Időspirál

2022. március 30. – 13:34

Időspirál
Jelenet a Tartuffe avagy az imposztor c. előadásból – Fotó: Grand Adriana/Csíki Játékszín

Másolás

Vágólapra másolva

A csíki vallási vezetők nem voltak nagyvonalúak, holott az sosem jó, ha a művészetnek magyarázkodnia kell.

„Lehet, hogy a Tartuffe csakugyan csupán az álszenteskedés ellen irányul; de La Bruyére-nek nagyon igaza van: ’Ha a képmutatót bántjuk, az a veszély fenyeget, hogy a maszk mögött az arcot is megsértjük’.” Szerb Antalnak ez a megjegyzése jutott eszembe, amikor elolvastam a Transtelex tudósítását.

A Tartuffe azonban mégiscsak egy darab, három óra – egy plakát, az viszont egy látvány, s ebben a mai, ikonfokozott világban bizonyára ez az igazán sértő az egyház számára. Tömören, élesen, sprőden mond el valamit.

Az igazságot? A hazugságot? Azt hiszem, közerkölcsünk és köztekintetünk abban téved a legnagyobbat, hogy ezeknek a fogalmaknak az egyszerű értelmét használja akkor is, amikor művészetről van szó. „…a közvetlen őszinteséget csak ritkán engedtem meg magamnak, mert az a másik őszinteség, a közvetett, a művészi, mely – hiába burkolt és álarcos – mégis az igazabb őszinteség, többnyire teljesen kielégített” – írja egy nagy magyar író, Kosztolányi Dezső.

Erre a másik – igazabb-e vagy sem, most nem ez a lényeg, de – őszinteségre kell gondolnunk, ha a művészet kerül szóba. Éppen ezért nem kell „lefordítani” a képet, és felháborodni, hogy mit „ábrázol”, mert amit ábrázol, az jóval összetettebb, semhogy egyetlen indulatba beleférjen. Szép nő Mona Lisa? Isten tudja, illetve mindenki eldöntheti. De Leonardo képe szép. Valami ilyesmiről beszélek: a szubjektivitás furcsa dinamikájáról.

Meg arról is, hogy milyen csodálatos püspök volt Makkai Sándor. Elolvasta azt a magyar költőt, akit Petőfi ellenképéül kiáltottak ki, intellektuális tisztessége minden alázatával kijegyzetelte a műveit és végül megvédte a vádak ellen. Holott egyházi ember volt, a hatalom képviselője tehát; de bizonyára úgy érezte, a megértésé is. Előbb törekedni a megértésre, aztán megsértődni, gondolhatta; előbb olvasni, aztán haragudni. A maga részéről felmentette Ady Endrét.

A csíki vallási vezetők nem voltak ilyen nagyvonalúak, holott az sosem jó, ha a művészetnek magyarázkodnia kell, mentegetnie az ötleteit. A művészet tekintélyellenes a puszta tény révén, hogy keres valamit, amiről fogalma sincs, hol és hogyan találja meg. Hátratett kézzel nem lehet művésznek lenni.

Persze megértem, hogy 1989-ig a romániai magyar művészet jó része csupa Istennek tetsző dolgot mondott. Akkor azonban a diktatúra satuja szorította a közösséget, és mindenki egyetértett mindenkivel, egyszerűen azért, mert az illető magyar volt. Ezek az idők megszűntek, most már évtizedek óta. Nem lenne jó visszakerülni beléjük.

Ami történt, az viszont város-színház-igazgató dinamikájáról árul el sokat. Tompa Gábornak vagy Bocsárdi Lászlónak nem kellett visszakoznia, amikor Kolozsváron, illetve Sepsiszentgyörgyön, nem is egyszer, felkeltek ellenük: összeállt az a kritikus tömeg, az a rajongói réteg, amely igényelte mindazt, aminek ők voltak a szimbólumai. És persze az idők is egészen mások, mint azok, amelyekben az újítók bocsánatkérés nélkül talpon maradhattak.

Hátha még visszajönnek.