta hagyomány, valláserkölcs és fizikai (katonai-rendőri) kényszer. (A modern diktatúrák elérik, hogy propagandahazugságaik konszenzuálisak legyenek. Visszatekintve az utókor nehezen fogadja el, hogy fölmenői mindezt vakon hitték, pedig így volt. Az összeesküvés-elméletek logikája egyszerű: a kijelölt ellenség cselekvése titkos, ennélfogva ismeretlen, ami tanúsítja, hogy a vád igaz, bizonyítékok beszerzése lehetetlen, ezért a vád bizonyítottnak minősül.)

A különféle árnyalatú politikai platonisták ellenzik a (köz)vélemény, a doxa uralmát, a nép érvekkel alá nem támasztott tudásvélelmét mint a kormányzati dilemmák eldöntésének módját – azaz „a demokráciát” – , amelybe beleszüremkedhet a csoportérdek vezérelte manipuláció is (az előítéleteken, babonákon, hiedelmeken, konformizmuson, tudatlanságon és irracionalitáson túl; mindez Platón szerint mindig visszavezethető a testre és vágyaira). A hermák megcsonkítása (Kr. e. 415), amit Alkibiadész nyakába varrtak (erre a sémára épült a Reichstag fölgyújtása is 1933. február 27/28-án éjszaka) az egyik legnevezetesebb és Platónra nyilván erősen ható, súlyos következményeket okozó manipulációs példa.

Ugyanakkor a vallásháborúktól rettegő és az eszmék versenyében hívő XVII-XVIII. század (Nyugat-Európában és Észak-Amerikában) a toleranciát és a pluralizmust (s a vele járó elvilágiasodást, szekularizációt, laïcité-t, sajtószabadságot, cenzúratiltást) tette meg a szabadságot őrző kormányrendszer egyik alapelvének. A véleményszabadságot – különösen a reklám, az internet, a mobiltelefónia, a kommersz tömegkultúra, a korszerű távközlési eszközök, a szociális médiák, mikroblogok, hatalmas és dúsgazdag propagandaközpontok korában – , mint köztudomású, már nem a doktrínákra épülő zsarnokságok fenyegetik elsősorban a tiltásaikkal, hanem a represszív-konformista előítéletek bővített újratermelése.

Ennek persze nem a technika az oka – mint ahogyan korábbi intellektuális és politikai bűnöknek nem a könyvnyomtatás volt az okuk – , hanem a kései tőkés társadalmaknak az a közös sajátossága, hogy (a versenyelv abszolutizálásával) immár nem próbálják megkülönböztetni a véleményt a tudástól. Az érvényes és logikus szellemi tartalom státuszára a sikeres (széles körben elfogadott és alkalmazott) vélemény formálhat jogcímet: ez versenyföltételek nélküli verseny, hiszen a sikeres vélemény előföltételeinek a bírálata, vitatása elképzelhetetlen.

Az a vélekedés, amely szerint például a nők, a színesbőrűek, a melegek, a más vallásúak vagy más nemzetiségűek, a szegények, a diplomával nem rendelkezők stb. szellemileg és erkölcsileg alacsonyrendűek, közismerten alátámaszthatatlan, hiszen az itt szóba jöhető tulajdonságok nem természetiek, hanem történelmiek és társadalmiak (vagyis változók). Ettől függetlenül az erre a vélekedésre – nyíltan vagy burkoltan – hivatkozó politikák elterjedtek és elég népszerűek.

A hierarchikus (nem szabad, egyenlőtlen) társadalmak fő érdeke, hogy az uralgó doktrínákat ne lehessen racionálisan bírálni. Ehhöz elég a bírálatot és a bírálókat lejáratni, a ráció rangját elvitatni, az ellenfelekkel szóba se ereszkedni, vagy ellenük erőt használni. Az utópiák (az ún. nagy narratívák, amelyeket illett pár évtizedig megmosolyogni, bár mi nem bazsalyogtunk) – azaz a meg nem valósult, magyarán: legyőzött, elbukott, eltiport eszmék – nem lehetnek többé annak a bírái, ami megvalósul(t), akármennyire irtózatos a fönnálló.

Az eszmék termelése is megváltozik: mivel befolyásuk merő föltevése is abszurd, nem lehet őket számon kérni szerzőikön, mindenfajta merész ötlet marginálisan megengedett, hiszen úgyse számít. A tét nélküli radikális fantáziák, gondolatmenetek eléldegélnek „a valóság” mellett – a cenzúra, betiltás, tönkretétel hivatalnokai már rég nem korszerűek – , föltéve, hogy mindenki belényugodott: soha semmi nem lesz jobb.