Szárhegy reneszánsz kastélyától a Gyergyói-medence fölé magasodó középkori őrhegyig tekertünk

Gyergyó környékén annyi hegy hívogat, hogy mindig marad olyan, amelynek megmászását egy következő alkalomra halasztjuk. A Gyilkos-tó, az Egyeskő és a Nagyhagymás mellett könnyen háttérbe szorulnak a kevésbé látványos hegyhátak, pedig azokról is messzire ellátni. Ezúttal egy ilyen csúcsot, a Pricskét néztük ki Szilágyi „Laza” Pista túratársammal.

Gyergyócsomafalváról indultunk elektromos bringával, és Szárhegyen még kényelmesen nézelődtünk a kastélynál. Fennebb viszont már olyan kaptatók vártak, amelyeken a rásegítés ellenére is nekünk kellett feltolnunk, helyenként felcipelnünk a bicikliket.

A Gyergyói-medence Erdély keleti részén, Székelyföld északi vidékén fekszik, a Görgényi-havasok és a Gyergyói-havasok között. A Pricske a medence északkeleti pereme fölött emelkedik. Az 1544 méteres csúcs magasságával nem tűnik ki a Keleti-Kárpátok hegyei közül, de a környék történetében őrhegyként és a Moldvába vezető út egyik fontos pontjaként is szerepet kapott. Aki inkább a kilátásért indulna el, annak az Egyeskő, a Vit-havas és a Csalhó látványa adhat hozzá kedvet.

Pista dél körül érkezett meg hozzánk Csomafalvára, innen tekertünk Gyergyószárhegy felé. Az elektromos bringákkal korábban már túráztunk együtt Szászföld legendás erődtemplomai körül, most pedig azt is megtapasztaltuk, hol húzódnak a rásegítés határai.

Előbb a kastély, aztán a kaptató

Gyergyószárhegyen először a Lázár-kastélynál álltunk meg. A reneszánsz várkastély pártázatos falai és sarokbástyái kívülről is látványosak; ezúttal ennyit néztünk meg belőle.

Az épületegyüttes több korszak nyomát őrzi. A kapualj 1532-es évszáma egy korábbi építkezés emléke, a meghatározó, bástyás védőöv pedig Lázár István 17. századi átépítéséhez kötődik. Bethlen Gábor története is ide vezet: édesanyja a Lázár családból származott, a későbbi erdélyi fejedelem pedig gyermekévei egy részét Szárhegyen töltötte. A kastélyt 1707-ben a császári csapatok felgyújtották, később újabb tűzvészek pusztították, és hosszú időre romossá vált. A mai épületegyüttest a 20. századi helyreállítások is formálták, ahogy azt a Kastély Erdélyben műemléki adatbázisa bemutatja.

Fennebb a ferences templom és kolostor következett. A hegyoldalban álló épületegyüttesről Pistának az alpesi kolostorok jutottak eszébe: a fák, a torony és a mögöttük emelkedő hegy együtt adták ezt az ismerős képet. A ferencesek 1642-ben jelentek meg Szárhegyen, a kolostor pedig 1665-ben létesült, a rendház levéltári ismertetője szerint. Kájoni János, a zenegyűjtő és nyomdaalapító szerzetes is vezette a közösséget.

A kastély és a kolostor Szárhegy újabb kori művészeti életében is szerepet kapott. Az 1974-ben alapított művésztelep mindkét épületben működött, a közelben pedig a szabadtéri szoborpark kőbe faragott alakjai között lehet nézelődni. Egy rövid szárhegyi megálló így a hely történetéből és kortárs művészetéből is ad egy kis ízelítőt. Nekünk viszont a nap hátralévő részében még fel kellett jutnunk a Pricskére, úgyhogy továbbtekertünk.

Az elektromos rásegítés határa

Szárhegyet elhagyva erdei utakra tértünk. A zöld fenyvesek között már sárgultak a lombos fák, a nyitott részeken pedig fakuló füvek szegélyezték az utat. Az első emelkedők már próbára tettek bennünket.

Hamar kiderült, hogy itt a kilométer önmagában keveset mond. Sokkal inkább az számított, mennyit emelkedik az út, és mi van a kerék alatt. Pista szerint az elektromos bringa legnagyobb előnye, hogy ahol hagyományos kerékpárral gyötrelmes lenne a feljutás, vagy eleve el sem indulnánk, ott a rásegítéssel még fel-felmászunk. Nekünk azonban hamar olyan szakasz jutott, amelyen már így sem boldogultunk.

Több keményebb kaptató után egy aszfaltos kilátóponthoz értünk. Innen Gyergyóditró felé nyílt ki a medence, és egy időre még el lehetett hinni, hogy a nehezén túl vagyunk. Aztán olyan meredek emelkedő következett, amelyen a köveket helyenként finom, homokszerű, agyagos anyag borította. Ezen már a rásegítéssel sem tudtunk feltekerni.

Leszálltunk. Hiába próbáltunk visszaülni: a meredek, laza talajú úton már nem tudtunk újra lendületet venni, a hátsó kerék kipörgött. Maradt a tolás, helyenként a cipelés. Amíg tekertünk, a motor megkönnyítette a dolgunkat. Gyalog viszont már a bringa súlyával is meg kellett küzdenünk.

Ha újra felmennénk, biztosan más útvonalat keresnénk. Ezen a szárhegyi megközelítésen jóval több tolás jutott nekünk, mint amennyit szerettünk volna.

Fennebb enyhült a meredekség, de a kövek és a szúrós fenyőágak továbbra is megakasztották a haladást. A technikásabb részeken egy rossz nyomválasztás elég volt ahhoz, hogy megbillenjen a bicikli. Mire elértünk egy esztenához, vagyis a hegyi juhászathoz tartozó szálláshoz, már bőven megdolgoztunk a kilátásért.

Alattunk Gyergyóremete látszott. A tájban feltűnő, hosszú repülőtéri kifutópályát innen is könnyű volt kiszúrni. Megálltunk, néztük a medencét, aztán továbbindultunk. Ahogy emelkedtünk, egyre többet láttunk a környékből.

Több út is felbukkant körülöttünk, és felmerült bennünk, hogy a Mapy.cz tervezője talán a nehezebb szakaszokra vezetett. Nem tudtuk, hogy a többi út könnyebb lett volna-e. A térképen kijelölt vonal önmagában nem árulta el, mennyit kell majd tolni a bringát.

A kereszt alatt még a motor is elakadt

Az újabb nyitott részeken már az Egyeskő, a Vit-havas és a Csalhó is megjelent előttünk. Az Egyeskő a Nagyhagymás-hegység jellegzetes sziklatornya; a távolabbi Csalhó a Keleti-Kárpátok moldvai oldalán magasodik. A tiszta időben jól kirajzolódtak a fenyves hegyhátak mögött álló sziklák.

Egy másik esztena környékén vöröslő áfonyafoltok színesítették a hegyoldalt. A fenyvesek zöldje után itt az áfonyabokrok levelei adták a táj legfeltűnőbb őszi színeit. Aztán feltűnt a csúcskereszt. A cél végre szem előtt volt, az utolsó emelkedő azonban olyan meredeken állt előttünk, hogy a bringákat lent hagytuk és gyalog mentünk fel.

Utólag ezt különösen jó döntésnek éreztük. Láttunk egy terepmotorost, aki nekiveselkedett ugyanannak a kaptatónak, de nem jutott fel rajta. Ez megerősített bennünket abban, hogy érdemes volt lent hagyni a bringákat.

A csúcson álló nyolcméteres fémkeresztet 2004-ben állíttatta a Szent Miklós római katolikus egyházközség két családdal közösen, a helyszíni ismertetőtábla szerint. Ugyanez a tábla a Pricskét őrhegyként mutatja be: a hagyomány szerint már a 13. században figyelőhely működött itt, és veszély esetén lármafával jeleztek a medencében élőknek. Ez egy előkészített, meggyújtható jelzőfa volt, amelynek füstjét messziről észre lehetett venni.

A környék múltja azonban nem csak hagyományból ismerhető. A Tarisznyás Márton Múzeum régészeti összefoglalója szerint a Pricske környéki út a középkorban a Tölgyesi-szoroson és a Kis-Beszterce völgyén keresztül kötötte össze a Gyergyói-medencét a keleti területekkel. Az erőd és a közelében működő vesztegintézet leleteit régészeti kutatások tárták fel. A vesztegzár a járványok behurcolását próbálta megakadályozni: a határon érkezőket, áruikat és állataikat ellenőrzésnek, illetve elkülönítésnek vetették alá. A csúcs környéke így egyszerre kapcsolódik a határvédelem, a kereskedelem és a járványok történetéhez.

Ebből a magaslatból nézve érthető, miért éppen itt figyelték egykor a vidéket. Mi most azt néztük, melyik hegyvonulatot ismerjük fel a távolban.

Csendben nézelődni azonban nem sokáig tudtunk. Szarvasbőgés idején jártunk a hegyen, körülöttünk mégis fél tucat motoros bőgette végig az erdőt. A terepmotorok mellett robogót és choppernek tűnő gépet is láttunk. Később egy sötétkék csendőrautó is megjelent. Arra gondoltunk, talán a motorosok miatt jöttek, mert két fiatal srác, amint kiszúrta a járművet, egyből kereket oldott. De azt a magaslatról sem láttuk, hogy bárkit is megállítottak volna.

Lefelé a rásegítés már nem segít

A bringákhoz visszatérve még tettünk egy kitérőt a Csalhó felé. Ez volt a túra egyik legszebb része: a hegyek egymás mögött sorakoztak, a távoli sziklák előtt fenyvesek és nyitott hegyhátak váltották egymást. Egy darabig szívesen mentünk volna tovább, aztán az út határozottan lefelé fordult.

Ott megálltunk. Gyergyószentmiklós felé akartunk leereszkedni. Ha ezen a kitérőn továbbmegyünk, később vissza kell kapaszkodnunk, vagy nagy kerülővel jutunk haza. Inkább visszafordultunk, és a város felé folytattuk az utat.

Az ereszkedés eleinte élvezetes volt, aztán a köves szakaszokon egyre komolyabb figyelmet kívánt. Amit felfelé lassan lehetett leküzdeni, az lefelé gyors döntéseket követelt: melyik kő mellett fér el a kerék, hol talál tapadást a gumi, mikor kell fékezni, és mikor jobb inkább leszállni.

A meredek, köves szakaszokon a lejtőzés már a downhillt, vagyis a hegyről lefelé vezető technikás terepkerékpározást idézte. Itt jól látszott a kettőnk közötti különbség: Pista merészebben és gyorsabban ment előttem, én jóval óvatosabban próbáltam követni.

Még lassan haladva is többször éreztem úgy, hogy mindjárt nagyot esek. Egy-két alkalommal már billent a bringa, és csak az mentett meg, hogy időben le tudtam tenni a lábam. A kerékpár lefelé sem lett könnyebb, csak most már a lendületét is kezelni kellett.

Közben persze élveztem. A félelem és az öröm időnként olyan közel került egymáshoz, hogy magam sem tudtam volna megmondani, melyikből van több. A lejtő végére viszont világos lett: ezen az útvonalon az elektromos rásegítés nem teszi könnyűvé a túrát. Felfelé erőt adhat, lefelé a bringát továbbra is nekünk kell irányítanunk.

Gyergyószentmiklós felülről és alulról

A vadabb szakaszok után megszelídült a hegy. A fakó, aranyló füvek között haladva a Gladiátor gabonamezős jelenete jutott eszembe. Végre mi is nyugodtabban gurulhattunk: túl voltunk a legnehezebb köveken, és előttünk újra kitárult a medence.

A napnyugta közeledtével értünk a Csobot-hegyi Szent Anna-kápolnák környékére. A magaslaton római katolikus és örmény katolikus kápolna is áll, amint azt az Erdélyi Kárpát-Egyesület útvonalleírása is bemutatja. Mi itt már elsősorban Gyergyószentmiklóst néztük.

Fentről a város sokkal nagyvonalúbbnak látszott, mint amikor az utcáin jár az ember. A medence, a házak, a mezők és a háttérben álló hegyek olyan egységgé rendeződtek, amelyet odalent ritkán veszünk észre. A késő délutáni fényben az jutott eszembe, hogy Gyergyószentmiklós ennél több figyelmet és jobb sorsot érdemelne. Az itt élőknek nemcsak a környezet szépségével kellene beérniük.

Aztán leértünk, és hamar visszatértek azok a részletek, amelyeket fentről nem lehetett látni.

Egy tehéntartó gazdaság mellett haladtunk el. Az út környékén a trágya és a sár mocsaras elegyet alkotott, fölötte olyan sűrű rovarfelhő lebegett, hogy látni sem lehetett tőle, különösen, miután a cseszlék a szemünkbe is berepültek. Utána olyan kátyús mellékutak következtek, amelyek némelyikében inkább fürödni lehetett volna, mint átbiciklizni rajta. A hegyi kövektől megszabadultunk, a nyomválasztás feladatától még nem.

Gyergyóalfalu felé fordultunk, majd Csomafalva irányába földúton mentünk tovább. Az otthon közelsége ilyenkor már megnyugtatja az embert: a nagy emelkedők mögöttünk, már csak néhány kilométer van hátra. Az út azonban még átvezetett egy patakon.

Átvágtunk rajta, és derékig vizesek lettünk. A hegyen már túljutottunk, de az utolsó néhány kilométert így átázott ruhában tettük meg.

Hamarosan otthon voltunk, és megszárítkoztunk. Mögöttünk maradt a kastély, a kolostor, az áfonyavörös hegyoldal, a csúcskereszt és a Csalhó sziklás tömbje. A Pricske pedig ugyanott állt a medence fölött, ahol máskor is. Csak most már, ha ránéztem, nem egy halogatott kirándulást láttam benne, hanem azt a kaptatót, amelyen a rásegítés ellenére is nekünk kellett felcipelnünk a bringákat.