A Transindex és a sajtószabadság. Időzített manifesztó

2022. március 29. – 10:13

frissítve

A Transindex és a sajtószabadság. Időzített manifesztó

Másolás

Vágólapra másolva

Március 15-én volt a magyar sajtó napja. A márciusi ifjak 12 pontjának első követelése: kívánjuk a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését. A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 174. évfordulója volt. Tam-tam.

Mondatok, amelyek üresen konganak, ha arra érdemtelen politikusok vagy sleppjük tagjai veszik a szájukra. Mondatok, amelyeket vissza kell foglalnunk tőlük. Mi, mindannyian, akik valamiféle bolond optimizmussal, egy háború kellős közepén, váratlan irányokból támadó ellenszélben, múltból utánunknyúló kötelékektől szabadulni próbálva, belső feszültségektől, értékkonfliktusoktól és félreértésektől tépázott személyes viszonyok hálójában is, de hiteles tájékoztatást, szabad sajtót, releváns tartalmakat akarunk Erdélyben.

2022. március 29-én élesben is elindul(t) a Transtelex. Ez az a nap, amikor az alábbi szöveg, amit még február 16-17-én írtam, egyfajta egyéni és kollektív terápiás kísérletként, szamizdat helyett releváns tartalommá válik egy releváns felületen. Vártam, vártuk ezt a napot. Remélem, reméljük, hogy az indulás eufóriája után sem apad el a Transtelex körüli erő.

A Transindex és a sajtószabadság. Politikai befolyásolás mint (kollektív) bántalmazás

(Hírlevélféle régi, új, régi-új kollégákhoz, akár olvasókhoz)

„Azóta hatalmas hegyek és vad folyók választanak el bennünket egymástól, és mindaz, ami csak elválaszthat és idegenné tehet és akkor sem mehetnénk át egymáshoz, ha akarnánk.” (Nietzsche)

„De igen.” (Agresszív antiszociális kismalac)

Amikor február 14-én este, gyermekaltatás előtt megtudtam, hogy másnap mind felmondunk, csak saját magamra gondoltam. Hogy védve legyek, hogy velem mi lesz, hogy milyen garanciákat kapok. Dehogy gondoltam rátok, gyíkok. Miközben ott söröztetek Kolozsváron, legóztam a fiammal. Fél év drasztikus lejtmenetének legalján már nem volt annál lejjebb, ahová a Transindex jutott, és juttatott minket, alkalmazottakat…

Aztán másnaptól özönlöttek az üzenetek. Barátaim, ismerősök írtak, aggódtak, kérdezték meg, hogy miben segíthetnek. És ezren és ezren a kapkodóan teátrális, a folytatás lehetőségét éppen csak felvillantó szövegünket osztották, kommentelték. Rengeteg szolidaritást, de értetlenséget és rosszindulatot is kaptunk. Volt, aki egyenesen örömtáncot lejtett, vagy tettetett együttérzéssel várta volna a könnyet megcsillanni a szemünk sarkában. Van, aki köpködni kezdett, annyira frusztrálta, hogy „ezt mi előre elterveztük” (pedig valójában a domainnév-foglalásról sem tudtunk mostanig, btw köszi, Telex).

Nyilván valamilyen szinten tervezett és összehangolt volt a közös felmondás gesztusa, amit egyesek bosszantónak, őszintétlennek, hiteltelennek, felnagyítottnak, az indexesek kivonulása halvány utánzatának érzékeltek. Spektákulumnak, szemfényvesztésnek. Bűnös félrevezetésnek.

Persze különbség van aközött, hogy valaki eleve ellenségesre kódolt kommunikációs keretben beszél a Transindex megszűnéséről, vagy nyitottan és kíváncsian várja a magyarázatokat. Őszinte és pontos kérdésekre őszinte és pontos válaszokkal tartozunk.

És most már beszélhetünk. Csak még magunkat kell győzködnünk egy kicsit, hogy az új kezdet hajnalán a legjobb, ha őszinték leszünk elsősorban magunkkal. Talán így lesz valami legszebb reményeinkből, és lassan szétoszlanak legnagyobb félelmeink.

Szerintem nem mondok nektek újat: itt nálunk ebben a kelet-közép-európai nyomorúságban a sajtószabadság meg sem született igazán, de már haldoklik. Évtizedek óta.

Szerintem abban is egyetértünk, hogy a sajtószabadság egyfajta ideál, ami felé törekednünk kell, ki-ki a maga kikapart-kiharcolt-fenntartott status quójában, a leharcolt, vagy esetenként valakik (köz)pénzéből felcuccolt szerkesztőségekben, ígéretek, pályázatok és „pályázatok”, szívességek hálójában, saját meggyőződésből vagy sajáttá tett ideológiai-politikai meghatározottságból fakadó témaválasztással, tudatos vagy épp nem tudatosított személyes elfogultságokkal, úgy-ahogy lavírozva barátságtalan vizeken.

Előrebocsátom: talán meredek párhuzam, amit alkalmazok, de akármennyit gondolkodtam rajta, talán ez a keret világít rá legplasztikusabban arra, szerintem miért, hogyan alakult ki az a helyzet, ami a Transindex megszűnéséhez és a mostani, még mindig nagyon képlékeny (a támogatási kampánytól nagyban függő), és korántsem hideg fejjel eltervezett menekülésiút-verzióhoz vezetett.

Amikor valaki egy bántalmazó kapcsolatban adott ponton tudatosítja, hogy az, ami történik, nincs rendben, hogy visszaélnek a határaival, hogy újra meg újra sérül, az nem jelenti azt, hogy abban a pillanatban tenni is tud ellene. Apránként történt – addig a pontig is – az újabb és újabb határsértés, és a „ráébredés” után – főleg ha gazdasági kiszolgáltatottságban van a bántalmazott – további, újabb feladások, „kompromisszumok” következnek, fűszerezve azzal, hogy „ó, hát másoknak sokkal rosszabb”, meg „na még ezt valahogy kibírom, aztán hátha jobb lesz”. Főleg ha olyan a társadalmi kontextus, hogy ezt hallgatólagosan elfogadja, megengedi, elnézi, és esetleg nem is tudja elképzelni, hogy másképp is működhetnének kapcsolatok.

A bántalmazott sokszor próbál olyan túlélési stratégiákat alkalmazni, amelyek révén abba az illúzióba ringatja magát, hogy csökkenti a további bántalmazás esélyét, vagy csak egyszerűen reménykedik abban, hogy ha nem is lesz jobb, de nem lesz még rosszabb. Amikor pedig egy bántalmazott eljut odáig, hogy valóban csomagol, és kilép a bántalmazó kapcsolatból, sokszor éri az a vád: de miért csak most? Miért várt eddig? Lehet, hogy eddig neki is jó volt a kapcsolat, együttműködött, alárendelte magát, „megérte neki” ezt tenni, sőt, lehet eddig nem is jutott eszébe, hogy ő bántalmazott, csak most ráült egy kedvező hullámra („me too”), hogy lejárassa azt, akiről most azt állítja, hogy bántalmazta.

Ismerős diskurzus. Áldozathibáztatásnak hívják.

Az áldozathibáztatás első látásra sokszor megalapozottnak tűnik: a bántalmazott furcsán kommunikál, traumatizáltsága megakadályozza abban, hogy koherensen és következetesen megfogalmazza és képviselje saját narratíváját. Tüdeje még szokja a szabadabb levegőt, beszéde akadozik, érzései zavarosak, félelmei továbbra is túlságosan élők és élesek, önvédelmi mechanizmusai eltorzultak, hajlamos a paranoiára, a segítséget vagy jószándékot is gyanakodva fogadja, bizalmatlan, és százszor meggondol minden következő lépést. Méltósága, önmagába vetett hite megtépázva. Titokban attól fél, hogy talán soha nem áll talpra, és nem lesz régi önmaga, amire nosztalgiával gondol, de igazán nem is tudja, milyen is volt annak idején ő. Empátiára, szolidaritásra van szüksége, hogy továbbléphessen. És nem a sztorija megkérdőjelezésére.

Egy kihívás következik, csakis azokhoz címezve, akik szabadnak definiálják magukat.

Erdélyben minden szerkesztőségnek és minden újságírónak van története arról, hogyan próbálták befolyásolni, elhallgattatni, közvetve vagy közvetlenül cenzúrázni őt magát vagy kollégáját. Ennek is vannak fokozatai: van, akinek csak halasztották egy bizonyos kényes témában írt cikkét az éppen aktuális választások utánra, van, akinek leszedették a szövegét, van, akinek meg sem jelenhetett soha.

Vannak, akiket testületileg kirúgtak megtorlásképpen a szerkesztőségük régi helyszínéről, van, akinek „csak” megsúgják, hogy arról inkább ne írj. Az is lehet, hogy van, akin csak a nem is olyan távoli jövőben fogják behajtani az eddigi támogatások „ellenértékét”.

Erdélyben mindenki, aki a sajtóban dolgozik, átélte vagy átéli a politikai-gazdasági befolyásoltságnak valamilyen szintű következményét. Erdélyben mindenki, aki a sajtóban dolgozik, ebben a szűkülő nyilvános térben tengődik, zsarnokok, middlemanek által uralt, sok esetben kézivezérléssel irányított, ebben az egész kizsigerlő folyamatban súlyosan traumatizálódott szerkesztőségekben szocializálódott (vagy szocializálódik ebben a pillanatban is) a szakmában.

Igen, volt időszak, amikor ez a befolyás kevésbé volt érezhető, de létezett már 2008-ban, 2014-ben és 2017-ben is. Konkrétan 2014-ben – amikor az RMDSZ és a Fidesz egyre inkább közeledni kezdett egymáshoz – halasztani kellett a választások utánra a Schweighofer-földügyletet feltáró anyagunk megjelenését, nehogy az RMDSZ-re és egy volt szenátorára rossz időben rossz fényt vessen. Ugyancsak 2014-ben egy félig informális, több résztvevővel zajló beszélgetésen egy „háttérpolitikus” konkrétan átnyúlt az asztalon és majdhogynem kivette a golyóstollat a kezemből, amivel jegyzeteltem. Ő volt az, aki 2017-ben kirakta lakbéremeléssel kényszerítette távozásra a szerkesztőséget az Iskola Alapítvány tetőterében bérelt székhelyéről, mert a Transindex is megírta a L'Alchimiste-ügyet.

Amikor azt írtuk, hogy „Közel két éve a fennmaradásunkért küzdünk egy olyan politikailag meghatározott környezetben, amelyben a sajtó már csak két út közül választhat: vagy kapitulál és gyakorlatilag szócsőként működik tovább különféle politikai érdekek elvárásai szerint, vagy pedig megpróbálja ellátni a feladatát, viszont ez esetben azt kockáztatja, hogy ellehetetlenítik”, akkor ki kell mondani, hogy egy eszkalálódásra utalunk, egy végjátékra, amelyben a Transindex szerkesztősége totálisan ellehetetlenült és fenntarthatatlanná vált, kollektíven és egyénenként egyaránt. Igen, az utolsó fázis az volt, amikor teljes forráshiány lépett föl, „pénzügyi ellehetetlenülés”, ami már gyakorlatilag fizikailag akadályozta a működést.

Tudjuk, hogy létezhet a sajtószabadságnak egyfajta illúziója vagy „lehető legjobb gyakorlati megvalósulása” akkor is, amikor egy szerkesztőség „pártalapú” finanszírozást kap. Tudjuk, mert próbáltuk. De ez csak illúzió, hosszú távon nem működik, mert olyan nincs, hogy azok, akik döntéshozóként pénzt osztanak, azok, akik közvetlenül vagy strómanon keresztül gyarmatosítottak egy-egy médiaműhelyt, ne nyújtsák be a számlát. Előbb? Utóbb? (ahogy Micimackó mondaná)

A kihívás az, hogy felkészültünk-e a szembenézésre saját történetünkkel? A Transindex történetével, amit közösen is írtunk, és a saját szerepünkkel benne?

Ha be kellene azonosítani, melyek voltak azok a pontok, ahol másképp kellett volna dönteni és/vagy másképpen kommunikálni, kezdhetnénk akár az „ősbűntől”, hogy egyáltalán miért volt szükség nagyon-nagyon régen arra, hogy a Transindexet kiadó céget megvette egy akkor még másodvonalbeli RMDSZ-es politikus, de ez egy olyan történet, amit másnak kell majd elmesélnie. Én személy szerint a közelmúltból azt a mozzanatot emelném ki, amikor már nyáron tudtuk, hogy gazdaságilag teljesen magunkra maradtunk, hogy a cél a lassú kivéreztetésünk, és már akkor felmerült a közösségi finanszírozás elindításának ötlete. Talán már akkor érdemes lett volna el is indítani a crowdsourcingot, és társítani egy transzparensebb kommunikációval az okokról. Elmondani, hogy vissza szeretnénk (szerettük volna) szerezni a függetlenségünket, megpróbálni visszavásárolni a céget a többségi tulajdonostól, újraszervezni magunk, alternatív finanszírozási lehetőségeket keresni.

Ám a bántalmazott mivolt egyik lényeges jellemzője, hogy amíg el nem kezd dolgozni traumáján – amíg önmaga előtt is tagadja, hogy valójában éveken át bántalmazásnak volt kitéve, hogy az utolsó cseppek a bizonyos pohárba nem két évvel ezelőtt, hanem már korábban is szaporán potyogtak -, addig nehezen beszél. Nehezen ocsúdik föl. Egyfajta bénult állapot ez, még akkor is, amikor már rég megfogalmazta magában a diagnózist. És tart attól, hogy fejéhez vágják, miért nem lépett hamarabb. Fél az áldozathibáztatástól, fél az éhenhalástól, fél egy közösen építgetett élet olyan-amilyen, de megszokott közegének elvesztésétől, és bár tudja, hogy lépni kell, paradox módon még tovább halogatja a segítségkérést, és jó esetben csöndben készítgeti a túlélőcsomagját.

Halkan és titokban puhatolózik, melyek lennének a kiutak, menekülési útvonalak. És sokszor saját magával sem ért egyet abban, hogy mi legyen a következő lépése.

Ha egy „kollektív entitásról” beszélünk, egy szerkesztőségről, óhatatlanul még skizofrénebb a helyzet. Rátevődnek az esetleges személyes ellentétek, belső kommunikációs gátak, eltérő nézetek, hierarchikus viszonyok, sérelmek, árulások, vádak, magyarázkodások, mulasztások, pletykák, rossz titkok, szégyenek. (Rossz titok az, amitől fáj a hasad, és összeszorul itt, a szívednél, és amit ha elmondasz, megkönnyebbülsz.)

Mi lenne jobb terápia, mint megpróbálni megírni?

A szöveg végére ismét csak magamra gondolok. 2006 óta dolgozom – dolgoztam – itt, és az a csapat, akikhez akkor csatlakoztam, már nincs. De talán lesz másik. Akik ti lehettek.

Ha elindul a Transtelex, áldozatokból túlélők lehetünk. Hatalmas az ár: kikerült a kezünkből a Transindex archívuma fölötti ellenőrzés, lezárult az erdélyi online sajtótörténet ikonikus szakasza, ment a levesbe 23 évi munka, egy felépített brand és lapcsalád, a közös projektek. Most ezt kell hátrahagynunk, és az előkészített motyónkkal átköltözni valahová, ahol – legalábbis így reméljük – biztonságban leszünk, regenerálódni tudunk, és talán egy új kezdet adatik meg nekünk. Nekem.

A Transindex egy valamikori képzelt közösség, most éppen lassan átcsúszik a létből a nemlétbe, de ez a szöveg is csak wishful thinking, hogy mi lehetne, mi lehetett volna, csak projekció, pótlék, ressentiment, amit akartok, addig, amíg csak fecsegünk összevissza.

Írjátok meg, mondjátok el, válaszoljatok. Most már szabad.

Transtelexesek, szevasztok!