E-bike-kaland Szászföldön: legendás erődtemplomok, káprázatos ősz és évszázados falvak fogadtak a Via Transilvanicán

A magashegyekbe vágytunk túratársammal, Szilágyi „Laza” Pistával. Mire azonban sikerült időt szakítani az őszi tájtól búcsúzó túránkra, az időjárás-előrejelzések már nem a mi oldalunkon álltak: a Fogarasi-havasoknál és a Csalhónál is ködöt, esőt és havazást mutattak. Szinte biztos volt, hogy a magashegyekben lemaradunk a szép kilátásról – ahogy az a Csalhónál vagy másik nevén: Moldva „Olümpuszán” már kétszer is megesett. Tíz nap alatt pedig öt ember vesztette életét, több bajbajutottat a hegyimentők mentettek ki a Déli-Kárpátokban.

Nem kockáztattuk meg a Csalhót, és a fogainkat sem a Fogarasi-havasokban, helyette Pista zseniális ötlettel állt elő: menjünk el Szászföldre, és a Via Transilvanica útvonalának egy kisebb szeletén küzdjünk meg a dombokkal – testileg és kulturálisan is feltöltődve.

Pista ugyanis nemrég eladta a hegyi biciklijét, és egy használt autó árából két elektromos kerékpárt vett. Elvégre nem szégyen a technológiát segítségül hívni, és az e-bike már nem luxus, hanem lehetőség: családi túrákra, hosszabb utakra, vagy éppen egy egész napos kiruccanásra Szászföldre.

Életem első e-bike-túrájára így baráti alapon kaptam meghívást, nem kellett kifizetnem az elég borsos napidíjat, ami 50 euró körül indul, de elérheti a 80-at is. Ötórás, ötven kilométeres utat terveztünk: Berethalom – Táblás – Ecel – Riomfalva – Nemes – Muzsna – Nemes – Riomfalva – Berethalom között (Medgyes irányába, de azt csak megközelítve).

A dombok miatt 900 méter szintkülönbséggel kellett megbirkózni, és bár az e-bike könnyítette a feljutást, a végére így is izzadtunk rendesen.

A túra igazi tanulsága az lett, hogy a tévhitekkel ellentétben az elektromos bicikli nem veszi le rólad teljesen a terhet – csak másképp osztja el. Megérzed a kaptatókat is, csak nem kell leszállnod egy sima bringával bevehetetlen pályán. És nagyobb figyelmet kíván: hogyan váltasz, mikor spórolsz az energiával, és hogyan gazdálkodsz az akkumulátorral, hogy ne kelljen visszafelé a 25 kilós gépet a hegyre feltolni.

Az igazi különbség ott van, hogy a technika lehetővé teszi: olyan messzire vagy magasra is eltekerj, ahová korábban csak képzeletben jutottál, vagy biciklivel a hátadon.

Persze a siker kulcsa nemcsak az erőnlét, hanem az előrelátás is. Novemberi túrához nem árt, ha a táskában lapul:

• fejlámpa, mert öt órakor már sötét van
• medvespray, mert a Szászföld dombjai között is felbukkanhat egy „fekete pont a horizonton”
• sapka, csősál, kesztyű, símaszk a délutáni hidegre
• pár feles üveg víz, szőlőcukor, kálcium a nagy terheléshez
• pumpa, akkutöltő, javítókészlet és csere ruha
• meg persze valami ennivaló, ha útközben rád tör a farkaséhség.

A réteges öltözék (rövid ujjú, hosszú ujjú, szélkabát, párnázott nadrág), sisak, napszemüveg kötelező, és ha mindez megvan, kezdődhet a kaland.

Ahol a békítőszoba miatt négyszáz évig nem volt válás

Túránk kiindulópontjának és végső megállójának is Berethalmot választottuk. Nem véletlenül: a dombtetőn álló, tornyokkal és hármas falgyűrűvel védett erődtemplom 1993 óta az UNESCO Világörökség része, és a legépebben fennmaradt szász erődtemplomok egyike.

A bringákat a központban parkoló autós hordozón hagytuk, és gyalog indultunk fel a fedett lépcsősoron, amely a 20 lejes belépőjegy kifizetése után a templomudvarba vezetett. Fölöttünk vastag kőfalak, mellettünk évszázadokat látott zsindelytetők.
„A kultúra nem halott” – jelentette ki itt Pista, miután meglátta, hogy a közművesítést végző munkások szintén befizettek, hogy szétnézhessenek a templomban.

A gótikus boltívek között szinte megállt a levegő. Erdély legnagyobb, háromszintes szárnyasoltára magasodott elénk, huszonnyolc táblaképpel és a középen álló, fából faragott keresztrefeszítési jelenettel. A sekrestyeajtó 1515-ből származik; tizenöt reteszes zárszerkezetéért még a párizsi világkiállításon is aranyérmet kapott.

A templom körül lassan körbejártuk a tornyokat, mint egy középkori erődítmény élő makettjét. Az északnyugati Óratoronyban egykor a városi tanács ülésezett, mellette a fából épült Harangtorony áll, ahol ma is megszólal időnként a több száz éves harang. Az északkeleti Mauzóleumtoronyban szász püspökök sírkövei sorakoznak, a falban elrejtett lőrések pedig arra emlékeztetnek, hogy ez az épület valaha menedék is volt.
A nyugati oldalon a Szalonna-torony zárja a védművet – nevét állítólag onnan kapta, hogy ostrom idején itt őrizték a füstölt szalonnákat. A déli oldalon a Kaputorony nyílt meg előttünk, innen indultak hajdan a kocsik a várudvarba.

A legkülönösebb torony azonban a Katolikus-torony, ahol a reformáció után is megtarthatta hitét a katolikus közösség. A földszint kápolnájának falait XV. századi freskók díszítik: Szent György páncélban, Krisztus ítélő trónusán, s egy püspök pásztorbottal.

A torony mögött található a híres békítő szoba, a Scheidungshaus, ahová a veszekedő házaspárokat zárták két hétre, hogy egyetlen ágyon, egy tányérból, egy kanállal kénytelenek legyenek kibékülni. A legenda szerint négyszáz év alatt mindössze egy pár vált el – a többiek inkább beletörődtek a békébe.

Ahogy visszanéztünk a dombtetőről, a tornyok és a falgyűrűk fölött a gótikus templom úgy állt, mintha ma is őrizné Berethalom minden történetét. Innen gurultunk tovább Táblás irányába.

Csak a pásztorkutyáktól óvj meg, jó uram

Kezdetben aszfalton tekertünk, egészen a falu széléig, ahol a házak még őrzik a régi, 1900 körül épült, házakkal egybeolvadó szász kapukat. Az első emelkedő az őszi lombhullató cserfák alatt kezdődött, a Via Transilvanica szászföldi szakaszán. Itt bontogattam a szárnyaimat zöldfülű e-bike-osként, miközben Pista szemforgatva figyelte, ahogy bénázom. Ő valószínűleg azt hitte, hogy ha ráülök a bringára, magától megvilágosodom. Pedig addig csak annyit tudtam, hogy van egy bekapcsológomb, amit meg kell nyomni. Azt viszont már az emelkedő közepén tudtam meg, hogy ezzel még nem indul el a segítség. „Kapcsolj fel!” – szólt vissza Pista, amikor látta, hogy lemaradok. „Kettes elég lesz, ne pazarolj!” – tette hozzá rögvest.

Ekkor jöttem rá, hogy a nyilacskák fel-le nyomkodásával lehet a gazdaságos (ECO), közepes vagy nagy teljesítményű rásegítést beállítani. Az igazi erőpróba viszont nem is a domb, hanem az akkumulátor szinten tartása volt, Pista ugyanis figyelmeztetett, hogy osszam be jól az energiát, mert ha elfogy, akkor a 25 kilós bringát nekem kell majd visszacipelni Berethalomba.

Spórolni viszont a Via Transilvanicán nemigen lehet. Ez az útvonal minden dombra felvisz, ahonnan nem feltétlenül látsz sokkal messzebb, de megmászatja veled, mintha sportot űzne belőle. Szászföldön ugyanis nem a magaslatok adják a szépséget, hanem a dombok ritmusa, ami egy idő után olyan, mint egy hullámvasút: fárasztó, mégis addiktív. Néhány éve, amikor a szász–székely szakasz 150 kilométerét két nap alatt tekertem le, pontosan ezt éreztem – mintha a tengeribetegség a combomon ütött volna ki.

Az üldözési mániám is újra előjött. Előbb a medvés táblák, aztán az esztenák látványa ébresztett bennem régi reflexeket. Nem is kellett sok, hogy a felügyelet nélkül hagyott pásztorkutyák már a nyomunkban loholjanak, alig hagytuk el az erdőt. Szerencsére az elektromos rásegítés nagyobb fokozatra kapcsolva gyorsan eldöntötte, ki fárad el előbb. Ha mégsem, ott volt Pista táskájában – mint minden túrán – a már-már kabalának számító, soha nem használt medvespray.

Rövid tekerés után elértük Táblást – egy apró, csendes falut, amelyet az ember csak akkor talál meg, ha tényleg ide akar jönni, vagy eltéved, mint mi. A domb alján megbúvó, gótikus erődtemplom viszont megér egy megállót.

– Elképesztő, hogy a szászok a legkisebb faluba is ilyen templomot építettek – mondta Pista, miközben a kerékpárját a kőfalnak támasztotta. – Ezek a helyek nemcsak a hitről, hanem a tudásról is szóltak. A szászok társadalma írástudó közösség volt: az iskola, a műhely és a templom egy rendszert alkotott.

A templom a maga módján most is tanít: vastag kőfalai, meredek cserepes teteje, katonás arányai inkább várnak hatnak, mint imaháznak. A XVI. század elején épült, és a környék legkisebb szász közösségének adott menedéket. Egykor hétméteres kőfal ölelte körbe, a leomlott torony helyére 1902-ben emeltek újat – a ma is látható bádogsisakos harangtornyot. Odabent barokk orgona és faragott padok mesélnek a múltról, kint pedig a hiány: az elköltözött evangélikus közösség némasága.

Pár perccel később már Ecel felé tartottunk. Az erdei ösvények és a következő emelkedő az elektromos bicikli legmagasabb fokozatán is kifogtak rajtunk. Technikás terep volt: egy rossz mozdulat, és oda a lendület. Végül mindketten leszálltunk, és toltuk a 25 kilós monstrumot a dombon. Állítólag a sétafunkcióval könnyebb, de nekem nem sikerült működésre bírni. A túra végén Pista csak annyit mondott:
– Hosszan kellett volna nyomni a gombot. De hát akkor már késő volt, eső után köpönyeg.

A lejtő viszont mindenért kárpótolt. A dombról ereszkedve negyven kilométer per órával száguldottunk pedálozás nélkül. Talán több is lett volna, ha nem fogom vissza – de a lendület pont annyi volt, amennyit az ember élvezni mer.

A szász férfi, aki hazatért, hogy felmenői sírjánál világítson

A hepehupás földúton való kapaszkodás és lesiklás után újra aszfaltra értünk. A nap hét ágra sütött, a fáradtságnak nyoma sem volt, és a távolban már feltűnt az eceli erődtemplom tornya – az a fajta látvány, ami már messziről magához húzza az embert. A falu apró, alig ezres lélekszámú, többségében román és roma lakosságú település; a szász múltból ma már csak a házak oromzatai és a templom emlékeztetnek arra, hogy valaha virágzó, önálló közösség élt itt.

Nem tudom, a templom látványa, Pista hirtelen megállása vagy az én figyelmetlenségem okozta-e, de miközben jobb kézzel fotózni próbáltam, ballal a kormányt fogtam, egy pillanat alatt a földön találtam magam. A reflexből meghúzott első fék úgy blokkolt, mintha a bicikli megmakacsolta volna magát: egy tigrisbukfenccel érkeztem az aszfaltra. A 25 kilós e-bike rám zuhant, a lábam beakadt, és mire felfogtam, mi történt, már körém is gyűltek az eceliek, mintha közösségi esemény lenne a segítőkészség. Egy idős férfi próbált felsegíteni, Pista közben a biciklit bogozta ki. „Nincs baj, rendben van” – ismételgettem, miközben próbáltam elhitetni magammal is, hogy tényleg nincs.

A karcolásokon és a hajlott fékkaron túl leginkább a szégyen fájt: hogy pont itt, az aszfalt közepén sikerült orra buknom, nem valami sziklás hegyi ösvényen, ahol az ilyesmi még dicsőségszámba menne. De végül felálltam, leporoltam magam, és máris ott volt előttünk a fehér torony a dombtetőn, vaskapujával és gondozott temetőjével.

A sírok között csend honolt. A szászok nevei közül több is olyan gyereké volt, aki a második világháború után, hároméves kora előtt meghalt. Az idő itt nem múlik, csak lassan ülepszik. A meredek kaptatót az e-bike-okkal könnyedén vettük, a combom kékülő foltjai sem tiltakoztak, amikor felértünk. Fent egy férfi ijedten fordult meg, ahogy közeledtünk. „Azt hittem, medve jön rám!” – mondta románul, majd németül nekünk szegezte a kérdést: „Szászok vagytok?” Háromszor is megismételte, mire leesett, mit kérdez.

Kiderült, hogy ha mi nem is, ő valóban szász származású, de a Ceaușescu-korszakban a családjával Münchenbe költözött. Mint mesélte, nem választás volt ez, hanem kényszer: a diktátor olyan nyomorúságos körülményeket teremtett, hogy sokan inkább örökre elhagyták szülőföldjüket. Most minden évben visszatér, hogy gyertyát gyújtson. „Ecelből már senkit sem ismerek a holtakon kívül” – mondta csendesen.

Amíg a sírok között sétáltunk, arról is beszélt, hogy minden évben akad néhány hasonló zarándok: régi eceliek, akik néhány napra hazatérnek, nosztalgiából, aztán újra elmennek. Mikor elváltunk, Pista megjegyezte: – Hol máshol is találkozhatna az ember egy szásszal, ha nem egy temetőben? Élőt itt már alig találni, de halottat bőven.

A templomhoz vezető ösvényről ekkor már jól látszott az erőd: a hatalmas, ovális falgyűrű, amelyet még a XV. században emeltek a templom köré – az egyik legkorábbi erődített egyházi építmény a Küküllő-vidéken. Az eceli evangélikus templomot 1380 körül építették Szűz Mária tiszteletére, a szebeni Szent Mária-templom mintájára. Az építkezésen a híres kőfaragó, Andreas Lapicida is dolgozott, akinek kéznyoma több szász templomban felfedezhető.

A toronyban ma is két XV. századi harang függ, az egyik felirata latinul olvasható: O rex gloriæ Jesu Christi veni cum pace – „Ó, dicsőség királya, Jézus Krisztus, jöjj békével.” A templomot később fallal és tornyokkal vették körül; a délkeleti kaputorony homokkőből épült, és egykor a falu tanácstermét is magába foglalta. Az évszázadok során többször megrongálódott, falait részben lebontották, hogy anyagát az iskola építéséhez használják, de ma is érződik rajta a középkori mesterek arányérzéke.

A belső tér boltozata ma is lenyűgöző: a gótikus hajó, a háromszögzáródású szentély és az 1792-ben készült barokk oltár különös időbeli elegyet alkot. A karzaton egy régi orgona áll, Johannes Folberth szebeni mester műhelyéből, amelyet 1909-ben restauráltak – a leírás szerint még ma is működőképes.

A sártenger meghódítása

Amikor e-bike-ozni indultunk Szászföldre, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy az elektromos rásegítés nemcsak a kaptatóknál, hanem a sárban is életmentő lesz. A földutas szakaszok után traktorok és ATV-k által vájt mély nyomvályúk következtek: ragadós, csúszós sárutak, ahol hagyományos bringával eszünkbe sem jutott volna próbálkozni. Az e-bike-okkal viszont, ha nem is mindig elegánsan, de többnyire sikerült átküzdenünk magunkat. Ahol nem, ott letértünk az útról – továbbra is a Via Transilvanica jelzéseit követve –, és a füvön haladtunk tovább, a motor ereje ott is sokat segített.

És bár a figyelmeztető táblák szerint ez medvejárta vidék, a búzások közül most szerencsére egy sem dugta ki a fejét.

Ide-oda csúszva, nyakig sárosan, de jókedvűen jutottunk el Riomfalvára, amelynek neve a helyi szász hagyomány szerint a „daru” jelentésű Reiher szóból ered; a falu egykori pecsétjén is ez a madár szerepel. A hosszan elnyúló főutcán újra aszfaltot kaptunk a kerekek alá, és most már óvatosabban vettem elő a telefont – az eceli fiaskó után nem volt kedvem újabb szaltót tenni a történelemért.

A központ rendezett, a házak színesek, mégis egységesen szász hangulatúak. Innen egy pillanat alatt a templomhoz értünk, amelyet személyenként 15 lejes jeggyel lehet látogatni. A látvány viszont bőven megéri: az udvarban épp régészeti feltárás zajlott, a templom melletti temető földjéből koponyák és csontok kerültek elő, mintha a múlt lassan maga is vissza akarna térni a felszínre.

A riomfalvi erődtemplom 1350 és 1451 között épült késő gótikus stílusban, a nagyszebeni székesegyház mintájára. A háromhajós bazilika kőfaragványai – zárókövek, szentségfülkék, timpanonok – mind középkori mesterek keze munkáját dicsérik. A sekrestyeajtó 1516-ban készült, rajta a település címere: egy daru, csőrében hallal. Az 1600-as tűzvész után a kórust 1634-re újjáépítették, a rokokó oltárt pedig Johann Folbarth segesvári mester faragta 1775-ben.

A templomot 1500 körül erődítették meg: egyszeres falgyűrűvel vették körül, három védőtoronnyal. Ma kettő maradt meg – az egyik 1861-ben kilenc és fél méterrel magasabb lett, hogy harangtoronnyá alakíthassák. A falak anyagából 1890-ben iskolát, majd 1910-ben báltermet építettek; a megmaradt falszakasz ma is két méter magas. A délkeleti tornyot később beépítették az 1622 előtt épült evangélikus parókiába, amelyet 1922-ben alakítottak át mai formájára.

A templomot nyugatról egy kaputorony őrzi, amely alatt ma is ezen keresztül lehet bejutni. A falakon még látszanak a hajdani lőrések, sőt, a helyiek szerint egykor óraszerkezet is működött a toronyban. Odabent a tér különös atmoszféráját groteszk faragványok adják: állatfejek, elnyújtott emberalakok, torz figurák néznek le a mennyezetről.

A padok mellett, az oszlopok tövében is emberi arcok rejtőznek, mintha a templom önmaga is figyelné az érkezőket. A falon, az oltár mellett egy freskót látni, amelynek töredékessége ellenére is megrendítő az ereje. A középkor végi falképfestészet egyik legszebb fennmaradt példája: monumentális Utolsó ítélet-jelenet, ahol ég és föld, angyal és démon ugyanabban a kavargó térben küzd a lelkekért.

Felül Krisztus lebeg fényes háttér előtt, oldalán angyalok vörös és fehér szárnycsapásokkal hirdetik az ítélet napját. Jobbról Mária és a szentek alakjai tűnnek fel, halványodó kontúrokkal, mégis felismerhető, könyörgő gesztusokkal. A kompozíció középpontjában egy páncélinges arkangyal áll, mérleggel és karddal – testtartása úgy bontja meg a fal síkját, mintha most is őrizné a határt üdvösség és kárhozat között. A jobb oldali kavargó tömegben már a pokol jelenetei bontakoznak ki: tátott szájú bestiák, gomolygó vörös lángok, halványra kopott, menekülő emberalakok, akik egykor élénk, drámai kompozíció részei voltak.

Alul a freskó nagy része lekopott, csupán itt-ott sejlik fel egy lovas, egy csoportba rendeződő alak, vagy egy térdre rogyott figura sziluettje. A töredékesség mégis hozzáad a hangulathoz: a kép egyszerre idézi a középkor szorongásait és a múló idő lenyomatát. A riomfalvi templom falán ez a freskó nem pusztán dísz, hanem egy egész korszak hitvilágának, félelmeinek és reményének megrendítő vizuális krónikája.

Kossuth által kivégeztetett lelkész falujában

Nemes felé őszi levelek és száraz ágak borították a földutat, a kaptató pedig olyan meredek lett, hogy csak pislogtam: ezt bírja-e a gép és bírják a lábak is? Úgy tűnt, kezdünk összeszokni az e-bike-kal.

A falu hangulata inkább a jelen szegényes valóságát mutatta, mint a múlt szépségét. A dombtetőn mohazöld evangélikus templom állt, belőle ma már csak a legfontosabb vonások látszanak. Utána olvasva viszont megtudtam, hogy a templomot valaha késő gótikus kórusfestmények díszítették, a mellette álló harangtorony 19. századi. A nagyobbik harang gót betűs felirata: „O rex gloriae veni cum pace” (Ó, dicsőség királya, jöjj békével), a másikon ez olvasható: „Fidelibus via Christus Johane Neidel” (A hívők útja Krisztus – Johane Neidel).

Közvetlenül a templom mellett egy szerény, fehér ház: Stephan Ludwig Roth egykori otthona. Ő volt az a művelt, idealista szász lelkész és pedagógus, akit a szász Széchenyiként is emlegetnek. A ház ma zárva, a vaskapu mögött csak egy apró tábla őrzi a nevét.

Roth 1848-ban még hitt abban, hogy Erdély és Magyarország uniója a szabadság és az egyenlőség felé vezető út. Később azonban, látva, hogy a forradalmi Magyarország a nemzeti kisebbségek jogait nem garantálja, a szászok jövőjét inkább az osztrák és román szövetségben látta. Amikor a magyar csapatok 1849 tavaszán visszafoglalták Erdélyt, Kossuth Lajos a „szász lázadás” leverésére rögtönítélő bíróságokat állíttatott fel. Ennek ítélete nyomán, Csány László kormánybiztos felügyelete alatt, Stephan Ludwig Rothot Kolozsváron halálra ítélték és kivégezték.

A lelkész utolsó levelében ezt írta gyermekeinek:
„Sem életemben, sem halálomban a magyar nemzet ellensége nem voltam. Higgyék el nekem szavamra, mint haldoklónak, abban a pillanatban, midőn minden hamisság megszűnik.”

Kossuth később azt mondta, félreértés történt; Bem József pedig úgy nyilatkozott, ha tud róla, megakadályozta volna. De már késő volt: Roth kivégzése az erdélyi szászok szemében a magyar igazságszolgáltatás erkölcsi bukásának jelképévé vált. A korábban rokonszenvező, együttműködő szász értelmiség ekkor fordult végleg Bécs felé – a magyar–szász megbékélés pedig évtizedekre visszavetődött.

A falu csendje ráült a domboldalra, s mi a nyeregbe visszapattanva folytattuk az utat. A földút hamarosan mezőségi tájjá szelídült: sárgálló gabonatarlók, elszórt diófák, dombhátak és kanyargós emelkedők között gurultunk, a nap már alacsonyan járt.

Muzsna felé közeledve a táj újra megemelkedett, a szántók közül előbukkant a következő szász templom tömbje – mintha az egész vidék szögmérővel rajzolt volna rá egy irányt. A poros úton lassítottunk, hogy szusszanjunk, aztán beértünk a faluba, ahol a templom bástyái már messziről uralták a képet.

A kapuban nem Rothról, hanem egy másik híres vendégről beszélnek: Károly herceg 1998-as látogatásáról, amely azóta is a falu egyik büszkesége. A bejáratnál bekeretezve ott függ az aláírása és Muzsna címere: a torony, a szőlőfürt és a madár – jelképei annak a földnek, amelyet még a trónörökös is megcsodált.

A templom, amely kívülről inkább erőd, mint szentély, közelről is lenyűgöző: vastag, vörös téglás védőfalai alatt árkádos gyilokjáró fut körbe, a bejáratnál pedig még láthatók a lőrések és a lehúzható vaskapu vájata. Belépve hűvös félhomály és hatalmas terek fogadtak. A csarnokteret tartó csavarodó oszlopok úgy emelkedtek, mintha a kő maga mozogna; a boltozatot finom kőrácsok hálózzák be, a karzaton pedig egy gótikus orgona áll, szinte aranyozott oltárként. A padok fölött barokk szószék és festett zászlók, a falakon címeres zárókövek, a szentélyben pedig a késő gótika minden íve és aránya megmaradt.

A mellékhajóban kis emlékkiállítás fogadott: Roth portréi, régi könyvek, bronz mellszobor, petróleumlámpa és kézzel írt bibliák. Egy másik szobában régi iskolapadok sorakoztak, tintatartóval, palatáblákkal, és az egyik padban Pista is leült pihenni – sisakban, elgondolkodva, mint egy felnőtt diák egy másik korból.

A tornyot sem hagytuk ki: hat létra vezetett fel, minden szinten keskeny ablakok, nyikorgó fokok és egy néma harangozógép. Fentről az egész falu látható volt – a csipkés védőfalak, a szász házsorok téglavörös tetői, a dombok és az udvarok négyszögű rendje.

Még mindig jobb hegy alatt abrakolni, mint macival csillagtúrázni

Muzsnán még meghallgattuk a templomhoz és a faluhoz kötődő legendákat, aztán sebes léptekkel szedtük a sátorfánkat, mert a nap, ami egész úton őrzött bennünket, egyre gyengébben pislákolt. Tudtuk, hogy hamarosan kifutunk az időből, amíg biztonságosan visszaérhetünk az autóhoz: nyílt terepen a vadak, aszfalton a vadul vezető sofőrök kockázatával kell számolni.

Engem azonban nem ez aggasztott leginkább, hanem a merülésnek induló akkumulátorom. A kijelzőn a vonalkák egyre-másra tűntek el: Nemes felé előbb rossz irányba indultunk, majd egy olyan sáros, füves szakaszra tévedtünk, ahol kénytelen voltam túllépni a gazdaságos üzemmódon. Mire visszataláltunk a helyes útra, már csak három csík maradt, aztán kettő, és a nap is egyre laposabban sütött.

A kalandot fokozta, hogy egy kerítés mellett átvágva szögesdrót feszült keresztben fejmagasságban. Pista elől ment, és hiába volt sisak meg szemüveg, a drót csúnyán elkapta a homlokát. Ekkor tűnt fel igazán, hogy bajban vagyunk: fogy az akku, a táj viszont még mindig hullámzik körülöttünk.

A feszültség persze utat talált: én spórolni akartam volna az energiával, ő viszont dühből tekert, mintha a határidő egy száguldó árnyék lenne mögöttünk. „Nem tekersz rendesen!” – morgott rám, miközben húsz kilométerrel rohant fel a dombon. Én meg visszamordultam: „Veled nem lehet tartani a lépést!”

Végül kompromisszum született, és egy rövidebb, laposabb földúton vágtunk át Nemes felé. Onnantól főleg lábbal hajtottam, az utolsó százalékon mozgó akkuval. Ember és gép versenyt futott a lemenő nappal.

Riomfalva előtt már újra aszfalton haladtunk. A nap sárgán szakadt a horizontba, az árnyékaink megnyúltak a domboldalon. Berethalom előtt fény már szürkévé fakult, de az ereszkedés a központig valóságos jutalom volt. A templom tornyai már messziről köszöntöttek, mint régi ismerősök, az e-bike kijelzőjén pedig csodával határos módon még mindig pislákolt egy utolsó vonal.

Az autóhoz érve minden tagom sajgott, de a nap végére pontosan tudtam, mit jelent az elektromos bicikli: nem könnyebb tőle az út, csak hosszabb, és olyan tájak válnak elérhetővé vele, amelyekhez máskor napok és hosszú edzések kellenének.