A terror lepedéke felszakadt, nem volt, ami megállítsa a forradalmi áradatot

Forradalom és szabadságharc. 1956-ban, hasonlóan, mint 1848-ban, nem egymás mellett, nem párhuzamosan zajlott e kettő, hanem szervesen összetartozott, egyik a másikat feltételezte. Nem lehetett forradalom a szabadságharc és szabadságharc a forradalom nélkül.

1848-ban a közteherviseléshez, a jobbágyok felszabadításához (a polgári társadalom alapvetéséhez) szervesen kapcsolódott a felelős magyar minisztérium, azon belül is a magyar pénzügyminisztérium felállítása mint a befolyó adók kezelője és az elveszett földesúri javak kármentesítésének garanciája. 1956-ban pedig a nemzeti függetlenség helyreállítása nélkülözhetetlen feltétele volt a szovjet típusú diktatúra lebontásának, a terror maradványai eltakarításának, a közélet demokratizálásának, illetve a gazdaság racionalizálásának és a nemzet szolgálatába állításának. Olyan közhatalom megteremtésének volt nélkülözhetetlen feltétele, amely fokozatosan és folyamatosan formálódott ki a változásért (kezdetben a rendszer reformjáért, majd forradalmi leváltásáért) kiállók küzdelméből. És ahogy 1848-ban a forradalom élére álló nemesség felismerte, hogy az ország irányításának saját (magyar) kézbe vétele nem lehetséges anélkül, hogy abban érdekeltté tenné, a maga oldalára vonná a jobbágyságot, úgy 1956-ban is kezdettől egyértelmű volt, hogy sem a függetlenség visszaszerzése, sem annak megtartása nem lehetséges, ha nem épül olyan rendszer, amely mögött ott áll a társadalom elsöprő többsége, a dolgozók.

Forradalom és szabadságharc indításának lehetősége és szükségessége időben is összeért. Ötvenhat egyik legfőbb és legáltalánosabban elfogadott követelése a szovjet csapatok kivonása (és több helyütt már az első egyetemista követelésekben a kilépés a Varsói Szerződésből, a semlegesek, az el nem kötelezettek táborához csatlakozás) volt. Ami nem volt lehetséges a békeszerződés 1947. évi aláírásáig, hiszen a háború jogi lezárásáig minden vesztes állam kötelezően nagyhatalmi megszállás alatt maradt. A csapatok kivonásának követelése 1947 előtt Magyarországot nemcsak a Szovjetunióval, hanem a győztes hatalmakkal és a hozzájuk társult országokkal állította volna szembe.

Nem volt lehetséges a csapatkivonás követelése 1955-ig, az osztrák államszerződés aláírásáig sem, mert addig nemzetközi megállapodás biztosított katonai összeköttetést a Szovjetuniónak Magyarországon keresztül az Ausztriában állomásozó megszálló csapataival. Az osztrák államszerződés hatályba lépése után is nemzetközi szerződés (a Varsói Szerződés, VSZ) tette lehetővé a Magyarországon állomásozásukat, de lényeges új elem volt, hogy ezt a szerződést – elvileg – Magyarország saját akaratából írta alá, vagyis – ugyancsak elvileg – lehetősége volt kilépni a szervezetből. 1955 májusa előtt ez a lehetőség szintjén sem létezett.

De még 1955 tavasza után is hiányzott két fontos külső elem ahhoz, hogy a csapatok kivonásának követelését fel lehessen vetni. Magyarország 1955 december közepéig, amíg fel nem vették az ENSZ-be, nem volt egyenjogú a világ nemzeteivel. Nem vonatkozott rá az ENSZ Alapokmányának 2. cikke, miszerint a tagság a szuverén egyenlőségen alapszik. A világszervezeten kívül állóként nem hivatkozhatott arra a siker reményében, hogy a tagok kötelesek viszályaikat a nemzetközi béke és biztonság figyelembe vételével rendezni, és nem számíthatott arra, hogy amennyiben valamelyik tagállam ezt a kötelezettséget nem tartaná be, a Biztonsági Tanács (BT) politikai, sőt katonai eszközökhöz folyamodhat a béke helyreállítása érdekében. (Olyan részletekkel, mint hogy a Szovjetuniónak mint a BT állandó tagjának minden kérdésben vétójoga van, és hogy ezzel a jogával élni fog, a magyar emberek többsége nem foglalkozott.)

Míg az ENSZ-tagság az egyetemes feltételeket biztosította a nemzeti függetlenség visszaállításának követeléséhez, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa annak lehetőségével kecsegtetett, hogy a térség domináns szuperhatalmának politikája érdemben változik. Jelen esetben nem Hruscsovnak a Sztálin bűneit elítélő titkos beszéde a fontos, hanem a szakítás a sztálini dogmával, miszerint elkerülhetetlen a harmadik világháború, ami a tábor országainak szigorú katonai összetartását indokolta és tette szükségessé. Ha nem áll küszöbön, ha nem elkerülhetetlen az újabb világégés, akkor nem szükséges szovjet csapatokat állomásoztatni más országokban, így Magyarországon. (Ez a lehetőség az 1956. október 30-i szovjet kormánynyilatkozatban érte el csúcspontját, amelyben Moszkva bejelentette, hogy kész a VSZ országaival együtt megvizsgálni a más „országok területén tartózkodó szovjet csapatok kérdését”.)

De nem jutott volna túl egyes szűk baráti társaságok beszélgetésein a csapatok kivonásának követelése (október előtt inkább csak óhaja), ha a magyar társadalom nem jut el a magában morgolódástól a változásokért tett nyílt kiállásig. Ha Nagy Imre nem ragaszkodik 1955. évi félreállítása után is az új szakasznak a rendszert magyarító, demokratizáló, a terrort fékező irányához; illetve ha nem tömörül köré baloldali írókból, művészekből és politikusokból olyan udvar, amely meghallhatóvá tette a leváltott és a pártból is kizárt miniszterelnök gondolatait olyan intézményeken keresztül, mint a Petőfi Kör (és annak mintájára országszerte más elnevezésű vitakörök), valamint az Irodalmi Ujság.

De hiába lett volna egy szűk hallgatóságú Petőfi Kör, egy aki-írja-az-olvassa Irodalmi Ujság, szavuk nem vált volna forradalom- és szabadságharc-csináló fegyverré. Az SZKP XX. kongresszusa, de különösen 1956 nyara után azonban lett egy olyan közeg, amely vágyta, meghallotta, értette a szót, és volt bátorsága tettekre váltani azt. Értelemszerűen elsősorban az értelmiség vett részt a vitákon, olvasta a lapokat, de nem csupán a humán, hanem a műszaki értelmiség is, rajtuk keresztül pedig a kritika, a gondolatok, az egyre erőteljesebben akart reformelképzelések eljutottak a munkásokhoz, a parasztokhoz, akik nemcsak átvették a hallottakat, hanem kiegészítették saját sérelmeikkel, saját ötleteikkel. Utóbbiak például Kaposváron a Somogyi összegezés vitáján, előbbiek Budapesten a Kábel- és Sodronykötélgyár fórumán, amit a vitán részt vett Marosán György az ellenség hangjának nevezett, és megfenyegette a munkásokat, hogy jelentést tesz róluk a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának. Ahogy Jurij Andropov szovjet nagykövet kevéssel a forradalom előtt jelentette a külügyminisztériumnak: „három-négy hónappal ezelőtt csupán az értelmiség adott hangot elégedetlenségének, most viszont az elégedetlen hangulat egyre erősebben terjed a munkások körében, nem is szólva a parasztságról, amely szemmel láthatóan lázong”.

Az alulról feltörő nyomás engedményekre kényszerítette az addigra már súlyos veszteségeket szenvedett diktatúrát. A sztálini diktatúra 1953-ban elvesztette névadóját, vezérlő csillagát. Válságmenedzselő utódai óvatos változásokat kezdeményeztek, de amikor Nagy Imre 1954-ben túlment a Moszkvában elégnek gondolt határon, leváltották, és ezzel elakadt a rendszer demokratizálása, az életszínvonal tovább már nem halogatható emelése. De a terror lepedéke felszakadt, és Sztálin halála után Rákosi Mátyás sem tudta visszaállítani a sztálini diktatúrát. Az eredménytelen visszarendeződési kísérlet csak azt tette egyértelművé, hogy a párt legfőbb vezetése ellenzi az érdemi reformokat, foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz. 1956 nyarán (a valós politikai okok helyett egészségi problémáira hivatkozva) a szovjetek felmentették tisztségéből Rákosit, ezzel a párt elvesztette azt a vezért, akit valóban féltek. A helyére ültetett Gerő Ernő reformokat ígért, demokratizálódást, voltak is fontos intézkedései (például a műszaki zár felszámolása a nyugati határon), de sem olyan személyes hitele nem volt, mint Nagy Imrének, se olyan rettegett nem volt, mint Rákosi, így rövid regnálása idején képtelen volt megoldani a feltornyosult problémákat.

A szovjet típusú diktatúrának Rákosi elvesztésénél is nagyobb veszteséget okozott október 6., Rajk László és vele kivégzett pertársainak ünnepélyes, tömegeket vonzó temetése. Két szempontból. Egyfelől a Rajk-per volt a rendszer alapvetése, ha inkompatibilisnek is tűnik a kifejezés: a krédója. Egyszerre volt hivatott demonstrálni az ország külső fenyegetettségét, a nyugat ármánykodását, illetve a pártnak és „a párt öklének”, az ávónak (akkoriban hivatalosan ÁVH-nak) a lehetetlen határát súrolóan tökéletes munkáját. Hinni Rajk hihetetlen bűnében – ez volt az állampolgári hűség és ez által a rendszer alapja. Ez az alap porlott szét a per törvénytelenségének kiderülésével és beismerésével. A hatalom helyzetét pedig tovább rontotta, ahogy Rákosi saját felelősségének vállalása elől menekülve igyekezett a felelősséget másokra, elsősorban az ávóra (Péter Gáborra és a vizsgálótisztekre) hárítani, amivel leginkább azt érte el, hogy a párt ökle elernyedt a forradalom hajnalára.

Ahogy Andropov fogalmazott jelentéseiben: „Az államvédelmi szervek […] nem tanúsítanak kellő határozottságot az ellenforradalmi elemekkel szemben [1956 nyarán]”, „az egészségtelen hangulatok terjedőben vannak az államvédelem munkatársainak egy része körében is [1956. október közepén]”. 1956 késő nyarára, kora őszére egyszerre érett meg a helyzet arra, hogy fel lehessen vetni a szovjet csapatok kivonásának (a függetlenség visszaszerzése sine qua nonjának) és mélyreható demokratikus reformoknak a követelését. A kettő összetartozását, egymástól elválaszthatatlanságát nyilvánvalóvá tették a lengyelországi fejlemények, ahol Moszkva csapatainak Varsó ellen indításával válaszolt a lengyel kommunista párt demokratizálásának óvatos kísérletére.

A Hegyeshalomtól Záhonyig érő forrongásból pedig az egyetemisták (miként 1848-ban a márciusi ifjak) csináltak forradalmat, rést ütve a monolit intézményi struktúrán, amikor, először Szegeden, létrehozták saját, a párttól és annak szatelitszerveitől független, önálló szervezetüket, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét (MEFESZ). Tették ezt egy olyan rendszerben, ahol semmi sem létezett, semmi sem működött a párt akarata és útmutatása nélkül. A MEFESZ megalakítása volt az a gátszakadás, amely megállíthatatlanná, feltartóztathatatlanná tette az áradatot, amely ahogy elérte Budapestet, elmosta a pártállami rendszert, a szovjet típusú diktatúrát.

Ez volt a forradalom célja, ennek volt feltétele, velejárója és következménye a szabadságharc. A szovjet típusú, hazugságra épülő, a nemzet szolgálata helyett egy idegen hatalmat kiszolgáló, újfajta egyenlőtlenséget teremtő jogtipró diktatúra megdöntése és helyére egy demokratikus, az ország és az egyén szabadságát biztosító jogállam megteremtése.

Már a kezdeti programokban, amelyeket később nem írtak át, de amelyeket meghaladtak az események, központi, elsődleges helyet kapott a rendszer demokratizálásának követelése. Egyfelől a többpárti képviseleti demokrácia visszaállításának (vagy inkább magyarországi megteremtésének) igénye: általános, egyenlő és titkos választások több párt részvételével, ahogy a műegyetemi pontokban is szerepel. Másfelől a Nagy Imre kifejezésével klikkuralommá fajult kommunista párt demokratizálása: alulról felfelé, új alap-, közép- és központi vezetők titkos választása, a pártkongresszus mihamarabbi összehívása.

A korai programokban felvázolt demokrácia tehát a nyugati, a szabad világban működő képviseleti demokrácia volt, már csak azért is, mert a programalkotók másfajta modern kori demokráciát nem ismertek. És tény, hogy másfajta demokrácia az újkorban nem létezett. Ahol 1956 előtt történt kísérlet eltérni ettől a klasszikus modelltől (Németországban 1918-ban, Kronstadtban 1921-ben és Barcelonában 1937-ben), azt hamar likvidálták, emlékét pedig felismerhetetlenné maszatolták. A forradalom előestéjén és az első napokban tehát nem volt más, amit szembe lehetett volna állítani a megszüntetni akart diktatúrával, mint a többpártrendszeren alapuló képviseleti demokrácia. Az, hogy mégsem az lett az eredmény addig, amíg a szovjet tankok szét nem lőttek minden demokratizálódási kísérletet, nem ötvenhat szereplőinek akaratán, politikai elképzelésein, hanem a forradalom belső dinamikáján múlt.

Október 25-től inkább Budapesten kívül, de a fővárosban is egyre-másra alakultak és vették át az ügyek intézését a forradalmi tanácsok (nemzeti bizottságok, munkástanácsok stb. – az elnevezések kavalkádjának jelen cikk témája szempontjából nincs jelentősége). Ezek mindegyike kettős feladatot vállalt fel. Intézték a helyi közösség (falu, város, megye, budapesti kerület) ügyeit, ennyiben megfeleltethetők a mai önkormányzatoknak. A közigazgatáson túl két irányban gyakoroltak politikai szerepkört. Egyfelől képviselték és helyi szinten megvalósították a forradalmi követeléseket. Megtisztították a vezetőséget a hatalmukkal visszaélő, a központi utasításokat túlteljesítő rákosista basáktól; felszabadították a helyi sajtót, ha lehetőség volt rá, önálló rádióadást indítottak; kezelték a helyi problémákat (például megakadályozták a téeszek rendezetlen szétesését, a szövetkezetbe bevitt vagy bekényszerített vagyon önkényes, ad hoc széthordását) stb. Jóval szélesebb jogkört gyakoroltak, mint a mai önkormányzatok: a Győri Nemzeti Tanács például megalakulása napján megszűntnek nyilvánította a megye területén az államvédelmet, egy központi fegyveres testületet.

Másfelől, és ebben is meghaladták a mai önkormányzatok jogkörét: politikai nyomás és ellenőrzés alatt tartották a kormányt. Követelték a felkelők elleni harc befejezését, számukra amnesztiát, a forradalmi követelések (szovjet csapatok kivonása, beszolgáltatás eltörlése, sztrájkjog biztosítása stb.) teljesítését, a rákosista miniszterek eltávolítását és így tovább. Ezek a forradalmi tanácsok megválasztóik teljes bizalmát élvezték, ellentétben a kormánnyal, amely csak november 3-án jutott el arra a szintre, hogy kiérdemelje a forradalmi jelzőt és legitimációt. Nem üres fenyegetés volt tehát, hogy a forradalmi tanácsok nem ismerik el a kormányt. És hatékony, erős fegyver volt kezükben a spontán munkabeszüntetésből lett általános sztrájk, amellyel megbénították az országot, ami lehetetlenné tette a rend helyreállítását, a konszolidációt. A kormány tehát nem tudott kormányként működni, nem tudta feladatait ellátni a forradalmi tanácsok támogatása nélkül, amelyeknek viszont nem volt szükségük rá, hogy a kormány elismerje létüket, noha általában bejelentették megalakulásukat.

Nagy Imre, aki az új kommunista párt (az MSZMP), illetve a nemzetőrség megszervezéséről folytatott tárgyalásoknál is fontosabbnak tartotta az országból érkező küldöttségek meghallgatását, hogy tiszta képet tudjon kialakítani arról, mi is történik valójában, felismerte a forradalmi tanácsok erejét és a bennük rejlő lehetőséget. Már október 28-i beszédében bejelentette: „A kormány felkarolja a nép kezdeményezésére létrejött új, demokratikus önkormányzati formákat, és arra fog törekedni, hogy azokat be is iktassa az államigazgatásba.” Ez még nem okvetlenül jelentett többet a forradalmi tanácsok alulról történő választásának elismerésénél, noha már az is nagy eredmény volt a Rákosi-kor káderküldő gyakorlatához képest, de két nap múlva Nagy továbblépett: nemcsak elismerte a forradalmi tanácsokat, hanem azokat olyan politikai erőként ismerte el, amelyek támogatására a kormánynak szüksége van. „A nemzeti kormány nevében bejelentem, hogy a forradalom által létrehozott, demokratikus helyi önkormányzati szerveket a nemzeti kormány elismeri, rájuk támaszkodik, és támogatásukat kéri.”

Tette ezt annál inkább, mert a forradalmi tanácsok nemcsak a lakosság teljes bizalmát bírták, vagyis nemcsak teljes és megkérdőjelezhetetlen volt forradalmi legitimációjuk, hanem a helyi fegyveres erők támogatását is. És erről Nagy Imre a távirati iroda jelentése alapján tudott. A forradalmi tanácsok és a fegyveres testületek között ugyanis nagyon hamar együttműködés alakult ki a mindkét oldalon felismert közös érdek alapján. A forradalmi tanácsoknak számos ok miatt volt szükségük a hivatalos fegyveres testületekre. Szerte az országban szovjet csapatok mozogtak, és 1956-ban még eleven emlékként élt a csapatok garázdálkodása 1944–1945-ben. 1956-ban fegyelmezettebb egységek szállták meg az országot, de akkor is előfordultak fosztogatások. Ahol a fegyintézetek vezetőinek nem sikerült megállapodniuk a felkelőkkel a politikai rabok szabadon bocsátásáról, ott a tömeg válogatás nélkül szabadított ki mindenkit, így sok köztörvényes elítélt is szabadlábra került, és országszerte terjedtek a (később alaptalannak bizonyult) rémhírek fegyveres bandák garázdálkodásairól. Hasonló hírek terjedtek a nagyvárosokból elmenekült ávósokból összeverődött fosztogató bandákról.

A forradalmi tanácsok felügyelete alatt felálltak a nemzetőrségek, ezek azonban fegyver és kiképzés híján nem látszottak elégségesnek a rend fenntartására, az okkal várható személyes leszámolások megakadályozására. Megerősítésükhöz szükség volt a hivatásos fegyveresek segítségére. A rendőrségnek, a honvédségnek és a határőrségnek pedig ugyancsak szüksége volt a forradalmi tanácsok védnökségére, mert több-kevesebb mértékben mindegyik szerepet vállalt a szovjet típusú diktatúra védelmében és működtetésében, fennmaradásuk és megmaradásuk tehát csak úgy volt biztosított, ha forradalmi vezetőséget választanak maguknak, és alárendelik magukat a területileg illetékes forradalmi tanácsnak.

A forradalmi katona- (rendőr- és határőr)tanácsok a civil forradalmi tanáccsal együttműködve eltávolították a rákosista tiszteket, az elhárítókat (és ahol ismerték őket, az államvédelem beépített embereit), fegyvert és embert adtak a nemzetőrség felszereléséhez és megerősítéséhez, és elfogadták a civil forradalmi tanácsok küldötteit, akiknek feladatuk annak ellenőrzése volt, hogy a fegyveres testületek a forradalom és csak a forradalom érdekét szolgálják. A forradalmi tanácsok tehát nemcsak amiatt voltak többek a mai önkormányzatoknál, hogy politikai nyomás és ellenőrzés alatt tartották a kormányt, hanem amiatt is, hogy ráhatásuk, befolyásuk volt a területükön lévő fegyveres erőkre.

Kevéssé valószínű, hogy ezek a közvetlen demokrácia szabályai szerint alakult és működő forradalmi tanácsok át kívánták volna adni a helyi hatalmat pártok küldötteiből választott önkormányzatoknak, különös tekintettel elért eredményeikre, forradalmi legitimációjukra, illetve a pártok megkésett jelentkezésére és belső konfliktusaikra. 1956-ban tehát olyan politikai rendszer bontakozott ki, amilyen még soha nem létezett, ezért okkal lehet forradalomnak nevezni azt, ami történt. Noha több nyoma van pártellenességnek, a pártokkal és a pártpolitikusokkal szembeni bizalmatlanságnak a forradalmi tanácsok, illetve felkelő csoportok részéről, nincs jele, hogy lett volna szándék a pártok betiltására vagy eliminálásukra más módon. Ötvenhatnak mindvégig célja maradt a többpárti képviseleti demokrácia. De a jelek szerint korlátozni akarták a pártpolitika terrénumát, amit kellően indokolt, hogy a pártok 1945 után nem tudták megakadályozni a kommunista párt diktatúrájának kiépítését.

A november 4-i szovjet támadás derékba törte a forradalmi folyamatot, mégis az látszik leginkább valószínűnek, hogy anélkül a képviseleti és a közvetlen demokrácia sajátos kettőse alakult volna ki Magyarországon. A pártok képviselőinek politikai tevékenysége az Országgyűlésre, a kormányra korlátozódott volna, a helyi irányítás viszont maradt volna a közvetlen demokrácia szabályai szerint alakuló és működő forradalmi tanácsok kezében, amelyek nyilván igyekeztek volna továbbra is ellenőrzés alatt tartani a végrehajtó hatalmat és a fegyveres erőket. Mert ha egy ország egyszer már kénytelen volt elviselni egy totális diktatúra terrorját, az – ha van rá lehetősége – igyekszik minden eszközzel biztosítani, hogy olyan többé ne fordulhasson elő.

A központi hatalom összeomlásával minden forradalomban alsóbb szintű hatalmi szervek alakultak (jakobinus klubok, nemzeti tanácsok, szovjetek az 1917. februári forradalomban stb.), amelyeket aztán vagy a magához térő ancien regime, vagy a győztes forradalom központi hatalma falt fel (vagy a bolsevik párt csinált belőlük bábot). 1956-ban egészen kivételes lehetőség kínálkozott ennek elkerülésére, aminek Nagy Imre volt a záloga. Ő már 1954-ben, az MDP III. kongresszusára készített referátumában úgy látta, hogy „demokrácia csak ott lehet, ahol a nép gyakorolja a tényleges hatalmat”. Ahol a népi hatalmi szervek függetlenek, szuverének, a dolgozók tömegszervezetei. Amelyek közvetlenül támaszkodnak a lakosságra, és képesek annak mozgósítására. Éppen olyanok, és éppen úgy működnek, mint az 1956-ban alakult forradalmi tanácsok, amelyekben ráismert az általa két évvel korábban felvázolt ideális néphatalmi (demokratikus) államra.