Elképzelni Putyint

2022. május 19. – 10:33

Elképzelni Putyint
Célpontként használják Vlagyimir Putyin arcképét Luhanszk térségében, 2022. január 21-én – Fotó: Anatolii STEPANOV / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Mielőtt Oroszország megindította volna Ukrajna elleni népirtó háborúját, sok külpolitikai és gazdasági elemző szinte az utolsó pillanatig úgy gondolta, hogy Putyin nem fog a szomszédos ország megtámadása mellett dönteni.

Miután ez mégis megtörtént, sok tekintélyes értelmiségi – például Németországban – adott annak a meggyőződésének hangot, hogy úgymond a Nyugatnak nem szabad nehézfegyvereket szállítania az ukrán hadseregnek, mert azzal csak a háború elhúzódását segítik. És a háborúnál a rossz (vagy bármilyen) béke is jobb, ezért a tárgyalóasztalhoz való azonnali visszatérést sürgetik.

Az ilyen állásponton lévők a kölcsönös kompromisszumokat hangsúlyozzák, amelyek alapján igenis békét lehet kötni. Érdekes módon ennek az érvrendszernek egy változatát képviselik amerikai „külpolitikai héják” (és a háború előtt még az egyébként velük szemben álló Bernie Sanders szenátor is), akik szerint a NATO kelet-európai bővítése, az Ukrajnának és Georgiának még a 2000-es években tett, bíztatásnak tekinthető ígéretek magyarázzák az orosz agressziót, és ezek átgondolásával lehet csak valamiféle kompromisszumot kötni Putyinnal. A naiv pacifizmussal pedig aligha vádolható francia köztársasági elnök, Emmanuel Macron pedig most, hogy egy ukrán győzelem nem is tűnik elképzelhetetlennek, attól óvja szövetségeseit, hogy Oroszországot „megalázzák”.

Azért foglaltam össze ezeket az érveléséket, mert alapvetően mindegyik ugyanazon a tévedésen alapul. Felmerülnek különböző – szerintem jogos – erkölcsi aggályok is ezekkel az álláspontokkal kapcsolatban. Nehéz attól eltekinteni, hogy ezek az érvek az orosz hadsereg ukrán civilek elleni tömeggyilkosságairól és rendszerszintű kegyetlenkedéseiről szóló, független szervezetek által is dokumentált és megerősített bizonyítékok (tehát tények) fényében hangzanak el.

A német kancellárhoz intézett petíció megfogalmazói például többségében ahhoz a német értelmiségi generációhoz tartoznak, akik szüleik bűneivel – a nácizmussal, vagy a nácik passzív támogatásával –, való őszinte szembenézésre alapozták az életüket. Esetükben felmerül a kérdés, hogy vajon szerintük Franciaország összeomlása után Nagy-Britanniának békét kellett volna-e kötnie a náci Németországgal, hogy Hitler mindenféle zavaró tényező nélkül, ipari módszerekkel gyilkolhasson le sok millióval több embert azokon a milliókon túl, akiket végül sikerült?

A Macron-féle és a „NATO hibája” jellegű álláspontokkal kapcsolatban nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy sokan mintha a Németország és Oroszország között élő, több mint 100 millió embert nem tekintenék ugyanolyan jogokkal rendelkezőknek, mint a nyugat-európaiakat. Mintha fel sem merülne bennük, hogy netán nekünk is jogunk van a saját magunk életéről, közösségeinkről, nemzeti politikánkról és szövetségeinkről szabadon döntenünk.

Ezeken az aggályokon túl azonban valami más is összeköti az idézett érveléseket, ami szerintem egy alapvetőbb és általános ismeretelméleti jellegű problémára mutat rá. Például a német kancellárhoz petíciót író vezető gondolkodók miért gondolják azt, hogy Putyin kész bármilyen kompromisszumot kötni? Miközben ez a háború már 2014 óta folyik Ukrajna ellen, már több tízezer halálos áldozata (és milliónyi menekültje) volt a háború február 24-i kiszélesítése előtt is.

Putyint 8 éve próbálják pacifikálni, az orosz gáz- és olajimport nyugodtan folyt tovább, sőt nőtt. A németek az Ukrajnát kikerülő Északi Áramlat-2 gázvezeték üzembe helyezésétől (ami már megépült, készen áll) például csak a háború kiszélesítése után tettek le, és ehhez az újonnan kormányra kerülő zöldek ellenállása is kellett, akik a vezeték üzembe helyezése ellen kampányoltak már tavaly is. Decembertől februárig meghatározó NATO-tagállamok vezetői adták egymásnak a kilincset a Kremlben, hogy Putyin egy nagyon hosszú asztal másik oldalára ültesse őket. A francia elnök és a német kancellár azóta is többször beszéltek Putyinnal telefonon. (Scholz legutóbb az előző héten!) Mindhiába.

Az újabb orosz támadást (az ukrán határoknál 200 ezer katonával és minden haderőnemmel felvonuló orosz hadsereg ellenére) előre nem látó gazdasági és külpolitikai elemzők is elsősorban az orosz gazdasági érdekek várható sérülésére hivatkoztak. Ami azóta történik – a súlyos szankciók, a finn és svéd NATO-csatlakozási kérelmek –, alátámasztják, hogy ebben a vonatkozásban igazuk volt. Oroszországnak – még akkor is, ha egy gyors ukrán összeomlás esetén valószínűleg kisebb azonnali és közvetlen szankciókkal kellett volna szembenéznie –, nemhogy hosszútávon, de már egy-két éves távlatban sem érheti ez meg.

És egyúttal itt van az az alapvető tévedés, ami valamennyi szemlézett érvelést összeköti: hogy Putyin egy racionális szereplő, aki racionálisan reagál különb9ző ösztönzőkre (pl. NATO-bővítés: negatív, területi engedmények: pozitív), nem kívánja országa – és saját maga – gazdasági és politikai elszigetelését, lehet vele minden fél számára többé-kevésbé elfogadható kompromisszumokat kötni, csak nekünk jobban kell akarnunk. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy Putyin irracionális lenne. Az orosz elnök nagyon is racionális szereplő.

Csakhogy a valódi kérdés az, hogy miben is áll ez a racionalitás, vagyis, milyen célok, milyen érdekek, milyen elvek, világnézet mentén fogalmazza meg a céljait, és azokhoz racionálisan milyen eszközöket rendel hozzá.

A racionalitás ugyanis nem „normatív”, hanem „instrumentális”. Vagyis, ha egy szereplő egy általa meghatározott cél eléréséhez megfelelő eszközöket és cselekvési tervet, „preferencia-sorrendet” rendel, akkor racionálisan viselkedik. Hogy ez a cél esetleg – szerintünk, teszem hozzá – téves? Hogy nem megfelelő, nem teljes információkra alapozva fogalmazza meg érdekeit? Azokat rosszul ismeri fel? Hogy ennek az a következménye, hogy mindenki, maga az adott szereplő is rosszabbul jár, legalábbis az elérhető, optimális helyzethez képest? Ettől még racionális. Például nagyon is racionálisan pusztítjuk el éppen közösen a bolygónkat a fosszilis energiahordozók – folyamatosan növekvő mértékű – elégetésével, miközben bőségesen lennének alternatíváink a különféle megújuló energiaforrásoktól az atomenergiáig. Technikailag még egy emberöltő sem kellene a megoldáshoz. Ezek azok a dilemmák tehát, amelyek a társadalmainkat és a nemzetközi rendszereinket meghatározzák, és ezeket próbálja modellezni a maga területén minden társadalomtudomány.

A putyini, fasizálódó Oroszország jelentette fenyegetés félreértése nem kizárólag az anyagi érdekek előtérbe helyezéséből származik. Persze, sok európai gazdaságnak jól jött az orosz piac és az elérhető, viszonylag olcsó fosszilis energiahordozók. De Putyin nem megértése, „racionalitásának” hamis értelmezése egyszerűen abból is fakad, hogy a mai nyugati politikusgeneráció a második világháború utáni európai tapasztalatba nőtt bele, annak terméke. Az egységesülő Európa – a biztonságot nagyrészt az Egyesült Államoknak kiszervezve – tapasztalata talán a német „Wandel durch Handel” (változás a kereskedelmen keresztül) mottóval fogható meg a legjobban. A hidegháború utáni európai politikai elitek a saját tapasztalataik, eredményeik alapján azt gondolták, ezt a kölcsönös előnyökön, a kereskedelmen, együttműködésen alapuló érdekközösséget Putyin is értéknek tekinti. A NATO keleti bővítésétől nem véletlenül óckodtak Berlinben és Párizsban. A kelet-európai vezetők, különösen a baltiak, a lengyelek és a románok azonban sosem osztották nyugati kollégáik illúzióit (ahogy Antall József sem...).

Ahogy a náci Németországgal szembeni brit „appeasement”, a történtek fényében a legjobb esetben is naivnak tűnő politikusai nem tudták elképzelni Hitlert, úgy nem tudta sok nyugati politikus, elemző és értelmiségi elképzelni Putyint.

Chamberlain és kormánya tagjai pedig nem naivok voltak: „dörzsölt”, kipróbált, egy világbirodalmat irányító politikus volt mindegyik. Csak úgy gondolták, mindent meg kell tenni, hogy elkerüljenek egy újabb, milliók életébe kerülő háborút, és azt gondolták, ezt az álláspontot minden józan vezető osztja, így Hitler is. Sebastian Haffner német történész Churchillről szóló életrajzi könyvében jegyezte meg, hogy nem csak ezt értették félre, tévedésük ennél mélyebb volt. Ezeknek a konzervatív politikusoknak ugyanis az volt a tapasztalatuk, hogy egyrészt a birodalom ellen a gyarmatokon akkor már javában lázadó helyi elitekkel is ki tudtak alakítani egy fenntartható status quot, úgy otthon is, az eredetileg rendszerellenes politikával fellépő munkásmozgalom pártját, a Labourt is „beleszelídették” a brit politikai rendszerbe (és valóban, mire a Labour kormányra került, nem is veszélyeztette az Egyesült Királyság berendezkedését és a brit birodalmat). Továbbá joggal túlzásként ítélték meg, ahogy a „nagy háború” után elbántak Németországgal.

Azt gondolták tehát, hogy kölcsönös engedményekkel, a békeszerződés sérelmeinek enyhítésével, és aztán ennek a politikának az egyre szégyenteljesebbé válásával, egész országok koncul dobásával leszerelhetik Hitlert. Pedig Hitler sosem titkolta szándékait, és a náci vezetők bárkinek készségesen elmondták, melyek a valós céljaik. De aki erre rámutatott, azt nem vették komolyan, hiszen, mondták, „más egy ipari nagyhatalmat irányítani, mint bajor kocsmákban szónokolni”.

De nekünk el kell tudnunk képzelnünk Putyint. Az életünk múlik rajta.

Ő sem csinált sohasem titkot a céljaiból. Kijelentette, hogy a Szovjetunió felbomlását a legnagyobb történelmi tragédiák egyikének tartja. Nyíltan törekedett az „orosz birodalmi érdekszféra” megtartására és visszaszerzésére, 2008-ban háborút indított Georgia és 2014-ben Ukrajna ellen. Az ő segítségével gyilkolták megadásba a belorusz népet, és próbálták 2013 telén ugyanezt tenni az ukránokkal. A mostani népirtó háborúja előtt a NATO 1997-es határai mögé való visszavonulását követelte (vagyis a német keleti tartományokról „nagyvonalúan” lemondott, de Kelet-Európa többi részéről nem), illetve megírta, hogy nem tekinti Ukrajnát valós államnak, az ukránokat valós népnek, hogy minden oroszt egy államon belül akar látni, újra egységet teremtve.

A háború valós, népirtó céljait is nyíltan deklarálták egy, az orosz állami hírügynökség által április 3-án közölt írásban („Mit tegyen Oroszország Ukrajnával? címmel”), amit Timothy Snyder, a tömeggyilkosságok vezető kutatója az egyik legnyíltabban népirtásra buzdító dokumentumnak nevezett, amit valaha látott. A dokumentumot Jason Stanley, a Yale Egyetem filozófiaprofesszora, a fasizmus egyik legnagyobb szakértője pedig – magyarul a Mércén elérhető cikkében – úgy jellemezte, hogy az orosz vezetés a náci Németországhoz hasonló „népirtó identitás” megteremtésén dolgozik. Az orosz állami médiából ömlő gyilkos uszítással, a bucsai tömeggyilkosok és nemi erőszakolók kitüntetésével együtt ez egy olyan rendszert alkot, amelyben az orosz nép fennmaradását az ukrán nép felszámolásától teszik függővé.

Az atomhatalom Oroszországgal mindazonáltal csak a tárgyalóasztal mellett lehet majd ezt a háborút lezárni. Oroszország felett nem lehet olyan feltétel nélküli és teljes győzelmet aratni, mint a náci Németországgal szemben. De a békét, az európai szabadságot és demokráciát (amelyek az ukránoknak ugyanúgy járnak, mint a tőlük nyugatabbra élő népeknek) úgy lehet csak biztosítani, ha nem hamis feltételezésekből indulunk ki Putyinnal és rendszerével, annak céljaival kapcsolatban, vagy hogy meddig lenne hajlandó elmenni, és mire is képes a céljai elérése érdekében. Mint ahogy azt már a második csecsen háborúban láthatta, aki odafigyelt, Putyin szemrebbenés nélkül rendel el népirtást, hogy céljait elérje. Ahogy Shakespeare írta a Hamletben: „őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer”. Mivel Putyin egy, a világot mindenestül elpusztítani képes atomfegyver-arzenál felett rendelkezik, szó szerint az emberiség sorsa múlik azon, hogy megértsük, mi mozgatja tetteit, és ennek megfelelően cselekedjünk.

A szerző politológus.