Fogalmam sincs, kinek készült a Sony új hangrendszere, de az biztos, hogy senki sem fog benne csalódni

2022. február 19. – 13:46

Fogalmam sincs, kinek készült a Sony új hangrendszere, de az biztos, hogy senki sem fog benne csalódni
Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

2022-ben ismertem meg a Sony HT-A9-es házimozirendszerét. A rovatvezetőm, név szerint Hanula Zsolt mutatta be nekem, hozzátéve, hogy „namost, ez a dolog nem annyira kicsi”. Akkor még nem sejtettem, hogy a nappalit átrendezve fogok mániákusan kábeleket dugdosni konnektorokba, PlayStation 5-dobozra nagy gonddal elhelyezett székre hangszórót pakolni néhány extra centiért és azon szentségelni, hogy miért teljesen alkalmatlan valójában a dobozán kívül tartózkodó PlayStation 5 streamingre. De álljunk meg egy pillanatra, ez később volt. Később.

Kezdjük inkább az elején, hogy kiderüljön, van-e értelme 700 ezer forintot elkölteni a hangsugárzók és a házimozirendszerek furcsa szerelemgyerekére, érdemes-e további pár százezret kicsengetni egy hozzá használható mélysugárzóra és tényleg olyan durva térbeli hangzást tud-e, amitől az ember minimum úgy érzi magát, mint egy moziban. Röviden: fogalmam sincs, hogy érdemes-e, de ha valaki megteszi, biztos nem fog benne csalódni.

Meglepő, de tényleg nem finnyás

Mielőtt bármi mást írnék, muszáj egy vallomással kezdenem a cikket: sose volt még házimozirendszerem, soundbart sem vettem még (amit magyarul hangsugárzónak hívnak), leginkább azért, mert amennyi filmet nézek a tévémen, kidobott pénznek éreztem volna minden erre költött forintot. Így aztán a viszonyítási alapom a tévé saját hangszórója volt, amivel el lehet lenni, de azért hanyatt esni senki sem fog tőle. A hangminőségre inkább a fejhallgatóknál vagyok igényes, de ott is megálltam 20-30 ezer forint körül, szóval legjobb esetben is csak belépő szintű audiofilnek mondanám magamat, de inkább annak sem. Éppen emiatt nagyon kíváncsi voltam arra, hogy tud-e olyat nyújtani nekem a Sony hangrendszere, ami után elkezdem századjára is fontolgatni egy komolyabb hangrendszer megvásárlását. Mentségemre szóljon, hogy ezzel az alappal valószínűleg elég jól emulálom a magyarok nagy részét.

Mindezt csak fokozta, hogy a HT-A9 egy elég furcsa szereplője a piacnak abban a tekintetben, hogy sem hagyományos hangsugárzónak, sem hagyományos házimozirendszernek nem lehet nevezni. Utóbbinak nyilván azért nem, mert nem kell hozzá sem erősítő, sem AV vevő, sem őrületes mennyiségű kábel, előbbinek meg leginkább azért nem, mert

nem egy hosszúkás, hangszórókkal megpakolt rudat kap az ember, hanem négy különálló hangszórót, amelyeket egy központi egység koordinál.

Ránézésre a két dolog legjobb tulajdonságait sikerült összeházasítania a Sonynak egyetlen termékben a leginkább a mozikból ismert, lenyűgöző térbeli hangzást lehetővé tevő Dolby Atmost a hangsugárzók nagyságrendekkel könnyebb kezelhetőségével és letisztultabb kinézetével. Hasonló rendszer amúgy a Sonostól vagy éppen a Samsungtól is lehet venni, de itt mégis csak arról van szó, hogy négy, eleve közös munkára alkotott hangszórót kapunk egy dobozban, és durván tíz perc után már jön is a moziélmény. Amikor viszont hazahoztam a hangrendszert, hamar rájöttem, hogy hiába sokkal egyszerűbb vele az élet, egyszerűnek azért így sem lehet mondani. Az első sokk akkor ért, mikor rájöttem, hogy öt kábelt kéne valahogy beledugnom egy-egy konnektorba szerte a szobában – illetve hatot, mert bár a HT-A9-hez alapból nem jár mélysugárzó, a Sony a teszthez küldött nekünk egy SA-SW5-ös modellt is. A második meg akkor, hogy kiderült, ezután a hangszórókat el is kéne helyezni valahova úgy, hogy lehetőleg ne legyen előttük semmi.

Hosszas kísérletezgetés után végül sikerült olyan megoldást találnom, hogy ne csak elférjen minden, hanem be is tudjam dugni őket valahova, de az biztos, hogy nem volt egyszerű menet. Két hangszóró az íróasztalainkon landolt, egyet sikerült besuvasztanom a sarokban álló könyvespolc egyik polcára, egyet pedig jobb híján egy székre helyezett PS5-dobozra helyeztem el, hogy ne legyen sokkal lejjebb, mint a túloldali párja. Ez tutira nem a legoptimálisabb felállás, de a Sony nem hazudott, amikor azt állította, hogy a hangrendszer megbirkózik az ilyen helyzetekkel is: némi kalibrálás után semmit nem lehetett észrevenni abból, hogy mennyire hülyén állnak a hangszórók. Koroknai Gergely kollégám, aki szintén nyúzta pár napig a HT-A9-et, szintén azt írta, hogy a négy hangfal tök jól elhelyezi egymást a szobán belül, pedig ő direkt nem könnyítette meg a dolgukat, az egyiket a szekrény tetejére tett, egy másikat meg a kanapé mellé, a földre, a sarokba.

A hányattatott sorsú bal első hangszóró – Fotó: Flachner Balázs / Telex
A hányattatott sorsú bal első hangszóró – Fotó: Flachner Balázs / Telex

Mindezt a Sony által 360 Spatial Sound Mappingnek nevezett technológiának lehet megköszönni, ami valójában két technológiából áll össze. A HT-A9 beépített mikrofonokkal képes megállapítani, hogy pontosan hova raktuk a hangszórókat a szobában, és ennek megfelelően kalibrálja be a hangzásukat, másrészt pedig a hangszórók papíron képesek a hanghullámok szintetizálásával akár tizenkét fantomhangszórót is létrehozni, ezekkel téve teljessé a térhatású élményt. Igen, ez szerintem is hatalmas bullshitnek hangzik, de mint az kiderült, tényleg van benne valami. Még ha nem is tudja konkrétan megszámolni az ember a szobájába költözött fantomokat. A kalibrálás amúgy marha gyors, egy perc alatt végez vele a rendszer, miután végre mindent sikerült összedugdosni, az utána következő demó pedig rögtön meg is villantja, hogy mire képes a HT-A9.

És akkor a hátam mögül hallottam az erdő hangjait

A kalibrálás utáni demó a legelső dolog, amit az ember ezen a hangrendszeren hall – a kalibrálás fura bugyborékoló és sziszegő hangjai után –, ez pedig váratlanul meggyőző. A tévén egy esőerdőt lát az ember, maga körül pedig madárcsicsergéstől kezdve vízcsobogáson át lombsusogásig egy rakás dolgot. Azt nem tudnám megmondani, hogy öt vagy tizenhat helyről hallottam mindezt, egy pillanatra tényleg úgy éreztem magam, mintha moziban lennék. Ezt viszont egy olyan időszak követte, amikor frusztráltan nyomkodtam a rendszer távirányítóját, hogy végre rájöjjek, hogy mi a francért nem szól semmi más úgy, mint az a nyamvadt demó. A megoldást végül az jelentette, hogy lemondtam arról, hogy az általában médiaközpontként is használt PS5-tel próbáljam meg működésre bírni a rendszert, a konzol ugyanis elég érdekes módon hadilábon áll a Dolby Atmosszal.

Így aztán a Netflixet végül okostévéről nyomkodtam – amit amúgy azért nem szoktam használni, mert hónapok óta minden egyes bekapcsolásnál újra kell csatlakoztatni a wifihez, de ez most mindegy is –, zenét pedig a telefonomról streameltem a rendszerre a Tidal legmagasabb szintű előfizetésével. Pár nap alatt arra jutottam, hogy mindkettő pokolian jó élmény ezzel a hangrendszerrel.

Miután előzetesen eldöntöttem, hogy a Szárnyas fejvadász 2049-et, a Csillagok közöttet és a Dunkirket biztosan ki fogom próbálni a HT-A9-en, csalódottan vettem tudomásul, hogy ezekből csak utóbbi van fent a Netflixen. A következő akadály az volt, hogy bár a moziban, elejétől a végéig nézve lebilincselő volt a Dunkirk, itthon sokáig kellett tekergetni, hogy találjak egy részt, ahol végre történik valami. Végül azt a film vége felé levő jelenetet pörgettem vissza párszor, amikor Fortis 1 (Tom Hardy) az üzemanyag nélküli Spitfire-jében is megment mindenkit, itt pedig hangzásban megint átéltem a moziélményt.

Ezen túl az volt a stratégiám, hogy teljesen véletlenszerűen elkezdtem böngészni a Netflixet a Dolby Atmos tartalmakért, és mindenbe belenéztem egy kicsit, a HT-A9 pedig legtöbbször le tudott nyűgözni.

A rendszer még a sima beszédet is jelentősen feldobja, de nem meglepő módon minél több minden történik éppen a képernyőn, annál jobb az élmény. Elkezdtem például nézni a tavaly bemutatott, Az istenek hegycsúcsa című francia animációs filmet, aminek az első pár percében egy srác szalad fel egy hegyre, majd a csúcson elkapja a felkelő napot. A jelenet alapból is elég megkapó, de a felturbózott hangzással egyszerűen zseniális az egész – a tücsökciripelés, a madárcsicsergés, a szép lassan katarzisba fúló zene tényleg be tudják teríteni a szobát, és rengeteget tesznek hozzá az élményhez. A Formula 1: Hajsza a túlélésért szintén egészen új szintre került így, az elsuhanó versenyautók hangban is elsuhantak a kamera mellett, és a háttérben dübörgő basszus is úgy dübörgött, ahogy kellett neki. Apropó, basszus: a mélysugárzó érezhetően sokat tett hozzá az egészhez, de sorozatoknál őszintén annyira nem éreztem a hiányát. A rendszer magában nyilván messze elmarad basszusban a dedikált mélynyomótól, de érzésre nem katasztrófa, ha tévézésre enélkül használja az ember.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Koroknai kollégám hasonlóan nyilatkozott, ő azt írta, hogy a saját soundbarjával ellentétben, ahol nem a be-, hanem a kikapcsoláskor vált teljesen egyértelművé, mennyivel jobb lett a hang, itt azonnal érződött a hatás, a négy hangfal egyszerűen betöltötte a szobát. Ő amúgy elsőre nem is valami szuper, extra hangélményt biztosító filmmel kezdett, hanem egy random sorozattal. Azt mondjuk hozzátette, hogy ami a hangélményt illeti, a Netflix magyar kínálata azért nem hemzseg az atmosos tartalmaktól. De ez egyébként nem is nagy baj, nem kell óriási Blu-ray-gyűjtemény egy ilyen hangrendszer kihasználásához, mert a legtöbb dolgot varázslatos szintre javítja, legyen az a Netflix F1-realitysorozata, a Csillagok között vagy egy random heti sorozat.

Zenehallgatásnál először Spotifyjal próbálkoztam, ami amúgy nem volt rossz, de különösebben extrának sem éreztem a dolgot, úgyhogy hamar Tidalre váltottam, ami túlzás nélkül drámai változással járt. Tidalen lehet külön szűrni a Dolby Atmos albumokra, így gyorsan kiderült, hogy két viszonylag friss, remek lemez is elérhető így – a Fragments Bonobótól és a Caprisongs FKA Twigstől –, szóval rájuk is vetettem magamat. Ugyan a Dolby Atmos nem zenéhez lett kitalálva, ez alapján nem lennék bánatos, ha mostantól mindig így kéne zenét hallgatnom. A Caprisongs második száma, a Pa Salieu-vel közös honda annyira jól szólt, hogy napokig nem bírtam leállni vele, és nem csak azért, mert a dübörgő beat bőven adott munkát a mélynyomónak. A brit rapper érezhetően egészen máshol szólalt meg a szobában, mint az énekesnő, és egy csomó olyan részlet jött ki így a dalból, ami korábban fel sem tűnt. Ez sok más számnál is előjött, nem is feltétlenül kellett hozzá Dolby Atmos: Nils Frahm #2-jére utoljára akkor bambultam el így, amikor pár éve a Müpában hallgattam élőben, de a Bohren & der Club of Gore Prowlerjében is nagyon jól szólt a szaxofon. Ha már megnézni nem tudtam, legalább az Interstellar zenéjét megpróbáltam meghallgatni, de a Cornfield Chase magasai érdekes módon tolakodóan hangosnak érződtek más számokhoz képest.

Kinek kellhet ilyen?

A HT-A9 legnagyobb gondjának ez, vagyis a kicsit tolakodó magas hangok tűntek, de annyira ritkán futottam bele ebbe, hogy igazából nem is tudnám felróni hibaként (főleg a mélynyomóval együtt, ami jól tudja ellensúlyozni ezt a problémát). Az már nyilván csak az én egyéni problémám, hogy hiába éreztem, hogy valahol 40-50-es hangerő környékén kezd el igazán kibontakozni a hangszóró, még idáig sem hangosítottam fel tartósan, nehogy magamra haragítsam az egész házat. Főként az alattunk lakót, aki valószínűleg már így is érezhetett valamit a basszusból, amitől nálunk konkrétan rezgett a padló. Az szintén nem univerzális probléma, hogy egy egyszobás lakás nappalijában nehéz elhelyezni az egész rendszert, pláne mert annyira rugalmas, hogy

ha nagyon akarnám, pár extra polccal és hosszabb tápkábelekkel simán meg tudnám oldani, hogy a tesztidőszak alatt összetákolt felállásnál sokkal optimálisabban álljanak a hangszórók, még ebben a kicsi szobában is.

Szóljon akárhogy is, ez a rugalmasság a HT-A9 legjobb tulajdonsága, egy hagyományos házimozirendszert például soha a büdös életben nem tudnék sehova sem elrakni ebben a lakásban, hiába szólna valószínűleg még jobban. Ha valakinek nincs sok helye, esetleg gyerekek vagy háziállat miatt nem akar kábelrengeteggel járó, könnyen tönkretehető elemekből álló rendszerekkel bajlódni, de azért egy soundbarnál gazdagabb, térbeli hangzást szeretne, annak a HT-A9 tényleg tökéletes választás. Feltéve, ha ki tudja fizetni, mert míg egy középkategóriás soundbarért 100-200 ezer forintot kell kicsengetni, a Sony rendszere a hivatalos márkaboltban akciósan is 650 ezer. Az SA-SW5-ös mélynyomó további 180 ezer forinttal dobja meg az árat, szóval azzal együtt már bőven 800 ezer fölött járunk.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Így pedig hiába tudná valaki minimális erőfeszítéssel tökéletesen elrendezni az egyszobás lakásának kicsi, zsúfolt nappalijában is, valószínűleg nincs felesleges 800 ezer forintja egy ilyen hangrendszerre. És ha valakinek mégis van, az valószínűleg annyira hifiőrült, hogy amúgy sem ilyet vesz, hanem egy hagyományos rendszert bütyköl be valahogy a szobába. A HT-A9 ettől még tényleg egy remek cucc, olyan rést tölt be a piacon, amit pont így nagyjából semmi más, és bőven lehet mellett érvelni a hagyományos rendszerekkel és más soundbarokkal szemben is. Így aztán tényleg csak ismételni tudom magamat: fogalmam sincs, hogy érdemes-e megvenni, de ha valaki megveszi, valószínűleg egy pillanatig sem fogja úgy érezni, hogy átverték.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!