Történetek a létező szocializmusból: Nagy földrajzi felfedezések kora. Kétévente

Bár megbízhatónak számító forrásokból már viszonylag zsenge korban hallottam, hogy egyesek jártak az ország határain túl (ez főleg Magyarországot jelentette), elég sokáig nem jelentett különösebb frusztrációt, hogy mi (a családunk) viszont nem.

Ott voltak persze a Dunakavicsok, a gömb alakú rágcsik meg az „eredeti” farmerek, de – valljuk be! – akkora vonzerőt azért nem képviseltek, hogy az ember gyerekének kényszeres mehetnékje támadt volna az „igazi hegyek” helyett mondjuk a Mátrába, echt tenger helyett a Balatonra, vagy pláne az azokon is túli (de azért még baráti és szocialista) terra incognitákra.

A helyzet a Hofi-lemezek és a Matchbox autók térhódításával változott valamelyest…

Tény, hogy életem első külföldi útjára valamikor hatodikos-hetedikes (?) koromban került sor, nem minden hatósági fárasztás nélkül.

„Természetesen” Magyarországra, vagyis Budapestre – lásd még: nyújtott citybreak, minimális költőpénzzel – készültünk, és ugyanolyan természetesen rokonokhoz, mint minden ismerős, elvégre ki a bánatnak volt forintja szállodára?!

Kiskorú lévén nem tudom pontosan, milyen jóváhagyásokat kellett megszereznie apámnak családfői és útlevél-kérelmezői kettős minőségében, de arra még emlékszem, hogy egy kihallgatásra is szükség volt az illetékes hatóságnál, ahhoz, hogy végül megkapjuk a sötétzöld, „Republica Socialistă România – Pașaport” feliratú, vágyott okmányt.

Gyengébbek kedvéért: az akkoriban nem a családi iratok fiókjában pihent, hanem az erre (meg hasonlókra) szakosodott hivatal vigyázott rá, saját székhelyén, önzetlen éberséggel.

Kellően megalapozott kérésre kétévente kölcsönadta annak a fazonnak, akinek a fotója az első oldalt díszítette.

A zöld könyvecske birtokosa előtt a deviancia határát súroló aktusok lehetősége nyílt meg: nemzetközi vonatjegyet válthatott – mondjuk a Balt-Orient Expressre –, forintra (na jó, forintra a legkevésbé), keletnémet márkára, cseh koronára, bolgár lévára vagy lengyel złotyira válthatta lejét (természetesen szigorúan megszabott összeg erejéig) a Nemzeti Bank főtéri irodájában.

Miután mindezek velünk is megtörténtek, eljött a Nagy Pillanat: felöltöttük az alkalomra csináltatott új (mű)bőrdzsekiket (Jézusom, vajon miért gondolta apám, hogy ez „menő szerelés” lesz, soha nem hajlott a giccsre?!), nagyot apám, kicsit én (anyám más megoldással élt), vonatra szálltunk és onnantól már csak a Nyugati Pályaudvar számomra teljesen lenyűgöző csarnokára emlékszem, a fogadásunkra érkezett, sosemlátott rokonokkal a valószínűtlenül „nagyvilági” peronon.

Tudatalattimban persze a Hobby bolt (játéküzlet) délibábos víziója fészkelődött egyre fokozódó türelmetlenséggel (rengeteg Matchbox, itthon nem kapható, összerakható repülőgép-modellek, ki tudja, mi minden még…), de azért a Szabadság híd látványos acélíve a turulokkal (nekem egyszerűség kedvéért sasok voltak) kicsalta spontán ámulatomat a sárga villamos ablakában.

Futottak még: metro, mozgólépcső, rikkancsok az aluljáróban („eeesti a hírlap!”), állatkert és Vidámpark (a szocialista szellem vasútjával – nem vicc, stimmel a részlet a Tanúból, lógó pókhálók, csontvázak és kísértetiesen huhogó-röhögő lények után a szocialista építés néhány életképe is megjelent, tömbházak, állványok, téesz mondjuk nem volt…), Matróz csárda a Duna-parton, az ordító szirénával robogó Nysa mentőkocsik (azt hiszem, Kolozsváron ma sűrűbben járnak, persze nem Nysa-k).

A Deák-téri Hobby bolt pedig átalakítás miatt végig zárva volt!!!

Amikor ezzel szembesültem, fizimiskám kenterbe verhette a profi siratóasszonyok krémjének legelmélyültebb munka-arckifejezését. Apám egyetlen pillantásból hibátlanul értelmezte: „azt hiszem, a gyermek részéről mehetünk haza”.

Szem-szájnak ingere azért a Hobby bolt nélkül is akadt. Ma is ott van polcomon az NDK-kiadású Das Große Flugzeugtypenbuch, és persze szerét ejtettük, hogy valahogy átszállítsuk az Il-28-as, Tu-20-as makettet (egyik sincs már meg, ha történetesen megmarad, legkésőbb 2022-ben úgyis kidobom).

Arra is emlékszem, hogy kintlétünk vége felé, hazafelé zötyögve a sárga villamoson az Orlay utca felé, már nem bírtam magammal és könnyektől homályos szemmel, a szomszédos utasok diszkréten együttérző tekintetei mellett, felvetettem apámnak a kérdések kérdését: tulajdonképpen, miért nem költözünk át?

„Azért, mert nem itt vagyunk otthon” – érkezett a válasz.

Visszafelé, a határon kifejezetten a könyveinket rakatták ki szemlére. Cine-i ăsta, Coșbuc? – bökött rá magabiztos iróniával vámosunk a Művészet dióhéjban, ötven remekmű alapján borítóján mosolygó Mona Lisara. Majd nagylelkűen visszarakatta szerzeményeinket a csomagunkba.

Hazaérkezésünk másnapján apám felnyalábolta útleveleinket és törvénytisztelő polgárként visszavitte a Hivatalba.

„Kopogtam, nem válaszoltak, benyitottam, köszöntem, nem fogadták, leadtam az útleveleket, köszöntem, nem fogadták, kijöttem” – számolt be az átadás-átvételi szertartás protokoll-részleteiről.

Az ember lélektani sajátosságaiból kifolyólag, egy-egy vakmerő vállalkozás sikere könnyen vérszemnek kapását eredményezi. Következő külföldi utunk ennek jegyében már távolabb vezetett, konkrétan a szlovák Magas-Tátráig, ráadásul félig-saját, Samu névre hallgató, békazöld S-100-as Škodánk fedélzetén (lehet, hogy a csehszlovák mesék megcsókolt békáját autóra, nem királyfira élesítették?).

A Csorba-tó melletti kemping recepciósa hamisítatlan globetrotterként reagálta le Samu rendszámát: CéJot... céjot...dász iszt Kluj, niht vár?

Sajnos ebből az útból egy budapesti hangverseny és egy foszlány augusztus 20-i légiparádé mellett (tinédzser szívem választottjának oldalán) csak a Po-2-es Szlovákiában vásárolt, 1 : 72 léptékű modellje (Kovozávody Prostějov) maradt meg. Mint emlék.

Törékeny darab volt, ráadásul amolyan szerelmi zálogként, összeállítása után rögtön odaadtam a nagy Ő-nek. Sorsát most nem részletezném…

Az egyetemi évek eljövetelével már „önállóan” (értsd: szülők helyett párral, baráti társasággal), hátizsákos alapon rugaszkodtunk neki a szocialista külhonnak. Természetesen az előírásos, kétéves hatásszünetekkel útjaink között. Megtapasztalván, milyen státussajátos követelményeket támaszt az immár saját névben történő útlevél-igényléshez a rend(szer).

Lásd: minden vizsga letéve (az ilyen megkönnyebbült hallgatót románul az informális, ám lényegretörő „integralist” megnevezéssel illették), továbbá évfolyamvezető tanár áldása.

Utóbbi elvárás a kreatív viszonyulások széles skálájának adott teret.

A mi illetékes tanárunk például magyar létére négyszemközt sem szólt hozzánk soha közös anyanyelvünkön, viszont ideológiai téren valahol az ötvenes évek késő-sztálini nyomvonalát követve, határozott gyanakvással viszonyult még a szomszédos és baráti országok szocialista valóságát felfedezni vágyó hallgatókhoz is.

„Hallgató elvtárs hazánkat már bejárta?” – érdeklődött szigorú helytelenítéssel, mielőtt kérvényünk alá odarótta kelletlen jóváhagyását.

Azt azért hozzá kell tennem, hogy sokoldalúan fejlett szocializmus ide, Aranykor oda, ilyen hülye megszólítás, kérdés akkoriban is keveseknek adatott meg, a mi karunk, évfolyamunk helyzete kivételesnek mondható...

Egyetemista korszakunk emlékezetes útja marad a négy hét – egy hátizsák képletű, Magyarország – Csehszlovákia (ártatlan fiatalok kedvéért: utóbbi akkor még egy ország volt) – NDK (avagy Német Demokratikus Köztársaság, avagy Kelet-Németország – ártatlan fiatalok kedvéért: akkor még külön ország volt) körút. Természetesen vonattal.

Ha jól emlékszem, forintot akkor már gyakorlatilag nem váltottak itthon, koronát és márkát sem meggondolatlan tételekben. Így aztán egy szem hátizsákunkban a célországokban pénzzé tehető árucikkeknek is helyet kellett szorítanunk (a sátor a zsák alatt lógott, föléje szabvány-elrendezésben a hálózsák került, a gumimatrac helyére nem emlékszem).

A helyzetet tovább komplikálta, hogy a nyolcvanas évekre hazánk szocialista kereskedelme teljesen megszabadult a bőség lányos zavarától, így komoly információs kihívást jelentett megtudni, mi a bánat igézhetné meg az azonnali vételkésztetés erejéig a szlovák, cseh vagy kelet-német utca véletlenszerűen utunkba akadó emberét.

Jogos: a magyar utca kimaradt!

Mert a szomszédos népköztársaságban a rokonok és barátok pénzeltek, mi meg cserében előnyös árfolyamon számítottuk nekik a lejt, ha jódolgukban észak-koreai benyomásokra támadt kedvük, de kényelmi okokból beérték az utánzattal.

De vissza alaptörténetünkhöz! Arra nem emlékszem, hogy Csehszlovákiában milyen román terméket használtak nehezéknek a lét elviselhetetlen könnyűségére, viszont német demokratikus viszonylatban azt a több forrásból konvergáló éceszt kaptuk, hogy náluk az ólomkristály rulez, mint Britannia a wavest.

A Megfelelő Tárgy kiválasztását és beszerzését ifjú hitvesem (még csak párom?) vállalta. Az eredmény a medgyesi üveggyár sónehéz, dühös-bordó, meglehetősen méretes, meglehetősen drága, viszont meggyőzően ronda kompótostála, munkanevén eine schöne, rote kristall Schüssel lett. Ezt – a német leírást – igyekeztünk annyit gyakorolni, hogy lázálmunkból felriasztva is azonnal fel tudjuk mondani.

Nagyobbacska baráti társaságunk együtt utazott ki Budapestre, majd néhány napot ki-ki saját rokonainál töltött, hogy aztán ismét együtt szálljunk fel a prágai gyorsra.

Már nem tudom, hogy az aranyvárosban hogy választottunk kempinget, amire emlékszem, az az, hogy a hlavní nádraží-ról (főpályaudvar) metróval utaztunk valameddig. Egy füst alatt megtanulván első cseh mondatunkat: (bimm-bamm) Ukončete prosím výstup a nástup, dveře se zavírají! (Kérjük fejezzék be a ki- és beszállást, az ajtók záródnak). Ehhez járult csaknem szinkronban a příští stanice, azaz következő megálló.

A villamoson további (értelmezési szempontból) izgalmas feliratok vártak. A Mladší, uvolněte míste starším! hivatalos buzdítást a dögnehéz hátizsák (sátor plusz schöne, rote kristall schüssel) súlya alatt igazi fordítópálmaként gyarapodva, percek alatt megfejtettem: fiatalok, adjátok át helyeteket az idősebbeknek!

Az alkalmasint szabályellenesen, színes markerrel felrótt Milujte Zuzka! viszont a román asszociáció miatt már túljárt az eszemen. Hosszú évek után jöttem csak rá, hogy a feltételezett Könyörülj, Zsuzsi! helyett a célratörőbb Szeressen, Zsuzsi! a nyerő megfejtés.

Amíg így kombinálgattam magamban, meg is érkeztünk a Moldva (Vltava) holtága mellett elterülő kempinghez, ahol sátrat vertünk (kellő elővigyázatossággal kezelve azt a rohadt ólomkristály tálat), aztán beszereztük első adag habzó cseh sörünket.

De az igazi élményt a reggel hozta meg! Amikor zuhanyozás után fürdőruhát öltve beleereszkedtünk a barátságos, szinte álló Moldvába, óvakodva a hirtelen mozdulatoktól, hogy a karnyújtásnyira úszkáló kacsákat ne riogassuk szükségtelenül.

Akkoriban itthon, a sétatéri tavon, a Szamoson egyáltalán nem voltak még, jelenlétük, közelségük szinte mesebelivé, egyben kimondhatatlanul békéssé lényegítette a lebegést a szelíden hűvös vízben, csupán néhány villamosmegállónyira a ránk váró gyönyörű várostól.

Tartozom a vallomással: Prága az a város, amelyben azonnal otthon éreztem magam, akárcsak Budapesten, pedig szemben utóbbival, kukkot nem értettem a járókelők beszédéből, csak a feliratokat silabizáltam, értelmezgettem lázasan, leginkább minimális orosztudásomra alapozva. Nem hiszem, hogy helyi körökben osztatlan sikert arattam volna, ha asszociációs próbálkozásaimra véletlenül fény derül... Szerencsére nem derült.

Miután bejártuk az álomszép óvárost, valamennyi kötelező útvonalával, Károly-híddal, Óratoronnyal, Národní divadloval, várral és Zlatá ulička-val, Švejk, a derék katona (talán kevésbé Hrabal) néhány kedvenc helyét is a csokorba kötve, eljött az a kényes pillanat, amikor legsötétebb vágyaimról is színt vallottam.

„Mi holnap kimennénk a Kbely Repülőmúzeumba” – jelentettem be mesterkélt könnyedséggel társaságunk plénuma előtt.

A „mi” lévén alulírott és nőnemű párja, aki megszokta már, hogy szárnyas témákra kis lángocskák lobbannak szememben. Ilyenkor felesleges, sőt kontraproduktív oltással vagy mellőzéssel próbálkozni, a legokosabb megvárni, míg felélik az éghető anyagokat és a pacákkal – azaz velem – ismét viszonylag normálisan lehet beszélni...

No most a Kbely Repülőmúzeum nem akármilyen hely volt és van. Valódi Supermarine Spitfire-t, Messerschmitt Bf-109-est (rendben, csehszlovák változatát, de azért mégicsak!), vagy a világ első gázturbinás vadászgépét, Me-262 Schwalbet (cseh változatban Avia CS-92) azóta sem akárhol láthat az ember!

Mindezt dióhéjban vázoltam a társaságnak, borítékolva útjaink ideiglenes, udvarias elválását.

Párom évfolyamtársai azonban megleptek (valószínűleg ezt utólag nem sorolták legmegfontoltabb döntéseik közé), közölve: De hiszen ez hozzátartozik az ember egészségesen érdeklődő lánya-fiának technikai műveltségéhez! Vagyis velünk tartanak.

Futólag említettem már Švejket, a derék katonát, most „félseggfejként” jellemzett felettesét, Dub hadnagyot parafrazálva kijelentem: útitársaink még nem ismertek (bár alkalmasint azt hitték, hogy igen), de ezúttal megismertek a rossz oldalamról is.

Cornelius Ryan túl korán elhunyt ahhoz, hogy tudomást szerezzen eseménydús Kbely-i vállalkozásunk történetéről, így Messze volt a híd című könyvét az arnhemi Rajna-híd megszerzéséért indított – sikertelen – hadműveletre volt kénytelen alapozni.

Pedig a mi múzeumunk is igen messze volt, útitervünk szintén alapos – talán elég annyit elárulnom, hogy én készítettem – csak sajnos ebbe is beleszólt az élet, mint a Market Gardenbe.

A legérzékenyebb részébe, a villamosok, buszok papíron szépen kapcsolódó láncolatába.

Nem emlékszem, elméletileg hányat kellett váltani ahhoz, hogy kijussunk a nyugati szlávok istenének háta mögé, Prága néhai katonai repülőterére, de az biztos, hogy semmi nem addig járt, amíg a leírások szerint járnia kellett volna, pótbuszok és kiegészítő járatok üdén burjánzó ideiglenes dzsungelében kellett eligazodnunk, egy olyan városban, amelynek lakói ugyan meglehetősen elterjedt kelet-európai szokás szerint az amerikaiakat várták, de a nyelvüket nem beszélték, németül meg oroszul pedig a kellemetlen kollektív történelmi emlékek miatt nem szerettek megszólalni.

Közben dög hőség volt és mi már valahol Prága szocialista külvárosainak egyikében jártunk, reményvesztetten és eltikkadtan. Ekkor fedeztük fel a cukrászdát az egyik tömbház földszintjén. Leroskadtunk a teraszra kitett napernyők egyike alá és a kiérkező pincérnőnek (sután palástolt megrökönyödésére) kézzel-lábbal kommunikáltuk fejenként három limonádéról szóló erotikus álmunkat.

Mialatt rendelésünkre vártunk, ékes-édes anyanyelvünkön – talán az illendő decibeleknél harsányabban – megvitattuk helyzetünket, különös hangsúllyal kilátástalanságán.

Ekkor az egyik szomszédos asztaltól felállt egy megnyerő, idős hölgy – szinte öreg nénét írtam, de annyira nem volt őzikéje, hogy ezzel zsákutcás felütést kockáztatok – hozzánk totyogott és szelíden, továbbá MAGYARUL megkérdezte: Na mi a baj, mondják, hová szeretnének eljutni?

Ennyit azoknak, akik primitív materializmusuk okán azt képzelik, hogy tündérek márpedig nuku!

Amúgy – mint kiderült – a Kbelybe közlekedő busz a cukrászda épületének háta mögött állt meg.

Lelkes hálálkodás után újult fizikai és lelkierővel kerekedtünk fel, a néni útmutatásához híven megkerültük az épületet és valóban ott volt a zastávka (megálló).

Már nem tudom felidézni, hogy mutatott kívülről a múzeum. Csak arra emlékszem, hogy egy jellegtelen, szürke előterecskén áthaladva nyitottunk a világ legcsodálatosabb hangárába: a földön képekről, makettesdoboz illusztrációkról ismerős, repüléstörténetet író színes madarak álltak, motorokkal, alkatrészekkel, magyarázó-táblácskákkal elegyítve, mások a födémről lógtak, mintegy természetes elemükbe örökítve.

Azt hiszem, rajtunk kívül egy lélek nem volt odabent, de lehet, hogy volt, csak egyszerűen nem fért fel a retinámra…

Jelentéktelen időcske (két-három óra?) elteltével útitársaink félszegen felvetették a civilizációba való visszatérésünk gondolatát, különös tekintettel egy kiadósabb étkezés esedékességére, de a méltatlan gondolatot gyors, határozott forehandből visszapattintottam.

Az intermezzot követően újabb kezdeményezésre már nem maradt bátorságuk, maradtunk míg a valamivel korábban említett lángocskák maguktól szelídülni nem kezdtek a szememben.

Mint minden „testvéri” fővárosban, Prágában is működött akkoriban a Magyar Kultúra Boltja, vonzerejét külön emelte számunkra, hogy ott a könnyebben megszerzett koronáért vásárolhattunk könyvet.

Amint írom ezt a szöveget, csak oldalra kell pillantanom, kicsit jobbra tőlem, a könyvespolc harmadik szintjén, A napló és a Magyar atom között áll az Égi szekér. Prágából érkezett hozzánk, egy sárga, marosvásárhelyi Prodcomplex hátizsák mélyén. A legutóbbi szobafestés után került mai helyére, a „Moldova György sávba”, közvetlenül a Kapuścińskik mellé.

Éjjeli gyorssal utaztunk tovább, az NDK-ba.

A főpályaudvar jókora csarnokában, egy (talán zöld) Zetor Krystal traktor életnagyságú reklámfotója alatt vártunk rá, lábunknál hátizsákunkkal, el-elbóbiskolva székünkben, hasonlóan elpilledt utasok társaságában.

A termen időszakosan átballagó rendőr valamiért szívügyének érezte az utasok éberségét. A láthatóan elszenderedőkhöz odalépett és gumibotjával gyöngéden kibökdöste őket álmukból.

Aztán végre-valahára becsattogott a meglehetősen zsúfolt expressz és mi felverekedtük magunkat.

Már nem emlékszem, milyen sorrendben, de kipipáltuk Berlint, Lipcsét, Erfurtot és Drezdát.

Berlinben megpróbálkoztunk a sátorosléthez képest fényűzésnek számító Jugendherbergekkel, ám eredménytelenül. Noha a városban éppenséggel kisebb negyedet alkottak, szabad szoba sehol nem akadt.

Viszont kellőképpen beilleszkedhettünk a Mauermenti hangulatba a recepciókban, amelyek falát a Nationale Volksarmee határőregységeiben elesett kiskatonák fotói ékesítették a szűkszavú ermordert (meggyilkolva) megjegyzéssel, az évszám kíséretében.

Rossz az arcmemóriám, nem tudnám megmondani, mennyire ismétlődtek egyes fotók, de ami a számszerű mérleget illeti, minden adat szerint a tiltott határátlépésre vetemedők veszteséglistája volt (lényegesen) hosszabb. Bár az ő fotóik hiányoztak a falakról.

A szálláslehetőségek tekintetében gyorsan rájöttünk, hogy nincs értelme máshol próbálkozni, mint a városoktól tisztes távolságra – bár az esztétikai élmény kedvéért általában tóparton – létesített kempingekben.

Berlin viszonylatában ez a nagy gazdasági világválság idején a város peremén kialakult sátortábor nevét viselő Kuhle Wampe (üres gyomor – berlini szleng) volt. Amelyben a legnemesebb német hagyományoknak megfelelően ötpercenként felreccsentek a sűrűn telepített hangszórók és a kötelező Achtung, Achtung! bevezető után a Freie Deutsche Jugend (EfDéJot – Szabad Német Ifjúság) valamilyen előremutató tevékenységére toborozták a tartalmas sátorozásra vágyókat.

A kemping lakói persze színes nemzetközi társaság volt, így esténként rendszeresen felharsant a megfelelő fertály tábortüze mellől a magyarok, himnusz! ordítás is, amely felhívásnak kíváncsiságból egyszer mi is eleget tettünk, azonnal megállapítva, hogy nincs lényeges eszmei-hangulati különbség az efdéjotos illuminált patrióták és harsány magyarjaink társasága között. Akik ráadásul erős gyanakvással szemléltek minket, a homályos hátterű, magyarul beszélő „románokat”.

A harcos hazafiság német fellángolásai a budit sem kerülték el, az egyik fülke ajtajára a nagyobb nyomaték kedvéért öles betűkkel rótták fel: Danzig und Stettin sind deutsche Städte wie Berlin! (Gdansk és Szczecin német városok, mint Berlin).

Amire hasonlóan írott reakció is született, az egyértelműség kedvéért ugyanarra az ajtóra: Deine Hure Mutter, du Hitler-Junge! (a k*rva anyád, te Hitler-ifjú).

Saját tapasztalatunk szerint egyébként a kelet-európai szocialista tábor országai közül az NDK-ban volt a legnagyobb esélyed valamilyen parlagi megnyilvánulásra, sehol másutt nem fordult elő például, hogy az út mentén vonuló, hátizsákos társaságunk lánytagjai után füttyögjenek bennszülöttek, vagy az egypárt ifjúsági szervezetének egyenszerelését viselő, holtrészeg egyedek zuhanjanak sátrunkra.

„Cserében” a potsdami porosz Versailles épületei között vöröscsillagos szovjet katonai terepjárók furikáztak, a drezdai Hauptbahnhof csarnokának városra néző oldalán pedig messziről látható felirat hirdette: In festem Bündnis mit der Sowjetunion für die Arbeiter-und-Bauern-Macht! (Szoros szövetségben a Szovjetunióval a munkás-paraszt hatalomért).

Nem állíthatom persze, hogy csupa rossz élményünk lett volna.

Azt hiszem Erfurtban kalandoztunk el kettesben párommal az óváros egyik félreeső utcájába.

Történetesen rajtunk kívül éppen egy lélek nem járt a festői házak között. Bámultuk a gyönyörű homlokzatokat, így vettük észre az egyik ablakban a szöszi kisfiút, aki mackóját maga mellé véve nézett le ránk. Mosolyogva intett felénk, majd a macija karjával is megismételte a gesztust a nagyobb nyomaték kedvéért.

Visszaintegettünk neki és megmelegedtünk belülről az alkonyati hűvösben.

No de mi lett a gyönyörű, vörös ólomkristály tállal?

Teljesen indokolt kérdés! Fogalmam nincs már, németországi utunk melyik pontján, egy szocreál tömbházaktól övezett, viszonylag néptelen utcán ütöttünk rajta a Wartburgját pakoló, Balti-tenger partjára készülő családon.

Szemérmünket legyűrve szegeztük neki a lehető legalkalmatlanabb pillanatban a kocsi körül sürgölődő családfőnek a kérdést: Kaufen Sie eine schöne, rote kristall Schüssel? (vásárolna egy szép, piros kristálytálat?).

Hülyébb helyzetet elképzelni is nehéz. Ki a francnak ég egy hosszú, családos autóút előtt holmi nála is ossiebb csencselőktől ólomkristály tálat vásárolni?!

Hát nekik. Megvették.

Most mondják meg, de őszintén: Kell ennél szebb zárszó?!