Schrödinger macskájának 48 megapixelét találtuk a világ legjobb mobilkamerájában

2022. október 14. – 15:08

Schrödinger macskájának 48 megapixelét találtuk a világ legjobb mobilkamerájában
Fotó: Németh Sz. Péter / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Nemrég kijött az iPhone 14-es szériája, aminek alapváltozatát és a család csúcskészülékét mi is teszteltük, és amiről sokan és sokféleképpen leírták már, hogy igazán eget rengető újításokat nem kapott a tavalyi generáció óta. Egy nagy változás azonban biztosan történt.

A többi telefongyártó az utóbbi években masszívan elkezdett kamerafronton a megapixelekkel harcolni, ami alkalomadtán akár 100-200 megapixeles mobilkamera-szörnyetegeket szült. Eközben azonban az Apple a 2016-os, azaz már hatéves iPhone 7-es széria óta nem mozdult el a jól bevált 12 megapixelről. Azt, hogy ennek mi lehet az oka, és mi értelme az egész megapixelháborúnak, már a 12-es széria kapcsán fejtegettük. Mindenesetre ennek a hagyománynak most véget vetett az iPhone 14 Pro és a 14 Pro Max, amelyeknek a kameráiba négyszeres, 48 megapixeles érzékelő került.

Arra voltunk kíváncsiak, hogy mit jelent ez a hobbi- vagy akár a megszállott mobilfotósoknak, és hogy megéri-e csak a megapixelek miatt váltani.

Először is jöjjön a feketeleves:

Az iPhone 14 Pro Max csak RAW (egészen pontosan, ahogy az Apple a saját formátumát hívja: ProRAW) formátumban képes 48 megapixeles végeredményt adni, és ha ön erről azt sem tudja, hogy eszik vagy isszák, akkor ez a 48 megapixeles újítás valószínűleg nem önnek szól. A telefon vásárlóinak nagyon nagy többsége soha nem fogja használni, vagy csak egyszer-kétszer, kíváncsiságból. Ezek Schrödinger megapixelei: egyszerre vannak is, meg nincsenek is.

Hogy mi az a RAW formátum? Ehhez először azt kell megérteni, hogyan készül egy hagyományos HEIC vagy JPEG kép. Induljunk Ádámtól és Évától. Miután lenyomjuk az exponálógombot, a fény áthalad egy sor optikán, és végül a digitális érzékelőn landol, és rögzül. Ez az érzékelő alapvetően színvak, így egy külön trükkre van szükség, hogy az elkészült fotó valahogyan mégiscsak színes legyen. Az érzékelő előtt színes szűrőkből álló rács található, így minden pixel vagy pirosat, vagy zöldet vagy kéket lát – a színes képhez pedig minden pixelnek három színértékre lenne szüksége.

Itt jön a képbe egy bonyolult algoritmus, ami „kitalálja” a hiányzó értékeket, így kapunk egy még nyers, de már színes képet. Az érzékelő alapvetőn sokkal több információt rögzít, mint amennyit egy átlagos képernyő meg tud jeleníteni, így a szenzortól függően 12 vagy 14 bites színmélységű képet a képfeldolgozó rendszer leszűkíti az általánosan használt 8 bitesre, úgy, hogy minél kevesebb információ vesszen el a képen (a sötét részek se bukjanak be, és a világos részek se égjenek ki). Emellett beállítja a fehéregyensúlyt is, és ez még mindig csak a kötelezően minden kamera által elvégzett folyamat, erre jönnek rá az egyre bonyolultabb mobilkamerás képfeldolgozási varázslatok.

Még végigolvasni is hosszú volt, ugye? Na, az adott kép is pont ennyit szenved a folyamat során, és a kezdeti információk hatalmas része elveszik útközben, mire ott virít a fotó a kijelzőnkön.

Viszont ha RAW képet fotózunk, ez az egész egyszerűen nem zajlik le. Nagyon leegyszerűsítve: készül egy fájl, amiben – nagyjából – minden olyan információ el van tárolva, amit a kamera érzékelője rögzített. Ezekből aztán mi magunk varázsolhatunk kényünk-kedvünk szerint olyan végeredményt, amit szeretnénk. Egyszerű hasonlattal élve, a RAW olyan, mint egy már ellőtt, de még nem előhívott filmkocka digitális megfelelője.

Ezt a formátumot először a profi digitális fotózásban használták, mivel az általa nyújtott szerkesztési szabadságra itt volt a legnagyobb igény, és a tükörreflexes gépek nagy érzékelőiből származó rengeteg adat ezt lehetővé is tette. Aztán a mobilkamerák fejlődésével az egész átszivárgott a telefonokba is, és ma már nagyjából minden gyártó csúcskészüléke tud RAW fájlokat rögzíteni – bár végeredmény tekintetében elég nagy a szórás. A legtöbb nagy fényképezőgép-gyártónak megvan a maga egyéni RAW formátuma, míg a telefonok az Adobe kvázi szabványosnak számító DNG (Digital Negative) fájlformátumát használják, amit minden profi képszerkesztő program tud kezelni. Az Apple is ezt a formátumot használja, de még csavart egyet a dolgon, sőt, maga is segített a DNG szabvány újabb verzióinak fejlesztésében. Így a nyers szenzoradatok mellé egy rakás, a képfeldolgozást segítő metaadat kerül a fájlba, de ez már tényleg digitális vudumágia, akinek ez a perverziója, annak ebben az angol nyelvű cikkben elég hosszan, de nagyon szemléletesen elmagyarázzák, hogy mi a nagy truváj az iPhone ProRAW formátumában.

Na de ha ennyire csodálatos ez az egész RAW dolog, akkor mégis mi vele a gond, miért nem ezt használjuk mindannyian? Legfőképpen azért, mert sokkal kényelmetlenebb egy sima JPEG vagy HEIC fotónál, és ahhoz, hogy a lehetőségeit kihasználjuk, külön szoftverekre és hozzáértésre van szükség. Ezek a fotók semmilyen automatikus szoftveres utómunkán nem estek át, így a képszerkesztő szoftverben megnyitva a mobilfotós esztétikához szokott szemnek laposnak, élettelennek vagy rosszul exponáltnak tűnnek. A csodálatos végeredményt a telefon helyett nekünk kell kicsikarni az alapanyagból az iPhone saját beépített ProRAW szerkesztőjével vagy valamilyen asztali alkalmazással.

A másik, abszolút nem elhanyagolható tényező a fájlok mérete. Az általam készített iPhone 14-es RAW fotók darabonként nagyjából 60 és 100 megabájt között szórtak, és lássuk be, azért ekkora képekkel pillanatok alatt tele lehet rakni egy nagyobb háttértárat is.

Vizuális példákon át könnyebb megérteni az egészet. Az első kép a telefonból kigördülő, nyers DNG fájl bármiféle módosítás nélkül kiexportálva, a második pedig egy nyers képből a telefon algoritmusai által fabrikált JPEG:

Az iPhone 14-el készített, 48 megapixeles DNG változtatások nélkül JPEG-ben kimentve
Az iPhone 14-el készített, 48 megapixeles DNG változtatások nélkül JPEG-ben kimentve
Az iPhone 14-gyel alapbeállításokkal készített 12 megapixeles JPG
Az iPhone 14-gyel alapbeállításokkal készített 12 megapixeles JPG

Ha a fenti két képre rápillantunk, rögtön látszik, hogy milyen sok minden történik a szenzorból kigördülő nyers képpel, mire az eléri kijelzőt. Ha úgy tetszik, mi a DNG fájlokkal ezt az utat tehetjük meg magunk, ahogyan csak szeretnénk. Az alábbi fotót a DNG-ből szerkesztettem az Adobe Lightroom programban:

Na de most, hogy már tudjuk, mi fán terem a RAW, és elfogadtuk, hogy az új iPhone 48 megapixeléhez némi macerán keresztül vezet az út: milyenek azok a nagy felbontású képek közelről megnézve?

Egészen megdöbbentők. Egy jó fényviszonyok között készült DNG fotó pixelszintű élessége érzésre, kis túlzással egy kétmilliós Canon R5 fényképezőgépéhez közelít.

Mutatjuk is a képeket. A teszthez egy-egy Pro Max modellt használunk a 13-as és a 14-es szériából, a fotókkal a szokásos módon dolgoztunk: a 48 megapixeles képekkel azonos méretűre nagyítottuk a kisebb méretben készült 12 megapixeles fotókat, hogy összehasonlíthatóvá váljanak, majd ezekből 100 százalékos nagyítású képkivágásokat készítettünk. Az első fotóknál még mellétettük a mindkét telefon által készített JPEG-eket is, hogy közelről is látszódjon a különbség, a további példáknál már csak a minimálisan és egymással megegyező módon szerkesztett DNG fotókat hasonlítjuk össze.

A 14-essel készített eredeti DNG mimimálisan szerkesztve
A 14-essel készített eredeti DNG mimimálisan szerkesztve
Kivágás a 13-assal készített JPEG-ből
Kivágás a 13-assal készített JPEG-ből
Kivágás a 14-essel készített JPEG-ből
Kivágás a 14-essel készített JPEG-ből
Kivágás a 13-assal készített 12 megapixeles DNG-ből
Kivágás a 13-assal készített 12 megapixeles DNG-ből
Kivágás a 14-essel készített 48 megapixeles DNG-ből
Kivágás a 14-essel készített 48 megapixeles DNG-ből

A két készülékkel készült 12 megapixeles JPEG-ek között számottevő különbség nincs. Talán a 14-es képe egy nagyon kicsit élesebb és részletgazdagabb, ami persze nem is meglepő, elvégre négyszer több pixelből dolgozik a rendszer.

A DNG fotókra pillantva viszont hatalmas a különbség. A 14-es nyers fájljának részletessége pedig megdöbbentő, pixelszinten élesek a részletek, és különösebb zaj még akkor sem tűnik elő a sötét részeken, amikor a RAW konverterben extrémebb módon világosítjuk a képet:

Mutatunk még pár képkivágást összehasonlításként:

A 14-essel készített eredeti DNG mimimálisan szerkesztvee
A 14-essel készített eredeti DNG mimimálisan szerkesztvee
Kivágás a 13-assal készített 12 megapixeles DNG-ből
Kivágás a 13-assal készített 12 megapixeles DNG-ből
Kivágás a 14-essel készített 48 megapixeles DNG-ből
Kivágás a 14-essel készített 48 megapixeles DNG-ből

A képek magukért beszélnek, az iPhone új szenzora nemcsak papíron 48 megapixeles, a megnövekedett felbontást az optika tökéletesen kiszolgálja – kár, hogy mindez csak DNG képekkel elérhető.

Hogy miért csak a profiknak szánt ProRAW használatával lett elérhető a teljes felbontás, számomra kicsit rejtély, az alapanyagot elnézve, az abból készült JPEG/HEIC képek sem okoztak volna csalódást. Azt sem hinném, hogy a nagyobb képek feldolgozásához szükséges számolási teljesítménnyel lett volna gond a Pro és Pro Max esetén.

Ajánlanám-e, hogy bárki a 48 megapixel kedvéért váltson mondjuk a 13-asról az új iPhone-ra? Ha amúgy is RAW-ban fotóz a iPhone-jával, minden vágya, hogy ezt 48 megapixelben tegye, és hajlandó is ezért mélyen a zsebébe nyúlni, akkor hajrá, nem fogja megbánni. A 14 Pro Maxszal készült teljes felbontású RAW képek egészen megdöbbentően részletgazdagok, és a dinamikatartományuk is olyan, amilyet én még telefonban nem láttam.

De ezenkívül nem igazán. A kamera általános teljesítményében én különösebb változást nem éreztem, a korábbi tesztünkben a 13 Pro Maxról elmondottak nagyjából az új szériára is érvényesek. Elég valószínűnek tartom, hogy a következő szériában már teljes körűen elérhetővé válik a teljes felbontás, és azzal már úgy is fotózhatunk 48 megapixelen, hogy ne vágjuk tele egy nyaralás alatt a háttértárat, és ne kelljen expozíciós csúszkákat húzogatni, ha nem akarunk.

(Az iPhone 14 Pro Maxot a teszthez az iStyle-tól kaptuk.)

Nélküled nem tudunk működni

A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!