Vért adott buszjegyért, más az amerikai követségtől kérte, szöktessék át a határon – kevésbé ismert erdélyi történetek 1956-ból

Az 1956-os forradalomról legtöbbünknek a budapesti utcai harcok, a forradalom nagy szereplői és a megtorlás legismertebb történetei jutnak eszünkbe. Erdélyből is elsősorban a szervezett diákmegmozdulások és az ezek nyomán indított politikai perek kerültek be a köztudatba. Azt viszont sokkal nehezebb felmérni, hány ember életére voltak hatással a magyarországi események, és hányan kerültek a hatóságok célkeresztjébe olyan cselekedetek miatt, amelyek ma egészen ártalmatlannak tűnnek. Elég lehetett egy rosszkor kimondott mondat, egy sírnál elszavalt vers vagy egy Budapestről hazahozott újság is ahhoz, hogy valakit kihallgassanak, letartóztassanak vagy akár évekre börtönbe zárjanak.

Épp ezért olyan, kevésbé ismert történeteket válogattunk össze, amelyekből közelebbről is megismerhetjük, hogyan élték meg az erdélyi hétköznapokban a forradalom heteit. Egy tizenöt éves belényesi fiút például franciaóráról vittek el a Securitate emberei, miután szovjetellenes plakátokat ragasztott ki a városban. Kolozsváron két fiatalt egy Budapestről hazahozott újság miatt ítéltek börtönre, egy szilágysomlyói sofőr pedig élelmiszert próbált eljuttatni a magyarországi forradalmároknak, de már a határon feltartóztatták. Másoknak még ennyit sem kellett tenniük ahhoz, hogy bajba kerüljenek: volt, akit néhány mondat miatt tartóztattak le az állambiztonság emberei.

Ezeket a történeteket korabeli pártjelentésekből, diplomáciai iratokból, levéltári kutatásokra épülő kiadványokból és az érintettek későbbi visszaemlékezéseiből gyűjtöttük össze. A forrásokból nem lehet minden esetben teljes életutakat rekonstruálni: egyes szereplőknek a nevüket sem ismerjük, másokról pedig épp csak annyi maradt fenn, hogy mikor tartóztatták le őket, és miért indult ellenük eljárás. A hiányos dokumentumok és az olykor egymásnak ellentmondó visszaemlékezések így is segítenek abban, hogy megismerjük azoknak az embereknek a sorsát, akiknek a története ritkán kerül elő az 1956-os forradalomról szóló megemlékezéseken.

A rádióból a kollégiumokba, onnan a Securitate jelentéseibe

Október 23-án a forradalom hírei hamar eljutottak Erdélybe: az emberek esténként a rádió köré gyűltek, a magyar adások mellett a Szabad Európát, a BBC-t és az Amerika Hangját hallgatták, a határon átkelő vonatok utasai pedig újabb értesüléseket hoztak a magyarországi eseményekről. A romániai sajtó csak a kommunista párt által jóváhagyott beszámolókat közölhette, a családi beszélgetésekben és az egyetemi kollégiumokban viszont már javában találgatták, meddig juthatnak a budapesti felkelők, és mindennek milyen következményei lehetnek Romániában.

A bukaresti hatalom gyorsan felismerte, hogy a magyarországi események a romániai kommunista hatalmat is próbára tehetik. A Román Munkáspárt Politikai Bizottsága már október 24-én hírzárlatot rendelt el, megerősítette a nyugati határ őrizetét és magas rangú pártvezetőket küldött az erdélyi városokba. A Stefano Bottoni által szerkesztett, az 1956-os forradalom romániai visszhangját bemutató forráskötetből jól látszik, mennyire tartottak attól, hogy a budapesti események bátorítást adnak a rendszerrel elégedetlen romániaiaknak. Erdélyben a magyar közösség hangulatát is aggodalommal figyelték, hiszen a forradalom könnyen felszínre hozhatta azokat a sérelmeket, amelyekről addig legfeljebb szűk körben mertek beszélni.

Október 24-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatói gyűltek össze Mátyás király szülőházában. A találkozót már előző nap meghirdették, eredetileg a diákszövetség ügyeit tárgyalták volna, de a Budapestről érkező hírek gyorsan átírták a napirendet: egyetemi autonómiáról, nyugati diákszervezetekkel fenntartható kapcsolatokról és a politikai oktatás visszaszorításáról is beszéltek.

A diákszövetségi közgyűlést jóval szűkebb körű találkozónak tervezték, végül több százan jelentek meg, ahol a hallgatók politikai követeléseket is megfogalmaztak. Az előbb említett kötet szerint az intézet rektora az állambiztonság segítségét kérte a megmozdulás elfojtásához, így a Securitate körbevette az épületet és igazoltatta a jelen lévőket, másnap pedig őrizetbe vették a gyűlés szervezőit.

Az egyetemeken ezután sűrűsödtek a megfigyelések. A pártapparátus rendszeres hangulatjelentéseket kért, a kollégiumi beszélgetésekből és a folyosókon elhangzó megjegyzésekből pedig szinte azonnal állambiztonsági ügy lehetett.

A kolozsvári diákmegmozdulások és az utánuk következő perek történetét ma már viszonylag jól ismerjük, a levéltárakban mégis olyan emberek történetei is fennmaradtak, akiknek a neve alig ismert vagy éppen teljesen hiányzik a dokumentumokból.

Egyesek nyíltan kiálltak a magyarországi forradalom mellett, mások egyszerűen csak beszéltek róla, és olyanok is akadtak, akik élelmiszerrel próbáltak segíteni. A történeteikből közelebbről is megismerhetjük, hogyan élték meg az erdélyi hétköznapokban az 1956-os forradalom heteit, és milyen következményekkel járhatott akár egyetlen rosszkor kimondott mondat is.

A diák, aki véradásból fizette a menekülését

Victor Maghear 1956 őszén, huszonhét évesen kezdte meg tanulmányait a kolozsvári egyetem történelem szakán. A legtöbb évfolyamtársával ellentétben már több munkahelyet megjárt: korábban tanítóként dolgozott, majd később a Clujana cipőgyár cserzőműhelyében kereste a kenyerét. A gyári munkások nehéz körülményeit közelről ismerte, és az előző évben már egy sztrájk megszervezésében is részt vett.

A Doina Cornea Alapítvány által közölt visszaemlékezésében Maghear arról mesélt, hogy a cserzőműhely dolgozói 1955-ben megelégelték az alacsony fizetésüket. Hiába végeztek nehéz fizikai munkát, a keresetükből még megfelelően étkezni sem tudtak. Amikor a könnyűipari miniszter ellátogatott a gyárba, Maghear azzal állt elé, hogy a munkásoknak kenyérre van szükségük, a kommunista jelszavakkal pedig nem tudnak jóllakni. Elbeszélése szerint a sztrájk végül jól sült el: a tiltakozás után megduplázták a fizetéseket, neki pedig könnyebb és jobban fizető állást ajánlottak az üzemben.

Ezzel a tapasztalattal érkezett 1956-ban az egyetemre, ahol a magyarországi forradalom kitörése után hamarosan újabb alkalma nyílt szembeszállni a párt elvárásaival.

Az egyik kommunista ifjúsági gyűlésen sorra felszólították a résztvevőket és mindenkitől azt kérték, hogy ítéljék el a budapesti felkelést. De Maghear másképp látta a történteket: felszólalásában arról beszélt, hogy a magyarok szabadságharca a szovjet uralom alatt élő kelet-európai népek közös ügye, és a nyugati országoknak, elsősorban az Egyesült Államoknak segítséget kellene nyújtaniuk a szovjet megszállással szemben.

A teremben óriási felháborodást keltett a beszéde, Maghear szerint már másnap megkereste egy civil ruhás férfi, hogy figyelmeztesse: a neve felkerült a Securitate letartóztatási listájára. Az ismeretlen férfi azt tanácsolta az elsőéves egyetemistának, hogy mielőbb tűnjön el Kolozsvárról.

Maghear megfogadta a tanácsot, csakhogy egyetlen leje sem volt az utazásra, mígnem a véradó központban talált megoldást: a véradásért kapott 150 lejből buszjegyet vásárolt, amely a Hunyad megyei Cebe felé indult. A környéken bányászként kapott munkát, ahol azzal a reménnyel fogott neki dolgozni, hogy a Kolozsvártól távol eső bányavidéken nehezebben akadnak a nyomára.

De a Securitate elől mégsem sikerült végleg eltűnnie. Maghear visszaemlékezése szerint a hatóságok rövid időn belül rátaláltak a bányában, bár a beszélgetés egy másik részében azt állította, hogy először csak 1959 januárjában tartóztatták le.

Hiába telt el csaknem három év a magyar forradalom óta, Magheart még 1959-ben is az 1956-os eseményekhez kötődő múltja miatt érte utol a Securitate.

Amikor az apósát őrizetbe vették, a házában egy bőröndben megtalálták azokat a rendszerellenes verseket, amelyeket Maghear még a forradalom idején írt. A fiatalembert a kolozsvári kartongyárból vitték el, napokon át kihallgatták, de később szabadon engedték azzal a céllal, hogy elvezesse az állambiztonság embereit más feltételezett ellenállókhoz is. Maghear viszont észrevette, hogy követik és megfigyelik őt, ezért inkább senkivel sem próbált kapcsolatba lépni.

Hiába, mert néhány nappal később ismét letartóztatták, de ezúttal hat év börtönre ítélték. A szamosújvári fegyházból később a Duna-delta és a Brăilai Nagysziget kényszermunkatáboraiba került, végül 1962. október 6-án térhetett vissza a feleségéhez és a gyermekéhez.

Halottak napján még a gyertyákat is megszámolták

Maghear menekülése idején Kolozsváron más egyetemisták is megtapasztalták, milyen kevés kell ahhoz, hogy felkeltsék az állambiztonság figyelmét. Október végén a Bolyai Tudományegyetem vezetése már attól tartott, hogy a hagyományos halottak napi temetőlátogatásból politikai megmozdulás lehet, ezért a rektor október 31-én külön gyűlésen figyelmeztette a hallgatókat, hogy másnap ne menjenek ki a Házsongárdi temetőbe.

A tiltás ellenére november 1-jén több kisebb diákcsoport is elindult a sírkert felé: közöttük voltak magyar szakos hallgatók, akik más években is felkeresték az erdélyi irodalom és művelődéstörténet ismert alakjainak sírját. Apáczai Csere Jánostól Brassai Sámuelen át Dsida Jenőig és Reményik Sándorig számos olyan ember előtt tisztelegtek, akiknek a munkássága meghatározó szerepet játszott az erdélyi magyar kultúrában: virágot vittek, gyertyát gyújtottak és néhány sírnál verseket mondtak.

Reményik Sándor nyughelyénél is elhangzott egy vers, bár arról, hogy pontosan melyik, a későbbi visszaemlékezések eltérően számolnak be. Egyesek az Ahogy lehet című versre emlékeztek, mások szerint az Eredj, ha tudsz! hangzott el a temetőben. Ebben a cikkben most nem próbáljuk meg kideríteni, melyiket szavalták el valójában, de az így is biztos, hogy mindkét költemény olyan kérdéseket feszegetett, amelyek az erdélyi magyar közösség számára fontosak voltak. Mindkét versről nagyon röviden: az Ahogy lehet a nehéz körülmények közötti helytállásról szólt, az Eredj, ha tudsz! pedig az elvándorlás és az otthon maradás dilemmáját járta körül. Mivel Reményiket a kommunista kultúrpolitika irredenta költőnek bélyegezte, az 1956-os események közepette a sírjánál elmondott vers könnyedén politikai üzenetként hatott a Securitate szemében.

A diákok nem szerveztek közös tüntetést és a temetőbe érkező csoportok között sem volt feltétlenül kapcsolat, az állambiztonság emberei mégis megfigyelték és fényképezték őket, a későbbi vádiratokban pedig már szervezett ellenforradalmi akcióként jelentek meg a temetőlátogatások. Dávid Gyula visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a hatóságok egyetlen nagy történetté gyúrták össze az egymástól független látogatásokat, így a koszorúk, versek és elénekelt dalok bizonyítékként kerültek a bíróság elé, több résztvevő pedig hosszú börtönbüntetést kapott.

De nem csak Kolozsváron figyelték gyanakodva a halottak napi megemlékezéseket: a marosvásárhelyi temetőlátogatásokról is fennmaradt egy érdekes történet, amelynek szereplőiről szinte semmit sem tudunk, egy apró részletét viszont gondosan feljegyezték a hatóságok. A Magyar Autonóm Tartomány november 2-i hangulatjelentése szerint előző nap néhány diák rávett egy idős asszonyt, hogy az egyik síron helyezzen el egy koszorút, amelynek szalagjára azt írták: „A hősöknek”, a sír körül pedig a jelentés szerint százötven gyertya égett.

A pártapparátus elszigetelt megnyilvánulásként írta le az esetet és azt állította, hogy az idős asszony a diákok befolyására helyezte el a koszorút. Arról viszont nem esett szó a jelentésben, hogy melyik temetőben történt mindez, kié volt a sír és kik voltak a megemlékezés résztvevői. Az asszony nevét sem jegyezték fel, ahogy azt sem, hogy mit jelentett számára a koszorú elhelyezése.

A hatóságoknak láthatóan a megemlékezés politikai jelentősége volt fontos, és bár a résztvevők kilétét homály fedi, a sír körül égő százötven gyertya pontos száma megmaradt az állambiztonsági iratokban.

Tizennégy plakát egy tizenöt éves román kisfiútól

November 1-jén, amikor Kolozsváron és Marosvásárhelyen a halottak napi megemlékezéseket figyelte a Securitate, Belényesen egy tizenöt éves fiú egészen más módon fejezte ki, mit gondol a magyarországi forradalomról. A Samuil Vulcan Líceum diákjait és tanárait az iskola amfiteátrumába rendelték, ahol egy politikai tiszt tartott előadást a budapesti eseményekről. A hivatalos kommunista álláspontnak megfelelően ellenforradalmárokról beszélt, akikkel szemben a szovjet csapatok a rend helyreállításáért harcoltak. A hallgatóságban ott ült Traian Ulpiu Bodea is, aki kilenc nappal korábban ünnepelte a tizenötödik születésnapját, és akiben az előadás közben felmerült egy kérdés.

A fiú felállt, majd megkérdezte a politikai tisztet, hogy ha a szovjet katonák valóban felszabadítóként érkeztek Kelet-Európába, miért állomásoznak még mindig Romániában, több mint tíz évvel a második világháború befejezése után. A kérdésével nyilván nem szerzett magának jó pontokat az iskola vezetésénél: Bodea évtizedekkel később egy interjúban arról mesélt, hogy a tiszt kiabálni kezdett vele és megalázta őt az osztálytársai előtt.

A történtek viszont ahelyett, hogy elvették volna a kedvét a tiltakozástól, egy sokkal merészebb akcióra sarkallták.

Tanítás után Bodea hazament, magához vett két rajztömböt, tintát és tollhegyeket, majd felvonult a házuk padlására, ahol órákon át készített plakátokat. Visszaemlékezése szerint összesen tizennégy román nyelvű felhívást rajzolt, amelyek mindegyike ugyanazzal a felszólítással kezdődött: „Ki az oroszokkal az országból!” A szövegekben arra biztatta a románokat, hogy kövessék a magyar nép példáját, álljanak ki a szovjet katonai jelenlét és a kommunista rendszer ellen. A követelései között a kötelező mezőgazdasági beszolgáltatás eltörlése is szerepelt, amely a vidéki lakosság életét nehezítette meg.

A tizenöt éves fiú az esti órákig dolgozott a plakátokon, majd tíz óra után kabátja alá rejtette a papírokat, zsebre tette a ragasztót és elindult a Bihari megyei Belényes utcáin. A régi mozi hirdetőtábláira és az üzletek kirakataira ragasztotta fel a felhívásokat, abban bízva, hogy másnap reggel minél többen elolvassák azokat. Egyedül, saját kezűleg készítette el és helyezte ki a plakátokat, amelyekkel nyíltan szembefordult azzal a rendszerrel, amelynek képviselője néhány órával korábban még az iskolában tartott előadást.

Hogy pontosan hány plakát került ki az utcákra, azt a fennmaradt források alapján nem lehet biztosan megállapítani. Bodea tizennégyre emlékezett, a történetét levéltári iratok alapján is feldolgozó cikk szerint viszont a korabeli nyomozati anyag csak két plakátot említett, a titkosszolgálati levéltárba került dossziéban pedig három példány maradt fenn. A különböző számok ellenére az események legfontosabb részletei egybevágnak: a fiú maga írta meg a felhívásokat, majd az éjszaka folyamán kiragasztotta azokat Belényes központjában.

Másnap reggel, amikor Bodea elindult az iskolába, már egyetlen plakátot sem látott az utcákon. Az órák a megszokott rendben kezdődtek, de alig húsz perce tartott a franciaóra, amikor két civil ruhás férfi lépett be az osztályterembe. Végignéztek a diákokon, majd hangosan megkérdezték, melyikük Traian Bodea. Az utolsó padban ülő fiú felállt, mire felszólították, hogy vegye magához a táskáját. A tanár és az osztálytársai szeme láttára megbilincselték, majd egy terepjáróval a Securitate belényesi székházába vitték.

A kihallgatók nehezen hitték el, hogy egy tizenöt éves diák saját elhatározásából készített rendszerellenes plakátokat, ezért mindenáron egy felnőtt felbujtót próbáltak találni mögötte.

Arra voltak kíváncsiak, hogy az apja hallgatta-e a Szabad Európa Rádiót vagy az Amerika Hangját, és azt is felvetették, hogy talán a szomszédban élő pap beszélte rá az akcióra. Bodea a későbbi interjújában azt mondta, hogy a belényesi kihallgatáson megverték, majd este átszállították a nagyváradi Securitatéhoz, ahol a következő két és fél hónapban rendszeresen vallatták és bántalmazták. Elmondása szerint az egyik kihallgató égő cigarettákat nyomott el a csuklóján.

A nagyváradi bíróság 1957. január 18-án nyilvános izgatásért három és fél év börtönre ítélte a fiút, aki alig néhány hónappal korábban még középiskolába járt. A következő éveket különböző romániai börtönökben töltötte: Nagyváradról Nagyenyedre, majd a kolozsvári fiatalkorúak börtönébe került, később pedig Ocnele Mari és Mărgineni fegyházaiban is raboskodott. Végül 1960 tavaszán szabadult, de a börtönévek után az iskolai tanulmányainak folytatása nem ment könnyen.

A politikai üldözöttek életútját bemutató életrajza szerint Bodea hiába szeretett volna építészetet vagy topográfiát tanulni, ezekre a szakokra nem engedték jelentkezni. Végül a kolozsvári egyetemen szerzett román szakos diplomát, majd visszatért Belényesre, ahol tanárként dolgozott. A tizenöt évesen elszenvedett letartóztatásáról és a börtönben töltött éveiről később az Adolescenți în zeghe című emlékiratában számolt be.

A „szegényparaszt”, akinek végül megbocsátott a rendszer

Bodea történetében legalább pontosan tudjuk, milyen cselekedet miatt került a hatóságok célkeresztjébe, de az 1956-os forradalom erdélyi visszhangjához kapcsolódó ügyek között olyanok is akadtak, amelyekben néhány beszélgetésből lett büntetőeljárás. Ugyanazon a napon, amikor Belényesen megbilincselték a tizenöt éves diákot, már őrizetben volt Szendrei Markovits Szever, a marosvásárhelyi cukorgyár huszonegy éves mérlegkezelője is. Szever néhány nappal korábban Székelysárdon beszélgetett a magyar rádióból hallott eseményekről, és a vád szerint helyeselte a budapesti felkelést, sőt arról is beszélt, hogy szívesen csatlakozna a forradalmárokhoz.

Hogy ki hallotta meg, majd ki adta tovább ezeket a kijelentéseket, arról nem maradt fenn részletes beszámoló. Annyit tudunk, hogy Szever szavai eljutottak a hatóságokhoz, amelyek nyilvános izgatásként kezelték az ügyet. A romániai politikai perek üldözötteit bemutató életrajzi adattár november 2-át jelöli meg a letartóztatás napjaként, a hivatalos parancsot viszont csak november 8-án állították ki. A köztes napokról nem maradtak pontos információk, így azt sem tudjuk, hol vették őrizetbe a fiatalembert, vagy mi történt vele az eljárás megindításáig.

Persze eddig is lehetett tudni, hogy a hatóságok szemében már a forradalom melletti szóbeli kiállás is elég volt ahhoz, hogy valaki bajba kerüljön, de akadtak olyanok is, akik ennél kézzelfoghatóbb segítséget próbáltak nyújtani a magyarországi felkelőknek.

A szilágysomlyói Józsa Márton például élelmiszerrel pakolt meg egy teherautót, majd Magyarország felé indult a rakománnyal. A helyi fogyasztási szövetkezet sofőrjeként dolgozott, így a jármű vezetése a mindennapi munkájához tartozott, az útja ezúttal mégis más célt szolgált. Az 1956 emlékezete Biharban című kötet szerint a magyar forradalommal vállalt szolidaritás miatt került később bíróság elé.

Józsa nem jutott messzire a rakománnyal, mert a határőrök feltartóztatták, majd átadták a Securitaténak. Nagyváradon tiltott határátlépés és a magyar forradalom támogatása miatt ítélték el. A fennmaradt életrajzi összefoglalók közül az egyik hároméves börtönbüntetést említ, a szabadulását viszont 1962-re teszik a források, ezért a fogság pontos időrendjét nehéz rekonstruálni. Arról sem tudunk sokat, hová tartott a rakománnyal, milyen élelmiszereket vitt, vagy kitől szerezte azokat. A történetéből mindössze az derül ki biztosan, hogy segíteni szeretett volna a forradalom napjait élő Magyarországon, de a határon már nem engedték át.

November 4-én hajnalban aztán a szovjet hadsereg támadást indított Magyarországon és a forradalom leverésének híre hamarosan Erdélybe is eljutott. A megtorlástól való félelem ekkor már azokban a falvakban is jelen volt, ahol semmiféle szervezett megmozdulás nem történt. A Maros megyei Pókakeresztúron például november 6-án tartóztatták le a huszonhét éves Szabó Lajost, akit azzal vádoltak, hogy a magyarországi események idején a kommunisták és a szovjet csapatok kiűzésére biztatott másokat.

Szabó csaknem egy hónapot töltött őrizetben, majd december 3-án megszüntették ellene az eljárást. A döntés mögött egészen sajátos indok állt: a hatósági iratokban „szegényparasztként” tartották nyilván, és ez a besorolás az ötvenes évek Romániájában politikai jelentőséggel bírt. A kommunista párt a szegényparasztságot saját társadalmi bázisához sorolta, Szabó esetében pedig ez végül elég volt ahhoz, hogy ejtsék a vádat.

Egy ingyenes újság, amelynek így is megvolt az ára: hét év börtön

A vidéki beszélgetések és a magyar határ felé induló teherautók mellett a hatóságokat az is foglalkoztatta, milyen hírek jutnak el Erdélybe a budapesti forradalomról. A romániai újságok ellenforradalmi bandákról és rendbontásokról írtak, a Magyarországról érkező beszámolók viszont egészen más képet mutathattak az utcákon zajló eseményekről. A kétféle tájékoztatás közötti különbség miatt már egy Budapestről hazahozott újság is komoly bajba sodorhatta a tulajdonosát. Kolozsváron éppen egy ilyen lap miatt került két fiatal börtönbe, a történetüket pedig Gheorghe Rafael Ștefănescu, az orvosi egyetem akkori elsőéves hallgatója örökítette meg később megjelent emlékiratában.

Ștefănescu akkoriban egy magyar asszonynál bérelt szobát, akinek nagyjából huszonnyolc éves fia arról álmodozott, hogy egyszer filmrendező lesz. A fiatalember éppen Budapesten tartózkodott a forradalom napjaiban, és bár kommunistának vallotta magát, hazatérésekor magával hozta a felkelők egyik újságját. Kolozsváron néhány közeli ismerősének is megmutatta a lapot, de egy idő után a fiatalember is rájött, milyen veszélyes lehet az újságot otthon tartani, ezért úgy döntött, hogy inkább másra bízza a megőrzését. Borítékba tette, majd átadta egy nőismerősének azzal az indokkal, hogy személyes leveleket szeretne elrejteni az édesanyja elől. A valódi tartalomról nem beszélt neki, valószínűleg abban reménykedett, hogy így egyiküknek sem származhat baja az újság miatt.

Az óvintézkedéssel viszont elkésett: addigra felkeltette a Securitate figyelmét a fiatalember. Az állambiztonság emberei egy állítólagos filmforgatás ürügyével kicsalták a lakásból, távollétében pedig alaposan átkutatták az otthonát. Ștefănescu is szemtanúja volt a házkutatásnak, amire később úgy emlékezett vissza, hogy még a többi lakó is csak kísérettel mehetett ki a mosdóba. A házkutatást letartóztatás és bírósági eljárás követte, a Budapestről hazahozott újság pedig végül két ember életét is megpecsételte: a háziasszony fiát öt év börtönre ítélték, a borítékot megőrző nő két évet kapott, holott Ștefănescu beszámolója szerint azt sem tudta, mit bíztak rá.

„Ha kell, egy csomagtartóban is elbújok”

November végére a magyarországi forradalmat már leverték, Erdélyben viszont a szovjet beavatkozás után sem csillapodott a hatóságok gyanakvása. A kolozsvári egyetemeken addigra több hallgatót őrizetbe vettek és a diákoknak azzal is számolniuk kellett, hogy a kollégiumi beszélgetéseik vagy a gyűléseken elhangzott kijelentéseik miatt kihallgatásra vihetik őket. A Securitate besúgóhálózata miatt azt sem tudhatták biztosan, kiben bízhatnak meg vagy melyik társuk adhatja tovább a szavaikat a hatóságoknak. Ebben a légkörben indult útnak Bukarest felé az a végzős kolozsvári orvostanhallgató, akinek a történetével a cikk elején már találkoztunk.

A fiatalember november 25-én kereste fel az amerikai követséget, mert attól tartott, hogy valamelyik kihallgatott társa már elárulta a nevét a Securitaténak és hamarosan őt is letartóztathatják. Azt remélte, hogy az amerikai diplomaták segítenek neki eljutni Jugoszláviába, ahonnan talán nagyobb esélye nyílhatott volna arra, hogy maga mögött hagyja a romániai kommunista rendszert. Mielőtt azonban rátért volna a menekülésre, hosszasan beszélt arról, milyen körülmények között élnek a kolozsvári egyetemisták, és hogyan változott meg az életük a magyarországi forradalom kitörése után.

A látogatásról készült titkos diplomáciai távirat részletesen megőrizte a beszélgetés tartalmát. A hallgató először az egyetemi élet hétköznapi problémáit sorolta: kevésnek tartotta az élelmezésre kapott pénzt, kifogásolta a kötelező oroszoktatást, és értelmetlennek látta, hogy az orvosi és más szakmai képzéseken is marxizmust–leninizmust kellett tanulniuk. Ezek a panaszok az oktatás színvonaláról és a diákok nehéz anyagi helyzetéről szóltak, a beszélgetés során viszont hamar kiderült, hogy a fiatalembert ennél sokkal jobban aggasztja az állambiztonság jelenléte az egyetemen. Úgy becsülte, hogy minden tíz hallgatóból egy kapcsolatban állhat a Securitatéval, ami azt jelentette volna, hogy szinte bármelyik egyetemi társaságban akadhatott valaki, aki továbbadja a bizalmas beszélgetéseket a hatóságoknak.

A besúgóktól való félelmét saját tapasztalatával is magyarázta: a diplomatáknak azt mesélte, hogy másfél évvel korábban őt is megpróbálták beszervezni, és pénzt ajánlottak neki a használható információkért. Állítása szerint visszautasította a felkérést, de az eset óta tisztában volt azzal, hogy az állambiztonság a hallgatók közül is igyekszik informátorokat toborozni. A forradalom kitörése után szerinte még feszültebbé vált a helyzet Kolozsváron: úgy tudta, hogy mintegy ötven diákot tartóztattak le, többeket pedig megvertek a kihallgatások során, hogy társaik nevét is kiszedjék belőlük.

A diplomáciai jelentésből nem derül ki pontosan, hogy a fiatalember a történtek mekkora részét élte át személyesen, és mennyi információ jutott el hozzá más hallgatóktól. Az általa említett ötven letartóztatást más hozzáférhető forrásból nem sikerült megerősíteni, és azt sem tudjuk, személyesen ismerte-e azokat a diákokat, akiknek a kihallgatásáról beszélt. A követségen elmondott története mégis jól mutatja, milyen hírek és félelmek keringhettek 1956 novemberében a kolozsvári egyetemisták között, ez pedig nála már személyes veszélyérzetté vált: attól félt, hogy valamelyik őrizetbe vett társa a kihallgatáson az ő nevét is megemlíthette.

A követségre ezért konkrét kéréssel érkezett: szeretett volna minél hamarabb kijutni Romániából, és azt remélte, az amerikaiak valamilyen módon eljuttathatják Jugoszláviába. Amikor a lehetséges menekülési útvonalakról beszélt, még azt is felajánlotta, hogy szükség esetén egy autó csomagtartójában bújik el az utazás idejére.

A diplomaták végül nem vállalták a segítségnyújtást, a beszélgetés pedig egészen váratlanul ért véget. Mielőtt az orvostanhallgató távozott volna, megkérdezte, elvihet-e néhány kiadványt a fogadószoba polcáról. Az amerikaiak megengedték neki, a távirat szerint két példányt választott a This Is America című, az Egyesült Államokat bemutató füzetből, illetve magához vett még egy könyvet. A fiatalember végül ezekkel lépett ki a követségről, miután a meneküléshez kért segítséget nem kapta meg.

A találkozó után a diplomatákban is maradtak kérdések, amelyeket a Washingtonba küldött titkos táviratban részletesen leírtak.

Felmerült bennük, hogy a fiatalember története talán egy gondosan előkészített provokáció része volt, és valójában a román állambiztonság küldte őt a követségre. A Securitate számára ugyanis kapóra jöhetett volna, ha valamelyik amerikai diplomata részt vesz egy román állampolgár illegális határátlépésének megszervezésében. Egy ilyen ügyet a román hatóságok felhasználhattak volna arra, hogy kiutasítsák az érintett diplomatát az országból.

Az amerikaiak gyanúját a rendelkezésünkre álló iratok alapján nem lehet sem megerősíteni, sem kizárni. A hallgató által említett nagyobb november végi kolozsvári diákmegmozdulásnak sincs egyértelmű nyoma az eddig megismert levéltári forrásokban, bár ez önmagában még nem bizonyítja, hogy a fiatalember kitalálta a történetét. A jelentésből azt sem tudjuk meg, hogy a követség munkatársai a beszélgetés mely részletei alapján kezdtek gyanakodni rá, vagy volt-e bármilyen más információjuk, amely indokolhatta az óvatosságukat.

Annyi biztos, hogy a látogatást elég fontosnak tartották ahhoz, hogy részletes diplomáciai táviratban számoljanak be róla.

A dokumentum viszont éppen ott ér véget, ahol a történet talán legizgalmasabb része kezdődhetne. A hallgató három kiadvánnyal távozott a bukaresti követségről, ezzel pedig el is veszítjük a nyomát. Nem tudjuk, visszatért-e Kolozsvárra, sikerült-e később elmenekülnie Romániából, vagy végül tényleg letartóztatta-e őt a Securitate. Arról sem maradt fenn információ, hogyan alakult az élete a következő években, ráadásul még a nevét sem ismerjük, mert azt a diplomáciai irat későbbi nyilvánosságra hozatalakor kitakarták.