Az ellenzék 2018-at játszotta újra, míg a Fidesz 4 éve 2022-re készült

2022. április 08. – 09:20

Az ellenzék 2018-at játszotta újra, míg a Fidesz 4 éve 2022-re készült
Márki-Zay Péter a vereség után beszédet tart, az ellenzéki pártok vezetői nem álltak ki mellé a színpadra – Fotó: Márki-Zay Péter Facebook oldala

Másolás

Vágólapra másolva

Vizsgáljuk meg, melyek az ellenzéki kudarc strukturális okai, és hogy ebből mi következik.

Az ellenzéki kampány kudarcának okait a legjobban Dull Szabolcs a Telexen és Róna Dániel a 24.hu-n értékelték az – érzésem szerint általuk előre sejtett – eredmény tükrében. Folyamatában pedig Vovesz Tibor Ruff Bálint politikai tanácsadóval folytatott podcast sorozata elemezte rendkívül pontosan a Szabad Európán azt, ahová a 2022-es választási kampány tartott (ti. a megsemmisítő ellenzéki vereségbe). Ajánlom mindenkinek, hogy hallgassa meg utólag is a Konstruktív bizalmatlanság sorozat epizódjait vagy olvassa el az átiratokat.

Disclaimer: Magam is azok közé az elemzők közé tartozom, akik alaposan tévedtek az ellenzéki esélyeket illetően. Úgy véltem, hogy bár a magyar nyilvánosság már nem szabad, a választások sem tekinthetőek szabadnak és egyenlőnek, és a Fidesz a választás esélyese, mégis az ellenzék az összefogással megteremtette a siker szükséges (de nem elégséges) feltételeit. Ez azonban nem volt igaz.

Nem csak a rossz kampány miatt volt esélytelen az ellenzék

Az emberek, és különösen az emberi szervezetek (a családtól az egyesületeken, cégeken át egészen a társadalmi szintig) sosem csupán a természeti erők vagy külső gazdasági, intézményi adottságok játékszerei. Nem, az embert pont az teszi emberré, hogy képes ezekre mind-mind cselekvően reagálni és alkalmazkodni. Így van ez a pártok és politikai kampányok esetében is. Tehát nem azt állítom, hogy nem számít az, hogy az ellenzék, hogyan kampányolt. A választás után nyílttá vált, éles belső ellenzéki ellentétek, a kampány így utólag értelmet nyert sutaságai azt mutatják, hogy az ellenzék az előválasztás után kialakult helyzetben már nem tudta volna megnyerni a választást a Fidesz ellen. A választás ugyanis nem a január-februári nyögvenyelős kampánykezdet és április 3-a között ment el, hanem már jóval korábban (lásd lejjebb). De azt az ellenzék még így is meg tudta volna akadályozni, hogy a Fidesz egyedül kétharmados többséget szerezzen, amivel még a Mi Hazánk bejutása mellett is nagyobb lett volna a politikai mozgástér az ellenzék és kisebb Orbán Viktor számára. Hatalmas kudarc, hogy ez mégsem sikerült.

A politikai stratégiát nézve a legkomolyabb tévedés az volt, hogy az ellenzéki pártok – és sok elemző, így én is – a 2018-as választásokból azt a következtetést vonták le, hogy alapvetően egy koordinációs problémával állnak szemben. Akkor úgy tűnt, hogy megfelelő koordinációval megteremthető egy, a Fideszével megközelítőleg azonos nagyságú szavazótábor. A 2019-es önkormányzati választások relatív ellenzéki sikert hoztak, de ahogy azt akkor a Plakátmagányon megjelent cikkemben is hangsúlyoztam, a Fidesz azt a választást is megnyerte. Az ellenzék akkor „újra felment a pályára”, de a megfelelő következtetéseket a Fideszben vonták le.

A mostani eredményekből azonban világosan látszik, hogy a Fidesz 2014 és 2018 közötti brutális erősödése nem állt meg, 2022-ben még inkább uralja a kistelepüléseket és a kisvárosokat. Fontos azonban belátni, hogy a Fidesz támogatottsága minden demográfiai csoportban magas. Nem a szegény, vidéki települések lakói miatt nyert a Fidesz. A közép- és megyei jogú városok polgársága is többségében a Fideszt választotta, és az ellenzéki jelöltek Budapesten is több körzetben rosszabbul szerepeltek, mint amikor pártjaik még 2018-ban külön indultak (igaz, akkor nyerni sok helyen nem tudtak, de a különböző ellenzéki jelöltekre leadott szavazatok száma magasabb volt, mint most a közös jelölteké).

It’s the economy, stupid!

Bill Clinton sikeres, 1992-es kampányának híres-hírhedt, a gazdasági, jövedelmi kérdések elsődlegességéről szóló mondata, ami a kampánycsapat vezérlő elvét fogalmazta meg, itt is érvényes. Ahogy azt Szikra Dorottya, a budapesti Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatója, és Mitchell A. Orenstein, a University of Pennsylvania orosz és kelet-európai tanulmányok professzora közös cikkükben hangsúlyozzák, Orbán választási sikerét szociál- és gazdaságpolitikai intézkedései legalább annyira magyarázzák, mint az eltorzított választási rendszer és a többségében a Fidesz közvetlen irányítása alatt álló média. Igen, a Fidesz szociálpolitikája a szegényektől a tehetősebbek felé osztja újra a pénzt (ezt például épp Szikra tanulmányiból tudjuk), igen, a Fidesz a mindenkinek járó juttatásokat – mint a családi pótlék – gyakorlatilag elinflálta (azzal, hogy még nominálisan sem emelte 12 év alatt), a segélyezést megszüntette (illetve a még megmaradt, kis részét önkormányzati szintre dobta vissza), és még a komoly, tartós járulékfizetéshez kötött munkanélküli járadékot is úgy megvágta, hogy sehol nem jár ilyen kevés ideig (legfeljebb 3 hónap) és ilyen, az elvileg biztosított munkabért alig pótló (legfeljebb a minimálbér összegében maximált) álláskeresési járadék sehol az EU-ban.

A Fidesz stratégiája itt kettős: a szegény, leszakadt térségekben egyfajta, a kedvezményezetteket politikailag kiszolgáltatottá tevő szociálpolitikai programokat (ilyen a közmunka), és a helyi eliteket lekötelező települési támogatásokat szervezett rendszerbe, míg a középosztályoknál az egykulcsos adóval, családi adókedvezménnyel, CSOK-kal, babaváró hitellel és hasonló, csak viszonylag magas jövedelem mellett elérhető vagy igazán kihasználható támogatásokkal oszt vissza rengeteg pénzt. Szerintem ez egy alapvetően elhibázott szociálpolitikai rendszer, ami helyett akár egy szociáldemokrata vagy egy valós, német típusú kereszténydemokrata politika mindenki számára előnyösebb lenne, jövedelmi helyzettől függetlenül. Ettől függetlenül azonban ezeknek a politikáknak minden szinten vannak, nevezzük így, nyertesei. Az eredménye egy széles, a társadalom különböző rétegeit átfogó, választói koalíció.

Az utóbbi hónapokban ráadásul a kormány mindent elkövetett, hogy ennek a választói koalíciónak minden egyes tagját megvédje az elszabadult inflációtól és az orosz-ukrán háború következményeitől. A középosztály személyi jövedelemadó (SZJA) visszatérítést, a 25 év alattiak SZJA mentességet kaptak, a nyugdíjasok 13. havi nyugdíjat, az alacsony jövedelműek minimálbér emelést (aminek jellemzően tovagyűrűző hatása van, emeli a kicsivel többet keresők bérét is), a kispénzű, szegény választók néhány alapvető élelmiszer árának befagyasztását. Majd a háború miatt elszabaduló energiaárakat szintén árbefagyasztással kezelte Orbán. Nagyon fontos azonban, hogy ezt a történelmi léptékű osztogatást ne elszigetelten, hanem az orbáni szociál- és gazdaságpolitika összefüggésében vizsgáljuk. Így érthető csak meg a sikere.

Az ellenzéki pártoknak 12 éve nincs válaszuk arra, mitől lenne jobb az embereknek, ha rájuk szavaznának. Pedig Orbán politikájára lehetne olyan, akár baloldali, liberális vagy jobboldali válaszokat is adni, amelyek mind valós előnyöket és fenntarthatóbb politikákat kínálnának. Állatorvosi lova ennek a tanácstalanságnak, amit az ellenzék saját, az álláskeresési járadék 6 hónapra való meghosszabbításáról szóló népszavazási kérdésének aláírásgyűjtési kampánya során csinált. Egyrészt, a legtöbb ellenzéki politikus nem igazán értette, miről is van szó, és következetesen segélyről beszélt, miközben egy biztosítási alapú, tartós járulékfizetéshez (így munkaviszonyhoz) kötött juttatásról van szó. Márki-Zay Péter például kijelentette, hogy számára ez az intézkedés csak a világjárvány idejére elfogadható. Pedig az ellenzék akár fel is ismerhette volna, hogy itt egy szerzett jogról van szó (tehát népszerűvé lehet tenni), ami kapcsán rá lehetett volna mutatni az orbáni szociálpolitikai ellentmondásaira, és talán még egy alternatívát is megfogalmazni.

A rezsim már konszolidálódott

Orbán rendszere már konszolidálódott. A „konszolidáció” szó Magyarországon a Kádár-rendszer emléke miatt egyfajta enyhülést, kiszámíthatóságot, belakhatóságot jelent. Ennek ellentmondani látszik, hogy Orbán folyamatosan mozgásban van, folyton újabb és újabb frontokat nyit. Azt kell megértenünk végre, hogy ennek a típusú „hibrid”, választásos tekintélyelvű rendszernek, amit Orbán kiépített, ez a konszolidált állapota, vagyis az alapvető működési módja. Orbán rendszerének alapvető ellentmondása, hogy miközben a hatalom minél nagyobb koncentrációjára törekszik a társadalom és az intézményrendszerek minden szintjén, közben a demokratikus intézményrendszert formálisan, illetve a gazdaság nagyobb részének szabadságát valóságosan fenn kell tartania. Ennek van külső oka (jelesül Magyarország EU-tagsága, ahogy arra Bozóki András, a CEU professzora és Hegedüs Dániel, a German Marshall Fund munkatársa közös tanulmányukban rámutattak), és van belső, legitimációs oka is (a magyarok között ugyanis a demokratikus értékek támogatottsága 1990 óta folyamatosan magas, rossz véleménnyel következetesen a magyar demokrácia működéséről vannak).

Az orbáni Magyarországon együtt élnek a jogállamiság maradékai az elfoglalt, politikai kontroll alatt álló intézményekkel, akár egy intézményrendszeren belül is (például a bírósági rendszer ennek kiváló példája). Közben, ahogy erre Jakab András felhívta a figyelmet, a tekintélyelvű működés nem is annyira a formális szabályokon, mint az intézmények működtetésének gyakorlatán, a saját emberek pozícióba helyezésén alapul. Közben a választásokon sem putyini módon, a lehető legprimitívebb csalással (hamis szavazólapok százezreivel, millióival, az ellenzékiek lecsukásával stb.) biztosítják a kívánt végeredményt, hanem egyrészt valós választói koalíció építésével (ahol az eszközök és a pénz nem lehet akadály, lásd fenn), másrészt a nyilvánosság szinte teljes megszállásával és kiüresítésével. Itt nem csak a nyomasztó médiafölényre kell gondolni, hanem az Országgyűlés a kommunista pártállamban tapasztalt szintre való züllesztésére (semmilyen valós vita, érdemi törvényalkotás nem folyik már ott) és az érdekegyeztetés teljes kiiktatására is (Orbánék csak a hozzájuk bekötött kamarai vezetőkkel, egyes cégek vezetőivel, szövetséges üzletemberekkel tárgyalnak, a formális érdekegyeztető fórumokat kiüresítették).

A rendszer így folyamatosan mozgásban van, de mindig az egyre nagyobb hatalomkoncentráció és önkény felé. Van, hogy egy-két lépést visszatáncolnak egyes részkérdésekben, de ezek legfeljebb időleges, taktikai engedmények. De pont mivel a demokratikus döntéshozatalt, a társadalmi konfliktusok demokratikus kezelésének feltételeit számolják fel – hiszen ezek ellentmondásban állnak a hatalom minden áron való megtartásával, a kézivezérléssel, az állami rendszerré szervezett, törvényesített korrupcióval – minden kihívást csak nagyobb hatalom-koncentrációval és újabb államilag gerjesztett, morális pánikra alapozott gyűlöletkampányokkal tudnak kezelni (ajánlom mindenkinek Scheiring Gábor könyvét ennek a mechanizmusnak a pontos megértéséhez).

A gyűlöletkampányok nem „gumicsontok”, nem csupán elterelik a figyelmet a „valós kérdésekről”, hanem arra szolgálnak, hogy ne lehessen a rezsim ellenében semmilyen társadalmi kérdést politikailag értelmezni, megfogalmazni, és közösen, társadalmi szinten, azaz politikailag cselekedni. Hiszen a mi és ők, a jó és gonosz, hűséges és áruló, háború és béke ellentétpárokban nincs középút, nincs miről tárgyalni, nincs helye vitának, nincs tere semmi másnak, mint egy alapvető és egyedül lehetséges értékválasztásnak. Az ezer milliárdokból működő, mindent lehengerlő, a 2022-es választásokra hibátlanul működő propagandagépezet pedig biztosítja, hogy a választók tömegei a megfelelő értékválasztást hozzák.

Orbán most jön mindenért, ami még megmaradt

Néhány rövid megjegyzés arról, mire számítok:

  • A Mi Hazánk bejutása a putyini, irányított demokrácia modellje felé való elmozdulást jelenti. Putyin rendszerhű ellenzéki pártokkal töltötte fel az orosz törvényhozást, amelyek így egy valós alternatíva akadályai, semlegesítenek a rendszerrel elégedetlen választói csoportokat, és ellehetetlenítik a valós ellenzék megjelenését. A Mi Hazánk egy ilyen, álellenzéki párt. Fidesz tehát elkezdett rendszerhű ellenzéket építeni. Biztos vagyok benne, hogy nem fog itt megállni.
  • Orbán az EU jogállamisági mechanizmusa miatt fog annyi engedményt tenni, ami biztosítja annyi pénz lehívását, amire feltétlenül szüksége van, de semmivel sem többet. Nekem az elmúlt 12 év alapján nincsenek kétségeim, hogy végül le fogja tudni hívni a források többségét vagy egészét (talán kicsit komolyabb ellenőrzés mellett).
  • Ezek azonban csak átmeneti engedmények lesznek. Orbán kísérletet fog tenni a maradék önkormányzatiság teljes kiüresítésére. Budapesten akár formálisan is felszámolhatja azt: a Fővárosi Önkormányzat nyakán már így is ott van a Budapesti Fejlesztési Központ, a közvetlenül választott főpolgármesteri pozíció is megszűnhet.
  • A maradék, még független sajtó helyzete sem lesz könnyebb. Az RTL Klub az utolsó komoly fenyegetés Orbánra nézve, amit már korábban is próbáltak megszerezni.
  • A szakmai szervezetekkel, szakszervezetekkel, civilekkel szemben még az eddiginél és durvább bánásmódra számítok. Orbánék egy országos oktatásügyi vadsztrájk/polgári engedetlenség mellett arattak minden korábbinál elsöprőbb győzelmet, ebből nem hiszem, hogy arra a következtetésre jutnak, hogy érdemes lenne visszafogottabbnak lenniük.

Mindennek ellenére a rendszert rengeteg ellentmondás feszíti. De arra kár várni, hogy bármi külső vagy belső válság magától változást hozhat. A társadalmi ellentmondásokat, feszültségeket, elégedetlenségeket ugyanis politikailag meg kell szervezni, azok maguktól nem fejtenek ki közvetlen politikai hatást. Ellenzéki munka hiányában ezeket a kormány vagy semlegesíti, vagy maga szervezi meg (abban pedig nincs sok köszönet). Az ellenzéki politikusok talán kezdhetnék ott, hogy felelősséget vállalnak a kudarcukért, mert nagy szükség lenne hiteles, cselekvőképes ellenzékre. Orbán ugyanis most jön mindenért, ami még a szabad Magyarországból megmaradt.

A szerző politológus.