Magyar képmesék: egy univerzum, ahol Orbán Viktor oroszlán, Lázár János ökör és Bayer Zsolt mókus

Hajnali négy óra van. A barátaid ki tudja hány budapesti kocsma meglátogatása után küldték neked azt a hangüzenetet, amit most hallgatsz. Hihetetlen precizitással és érzelmekkel túlfűtve mesélik el, hogy egy ruhatáras nem talált meg egy pulcsit. Olyan részletekben vesztek el a történet elmesélésekor, hogy látod magad előtt a sok kabátot, táskát és az aggódó, pulcsi nélkül maradt embert is. Ihletet kapsz és megrajzolod a jelenetet.

Nem ez az egyetlen megrajzolt sztorid. Eltelt egy év, és azóta is boldogítod a barátaidat kisebb animációkkal, azonban felmerül benned az ötlet, hogy olyasmit csinálj, ami más, ami eltér ezektől. És persze, hát ott van a közélet, ahol „minden napra jut egy kis baromság, amiben jó ha az ember nem veszti el az ép eszét”.

Még tavaly októberben mesélte ezt a Magyar képmesék elindításáról az alkotója, akit nevezhetünk akár Szúnyognak is, hiszen így ábrázolja magát a képmese-univerzumban. A Refreshernek akkor arról is beszélt, hogy nagyon szereti a magyar rajzfilmeket, legyen szó a Magyar Népmesékről, Dr. Bubóról, a Mézga családról vagy a Pompom meséiről. Azóta még többen követik az Instagram-oldalát, ahol olyan emberek köszönnek vissza állati mivoltukban, mint Orbán Viktor, Lázár János, Szentkirályi Alexandra vagy akár Tóth Gabi.

Bár sejtettük, hogy Szúnyog nem szeretné teljesen felfedni magát, mégis szerettünk volna több témában beszélgetni vele. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan dolgozik, mi zajlik az alkotói folyamatok mögött, és pontosan mit jelentett számára a nemrég bejelentett „visszavonulás”. Emellett arról is kérdeztük, milyen személyes kötődése van Erdélyhez, és hogyan dönti el, melyik közéleti szereplőhöz milyen állatot társít.

Magamról ritkábban beszélek, mert az könnyen egy más képet alakítana ki rólam. Az, hogy én hogyan látom magam, és hogy más mit lát, lehet teljesen párhuzamos, néha akár merőleges is egymásra. Ha nem lépek elő, annak is van olvasata. Ha igen, annak is.

Az, hogy valaki láthatóvá válik, együtt jár egy bizonyos társadalmi nyomással. Ez egy általános működés, választásoktól független. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne bennem egy belső határ vagy felelősségérzet. Hagyom, hogy a jó szándék formáljon, és ne a megfelelési kényszer alakítson át olyanná, amilyen nem vagyok.

Gyerekként nem volt sok barátom, de annál több minden foglalkoztatott. Nem megtanulni akartam ezeket, hanem megérteni, hogyan működnek. Mint például a matekképletek felépítése: mit miért használunk, és ha ez megvan, a többi sokszor már következtetés kérdése. Mint a sakkban. Tök érdekes, kb. 10 éves koromig azt hittem, mindenki ezt teszi.

A képek egymás után helyezése is egyfajta következtetés eredménye. Akkor még nem tudtam, hogy ezt stop motionnek hívják, csak élveztem, hogy amit kigondoltam, működik. Nem volt állványom, ezért a kép összevissza kúszott, de ennek is megvan a maga kis szépsége.

Van, egy ilyen tetoválásom, ami kicsit el van cseszve, de szeretem. Ebben láttam meg a hasonlóságot magammal, de kifejtem.

Nem egy szép állat, inkább idegesítő, izgága, cringe, ostoba tekintetű, nagy orrú, nagyszájú, zöld, nem lehet komolyan venni stb, stb. Külsőre akár egy főgonosz segédje is lehetne.

Önmagam felé fordított legszélsőségesebb propagandaplakát. Az önismeret, önkritika és önértékelés közti ingadozás folyamatos humorforrás. A legkisebb állatként figurázza ki a gőgöt, a megfélemlítést, a bullyingot vagy a megleckéztetés címén végzett manipulációs játszmákat.

Először nem is állatokkal kezdődött, csak a barátaim szórakoztatására készítettem vicces összeállításokat, amikben képeket helyeztem egymás után. Szófordulatokat jelenítettem meg. Aztán ott van az a fáradt, semmilyen beszélgetés: ha te állat lennél, milyen állat lennél? Valahogy így kezdődött. Nem voltak nagy ambícióim, egyszerűen csak csináltam, mert

rengeteg időt és energiát tudok abba fektetni, hogy a körülöttem lévő emberek vidámak maradjanak.

Az állatok kiválasztásánál az általános szempontjaim a testtartás, az arckifejezés és az egyes jegyek. Mivel mindannyian úgy nőttünk fel, hogy a mesékben a főgonosz jegyei gyakran a „rútsághoz”, a jóság pedig a szépséghez kapcsolódik. Az életben viszont nem minden fekete fehér.

A rövid jeleneteimben inkább a tápláléklánc felépítésével játszom. A karaktereknél a nagyképűbb emberek néha erősebb, hangsúlyosabb szerepet kapnak, hogy teljen a keblük.

Természetesen vannak kivételek is, hogy a megszokásból egy kis zűrzavart hozzak létre. Ilyen például a provokatív Bayer Zsolt, aki ebben a formában egy mókus. Mert nem a külső jegyek vagy a rang határoz meg, hanem a tettek.

A hangok választásában egy szempontom van: magánszemélyek megszólaltatását közéleti témákban tabuként kezelem, akkor is, ha amit mondanak, ostobaságnak vagy éppen erős aranyköpésnek tűnik. Egy interjúban ezek a vélemények elhangozhatnak, és vállalják is őket. Mivel én nem saját hanggal dolgozom, az internet kifogyhatatlan tárházából válogathatok.

Nem adok felületet kiszolgáltatott emberek bántásának, és nem érdekelnek az elvárások vagy az, hogy ki mit akar látni. Számomra fontos, hogy ne történjen olyan helyzet, mint amikor emberek online bántás vagy nyomás miatt kerülnek nagyon nehéz helyzetbe. Zavar az is, amikor hatalmi visszaélések vagy érzéketlen közeg alakul ki, és az egész közbeszéd egyfajta durva játékká válik.

Szerintem sokszor nem rosszindulatból történik mindez, inkább egyfajta torzított valóságérzékelésből. Ez nem egy áldozati szerep, inkább egy megfigyelés kérdése: ha a szavak szépen csengenek, de a valóság mást mutat, azzal érdemes szembenézni. A fő problémát az ellenségkép alkotásban és az ellehetetlenítésben látom. A felsőbbrendűség látszatát keltő emberek mögött sokszor bizonytalanság van. Én pedig szeretném kihagyni ebből a „kis emberek” célponttá tételét, mert az egymás elleni feszültség és eltaposás nem vezet sehova.

A legkedvesebb karakter számomra a lángosos jósnő. Bár ő egy magánszemély, mégis nagyon erős pozitív kisugárzás van benne. Nem a tipikus „rossz vagy jó fog történni veled” típusú üzeneteket közvetíti, hanem valami sokkal egyszerűbbet és emberibbet: „egyél egy lángost”. Néha erre is szükség van. Hasonlóan szeretem a Tom és Jerry rész háttérjelenetét.

Erdélyből származom, de Budapesten élek. Mindkét helynek megvan a maga varázsa. Budapesten a nyüzsgés, az, hogy lehetsz, aki csak szeretnél bizonyos keretek között. Erdélyt meg azért szeretem, mert bár kevesebb az inger, de több időt szánunk egymásra.

Szeretek nagyapámmal időt tölteni. Csak leülni mellé, amikor épp alkatrészeket szed szét, rak össze. Imádok a barátaimmal a marosvásárhelyi ócskapiacon nyakig régi kazetták között bazározni, vagy kabannázni a Bucsinon. Grătarozni a Bözödi tónál. Társasjátékozni valakinél hajnalig, mert épp nincs nyitva semmi. Két szilvesztert ünnepelni: 00:00-kor román idő szerint, 01:00-kor a magyart. Kiülni egy sörre a pesti Planiba vagy Kolozsváron. El Grecóban megenni egy adag szalmakrumplit. Vagy csak beugrani egy shaormáért a Rosába.

Sokaknak érdekes lehet, hogy egy Erdélyből származó lány miért fogalmaz meg kritikát a magyar közéletről.

Amíg Erdélyben éltem full time, a saját környezetemben lévő emberek között nem igazán szavaztak a magyarországi választásokon, mivel nem ott élünk. Viszont a buletinünk [személyi igazolvány] hátulja tele van matricázva, romániai szavazásokon részt vettünk.

Az első tapasztalatom Magyarország bürokráciájával kapcsolatban elég ellentmondásos volt. Külhoni lakcímkártyával részt vehetek a magyarországi választásokon akkor is, ha nem élek ott. Ugyanakkor ugyanezzel a lakcímkártyával nem tudok SIM kártyát vásárolni egyik szolgáltatónál sem, mert nem számítok belföldi lakosnak.

Ha vállalkozást szeretnék indítani, szintén nem jutok vele sokra, amit bizonyos szempontból érthetőnek tartok, hiszen a kártya hivatalosan azt jelzi, hogy nem Magyarországon élek.

Ami viszont nehezebben érthető számomra: hogyan lehetséges az, hogy négyévente teljes szavazati joggal élhetek Erdélyből, miközben a mindennapi élethez szükséges alapvető dolgokhoz Magyarországon nem férek hozzá ugyanilyen feltételekkel? Úgy tűnik, mintha a rendszer külön kezelné a politikai részvételt és a valódi integráció lehetőségét.

Persze ez csak az én tapasztalatom, ennél sokkal rétegzettebb a két ország viszonya. A kommunikációban mindkét oldalon gyakran megjelennek olyan narratívák, amelyek különbségeket és ellentéteket hangsúlyoznak a külhoni és az anyaországi magyarok között, vagy éppen a románok és a külhoni magyarok között.

A Tom és Jerry kis sztori pont erre szeretne rávilágítani: mi az, amit valójában szeretünk együtt csinálni. Nem csak „György Hajnalkák” léteznek, és nem is kizárólag az én véleményem festi le a valóságot. A magyarországi történéseknek a határon túl is van valamiféle hatásuk, még ha ez nem is mindig közvetlen vagy azonnal látható.

A gólyák, a gólyatánc és a háttérben megjelenő gyár ezt próbálják visszaadni. Egyfajta metaforaként is értelmezhetők: a tihanyi beszéd hatására néhány tulipán meghajol, értelmezését ráhagyom az olvasóra, de a gólyák, hátat fordítva ennek, tovább táncolnak. Az anyaországban viszont ez a (gödi – szerk. megj.) gyár akár egy átlagos kedd része.

Félreértés ne essék: szeretem a hagyományőrzést. Csupán azt szerettem volna megmutatni, hogy az etnikai identitás erősítését nem az határozza meg, ha hátat fordítunk a problémáknak, hanem az, ha észrevesszük őket.

Az oldal elindulásakor érkeztek megkeresések, hogy csináljunk merchet, de bizonytalan voltam, és úgy gondoltam, ez csak egy fellángolás az emberek részéről. Azt mondtam magamnak, ha 2–3 hónap múlva is szeretik, akkor érdemes komolyabban foglalkozni vele.

Aztán egyre többen írtak, kommentekben is jelezték, hogy szeretnének ilyen dolgokat. Pánikoltam, hogy most akkor kivel és hogyan, és egy barátom noszogatására végül írtam a Vatesnek. Nem fűztem hozzá nagy reményeket, mert kevésnek éreztem azt, amit csinálok.

De próba cseresznye, és fantasztikus embereket ismertem meg ezáltal, akik kendőzetlenül őszinték. A folyamat közös ötleteléssel zajlott, hogy a kész termékek mondanivalója időtálló legyen. És egyébként finom náluk a kávé.

A Gulyás Marcis pólóhoz engedélyt kértünk Marcitól, és nagyon elérzékenyültem, hogy belement, sőt a rá eső részt felajánlotta az Utcáról Lakásba Alapítványnak.

Mindez összességében nagyon pozitívan hatott rám. Egyre többször merül fel a kérdés: mit tudok én visszaadni ebből a közösségnek? A fizikai és a virtuális térben egyaránt.

Fantasztikus érzés volt, hogy a nemzeti ünnepen felveszik, aminek az alkotója vagyok. Nem gondoltam volna anno, hogy az a barátaimtól küldött hajnali hangüzenet és ennek a kifigurázása ekkora láncreakciót indít, de örülök.

Mint magánszemély, aznap behívtak dolgozni, de ellógtam a vonulásra, ahol jól elpityeregtem magam. Nem a színpadias beszéden és nem is az előadásokon, még csak nem is a mörcsökön, hanem valahol az Oktogon előtt: egy hatalmas magyar zászlóval díszített hosszú erkélyen kiállt emberek integettek a véget nem érő sornak, amiben a telefonom lokátora feladta a küzdelmet, és bár elszakadtam a barátaimtól, mégsem éreztem magam egyedül.

Emberek, akik egymásra szánták az idejüket. Talán ez az az érzés, amit nem ad vissza semmi ingóság. Ez az érzelmi vonal fontos, hogy sose pártokra irányuljon, mert a politikus csak a szolgája a népnek, és nem fordítva.

A visszavonulásom nem kötődik a választásokhoz, bár tény és való, rengeteg dolog történik. Inkább a „mit tudok ebből visszaadni a közösségnek?” kérdés foglalkoztat. Amit leginkább hozzá tudok tenni, az a saját időm, amit tanulásra fordítok.

Mivel már nem annak a 18 embernek készítek vicces összeállításokat, szeretnék tovább fejlődni és tanulni. Hiszek abban, hogy tanulni sosem szégyen, az animálás pedig nem csak a „szép rajzokról” szól, hanem a mozgás megértéséről és megtanulásáról.

Az eddigi folyamat során a referenciahangok, képek és történetbe való elhelyezés sokszor 10–14 órát vett igénybe. Két alkalmazás között egyenként mentettem le a képeket, miközben próbáltam memorizálni a képkockákat, és egyszerre kitölteni a jeleneteket. Olyan volt, mint egy stop motion, csak rajzban.

Előfordult, hogy beszéd közben például a szem „elcsúszott”, mert a szájra figyeltem, vagy épp egy kézmozdulat nem állt össze időben. Rengeteg ötletem van, de sokszor túl sok mindent próbáltam egyszerre fejben tartani és képkockáról képkockára megvalósítani.

Voltak pozitív és negatív visszajelzések is, amelyek megerősítettek abban, hogy szükség van a változásra. Néha úgy érzem, kicsit olyan ez, mint egy Petőfi versben: „meglett a torony, de nincs meg az alap”.

Ami mémként indult, az idővel túlnőtt rajtam. Ahhoz, hogy karakter és saját fejlődésben is továbblépjek, meg kell tanulnom az alapokat, mert a részletek önmagukban nem tüntetik el a hibákat.

Úgy gondolom, ha másokkal szemben kritikus vagyok, akkor magammal szemben még inkább annak kell lennem.

Nem elég a gyermeklelkű énem logikája, hogy ez kb. így működik, hanem ha ennek alapot is adok tanulással, abban rengeteg vizuális lehetőség lakozik.

Jelenleg egy új alkalmazást is tanulok, a Procreate Dreamst. Emellett egy nagyon inspiráló közegbe kerültem, ahol hetente kétszer járok élő modelleket rajzolni. Itt arányokat, az emberi test felépítését, mozgást és perspektívát tanulok. Az arckifejezéseket is, hogyan vigyem át karakterekre.

Azt nem tudom, hogy pontosan mit jelenthet másnak ez az oldal,

de nekem egy biztonságos hely, ahol ha már nem tudsz sírni, kezdj el nevetni.

Személyes visszajelzések a barátaim között pozitívak, amin nagyon meglepődtem. Amikor a legkonzervatívabb ismerősömet is szórakoztatja, amit csinálok, és annak ellenére, hogy vannak nézeteltéréseink, elismerő mondatokat fogalmazott, ez tőle hatalmas dolog.

2027-ben hol tart majd a Magyar Képmesék? Minden csak azon múlik, hogy mennyi időt fordítok rá. Nem siettetem magam, és nem akarok egyszerre mindent. Nem helyezek magamra fölösleges nyomást vagy elvárásokat, hogy most mennyivel jobb lesz.

A Szondi utca egyedülállóan jó sorozat minden kis mozzanatával. Csinálok-e egyszer olyat, mint ő? Nem gondolom. Megpróbálom kihozni magamból a legjobbat, az, hogy ez miképp csapódik le rövid vagy teljes estés alkotásban, legyen a jövő titka.