A hazugság napja

A náci Németország vezetői Hitler 1945. április 30-án elkövetett öngyilkossága után is törekedtek arra, hogy megosszák a szövetségeseket, abban viszont egyetértettek, hogy a háború tovább nem folytatható. A dán határ melletti Flensburgban működő, Karl Dönitz vezértengernagy vezette ügyvezető kormány május 3-án felvette a kapcsolatot a brit hadvezetéssel. Május 5-én a dániai, észak-németországi és hollandiai német csapatok feltétel nélkül megadták magukat a velük szemben álló szövetséges csapatoknak, de Norvégiában és még néhány más helyen az ellenállás tovább folyt.

Másnap éjjel a szövetséges erők reimsi főhadiszállásán aláírták a mindenkire vonatkozó feltétel nélküli megadásról szóló okmányt, miután Dwight D. Eisenhower amerikai főparancsnok visszautasította azt a német próbálkozást, hogy az csak a nyugatiak előtt álló német csapatokra vonatkozzon. Ezt az iratot szovjet oldalról ekkor még senki sem tudta ratifikálni, a helyszínen ugyanis nem tartózkodott erre felhatalmazott személy. Május 7-én az Egyesült Államok csapatai elérték Flensburgot, de az ügyvivő német kormányt csak hetek múlva tartóztatták le. Mivel a szövetségesek attól tartottak, hogy nem minden német egység fogja beszüntetni a harcot, május 8-án a szárazföldi, a légi és a tengeri erők parancsnokaival is aláíratták a feltétel nélküli megadásról szóló okmányokat. Így lett május 8-a a nyugatiak számára a „győzelem napja”.

A szovjet fél ezekkel a dokumentumokkal nem elégedett meg, ezért május 8-án az éjféli órákban Georgij Konsztantinovics Zsukov marsall a berlin-karlshorsti utászlaktanyában még egyszer megrendezte az aláírási ceremóniát. Wilhelm Keitel vezértábornagy a Wehrmacht, Hans-Georg von Friedeburg vezéradmirális a haditengerészet és Hans-Jürgen Stumpff vezérezredes a Luftwaffe nevében írta alá az okmányokat május 9-én, 16 perccel éjfél után. Ezen az eseményen részt vettek a nyugati szövetségesek képviselői is. A kapituláció szövege annyiban különbözött a korábbitól, hogy ebben a német csapatoknak nemcsak a harc beszüntetését, hanem fegyvereik leadását is vállalniuk kellett. A német hadsereg egyébként nem tette le mindenütt a fegyvert. A kelet-poroszországi csapatok egészen május 14-ig próbálkoztak azzal, hogy elérjék a nyugati megszállási övezetet.

Felszabadúlás

A második világháború emlékezete kezdettől fogva súlyos problémákkal volt terhelt. Nem csak azért, mert a sztálini Szovjetunió ebben a háborúban Hitler lelkes szövetségeséből lett halálos ellenség. Jóval nagyobb gondot okozott az, amit a magyar köznyelv „felszabadúlás” néven ismerhetett meg. A szovjet hadsereg ugyanis jellegéből és politikai vezetéséből adódóan képtelen volt arra, hogy politikai értelemben bárkit is felszabadítson. Márai Sándor találóan jegyezte meg naplójában, hogy egy ember nem tud olyasmit adni másnak, ami neki magának sincsen, így a szovjet katonától sem várható el az, hogy szabadságot hoz magával. Márai pontosan fogalmazott: a szovjet katona a sztálinizmus akaratlan terjesztőjeként a saját országát sem tudta felszabadítani. Mindez nem változtat természetesen semmit sem azon, hogy 1945-ben sokan felszabadulásként élték meg azt, ami velük történt. Ugyanúgy, mint azok a politikai foglyok, akiket 1941-ben a Wehrmacht szabadított ki az NKVD börtöneiből. Mindkét csoportra igaz lehet, hogy megszabadultak az életveszélytől, illetve a biztos haláltól, de szabadítóik nem azért szabadították meg őket az elnyomástól, hogy azután szabadon is élhessenek.

Ezek a gondolatok történeti szempontból Magyarországon már közhelynek tűnhetnek, azonban épp Oroszország mostani ukrajnai agressziója az, ami vélhetően nemzetközileg is azt eredményezi, hogy május 9-e, az állítólagos győzelem napja végre nagy nyilvánosság előtt is mint a hazugság napja fog szerepelni.

A „győzelem napja” ugyanis egy sztálinista fikció.

Nem csak azért, mert aznap valójában nem történt semmi, a nemzetközi jogilag érvényes és a szovjet front előtt harcoló német katonákra is vonatkozó megadás okmányait már korábban aláírták. A „győzelem napja” hazugság, a Szovjetunió ugyanis nem hozott szabadságot még annak sem, aki azt hitte, hogy azt hoznak neki. A „győzelem napja” hazugság, mert úgy tesz, mintha nem a Szovjetunió lett volna Hitlerrel együtt a második világháború kirobbantója.

A „győzelem napja” hazugság, mert elfedi azt, hogy 1941 és 1944 között a Szovjetunióban valójában egy polgárháború is folyt, amelyben a német oldalon több mint egymillió szovjet állampolgár harcolt. Mindez ráadásul nem az utolsó háborús évben történt így. A legextrémebb eset Sztálingrád, ahol a német csapatok élelmezési létszámának nem kevesebb mint 35 százalékát tették ki szovjet állampolgárok.

A „győzelem napja” azért is a hazugság napja, mert valójában arról szólt, hogy Kelet-Európának hálásnak kell lennie a szovjet hadsereg felszabadító missziójáért, miközben ez nem mást jelentett, mint a sztálinizmus exportálását.

A „győzelem napja” emellett olyan emberi tragédiákat takar el, amelyek nem magyarázhatók meg a hadseregek szokásos kicsapongásaival. A Vörös Hadsereg 1944 és 1945 között a tömeges nemi erőszak, a rablás és gyilkolás olyan orgiáját szabadította rá a „felszabadított” területekre, ami párját ritkítja az európai hadtörténetírásban. A náci népirtó politika következményei súlyosabbak voltak, ott azonban a terrort szervezetten, munkamegosztás-szerűen követték el, és az egyéni kicsapongásoknak nem hagytak sok teret. Nem humanizmusból, hanem azért, mert a politikai felelősök felismerték, hogy egy gyilkoló és fosztogató rablóbanda hadászatilag kontraproduktív.

A szovjet hadsereg különböző okokból másképp kezelte ezt a kérdést. Ebben nem az egyébként érthető bosszúvágy játszott szerepet, hanem az Ilja Ehrenburg által is megtestesített sztálinista propaganda, amely a németeket, mint olyanokat, ember alatti lényeknek írta le. Valamint az a hozzáállás, amelyben „a legfőbb érték az ember” elvére hivatkozva épp az embert tekintették a legkisebb értéknek. Csakúgy, mint most.

Az ukrán háború képei, Bucsa, Borogyanka és Melitopol tömegsírjai 77 évvel a második világháború után talán lehetővé fogják tenni azt, hogy május 9. a hazugság napjaként vonulhasson be az emlékezetbe. Ebben akaratlanul is Vlagyimir Putyin orosz elnök segít a legtöbbet. A tömeggyilkosok az ő utasításai alapján jelennek meg a második világháborús szovjet zászlók replikáival a leigázottnak nyilvánított településeken.

Az üzenet egyértelmű: mi is ugyanazok vagyunk.

Tulajdonképp lefegyverző az az őszinteség, amivel a „felszabadítók” a Lenin-szobrok újrafelállításával is félreérthetetlenné teszik azt, amiről az akciójuk szól: a nyílt és brutális politikai elnyomásról, természetesen jóval modernebb eszközökkel, mint a sztálinizmus alatt.

A múlt mindig a mának szól

Ápolandó tradíció, hogy Oroszország és a világ többi része a második világháború végét külön ünnepli. Kár, hogy 77 éven át politikai szemérmességből nem került arra sor, hogy nyíltan ki legyen mondva, miért nem ünnepelhetnek együtt demokraták az agresszorral. Két évvel ezelőtt még a német külügyminiszter, Heiko Maas azt mondta, azok, akik nem csak a náci Németországot tartották felelősnek a második világháborúért, megsértették az áldozatokat. Minden jel szerint ez a hozzáállás most változni fog. A külön ünneplés után helyükre kerülnek a szovjet hadsereg megmaradt emlékművei is: amit nem vittek eddig szoborparkokba az roncstelepen végzi majd. Nemcsak az Európai Unió területén, hanem Ukrajnában is. Putyin mostani agressziója, amely saját akcióját a Szovjetunió antifasiszta harcához hasonlítja, május 9. mítoszáról is lerántja a leplet. A nyugati szövetségesek tudtak szabadságot hozni az embereknek, Sztálin és Putyin katonái viszont nem. Erről pedig nem ők, hanem az őket is csak statisztikai adatként kezelő gazdáik tehetnek.