Egy üzenet változtatta meg az életét, székelyföldi mélyszegény romák támasza lett egy facebookozó anyuka

Homoródkeményfalván, egy félig roskadozó házban öt gyerek alszik télen is a huzatban. A falak repedtek, az egyik ablak már ki is tört, a meleg pedig úgy szökik ki a deszkák és fóliák résein, mintha ajtót nyitottak volna neki. Az édesanya egész nap a tűzre pakolja a fát, hogy ne fagyjanak meg, és közben próbál rendet tartani ott, ahol az életkörülmények maguk is a család egészségét támadják.

Ez az a homoródkeményfalvi család, amelyhez nem érnek el sem az állami ellátórendszer intézkedései, sem a civil szervezetek ünnepi jótékonysági akciói, sem a nagyáruházak decemberi gyűjtődoboza. Ide legfeljebb egy székelyudvarhelyi édesanya, Pál-Nagy Katalin és az általa igazgatott facebookos anyacsoport tagjai jutnak el: ők gyűjtenek adományt ennek a családnak, és rajtuk kívül sok száz, mélyszegénységben élő, csendben tűrő erdélyi háztartásnak.

Pál-Nagy Katalin idén is közzétette hirdetését, hogy két hét alatt megpróbáljon annyi alapélelmiszert, tűzifát és egyéb fontos dolgot begyűjteni, amennyi az ünnepkre kellene a családnak. Ő az, aki kilenc éve otthon van szívbeteg kisfiával, két nyílt mellkasi műtéten túl – és aki egy egyszerű „ingyen elvihető” Facebook-poszttal indította el azt a segítő munkát, amely ma már családok téli túléléséről szól. A Transtelexnek arról mesélt, hogyan lett a Facebookon aktív székelyföldi anyacsoportok egyik háttérben dolgozó szervezője, és hogyan szakadt rá mindaz, amit ma a szociális rendszer helyett végez el néhány erdélyi család életében.

A facebookozó anyukák láthatatlan szociális munkája

„Egy ruhaszelektálás közben döntöttem el, hogy ami nem kell, azt inkább odaadom valakinek” – mondja Pál-Nagy Katalin. Akkor még csak néhány ingyen elvihető holmit szeretett volna feltenni egy Facebook-csoportba. Egyetlen üzenet azonban más irányba billentette az életét.

Aznap egy anyuka írt rá: elmondta, milyen körülmények között él a családjával, és hogy ő már sokszor hiába kér segítséget – roma származása miatt gyakran elfordulnak tőle. Hamar kiderült, hogy annak az anyának nem a kinőtt ingre és pulóverre van leginkább szüksége, hanem életmentő segítségre: ételre, melegre, alapvető tárgyakra, amik nélkül egy gyereket sem lehet felnevelni, nemhogy ötöt.

Ez az üzenet lett az a pont, ahol Katalin úgy döntött, karitatív célú gyűjtést fog szervezni az anyukának, és a közösség erejével próbál valódi esélyt adni a családjának – olyasmit, amit a szociális rendszer nem biztosít.

Az első akció végül jóval nagyobbra sikerült, mint amekkorára számított. Három darab, egyenként tizenkét tonnás teherautó telt meg, amelyet a csíkszentsimoni cigánytelepre vittek le.

Azóta minden decemberben elindul a facebookos hírverés, gyűjtés, szervezés; mindenkinek megvan a maga „családja”. Pál-Nagy évről évre több mélyszegénységben élő háztartást támogat, és ugyanezt teszi számos édesanya a Facebook-csoportokból: kiválasztottak két-három olyan rászoruló családot, akiket a szociális rendszer egyszerűen nem ér el. A gondoskodás legnehezebb része így az önkéntes nőkre hárul, és az általuk végzett láthatatlan munka az, ami a túlélés fölötti szinten tartja ezeket a családokat.

A ritmus az évek alatt pontosan kialakult. Minden decemberben, miután Pál-Nagy a szívbeteg kisfiát ellenőrzésre elviszi Bukarestbe – ahol egy Németországból érkező sebész vizsgálja meg –, hazatér, és megszervezi az aktuális gyűjtést. Már nem is kell keresnie a rászorulókat: a családok találnak rá. Hol egy közvetlen üzeneten keresztül történik a kapcsolatfelvétel, ahogy a homoródkeményfalvi édesanya is tette, hol ismerősök ajánlják őket.

Közben a háttérben felépült egy egész informális infrastruktúra: garázs, pince, ideiglenes gyűjtőpontok, ismerősök, fuvarosok, akik segítenek, amikor kell. És vele együtt egy online világ, ahol néhány tucat anyacsoporttag lassan átvette egy lyukas szociális háló feladatait.

Sokszor az adományként lepasszolt dolgok szemétre valók inkább

„Édesanyámmal válogattam egy pincében a beérkezett cuccokat. Azt hittem, sosem lesz vége. Mennyi használhatatlan tárgy, ehetetlen élelmiszer, koszos holmi volt a zsákokban. Ezeknek a kiválogatása is rengeteg időt emésztett fel, és utána nekem kellett elvinni a szeméttelepre, ami oda való volt” – idézte fel Katalin azokat az éveket, amikor egy alapítványnak gyűjtött, csomagokat készített, varrt, raktározott.

A „szemétadomány” jelenség máig kísért: nemcsak logisztikai rémálom, hanem lelki teher is. Szakadt, mocskos ruhák, romlott élelmiszer, penészes befőttek – mindaz, amit valaki „segélyként” csomagol össze. Az önkéntesek pedig kénytelenek végigválogatni, mert nem lehet méltatlan holmikat odaadni olyanoknak, akik amúgy is a túlélés határán élnek. Katalin szerint ma már kevesebb a selejt, de még mindig rengeteg energiát visz el a válogatás.

Az adományozásnak megvan az éves ritmusa is. Decemberben bedurran: ilyenkor csak este jut haza, mert folyamatosan csomagot vesz át vagy pakol. Januárban még tart a lendület, aztán tavaszra, őszre drámaian visszaesik. A segítség akkor koncentrálódik, amikor a közösségi média és a reklámok azt mondják, most kell jónak lenni.

A segítők közben rendszeresen támadások kereszttüzébe kerülnek. Katalin is megkapja: biztos ebből él meg, biztos eltűnik az adomány, biztos másnak adja tovább, „egyáltalán miért is támogat cigányokat egy udvarhelyi családanya?” Ő csak annyit tud mondani: reméli, hogy minden oda kerül, ahová szánják. „Nem tudok minden mozdulatot követni. De még ha el is adná a támogatott valamiért, kinek? Hol? A legnagyobb lány a családból 14 éves, nem fogja az édesanya kiküldeni a piacra élelmiszert árulni.”

Éppen emiatt azt tartaná a legtisztábbnak, ha egy átlátható alapítvány intézné a gyűjtést. Ő maga nem is vállal pénzkezelést: „Túl sok a rosszindulat. Egy alapítvány tisztán kezelné: begyűjti, szerződik, kicseréli az ablakot, kijavítja a falat – ami most a legfontosabb lenne Homoródkeményfalván is.”

A segítőknek ráadásul azt is látniuk kell, hogy a jó szándék nem egyenlő a cselekvéssel. „Sokan csak annyit írnak: szeretnének segíteni. A »szeretnék« nem jelent semmit. Aki azt kérdezi, hol adhatja le a csomagot, az már fél lépést tett” – mondja Katalin. Ezért is kéri mindenkitől: először a saját kamrájukban nézzenek körül. A tavalyi lekvár, a fölös savanyúság, a kamrában felejtett liszt máshol egész télre elegendő tartalék lehet.

A homoródkeményfalvi családnak például két férfi is megígérte, hogy kicserélik az ablakokat, rendbe hozzák a ház szigetelését. „Nem jelentkeztek többet. Én meg ott álltam, hogy megígértem a családnak: megoldódik. Ilyenkor nekem ég le a bőr a képemről.” Mert ilyenkor nem egy tetőlécről vagy ablakkeretről van szó, hanem a bizalomról, arról, hogy a következő ígéretet már sokkal nehezebb lesz elhinni.

Szociális támogatást kapnak, de az nem elég mindenre

Amikor a homoródkeményfalvi anya története két éve Pál-Nagy Katalin elé került, a férjével lement a faluba. Megnézték a házat, beszéltek az anyával, és látták, milyen kiszolgáltatott állapotban próbál talpon maradni a család. „Magyarországon éltek három gyerekkel, de a férje jogosítvány nélkül vezetett, többször elkapták, végül nyolc hónap börtönt kapott. Ez idő alatt az anya egyedül maradt a gyerekekkel, hazaköltözött Homoródkeményfalvára. Aztán a férfit kiengedték, és született még két kicsi. Az első három gyerek nem ettől az apától van. A három kicsi szinte folyamatosan beteg, nincs gyógyszer, nincs pénz orvosra” – sorolja Katalin.

A ház, ahová visszaköltöztek, tulajdonképpen az anya gyerekkorának helyszíne: csecsemőként találták meg egy mező szélén, a most velük élő idős férfi nevelte fel. Most az ő omladozó, huzatos házában élnek nyolcan. Tavasszal azonban el kell költözniük onnan, ahol most élnek, de még nem tudják, hogy hová.

Tűzifát tavaly adományból kaptak, idén az anya maga vette meg, amennyit tudott. Fagyasztóládát, hűtőt, mosógépet, tévét is kaptak – olyan helyekről, ahol ezek évek óta porosodtak. A ház azonban továbbra is kifűthetetlen, az egyik ablak ma is félig hiányzik.

„Tudom, hogy rengeteg ilyen ház van. Csakhogy ők nem tudnak segítséget kérni. El sem jutnak odáig. Aki ennyire mélyszegénységben él, sokszor fogalmazni sem tud rendesen, iskolázatlan. Mások is írnak rám, de nem tudok mindenkivel foglalkozni” – mondja Katalin.

A család annak ellenére próbál boldogulni, hogy olykor még a szociális ellátórendszer is ellenük dolgozik. A négy kisebb gyerek után még jár a támogatás, az ötödik – a legnagyobb lány – azonban kiesett belőle, mert az anya kórházi kezelése idején hónapokat hiányzott az iskolából. Megbukott, és az iskola jelezte: nem teljesíti a feltételeket.

Katalin szerint a romániai szociális rendszer sok esetben még azt sem mondja el, mire lenne jogosult egy ilyen család. „A fogyatékossági támogatás például nagy segítség lenne. De sokan nem tudják eljárni, vagy nem is informálják őket róla. Egy nagyon szegény, többségében roma faluban nincs, aki elmondja, hogyan kell fogyatékossági papírt kérni, melyik orvoshoz kell menni, milyen dokumentum kell. Az iskolák sem segítik őket ebben.”

A homoródkeményfalvi család legkisebb fia olyan beteges, hogy jó eséllyel szóba jöhetne az igazolás is, de az ehhez szükséges folyamaton egyszerűen képtelenek végigmenni. „Maximum annyit tud mondani románul: szeretné a papírt, mert abból pénz jár. A gyerekének akar jót, de az orvos nem fogja kézen fogni. Mindenhol problémás ez” – foglalja össze.

Közben a kommentmezőben újra és újra előjönnek a mondatok: miért szül ennyi gyereket ilyen helyzetben, miért nem mennek el fát szedni, aki nem dolgozik, ne is egyék. „Ez meggondolatlan mondat bárki szájából is” – mondja Katalin. Szerinte sokan bele sem gondolnak, miben vannak ezek a családok. „Ők ebben nőttek fel. Ezt látták. És amíg ezt látják mindenhol maguk körül, ebből a körből alapból is nehéz lenne kilépni.” A mélyszegénységből nem lehet egyik napról a másikra felállni.

Katalin szerint elég egy betegség, egy kirúgás, és egy egész család olyan spirálba kerül, amelyből szinte lehetetlen visszakapaszkodni: kiesnek a munkaerőpiacról, elveszítik az egészségbiztosítást, és ezzel együtt a kezeléshez vezető utat is.

A homoródkeményfalvi házban az idei télre is készülnek. Az ablak még mindig lyukas, de idén is lesz liszt, krumpli, káposzta, alma. Nem old meg mindent, de segít átvészelni a hideg telet.