„A folyó vizét ittuk, amiben holttestek úsztak” – Igor Panicsev útja a festészettől a bahmuti lövészárkokig

Kétezres évek. Munkács, Mitraka utca. Négy éves vagyok. Szüleim örökbe fogadnak egy tizenöt éves fiút, Istvánt. Bátyám rajztehetsége feltűnő. Garázs fölötti kis, alacsony mennyezetű házunkban gyakran serceg a grafitceruza. Édesapámmal skiccek, vázlatok, tusrajzok sorát gyártják. Amikor nem vagyunk otthon, István olykor vendégül látja barátját, Igort. A garázsba is beosonnak, ahol halomban hevernek a festéktubusok, ecsetek, vásznak, festőládák. A fiatal vendéget megigézi az olajfesték illata, a vásznakon életre hívott alakok. Ő is festeni kezd, rövidesen felvételizik a Kárpátaljai Művészeti Főiskolára (2017-től Kárpátaljai Művészeti Akadémia, helyszíne Ungvár – a szerk.). Huszonhat év telik el. Messze vagyok a garázs fölötti ház valóságától. István évek óta Skóciában él, nem tartjuk a kapcsolatot.

Igor Panicsev munkácsi festő, aki 2023-tól megsebesüléséig a frontvonalon harcolt, megjárta az orosz-ukrán háború lövészárkait. Túléléséről, a PTSD megpróbáltatásairól beszéltünk vele.

„Likvidáltam az életemből az orosz nyelvet”

Embert ennyit nevetni még nem hallottam. Kárpátaljai nyelvjárással beszél, mely ukrán, ruszin, orosz, magyar szavak egyvelege. Ezt néha zsargonnal ízesíti. „Tisztán ukránul a mai napig nehéz megszólalnom”, mondja. „Po-násomu vagy po-násomu beszélek (helyi megnevezése a kárpátaljai nyelvjárásnak – a szerk.). Donbászban a fiúk nagy része a Kárpátmellékről származott, velük tiszta ukránt használtam. Amikor hazajöttem szabadságra, egyből váltottam.”

Családjában édesapjával oroszul, édesanyjával ukránul beszéltek. Édesapja hithű kommunistaként nem üdvözölte Ukrajna függetlenségét. Felmenői egyaránt kötődnek Ukrajnához, Oroszországhoz. Nagyapja révén bolgár gyökerei is vannak.

„Nagyapám katona volt. A II. világháború után Szahalinba küldték, a japán határhoz. Itt született édesapám. Aztán Kárpátaljára költöztek, Csapra. Nagyapám nővére Kramatorszkban élt, így valószínű ott is vannak rokonaim. Nemrég nézegettem nagymamám noteszeit, tele volt telefonszámokkal, címekkel. Itt találtam rá a kramatorszki rokon címére. A bajtársaimtól megtudtam az utca jelenlegi nevét. Amikor a szolgálatom alatt Kramatorszkban a nőm meglátogatott, körülbelül két házzal odébb béreltünk lakást. Ha tudtam volna! De addig nem voltam azon a vidéken. Sehol! A hadsereg megváltoztatott mindent, négy nap alatt bejártam az Európai Uniót útlevél nélkül”, mondta nevetve.

Családja korábbi szimpátiáját Oroszországhoz megérti. „Édesapám azt mondta, csak a kommunistákkal lehet rend. Édesanyja, a nagymamám Csernyihiv megye egy kicsiny falujából származott. Szinte csodával határos módon felvételt nyert a csernyihivi tanítói főiskolára, vagy mit tudom én minek nevezték, és [e ponton Igor orosz nyelvre vált – a szerk.] alapiskolai orosz nyelv és irodalom tanár lett. Nagyapám katona volt. Érthető, miféle oktatásban részesültek. Sztálin Jóska, ennyi az egész!” Ezzel szemben édesanyja mindig apolitikus volt, neki az volt fontos, hogy a krumpli jól főjön meg.

Lett is vita, hogy a gyermeket melyik iskolába írassák. A nagymama Munkács 1. számú orosz iskoláját preferálta [a 2014-es kelet-ukrajnai háború kitörése után felszámolták az iskola orosz tannyelvét, 2022-ben pedig megfosztották Puskin nevétől – a szerk.], az édesanya mégis a 2. számú, az ukránok Petőfijének tartott Tarasz Sevcsenkóról elnevezett iskolába íratta fiát.

Családjában nem volt jellemző a konfliktus az orosz-ukrán identitást illetően. Az Oroszországban élő rokonokkal a kapcsolattartás kiegyensúlyozott volt, igaz, némi hezitálás után megjegyzi, nagybátyja száját olykor el-elhagyták imperialista megjegyzések, szitokszavak: „Egy orosz hadicégnek dolgozott. Megjárta Indiát is. Bár édesapámmal ellentétben ő már Ukrajnában, Volócon született, azt mondta ránk, hogy hoholok [jellegzetes kozák hajviselet, egyúttal az orosz nyelvben az ukránok gúnyos megnevezése – a szerk.]. Az orosz felsőbbrendűség propagandája, a nagyobb testvér pozíciója jelen volt akkor is.”

A kárpátaljai kisebbségek és az ukrán emberek között nem tapasztalt konfliktust. „Arra emlékszem, hogy gyerekkoromban az utcánkban éltek zsidók. Ha valakinek úgy hangzott a vezetékneve, már mondtuk rá: zsidó. De konfliktus nem volt.” A háború kitörése után sem tapasztalt különösebb összezörrenéseket, de említi egyik ismerőse esetét egy oroszajkú járókelővel: “Egy bábka [nagymama – a szerk.] megkérdezte tőle oroszul, hogy ide meg oda hogyan lehet eljutni, és ő azt válaszolta ukránul, nem érti a nyelvét.”

A 2014-es keleti konfliktusokat sem Igor édesapja, sem nagybátyja nem érték meg. Így azt sem, hogy Igor a történések hatására likvidálta életéből az orosz nyelvet, zenét, műveket. Pozitívan viszonyul Ukrajna radikális eltávolodásához az orosz szellemi hagyománytól, az orosz személynevű utcák, iskolák, terek átnevezéséhez. Úgy gondolja, Ukrajnának megvannak a maga értékei, melyekre büszke lehet. „Miért tanuljunk Puskint, ha itt van nekünk Kopriva Attila festészete? – kérdezi, mire nevetni kezdünk – Ez nem vicces, komolyan beszélek! Mi köze hozzánk Puskinnak vagy Lermontovnak? Na jó, Mengyelejev megtette a magáét a periódusos táblázattal…”

„Egy virágokkal teli csendélet már nem aktuális számomra”

A szovjet időkben szülei gyári munkások voltak: édesanyja raktáros, édesapja esztergályos. „Amikor jöttek a viharos kilencvenes évek, édesanyám a piacra ment árulni ezt-azt, édesapám meg különböző cégeknél dolgozott egészen nyugdíjazásáig”, meséli. Az omladozó Szovjetunió első emléke a negyedik születésnapjáról való. Tortáját ismerősön keresztül, szívességi alapon szerezte a család. „Gumicsizmában trappoltam az utcán. Emlékszem, esett az eső. Valaki a családból, talán nagynéném hozta a tortát. Emlékszem az üzlet előtti sorokra, borzalmas sorokra! A Gasztronomtól a festősuliig, a festősulitól a Csillagig [kb. háromszáz méter – a szerk.]. Annyira fáradt voltam a sorban állástól, hogy csüngtem az anyámon. Talán tejet adtak. Egyszer csak oszlik a tömeg, elfogyott a tej. Akkor szaladunk a következő sorba, anyám húz a kezemnél fogva, mert… hoztak cipőt. Vagy csizmát”, eleveníti fel a ‘80-as évek végét.

„A bolhapiacon úgy jártunk, mint a múzeumban! Hetente egyszer volt a focitéren. Emlékszem a kerek rágókra. Akkoriban jelentek meg az első televízióreklámok a Sneakersekről, a Marsokról, ott láthattam élőben. Apám egyszer feketén eladott egy nyulat tíz dollárért, váltotta át a valutácskát, kapott érte jegyeket, tudja, amelyeket ki kellett vágni. Azokkal szerzett Sneakerst nekem. Annyira hálás voltam! Megadatott az élet!”, neveti el magát.

Első találkozása a képzőművészettel a nagybátyja révén történik, aki munkácsi látogatásai során olyan művészektől vásárolt festményeket, mint Jurij Szarkevics vagy Oleg Garagonics. Gyerekként egyikük műhelyében is járt. Komolyabb törekvésekre mégis barátja, István példája ösztönözte, aki rendszeresen megmutatta neki a rajzait. „A munkácsi 3. számú szakközépben tanultam rádiótechnikán. Tanultam, hogy tanuljak, mert tanulni kellett valahol valamit. István megmutatta a munkáit a festőiskolából, úgyhogy én is elkezdtem maszatolni. A harmadik évfolyam környékén a jegyeim romlani kezdtek. Mivel első két évfolyamon jó tanuló voltam, beírták a jegyeket a harmadikon is, úgy voltak vele, rendben, adjunk neki diplomát!”, kacagja Igor.

A munkácsi festőiskola tanulója lett, majd a művészeti szakközépiskolába felvételizett, ahol faművészetet tanult. Családja nem támogatta törekvéseiben, egyikük sem volt jártas művészeti berkekben. 2005-ben felvették az éppen megnyílt Kárpátaljai Művészeti Főiskola vasművészet szakirányára. Tanulmányai elvégzése után kovácsmesterként helyezkedett el, rövidesen saját műhelyt is nyitott Munkácson. Ennek ellenére a képzőművészeti kifejezésforma áll hozzá legközelebb.

Kérdésemre, milyen témák, stílusok foglalkoztatták, a tájképet emeli ki. Ugyan hozzáállása jócskán megváltozott a háború kitörése után. „A háborúból hazaérkezve teljesen másképp tekintesz mindenre. Flashbackjeid vannak, mindenféle kép torlódik a fejedben, vissza akarsz adni valamit abból, amit átéltél. Őszinte leszek: ha megfordulok egy kiállításon, és látok egy virágokkal teli csendéletet, az már nem aktuális számomra. Az országunkban háború van. Ebben csendéletet rajzolni… De ezek az én gondolataim, ez nem azt jelenti, hogy így is van.” Ennek ellenére kifejezetten élénk színekkel dolgozik. A művészetre afféle meditációként tekint. Festményei között ugyanúgy megtalálhatjuk Munkács szakuráit, mint a halott bajtárs testét menekítő katonát, a drónok elől rejtőző, kezét fülére tapasztó, reménytelenül magába roskadt harcost.

„A mai napig úgy látják, ez nem itt, hanem valahol messze történik”

A 2014-es kelet-ukrajnai események kitörésének időszakából főként az emberek zavarát és értetlenségét idézi fel. Ekkor jött létre a két máig vitatott státuszú orosz szakadár állam, a Luganszki és a Donyecki Népköztársaság, történt meg a Krím-félsziget orosz annexiója, tört meg az oroszbarát Viktor Janukovics hatalma. Ezek az események alkotják a 2022-es orosz-ukrán háború kitörésének előzményeit. Igor szerint a kárpátaljai embereknek fogalmuk sem volt, voltaképpen mi történik, és miért. Ennek oka vélhetően a több mint 1300 kilométeres távolság. „Isten megóvott azzal, hogy távol van tőlünk. Itt mindenkinek kása volt a fejében. Nem értettem, miféle gárdistákról, alakulatokról van szó, homályosak voltak az infók. Egyik ennek a pártján a másik amott... Az egyik azt mondta, jönnek a magyarok, elcsatolnak. A másik attól félt, Romániához fogunk tartozni. Most sem tudnám megmondani, mi volt az a kavarodás. Amikor feltűntek az első katonaruhás férfiak, az emberek érteni kezdték, hogy ők Ukrajnáért harcolnak. Amikor megjelentek az első sebesültek, és a kórház előtt már nemcsak betegek álltak, hanem fiatal pacákok kéz és láb nélkül.”

Ugyan kényszersorozás akkor még nem lépett érvénybe, a mobilizáció alól Kárpátalja sem volt kivétel. Igorban nem merült fel a bevonulás lehetősége, behívását sem látta reálisnak: „Katona nem voltam, fegyvert a kezemben nem fogtam.”

A kárpátaljai emberek kívülállóként tekintettek az eseményekre. Igor hasonló jelenséget észlel a jelenlegi háború kapcsán is: „A mai napig úgy állnak hozzá, hogy ez valahol messze történik. Hogy ez egy tévéadás, egy film, amit ha akarsz, kikapcsolsz. Nem látják, hogy itt is zajlik”, magyarázza. 2014-ben ez alól ő sem volt kivétel, hiába beszélt olyan emberekkel, akik részesei voltak a kelet-ukrajnai történéseknek. “Ismertem cimborákat a 128-asból [a kárpátaljai 128. önálló hegyi rohamdandár “Zakarpattia”, székhelye Ungvár – a szerk.], Debalcevét ők hagyták el utoljára [lásd: Debalcevei csata – a szerk.]. Volt egy faszi, akivel Vkontaktén írogattunk, Donyeck megyéből, Ilovaiskból származott, már nem tudom, mi van vele. De nem fogtam fel. Beszélsz vele, aztán szia-szia, mégy tovább.”

Utólag már látja, miként haladtak az események a teljes háború kitörése felé.

Egy héttel Ukrajna lerohanása előtt felröppentek hírek az orosz csapatok határmenti felsorakozásáról. Igor épp sörözni indult egyik barátjával, amikor először szembesült a tényekkel: „Ezt a barátomat fél éve eltűntként keresik. Pokrovszknál veszett nyoma. Emlékszem, beszéltük, hogy nézd már, mit csinálnak a muszkák! És hogy nem, ez nem lehet igaz. Olyan volt, mint egy fotó 2013-ból.”

Február 24. reggelén a barátnője rázta fel álmából. „Be volt kapcsolva a tévé, már folytak a lövöldözések, úton voltak Kijev felé. A műhelyemben képtelen voltam bármit csinálni, csak ültem, olvastam a híreket, járkáltam fel-alá, nem értettem, mit keresek ott. Megiszol tíz kávét, elszívsz két doboz cigit, ujjaiddal kaparod a telefonod képernyőjét, hazamégy. És minden nap ugyanez történt.”

Két hét múlva barátjával elmegy a toborzóközpontba, jelentkezik a hadseregbe.

„Ez a front. Minek öltöztetek ki?”

“Nem vettek fel minket. Vagy az volt a baj, hogy túl részegek vagyunk, vagy az, hogy még nem szolgáltunk”, neveti. “Képzeljen el két srácot, újságpapír leterítve, kolbász felvágva, üveg, poharak elővéve. Estig ültünk a vojenkomatban [helyi katonai toborzóiroda és hadkiegészítő parancsnokság – a szerk.]. Hatalmas sorok, hatalmas tömegek voltak ott. Mondták, menjünk szépen haza. A telefonszámunkat megadtuk.” Fontos megjegyeznünk, a háború kitörésekor rengetegen jelentkeztek önként a hadseregbe, ezért feltehetően túljelentkezés volt.

A szökés gondolata fel sem merült fel Igorban. A Donbászon sem.

Egy év múlik el. A műhelyébe tart, amikor megállítja a rendőrség. Igazoltatják. Este az ungvári megyei toborzóközpontban van, reggelre pedig a rivnei kiképzőtéren. Félelmet nem, inkább bizonytalanságot érzett. A családját este értesítette a történtekről. „Rögtön meg is bántam. Sírtak, zokogtak. Mondtam, már késő sírni.”

„Milyen az út a frontvonalig?”, kérdezem.

„Először is átmégy a kötelező orvosi vizsgálatokon. Aztán küldenek alapkiképzésre. Akkoriban ez harminckét vagy harmincnégy napig tartott. Utána jönnek a különböző egységek parancsnokai. Felmérik, kinek milyenek a képességei, kiválasztják, ki hova kerüljön. Ki a gyalogságba, ki a rohamosztagba, ki a tüzérségbe, és így tovább. Ezután ismét felmérik a képességeidet, hogy az osztagon belül melyik szektorba sorolhatnak.”

Igor kiképzésére Észtországban került sor.

„Jackpot!”, nevet fel. „Ez feltehetően már Ungváron eldőlt. Negyven fős csoportokba szerveztek minket. – A határon túl voltál már? – kérdezik. Mondom, nem. – És akarsz lenni? Na erre mi a helyes válasz? Azt mondtam, nincs útlevelem", kacag tovább. „- Semmi baj, csinálunk neked. Szerintem tudták, hogy ki fognak küldeni. A rivnei kiképzőtérre kerültünk pár napra, ott is hallani lehetett a szóbeszédet Észtországról. Észtországba én? Istenem! Aztán felpakoltak minket a kényelmes, sárga iskolai autóbuszokra, tudja, ahol a helyhiány miatt a térdek a fogakat törik, és elindultunk Lemberg felé a lengyel határhoz. Útlevél? Hova gondolsz? Indulás!

Amit még el kell mondanom: a határon kiderült, ha valakinek priusza, vagy rendezetlen ügyei voltak. Mindent felszínre hoz a rendszer! Kinél a büntetett előéletet, kinél a tartozást, a tartásdíjat. Hat órát álltunk, mert a belügyi szervek kérdezősködtek. Kint -25 fok, én tornacsukában, mert abban indultam el a műhelybe. A másik oldalon észt autóbuszok vártak, a sofőrök gyümölcslevet, banánt, csokoládét, szendvicset osztottak, megetettek, felöltöztettek. Aztán be az észt buszokba, ahol elterültünk, volt wifi, meleg, kényelem.

Észtországban NATO-s oktatók tanítottak. Életkörülményeink akár egy hotelben. Laktanyán éltünk, nem az erdőben. Volt melegvíz, meleg étel. Nem tudom, most része-e a programnak, hogy Európába küldenek, de most úgy gondolom, Ukrajnában életszerűbb lett volna a kiképzés. Feltételezhetően nehezebb is, de jobb, mert az oktatók valódi harci tapasztalatokkal rendelkeznek. Úgy tanítanak, ahogyan van, nem könyv szerint. Észtországban elméleti alapon tanítottak.

Az utazás öt, a kiképzés harmincöt napig tartott. Este érkeztünk a rivnei kiképzőtérre. Sátorban éjszakáztunk. Reggel jöttek a különböző egységekből a “vásárlók”. Emlékszem, egyik pacákkal épp ittuk a kávét, amikor megláttunk egy kárpátaljai rendszámú Mercedest. Na, mondom, ennyi, ezek értem jöttek! Szóval úgy alakult, hogy mindegyik kárpátaljai a 128-as csapatba került, én egyedül a 10-esbe [10. önálló hegyi rohamdandár, “Edelweiss”, székhelye Kolomija – a szerk.]. Jackpot! Ez azt jelentette, hogy egyedüliként kerültem a kolomijai brigádhoz.

Kolomijában négy napot töltöttünk papírozással, dokumentumok rendezésével. Szlavjanszk következett. Ez még nem a front, hanem egy erősítő bázis, amíg a század érted jön. Emlékszem, húsvét volt, asztalt terítettünk, elosztottuk egymás közt a pászkát. Aztán jöttek a századtól és vittek. Egyik bajtársacskámmal, akivel együtt jártuk meg Észtországot, felpakoltak egy szitává lőtt áruszállító kisbuszra. Nem tetszett, hogy arrafelé tartunk, ahonnan mindenki visszafelé jön. Kinézek az egyik lyukon, látom a táblát: Szeretettel üdvözöljük Bahmut megyében! Kiköpöm a cigimet, mondom a bajtársamnak, a francba! Kérdezi, mi van. Mondom, nekünk annyi. Bahmut.

Körülbelül 10 kilométerre álltunk meg Bahmuttól. Akkora sötétség volt, hogy azt sem tudtad, hol vagy, mi vagy. Kézen fogva vezettek a pincébe, megmutatták a fekhelyeket. A bajtársaink éppen pozíción voltak. Valahogy eltelt az első éjszaka. Fél öt körül keltem. Azon a vidéken korán világosodik. Kimegyek a felszínre, rágyújtok, a falu körülöttem teljesen szét van bombázva. Állok, nézem, valami repül a levegőben, mi a franc lehet az, elképzelésem sincs. Hátam mögött vagy háromszáz méterre a házakban a mi tüzérségi csapatunk állt, lövik a célpontot a levegőben. A cigarettámat ott helyben lenyeltem. Húsz lépcső vezetett a pincébe, mindegyiken végigrepültem! Ekkor hallottam először, hogyan dolgozik a tüzérség.

Bajtársammal, akit azóta megöltek a muszkák, reggel felvettük a sapkánkat, szépen begomboltuk az egyenruhánkat, nyolc órára készen álltunk sorakozóra. A többiek flipflopban és sortban néznek ránk, mint a hülyékre. Mondják, minek öltöztetek ki? Ez a front! Reggel reggeli, egykor ebéd, hétkor vacsora, mehetsz, ahova akarsz!”, meséli kacagva.

„Fontosabb a hazaszeretet a személyes biztonságnál?”, teszem fel a kérdést.

Hezitál a válasszal.

„Nem tudok így gondolkodni. Bejöttek. Ez nem jelenti azt, hogy nem fognak tovább jönni, pár nap múlva nem lesznek itt. Nekem meg itt van mindenem. Itt az anyukám, a feleségem, az anyósom, a kutyám, a macskám. Az édesapám. Az őseim itt vannak eltemetve. Értelmetlen csak úgy, érték nélkül meghalni.”

„Dobjuk el a fegyvereinket, kezeket fel! Végül nem lőttek sem ők, sem mi”

Igor vallja, bármihez hozzá lehet szokni. „Egy hét után aludni is tudsz fegyvertűz közben, menni az utcán, miközben lőnek melletted. Megállsz, káromkodsz egyet, azt’ mégy tovább.”

Az állandó fegyverviselést nehéz megszokni. „A kiképzés az kiképzés, a harci művelet az harci művelet. A fegyvered állandóan veled van. Meg kell tanulni vele mozogni, hogyan igazítsd, hogy ne zavarjon.” Katonai felszerelésére nem panaszkodik. Ha valamire szükségük volt, az önkéntesek azonnal beszerezték. “Emlékszem, egy elsősegélydobozt kértem tőlük, gyapjú felsőt és sapkát. Ha valamire szükséged van, hozzák. Nagyon sok önkéntes volt. Generátort, drótot, bármit beszereztek, ami éppen kellett. Mindent gyorsan kaptunk kézhez, kivéve az autót. Arra össze kellett gyűjteni a pénzt.”

Kapcsolatot tartani az otthoniakkal csak a bázison volt lehetséges. „Telefonos hálózatunk nem volt. Messengeren kommunikáltunk, a pincében volt router, Starlink. Viszont a nullán, a pozícióban húsz napon keresztül hálózaton kívül vagy.”

Huszonnégy nap volt egyhuzamban a leghosszabb idő, amit Igor a közvetlen frontvonalon töltött. Nullának nevezik, mondta, mert határ az élet és a halál között, a létezés nyers szintjére zuhansz vissza, mindent az elejéről kell kezdened. Általában ketten vannak pozíción, addig a kétszemélyes váltás pihen. Három-négy óránként történik váltás.

„A lövészárokban rönkökkel borított odúban aludtunk. Konzerveket, kenyeret, szendvicset ettünk. A folyó vizét ittuk, amelyben holttestek voltak, a döglött nyomorultak úszkáltak. Mit tehettünk volna? Nem volt víz, se fertőtlenítő tabletta! Szerencsére nem lett bajunk.”

Az évszakok itt nem csak a harci műveletekben játszanak fontos szerepet, hanem a mentális egyensúlyban is. „A nyár a napsütés miatt derűsebb. Az ősz, a tél nyomasztó. Teljes szürkeség, a mocsár a térdig ér, a lábbelid beázik, mindened tiszta víz, még a fejedre is csöpög, állandóan szárítkozni kell. A hideg -25 fokos. Emlékszem, gyertyák felett melegedtünk. Szalvétákkal töröltük magunkat, mert a víz aranyat ért. Négy emberre, három napra egy üveg víz jutott. Öt kilométert kell gyalogolni érte, amikor visszaérsz, jót innál belőle, de be van fagyva. Akkor valahogy fel kell melegítened, találékonyan. Havat is ittunk. Azt nem szeretem. Felmelegíted, de olajtól kezdve puskaporon át robbanószerkezetek füstjéig minden mocskot érzel benne.”

Az állatok mindennapos vendégeik voltak. „Egerek, kígyók, patkányok… Várták, mikor van rotáció, hogy friss ételhez jussanak. A patkányokat etettük, hogy ne legyenek egerek. Ha az egerek eltűnnek, tudod, hogy megjelent egy patkány. Teljesen természetes, ha a fejedre esik egy.”

Századuk többnyire civilekből állt. “Papíron százan voltunk, a valóságban csak hetven körül, ebből talán öten szerződéses katona.”, mondja. Volt, aki nem tudta elviselni a frontot. Egyik bajtársa agyonlőtte magát, többen dezertáltak. Megesett, hogy őt is elhagyta az ereje. Kérdésemre, ilyenkor mi adott erőt a folytatáshoz, egyszerű választ ad: „Fel kell állni, tovább kell menni. A bajtársaidért is felelősséget vállalsz. Nem hagyhatod, hogy húzzanak maguk után. Te sem akarsz húzni senkit. Fel kell állni. Tudsz, nem tudsz, nincs más választásod.”

A gondolatait viszont nem függesztheti fel, hiszen a legtöbbször hirtelen helyzetekben kell jól cselekedni. „A harci műveletek során fel kell sorakoztass minden variánst, minden forgatókönyvet, taktikusan, amennyire csak tőled telik. Persze mindennel nem tudsz számolni.”

Első küldetéseiről szervezettség helyett a káosz jut eszébe. „Ennek oka elsősorban a tudatlanság volt. A második ok… nem tudtuk az útvonalat. Az első küldetésünkön a két bajtársunk, akik korábban már voltak a pozíción, otthagytak minket a támadás alatt. Állunk ott, öt debil a mezőn, éjszaka, de akkora a sötét, hogy közelről sem látod a saját kezedet. És fogalmad sincs, merre kell menni.”

„Mit csináltak?”

“Mit? A lövészárokba estem, jó, hogy a sajátjaim nem lőttek le. A pozíciónkon ugyanis éppen átjárás volt, nem tudták, hogy rotáción vagyunk. A végén az egyik srác megfogta a kezemet, és kivitt.

Második alkalommal ugyanez volt a forgatókönyv. Életemben először ekkor tapasztaltam meg a teljes reménytelenséget. Feküdtünk a mezőn. A fejedet sem tudod felemelni, mert ha ide mégy, lőnek, ha oda mégy, ott is lőnek. Találtam egy bemélyedést, bemásztam. Hirtelen támadt bennem az érzés, hogy ki kell onnan másznom. A következő pillanatban már robbant. Az egyik bokorból halljuk, hogy dobjuk el a fegyvereinket, kezeket fel! Nem tudom, hogyan lehetett, de senki nem lőtt. Lassacskán hátrálni kezdtünk. Aztán értünk jöttek, kivezettek minket. Kiderült, úgy eltévesztettük az irányt, hogy elértük az orosz pozíciókat. Utólag elmondták: végig aknamezőn jártunk.”

„A test hogyan reagál a folyamatos életveszélyre?”

„Lesoványodtam!”, nevet. „Viccet félretéve: hozzászoksz. Az ember mindenhez hozzá tud szokni.”

A megélések fizikai és mentális hatásai várattak magukra hazatéréséig.

„Egy éjszakát töltöttünk úgy ott, hogy golyó volt a fejemben”

„Okozott önben konfliktust, hogy ember kell ölnie?”

„Nem. Úgy fogtam fel, hogy ez a munkám, kötelességem.”

„Legközelebbi érintkezése orosz katonával?”

„Közelharcok tíz-tizenkét méterről. A mozgó célpontot likvidálni kell.”

„Látta valamilyen emberi oldalát az ellenséges katonáknak?”

„Nem láttam semmit, nem is sajnálom. Korábban volt, hogy sajnáltam, aztán megittam a levét. Láttam, megy sebesülten, hagytam, hadd menjen. Később megbántam.”

„Hogyan sebesült meg?”

„Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe volt, 2024. Előtte két-három napig hatalmas csend. A csend baj. Jobb, amikor lőnek, mint csendben ülni a lövészárokban.

Reggel ügyeletet váltottunk. Pásztáztam mindent a hőkamerával, tiszta volt a terep. Megyünk az odúnkhoz, a srácaink már kimásztak. Egyszer csak azt hallom, bemegyünk, fiúk, bemegyünk. Azt hittem, a bajtársaink valami filmet indítottak a telefonjukon. Valójában a nyomorultak ott voltak a lövészárkunkban! Legalább tízen. Mi négyen. Egyik bajtársunk elszökött, a másikat elküldtük. Volt egy gránátokkal teli dobozunk, minden gránátot eldobtam. Hallottam a kiáltásokat, sikolyokat. A bajtársam, Vologya kilőtt mindent, amink volt. Közeledtek a másik oldalról, futottunk a következő pozícióba. Feltöltöttük készleteinket, tele zsebekkel ültünk, vártuk a parancsot. A pozíciót egészen biztosan fel kellett adni. Azt elfelejtettem említeni, hogy előtte vissza kellett mennünk a korábbi pozícióra, mert a rádióvevőnket elhagytuk.

Megkaptuk a parancsot, támadhatunk. Közben kivilágosodott. A nyomorultak úgy beásták magukat a földbe, hogy aknavetővel lőttük őket. Egyik bajtársunk holttestét is ki kellett húznunk az árokból. Estére aztán hátulról megközelítették a pozíciónkat. Körbe voltunk véve, ráadásul a szomszédos pozícióinkba is beásták magukat. Hát harcoltunk! Másnap visszamentünk a korábbi pozícióba. Azt láttuk, hogy több a hátizsák, mint a holttest. Két felesleges sisak és hátizsák is volt, ami azt jelentette, hogy ketten elbújtak. Valószínűleg a folyón menekülhettek ki. A többiek mind halottak voltak. Aztán jött a megerősítő osztaguk. Estére ismét támadni kezdtek minket.

Állok az árokban, mellettem Banzajnij bajtársacskám – ekkor már hárman voltunk. Zsákokkal vettük magunkat körbe, zártuk le a kijáratot. Felszerelkeztem, felfegyverkeztem. Csövekkel erősítettük a fedezékünket. Amikor hozom a csövet, látom, az egyik zsák mögül egy fej bukkan fel, mellette automata fegyver. Én őt kezdem füstölni, ő engem. Valószínűleg a csőről pattant vissza a golyó, a sisakomat ütötte át. Éreztem, ahogy megindul belőlem a vér. Elájultam, a fegyverem a kezemre volt kötözve. A társam húzott vissza. Aztán újból lövöldözések, de már nem volt hova bújnunk.

Még egy éjszakát ültünk ott. Jött még egy emberünk, így lettünk négyen. Akkor már tankokkal, tüzérséggel, mindennel jöttek. Ismét megsebesültem, Banzaj is megsebesült. Egy akkora halom mellett ültünk, mint egy lócának a fele, védekeztem a védőmellényemmel. Újabb lövések pattantak, úgy lebontották a fedezékünket, hogy már láttam az eget, a csillagokat! Beugrottunk a védőárokba, ott voltunk reggelig. Még két bajtársacskát küldtek a segítségünkre, de megszakadt velük a kapcsolatunk. Reggelre elkezdték lebontani azt a fedezéket, amelyet vasból és zsákokból húztunk fel. Mennünk kellett. Én voltam az utolsó, aki elérte a szomszédos állást. Futottam, közben megláttam a két bajtárs testét, akiket a segítségünkre küldtek.

Ültünk kicsit a pozíción, de azt is elkezdték szétszedni. Gondolkodtunk, hogyan vegyük magunkhoz a testeket, de végül ott kellett hagynunk őket. Nemsokára kaptuk a parancsot, hogy menjünk ki az evakuációs vonalon. Pozícióról pozícióra mentünk, minden egyes pozíciót lassacskán szétromboltak. A végén már ültem, gondoltam, lesz, ami lesz.”

„Mit érzett eközben?”

„Semmit. Az adrenalin hatására automatikusan cselekedsz. Ez jó, mert hideg fejjel kell kidolgozni mindent. Lehet, abban a pillanatban fogalmad sincs, hogyan fogod újratölteni a fegyveredet, aztán mégis megcsinálod, egy kézzel is.”

„Halálfélelem?”

“Azután jelent meg, hogy kijöttünk onnan. Amikor kezded feleleveníteni, mi történt, felsorakoztatni a lehetőségeket, hogyan lehetett volna jobban csinálni. A végére egy parkinsonosnak éreztem magam. De akkor és ott az adrenalin végzi a dolgát.”

“Ez volt a legélesebb harc, amiben részt vett?”

„Mondhatjuk. Voltak még esetek. Például mikor aknamezőn mentünk át anélkül, hogy tudtunk volna róla. Vagy mikor ennivalókkal felszerelkezve feküdtünk a mezőn. Nem vettünk magunkhoz fegyvert, hogy többet tudjunk hozni. Közben lőttek ránk. Minden egyes nap volt valami. Annyi löveg repült, csapódott be folyamatosan, hogy észre sem vettem, és már nyeltem a gyomot!”

„Fejsérülésével mi történt?”

„A golyó egy részét sikerült eltávolítani, de a maradékaival úgy voltak az orvosok, hadd maradjon. Máig a fejemben vannak”, mutatja a heget.

„A golyóval a fejében csinálta végig a művelet utolsó szakaszát?”

„Igen. Még egy éjszakát maradtunk úgy ott, hogy a golyó a fejemben volt.”

„Hogy lehet ez?”

Nevet.

„Adrenalin! Amikor elértük az értünk küldött autót, már a sisakot is félredobtam. Vannak drónok vagy nincsenek, kit érdekel már! Három napon át semmit sem ettünk. A halott nyomorultak hátizsákjából vettünk ki cigarettát, vizet, konzerveket, azon éltünk.”

„A sebét hogyan látta el?”

„Gézzel kötöttük át. Emlékszem, Banzajcsik mondja, a felsőmből vágjunk le egy darabot, mert át kell kötni a sebesült bajtársunk karját. A csontjai is kilátszottak. Mondom, a nadrágomból vágj inkább, mert a felsőmet nemrég vásároltam!”

„Említette, hogy néhány bajtársa nem tudta elviselni a körülményeket. Ön ez ellen miként védekezett?”

„Igyekeztem elvonatkoztatni magam a történtektől. Egy falat húzni önmagam és az események közé. Felfogni, hogy igen, ez van, itt vagyok. Hidegvérrel.”

„Leválasztotta önmagát az eseményekről, hogy túléljen?”

„Hogy ne jussak a kakukkba.”

„Ez olyan, mintha egy másik személyiséget hozna létre az ember?”

„Mondhatjuk így is. Te vagy ott, de mégsem te.”

„Amikor hazajött, nehéz volt a két személyiséget összeegyeztetni?”

„Úgy gondolom, még most sincsenek összhangban. Erővel kell őket megbékíteni!”

„Úgy álltak hozzám, jó, hogy nem velük történt meg, hanem velem”

Igor következő állomása a rehabilitáció volt. Szvjato-Pokrovszkban, Dnyipróban, majd Kálusban látták el.

„Olyan volt, mint egy tervezetlen kimenő. Szvjato-Pokrovszkban az önkéntesektől gumipapucsot, és akkora nadrágot kaptunk, hogy ketten is belefértünk volna. Jól be kellett kötnöm a derekamon. Mellé kaptunk rikító kék dzsekit, amin csillagocskák voltak Így mentünk a boltba cigit venni. Az eladó ingyen adott egy pácskával (csomag – a szerk.), mondta, menjetek Isten hírével. Elosztottuk a cigit. Az önkéntesek jól megetettek minket. Emlékszem, utána annyira jól aludtam! Két óra múlva valaki ébreszt: indulni kell Dnyipróba a mentőautóval. Telefon nem volt nálam, Dnyipróból végre sikerült elérni az otthoniakat, elmondtam, hol vagyok, életben vagyok. Az önkéntesek átöltöztettek, elláttak. A feleségem meglátogatott, hozott felszerelést, telefont…”

A rehabilitáció körülményeire nem panaszkodik. Dnyipró után az Ivano-Frankivszk megyei Kálusba került. Itt műtötték meg. Papírjait a leszázalékoláshoz Kolomijában adta be, egyúttal jelentkezett a munkácsi hátvédben való szolgálatra (ennek részleteiről nem nyilatkozhat – a szerk.).

A rokkantságit két évre kapta, ami 2026 októberében jár le. Mint mondja, az igazolás minden esetben meghatározott időre szól, ezt az állapot függvényében hosszabbítják. „Ha valaki levágott karral, lábbal jön, annak sem adnak életre szóló rokkantságit. Lehet, valahogy kijön belőled az a golyó, talán az amputált karodat is ki tudod kakálni, aztán mehetsz vissza!”, mondja nevetve. Később megtudom, a fekete humor az egyik eszköz, ami életben tartja: „Ha az nem lenne, mennék a csíkosba!” [helyi szlenggel elmegyógyintézet. A beregszászi járásban található Csikósgorond községben működik ma is az Elmeegészségügyi Rehabilitációs Központ – a szerk.]

Munkácson nehezen találta fel magát. Az első időszak papírmunkával telt. Minden rehabilitáción töltött napról jelentést kellett adnia, állapotát fényképekkel dokumentálnia. A szocializálódás is nehézségeket okozott a frontvonal valósága után.

A frontról szabályszerűen évente kétszer tizenöt napra lehet hazalátogatni. Sürgős családi probléma esetén még tíz nap szabadságot adnak, elvétve nemhivatalos hazalátogatások is becsúszhatnak. Otthon töltött szabadnapjaira keserűen emlékszik vissza. „Őszintén szólva sokkolt. Szürreális volt, hogy az emberek csak úgy mennek az utcán, ülnek a kávézókban, mintha mi sem történne. Persze ez a normális, de a kontraszt nagyon vad. Két teljesen párhuzamos valóság, amelyek sehol sem metszik egymást. Ezek a tizenöt napok nagyon gyorsan elteltek. Visszafelé általában azon gondolkodtam, egyáltalán miért jöttem haza. Úgy viselkedsz utána egy hónapig, mintha nem lennél önmagad.”

Barátai közül többen köddé váltak. Megesett, hogy a frontvonalról telefonált haza segítségért, de nem kapott választ. „Anyukámnak sürgős segítségre volt szüksége, hét méteres csatornát kellett ásni, hogy a vizet elvezessék. A telefont sem vették fel, pedig sokszor hívtam őket.” Egyesek számonkérően, rosszindulatúan kérdezték a háborúról, annak lehetséges végéről. Jóindulatú becsléssel korábbi társasági körének mindössze öt százalékával tartja a kapcsolatot.

„Megváltozott?”, kérdezem.

„Hogy megváltoztam, egyértelmű. De ők ezt nem értették meg. Úgy álltak hozzám, jó, hogy nem velük történt meg, hanem velem.”

„Haragszik rájuk?”

„Nagyon haragszom!”, nevet. „Gondoltam, amikor hazajövök, elmondom a véleményem. Aztán úgy voltam vele, ha így, hát így.”

Hazaérkezését követően felszínre törtek a PTSD tünetei, melyek pánikrohamokban, kontrollálatlan agresszióban csúcsosodtak. Alkohollal igyekezett tompítani a valóságot. „Semmi sem okoz örömet. Egyik nap jön a másik után. Semmi sem változik, minden egyre rosszabb, és ez az állapot egyre húz magába. Reggel felkelsz, már azon gondolkodsz, hova mehetnél legurítani egyet. Legyen nyolc óra, hogy végre kinyisson a bolt, vehess valamit, ami csillapítja. Végül leléptem otthonról. Otthagytam a feleségemet, a telefont is kikapcsoltam.”

Igor és Bogdana 2024-ben kötöttek házasságot a frontközeli Szlavjanszkban. A szlavjanszki hivatalban, három bajtárs jelenlétében keltek egybe, azután egy órát vártak a házassági anyakönyvi kivonat kézhez vételére.

„Felesége erre miként reagált?

„Fájt neki. Mielőtt leléptem volna, gondolkodtunk, hogyan folytassuk a közös életet, ha egyáltalán.”

Öt hónapra lényegében a lét peremére sodródott. Egyedül igyekezett megbirkózni traumáival, de előfordult, hogy tárcsázta a pszichológiai forródrótot. Rövidesen megértette, szakértői segítségre van szüksége.

„Egyik bajtársammal hatalmas balhét csaptunk az autóbuszállomáson. A felére nem emlékszem. Már a kést vették ki a kezemből. Másnap az ismerősöm, aki ott dolgozik, elmondta, mi történt, meg is mutatta a kamerákon. Ekkoriban már forgattam a fejemben, hogy egyedül nem fogom megoldani a problémát. Időpazarlásnak éreztem, hogy két nap eltelik viszonylag normálisan, aztán minden rosszabb lesz. Ezután az eset után fordultam pszichológushoz.”

Megnyílni nem volt könnyű. „Mindent a saját szemüvegemen keresztül láttam, fogadtam. Úgy voltam vele, még faggatnak a pénzemen! Mit kérdezősködik, mondjon valami konkrétat, mondja meg, mit kell csinálni. Végképp nem tudtam, hogy működik ez, eddig csak filmekben láttam, hogy gyere, beszélj, és megmondom, ki vagy. De a helyzet nem javult. Ungváron van egy katonai pszichiáter, hozzá kerültem. Első alkalommal négy órát ültem az irodájában. Felállította a diagnózist, felírta a gyógyszereket. Az alkoholrágást teljesen abbahagytam, gyógyszereket kezdtem rágni. A gyógyulás folyamata most is tart.”

Jelenleg is vannak nehezebb pillanatai, ám ezek kezelése automatizálódott. „A háború itt van, itt is marad, nem megy sehová. Csak most már megértette az ember. Ezzel meg kell tanulni együtt élni. Része az életnek”, mondja.

A háború álmaiban is meg-megjelenik. „Mit szokott álmodni ilyenkor?”, kérdezem. Kissé zavarba jön, aztán elneveti magát. „Háború. Egyszerűen csak háború. Futok, elesek, húzok valakit, lelövök valakit.” Nem véletlen, hogy egy bajtárssal sokkal könnyebben megtalálja a szót. Azokkal, akik életben maradtak, szinte minden nap tartja a kapcsolatot. „Ismerheted azt az embert mindössze egy hete, ő a testvéred. Édes testvéred. Mert tudja, mi volt ott, hogy volt ott.”

Igyekszik a nap minden percében lefoglalni magát, segít az egyensúly fenntartásában. „Festek, teszek-veszek a ház körül, vagy bicóval elmegyek valahova. Így nem marad időm hülyeségeken gondolkodni. Nap végén csak lefekszem és elalszom, hogy a mozifilm ne kezdjen forogni a fejemben.”

Júniusra várja kisfia megszületését.

„Itt nem lesz béke”

A kárpátaljai ember hozzáállása a háborúhoz negatív irányba alakult a négy év alatt. Hasonlót tapasztalt 2014 után is: míg az első két évben önkéntesek és adományozók egész tömege volt, idővel a kezdeményezések kifulladtak. Az emberek hozzászoktak a helyzethez, igyekeznek tudomáson kívül hagyni.

Úgy érzi, a katonákhoz való hozzáállás nagyrészt pozitív. Ennek ellenére Kárpátalján nem egyszer tapasztalt zsörtölődő, rosszalló pillantásokat, összesúgásokat, amikor elsőbbséget élvezett hivatali ügyek, orvosi vizsgálatok során. „Bemegyek a poliklinikára, ülnek a bábkák, időpontom van. Mondom, jó napot kívánok, mi a menetrend? Kijön az ápolónő, kérdezi, Panicsev itt van? Megyek, és már érzem, a hátam mögött hogyan fűrészelnek ketté a szemükkel! Hogy ez biztos kenőpénzen jött.”

Tapasztalatai szerint az ország keleti részein az emberek többségének mindegy, hogy Oroszországhoz vagy Ukrajnához tartoznak. „Kramatorszkban a piacon mi is és a nyomorultak is ugyanúgy vásároltak. A kramatorszkiaknak tökmindegy, nekünk adják ki a lakásukat bérbe, vagy a nyomorultaknak.” Ezzel szemben már Ivano-Frankivszk megye városaiban, például Kolomijában egészen más a helyzet. „Ha bemégy valahova egyenruhában, legyen bármilyen sor, előreengednek. Az emberek megállítanak az utcán, megköszönik a szolgálatodat. Állok a feleségemmel, két néni azt kérdezi: meg szabad önt ölelni? Majdnem megfulladtam a cigarettácskámtól!”, kacagja.

Szolgálataiért két kitüntetést kapott, egy harmadikra is fel van terjesztve. Részesül szociális engedményekben is.

Ukrajna a szülőföldet, a hazát jelenti számára. Megvédése kötelesség. Nincs jó véleménnyel azokról, akik házaikban rejtőzködnek, kibújva a szolgálat felelőssége alól. „Ez elemi tiszteletlenség. Senkinek tartom őket. Szokás nálunk, hogy mindent idegen kezekkel akarnak megoldani. Minek menjünk harcolni, ha van más, aki elmehet? A háború mindenkinek félelmetes. De van egy példám. Ismerem Attilát, Attila pedig engem. Ha én éjszaka bemászok az ablakon Attilához, akkor ő le fog ütni engem ezzel a vázával. Világos. Ez értelmezhető nagyban is.”

„Jó elnöknek tartja Zelenszkijt?”

„Mivel ő a parancsnok, nem mondhatom, hogy rossz. Úgy fogalmaznék, nem minden intézkedésével értek egyet. Messze nem.”

„Mivel ért egyet, és mivel nem?”

„Nehéz kérdés. Nem tetszik a hadsereghez való hozzáállása.”

„Milyen a hozzáállása?”

„Nagy a korrupció, a lopás.”

„Jut pénz a hadsereghez, vagy inkább az oligarchák kezébe kerül?”

„Úgy gondolom, a nagyobbik részt inkább elosztják maguk között.”

„Ön szerint Ukrajnának helye van az Európai Unióban?”

„Egyértelműen. Ha minden úgy lenne, ahogy lennie kell, az egész Európai Uniónak Ukrajnában kéne lennie! A hadseregünkkel az élen. A legjobb hadsereg az egész világon!”

„A hadsereg jól bánik a katonákkal?”

„Inkább igen, mint nem.”

„Egyetért a katonai parancsnokok döntéseivel? Felröppentek hírek, hogy olykor előnytelen döntéseket hoznak a katonákra nézve, és a biztos halálba küldik őket.”

„Igen, vannak ilyen esetek. Tulajdonképpen velünk is ez történt. A felső vezetés nem mindig érti a helyszíni szituációt. A tények eltorzulnak, amíg eljutnak hozzájuk. A katona egy csapat alá tartozik, az egy még felsőbb szerv alá. Valahol menet közben eltorzulnak az információk. Hogy egyetértek vagy nem értek egyet, nem tudnék válaszolni. Konkrét szituációt kell nézni.”

Igor szerint két lehetőség van a háború befejezésére: vagy olyan hirtelen fog véget érni, ahogy elkezdődött, vagy még hosszú éveken át fog húzódni. Egy biztos: a dolgok örökre megváltoztak. Bár lát esélyt arra, hogy politikai döntések Ukrajna egyes területeit Oroszországhoz csatolják a békekötés érdekében, személyesen nem támogatja ezt. Úgy véli, rossz következményei lennének. „Ha csak úgy oda lehet adni nekik, akkor miért haltak meg a bajtársaink? Itt nem lesz béke. Nem lesz, mert tovább fognak jönni. Ha területeket adunk nekik, az számukra kevesebb vérrel fog járni, és rögtön egy következő helyen fognak teremni. Mindent úgy kell csinálnunk, hogy a muszkák még felénk nézni is féljenek. Ezt kell tanítanunk a gyerekeinknek, az unokáinknak.”

„Ennek fényében milyen helye van a világban Oroszországnak?”

„Ellenség, amelynek meg kell döglenie.”

Véleménye szerint a háborút ellenző oroszokat sem menti fel semmi. „A teljes mentalitásuk imperialista. Ha ez a hülye [Putyin, az ukránok a nevét kisbetűvel írják – a szerk.] nem lesz, jön a következő. Ilyen az a nép!” Csak olyan oroszok iránt érez tiszteletet, akik fegyveres erővel harcolnak Ukrajna oldalán, ahogyan az RDK teszi [Orosz Önkéntes Hadtest – a szerk.].

Kérdésemre, visszamenne-e harcolni, ha lenne rá lehetősége, azt válaszolja, fontolóra venné a lehetőségeket. A nullát már nem bírná ki. „Már nem vagyok olyan fizikai formában. Mészárszékre vinni magam nincs sok értelme. Vagyis van értelme, de akkor agyonlövetem magam.”

„Hogyan képzelte el az életét a háború előtt?”

„Nem így. Hogy dolgozom szépen boldogan a műhelyemben. Ha pénz van, dicsőség is van”, mondja nevetve. „Feleség, gyerekek… Általános életkép.”

„Milyen ember lett a front után?”

„Felelősségteljesebb. De amilyen gazember voltam, olyan maradtam.”

„Ha visszamehetne az időben, változtatna valamin?”

„Sok mindenen. Abból egy külön kötetet írhatna! De ha így alakult, az azt jelenti, így kell lennie. De korábban nősülnék. Akkor már gyerekeim lennének. A másik… a háború előtt a feleségemhez való hozzáállásom, hogy is fogalmazzak, nem igazán tetszik. Nem tiszteltem őt eléggé. Nem álltam komolyan a kapcsolathoz. Ez ma már nincs így.”

„Milyennek látja Ukrajnát tíz év múlva?”

„Virágzó földként. Tíz év múlva már egy új generáció lesz. Szerintem ők bölcsebbek lesznek nálunk. Jobban fogják tudni, mit kell csinálni, jobban fogják értékelni a dolgokat. Minket erre nem igazán tanítottak meg.”

„Van valamilyen üzenete nekik?”

„Legyetek bölcsebbek, és minden király lesz!”

„Mik a tervei a jövőre nézve?”

“Élni. Várjuk a fiacskámat. Ebben az évben jó lenne beesni a műhelybe is. Nincsenek kozmikus terveim, csak olyanok, mint mindenki másnak.”

Beszélgetésünk alatt kétszer szólal meg a légvédelmi riadó. Alig torpanunk meg. Mosolygunk, amikor szavainkba vág éles, lüktető hangja.