Román fociultrák letéptek pár székely zászlót, válaszul kitesznek több százat a székelyföldi városban

Minden focimeccs, amelyiken székelyföldi csapat méri össze magát egy-egy románnal, általában a nacionalista indulatok elszabadulásával jár. Fölösleges felidézni, hogy hány ilyen volt csak az elmúlt 2–3 évben. Legutóbb, amikor kolozsvári U néhány szurkolója végigvonult Székelyföldön, több településen is letépték a székely zászlókat: Etéden, Énlakán, Kőrispatakon, Szentábrahámon és Csekefalván is nyoma maradt annak, hogy az ultrák arra jártak. A rongálások mindenhol félelmet keltettek, de Szentegyházán volt a legélesebb a helyzet: ott a jelenet kis híján fizikai erőszakba torkollott.

Az alpolgármester elmondása szerint a zászlót letépő focihuligánokhoz épp akkor ért oda egy szentegyházi lakos autóval, amikor a rongálás történt. A kamerafelvételen csak az látszik, hogy megáll és rákérdez, mi folyik ott – a szóbeli atrocitás és a dulakodás előtti pillanatok már nem kerültek rá. „Nekimentek volna. A szentegyházi lehajolt egy kőért, hogy megvédje magát, akkor futottak el – mert már jött egy másik helyi lakos is segítségnek” – mondta a városvezető.

Az atrocitást ugyan az RMDSZ feljelentette, de Szentegyháza ennél látványosabb választ keresett. Az Erdélyi Magyar Szövetség vezetésével a város úgy döntött, marad a jól bevált székely logikánál: ha egy zászlót letépnek, akkor száz kerül ki helyette, lehetőleg minél feltűnőbb helyre. Így született meg a „Székely zászlót minden házra” akció, amely olyan lendületet vett, hogy a kiosztott lobogók száma már bőven száz fölött jár. A helyi vezetés szerint hamarosan akár háromszáz ház is zászlóba öltözhet, mintha a falu egyetlen nagy, kék-arany válasszá szeretne összeállni.

Kék zászlók sorakoznak a Csík felé vezető úton, de nem ez a legszékelyebb Szentegyházán

A Csíkszereda és Székelyudvarhely között elterülő Szentegyházára érve a Csík felé vezető Köztársaság utcában több házon is székely zászlók lengenek. Még látványosabb azonban a Bethlen Gábor utca: ott már messziről sorakoznak az újonnan kitűzött lobogók.

A Homoród menti kisvárosban a kezdeményezést Sándor Zsolt-István alpolgármester indította, és azóta több mint száz zászlót osztottak ki. A lobogókat adományokból és magyarországi testvértelepülések támogatásából biztosítják, a zászlórudakat pedig helyi asztalosok készítik.

Az alpolgármester szerint a rongálás után a Hargita Megyei Tanács és az RMDSZ politikusainak reakciói enyhék voltak, legfeljebb Kelemen Hunor állt bele határozottabban a témába. Sándor Zsolt-István viszont nem szerette volna ilyen halkra venni a hangot. Úgy érezte, ha a román ultrák „belerúgtak” a székely jelképekbe, arra nem lehet egy vállvonással felelni. „Ha letépnek egy zászlót, hát kikerül helyette száz” – lehetőleg úgy, hogy az érkező idegenek már messziről lássák, ki lakik itt évszázadok óta. A szándék szerinte teljesen békés, puszta identitásjelzés, semmi több. „Nem provokálni akarunk ezzel, nem valaki ellen tesszük ki a zászlókat” – mondta.

A szentegyháziak többsége kitette, de a fiatalabbak egyre kevésbé érzik magukénak a zászlóháborút

A szentegyházi utcákon gyorsan kiderült, hogyan működik a közösség: sok házon eddig nem volt zászló, de ahogy az első kék lobogók kikerültek a kapukra, a többiek is úgy érezték, most már illik csatlakozni. Egy fiatal férfi, aki már beszerezte ugyan a zászlót, de még nem volt ideje kitenni, úgy fogalmazott: „Ha a szomszéd kitette, akkor én is. Hát székelyek vagyunk, amit a többiek csinálnak, azt csináljuk mi is.”

Mások óvatosabbak. Egy idős asszony szerint a futballhuligánok akciója felháborító volt – „normális ember ilyet nem csinál” –, de nála eddig sem lobogott zászló, és ezután sem fog. „Egyedül élek, nem hiányzik, hogy bajt hozzak a fejemre” – mondja.

Három fiatal lány is hasonlóan látja. Szerintük a zászlózás nem hoz hasznot, viszont könnyen bajt hozhat a házra. „A fiataloknak mindegy, ott lóg-e vagy sem. Ráadásul most veszélyesnek is tűnik: jöhet valaki, letépi, aztán meghajigálja a házat is. Akinek családja van, előbb rájuk kell gondoljon, nem arra, hogy kint van-e a zászló” – mondja egyikük. A barátnője hozzátette: „Nem tagadjuk, kik vagyunk, csak ez a folytonos zászlócsata már nem rólunk szól. A mi generációnknak ez idegen.”

Egy másik férfi két helyre is kitette a zászlót, mégis azt mondta, ő személyesen soha nem tapasztalt magyarellenességet Romániában. Brassóban dolgozik, sokat utazik, és úgy érzi, a feszültségek jelentős részét azok érzik a legerősebben, akik nem beszélnek románul. „Nekem vannak román barátaim is. Engem nem ért atrocitás. A focin jön ki az állat: ott látták a székely zászlót, és abba kötöttek bele, ami fájhat. De ez nem a hétköznapokról szól” – magyarázta.

A helyszínen szembejött egy asszony is, a kezében felcsavart, frissen kapott zászlóval. Épp hazafelé vitte, hogy kitűzze a kapura. „Ha idegenek járnak erre, ne egy zászlót lássanak, amit ki lehet pécézni. Lássák, hogy többen vagyunk, közösség vagyunk. Eddig bent volt egy kicsi, most hogy adtak nagyobbat, kiteszem a kapura” – mondja.

Egy fiatal nő arra hívta fel a figyelmet, hogy a kezdeményezésnek volt egy bátorító hatása is: „Eddig bent tartottuk, most kiraktuk. A felhívás sokat számított. Amit az ultrák csináltak, az felháborító.”

Idősebb férfi jött szembe, aki ennél is tovább ment: szerinte a rongálás önmagában is felháborító, de a székely zászló hivatalos el nem ismerése még inkább bizonytalanná teszi a helyzetet. „Más lenne, ha államilag is jogunk lenne használni. Így csak népi szimbólum. Ez az autonómia sehogy nem akar beleférni” – mondta, majd hozzátette: nem gondolja, hogy a zászlók sora különösebb hullámokat kelt majd, legfeljebb az AUR igyekszik politikai hasznot kovácsolni belőle.

A beszélgetésekből az is kiderült, hogy a motivációk messze nem egységesek. Volt, aki a székely identitás megőrzése miatt tette ki. Más szerint az ultrák pontosan tudták, mit tépnek le: a zászló „pont olyan nekik, mint a Pál utcai fiúknál a grund zászlaja”. Megint más csak azért rakta ki, mert a kék a kedvenc színe, és szerinte „jól mutat az utcán”. Egy nyugdíjas néptáncoktató azt mondja: szégyen lenne, ha az ő kapuján nem lobogna. Olyan is akadt, aki megkérdőjelezhetetlennek tartja: „Egy székely ne tűzzön ki zászlót? Nálam eddig is volt, ezután is lesz.”

A város tehát egyszerre mozdult meg nagyon különböző okokból: van, akinél a „szomszéd is kitette” elv működött, van, aki félelemből nem teszi ki, és van, akinek a zászló csak egy szép kék kendő, amit most épp büszkeséggel, máskor óvatossággal néznek.

Az EMSZ és a városvezetés szervezi, kifelé mégis azt kommunikálják, hogy az akció magánjellegű

Helyszíni riportunk azonban különös jelenettel indult. Ahogy a megbeszélt helyszínre érkező alpolgármester dzsipjébe beültem, hogy a Bethlen Gábor utcában, a zászlók alatt készítsük el az interjút, Sándor Zsolt-István rögtön azzal indított: mindenképp úgy írjam meg a cikket, hogy a „Székely zászlót minden házra” program kizárólag az ő és EMSZ-es baráti köre magánkezdeményezése. Hangsúlyozta, ezért sem adott interjút a polgármesteri hivatal épületében, hogy helyszínileg se legyen az akció az önkormányzathoz kötve.

Ez azért volt különösen meglepő, mert október 28-i Facebook-posztjában még ő maga írta:

„A »Székely zászlót minden házra« elnevezésű programot Szentegyháza város vezetősége az Erdélyi Magyar Szövetséggel közösen indította el, annak érdekében, hogy közösségünk jelképei a mindennapokban is méltó módon jelen legyenek.”

A hozzászólások között pedig ő biztatta az embereket, hogy nincs mitől tartani, mert magántulajdonra „teljesen megengedett zászlót kitűzni”: „A román törvények nem tiltják, hogy bárki a saját házára, udvarára, erkélyére kitűzze a székely zászlót. Ez a szólás- és véleményszabadság része (Románia Alkotmánya, 30. cikk), és mivel a zászló nem állami, nem uszító, nem tiltott jelkép, nincs jogalap a korlátozására. A bíróságok több ítéletben is kimondták, hogy magántulajdonon a székely zászló használata nem szankcionálható, amíg az nem sérti mások jogait vagy a közrendet.”

Amikor rákérdeztem a látványos kettősségre, elmagyarázta: bár a városháza vezetőiként fontosnak érezték, hogy nyíltan kiálljanak az atrocitás miatt, az akció az elmúlt hetekben olyan nagy nyilvánosságot kapott Magyarországon is, hogy most már attól tartanak, ebből az önkormányzatnak baja származhat.

Attól félnek, hogy egy rosszakarójuk – más miatt akár – feljelentést tesz ellenük a korrupcióellenes ügyészségen (DNA), vagy ha a román média is rákap, akkor az AUR politikai haszonszerzés céljából újra mozgósítja Dan Tanasát, George Simiont vagy helyi aktivistáit – akik már több önkormányzatnál is megjelentek, például Sepsiszentgyörgyön és Bodokon is. Szerinte már székelyföldi önkormányzatok is nagyon tartanak a provokátoroktól, akik jogaikkal visszaélve forgatják fel a hivatalokat, az AUR akciói tehát úgy tűnik elérték azon céljukat, hogy a félelem ott legyen a képviseletben és a döntéshozásban.

Az alpolgármester által kezdeményezett akció viszont épp akkor kapott nagyobb nyilvánosságot, amikor Szentegyháza polgármestere, Lőrincz Csaba és alpolgármestere, Sándor Zsolt-István együtt álltak a kamerák elé, és az Erdély Magyar Szövetség logója alatt, vélhetőleg az önkormányzat épületében szóltak a székelyekhez és a szentegyházaiakhoz, hogy tűzzék ki a zászlót a kapujaikra.

„A zászló nem csak egy szövet, az minket jelképez, minket jellemez. A történelemben is hogyha elfoglaltak egy várat, kitűztek egy zászlót rá. Ezt nem hagyhatjuk. Ne csak alku tárgya legyünk a bukaresti politikában, hanem igenis bátran álljunk ki. Kérjétek, tegyünk ki minél több székely zászlót” – buzdította követőit Lőrincz Csaba polgármester a felvételen.

A zászló nem ajándék, ezért ki kell tűzni vagy visszaadni, de nem kötelezhetik

A közösségi médiában viszont így is hamar elszabadultak az indulatok az akció miatt. Volt, aki provokációnak nevezte a szentegyháziak kezdeményezését, ami csak további gyűlöletet szít. Megjelentek a szokásos szélsőséges hangok is – az autonómiát fegyveres harccal vizionáló hozzászólásoktól a „töltsük meg inkább szemétszedéssel az időt” típusú kritikákig. Többen a székely identitást kérdőjelezték meg egymásban, mások a román zászlós falvak példáját hozták fel, vagy azt sérelmezték, hogy a zászló hétköznapi használata kiüresíti a szimbólumot.

A legélesebb vita azonban abból indult, hogy az alpolgármester egy korábbi Facebook-bejegyzésében azt írta: az adományból érkező ötven zászlót azok között osztják ki, akik vállalják, hogy azt egy héten belül jól látható helyre kitűzik. Sőt, megjegyezte azt is:

„A zászlók nem ajándéktárgyak, hanem a közösségi kiállás eszközei. Ezért amennyiben valaki nem teljesíti a vállalt feltételt, a zászlót visszakérjük, és olyan családhoz kerül továbbadásra, aki készséggel és büszkén viseli közösségünk jelképét.”

Ez a mondat sokaknál azt a benyomást keltette, hogy Szentegyháza kötelezővé teszi a zászló kitűzését. A kommentfal tele lett kritikákkal: „Ez felesleges provokáció!”, „Senki ne kötelezzen semmire!”, „A zászló ünnepre való!”, „Több becsület kellene, kevesebb zászló!” – hangzottak a bejegyzések. Mások viszont élesen visszaszóltak a kritikusoknak, a „kommenthuszárokat” és „gerinctelenséget” emlegetve.

Sándor Zsolt-István alpolgármester – aki a kommentmezőben többször maga is reagált – a Transtelexnek már jóval megengedőbben fogalmazott. „Mindenkinek szíve joga, hogy kitűzi most, vagy csak ünnepnapokon használja-e a zászlót. Nekünk most van körülbelül háromszáz zászlónk, jönnek, kérik, szívesen adjuk. Ha ő úgy érzi, hogy ezzel a székelységét vagy a nemzeti identitását fejezi ki, tegye ki akkor, amikor akarja. Itt nincs semmilyen kötelező jelleg” – mondta.

Amikor arról kérdeztük, miből állhat az ellentmondás, így reagált: „Sok helyen félreértik a szavaimat, és nem úgy közlik, ahogy kéne. Vagyis nem azt látják, mi az akció üzenete. Itt nincs semmiféle kötelezettség. Van nekünk zászlónk, kiírtuk, hogy aki igényli, az jöjjön, mert szívesen adunk.”

A kezdeményezéshez Úri testvértelepülésünk is csatlakozott, ahol támogatók pénzadományokat gyűjtenek további zászlók elkészítésére.

Magyarországról jön a székely zászló dömping

A szentegyházi zászlóprogram egyik legérdekesebb vonása, hogy miközben a városvezetés – az EMSZ helyi szervezetével közösen – indította el, a zászlók többsége nem Székelyföldről, és nem is erdélyi magyar településektől érkezik. A helyi baráti kör mindössze ötven darabot gyártatott le indulásként; a további körülbelül kétszázötvenet már magyarországi testvértelepülések magánszemélyei küldték, politikai és önkormányzati háttér nélkül, saját pénzből.

Az alpolgármester így mondta el a kezdeteket: „Az EMSZ szentegyházi szervezetén belül pár barát belenyúlt a zsebébe. Csináltattunk ötven zászlót jelképesen, hogy látszódjon: ha letéptek egyet, mi kiteszünk ötvenet.”

Aztán a folyamat hirtelen felgyorsult: „Magyarországi barátaink – mert kilenc testvértelepülésünk van – megkerestek minket. Nem mindegyik küldött, idáig három. Úri kétszáz darabot küldött, Szarvas már leküldte az adományt, Baracs pedig jövő héten hoz. Mind magánemberként, baráti alapon. Sem szerződés, sem papír nincs róla.”

A program így hamar túlnőtt a helyi körön: ma már nagyjából háromszáz zászlót kezel az alpolgármester, ami közül több mint százat már kiosztott. A szentegyháziak sorra jelentkeznek érte, a motivációról már írtunk.

A zászlók típusa azonban újabb réteget ad az egész történethez. A Szentegyháza-szerte kitűzött égszínkék-arany lobogó a Székely Nemzeti Tanács 2004-es döntése nyomán vált hivatalossá, ám ezt a székely közösségen belül sem fogadja el mindenki. Sokan úgy tartják, hogy a SZNT – amelyet gyakran „sóhivatalnak” neveznek – ráült a székely ügyekre és az autonómiadiskurzusra, miközben a zászlókérdésben sem élvez egyhangú legitimitást. Van, aki a piros–fekete, Árpád-sávos változatot tekinti a „valódi” székely zászlónak, mások szerint több típus párhuzamos létezése is természetes lenne.

Sándor Zsolt-István magyarázata szerint ő azért választotta a kék-aranyt, mert „a magyar parlamentre is ez volt kitűzve. Ha ott ezt ismerik el székely zászlónak, számomra ez a hiteles. Aki mást tart annak, tegye ki azt, engem nem zavar. A cél most nem az, hogy eldöntsük, melyik az »igazi« székely zászló, hanem az, hogy megmutassuk: kik élnek itt.”

Természetesen az erdélyi magyarság megmaradása szempontjából sem mindegy, hogy a székelyföldiek székelynek érzik-e magukat, vállalják-e az identitásukat és meg tudják-e élni azt szülőföldjükön. A probléma akkor kezdődik, amikor a politika nem a közösség belső erejét, hanem a székely identitást használja eszközként. Ilyenkor már nem kulturális kötődésről, hanem egyre inkább politikai termékről beszélhetünk.

Hogy a székely zászlót és a székely identitást hogyan használja fel a magyar kormány saját érdekei mentén, arra bőven találni példát. A szentegyházi alpolgármester Facebook-oldalán azonban keresni sem kell, hisz világosan látszik, hogy a kormányközeli véleményvezérek hogyan büszkélkednek el a Békemenetre érkező szentegyházi székely csoportokkal, mintha jelenlétük önmagában legitimációt adna egy politikai rendezvénynek. Az alpolgármester egyik békemenetes posztja szerint a székelyek „ott vannak, ahol szükség van rájuk” – ez azonban már nem a közösség önkifejezése, sokkal inkább politikai kommunikációs díszlet:

A székely jelenlétet hangsúlyos elemként használták a kormányközeli megmondóemberek, mint Nyerges Csenge fideszes influenszer, aki azzal vált ismertté a magyarországi közéletben, hogy mint a Telex is megírta, Magyar Pétert próbálta felkérdezni. És ugyanígy megjelent Fülöp Attila, a Belügyminisztérium gondoskodáspolitikáért felelős államtitkárának kommunikációjában is.

Cserébe pedig a településre nem csak a román forrásokból épülhet óvoda, de a sportélet is biztosítva lesz. Ez ügyben nemrég Németh Szilárd magyar kormánybiztos írt megállapodást Szentegyházán, melyben posztja szerint „egyszerre adózunk a kiváló székely birkózó Ambrus Pál emlékének és újra elindítjuk az ifjúság számára a birkózóedzések lehetőségét Szentegyházán.” És bizonyára a szentegyházai teqball is támogatva van, amihez sportcsarnokot szintén román forrásból építettek.

A székely zászló tehát egyszerre lehet közösségi szimbólum és politikai eszköz is: helyben az önvédelem jeleként tűzik ki, országos és magyarországi szinten pedig gyakran a lojalitás és az identitáspolitikai kirakat részeként jelenik meg.