Iskola a tűréshatáron (Bocsánat, Ottlik Géza!)

Mottó: „A mérnök olyan, mint a kutya: okosan néz, csak nem tudja szavakba önteni mondanivalóját” – hidraulika tanárunk / népi bölcsesség az Aranykorból (?)

1981 őszén Bukarestben találkoztunk, a néhány hónappal korábban, a B-i kaszárnyában egy bentlakásszobára szövetkező katonatársak: egy szucsávai, egy rădăuți, egy vajdahunyadi és egy kolozsvári gólya.

Silviu, a mackóalkatú bohém, az Arcașul szálló kerthelyiségének odaadó bárdja, Adi, a Birodalommal szomszédos északi határvidék marcona képviselője, Romică, a mágneses fejű lemezjátszóra előtakarékoskodó vajdahunyadi önsanyargató és alulírott, a furcsa anyanyelvű, mégis megszokott negyedik.

A repülőmérnöki bentlakása a költői „P6” névre hallgató, viszonylag új, négyemeletes épület volt a grozăvești diákvárosban, közvetlenül a Splaiul Independeței mentén. Ennek túloldalán a betonmederbe rekesztett, felduzzasztott Dîmbovița folyt, távolabb, egy hosszú sétány végében a műszaki egyetem rektori hivatala, egyben számító- és multifunkcionális központja állt.

A grozăvești kampusz méreteiben de facto kisebb várost idézett, a bentlakások csoportjait gyárcsarnok méretű menzák, az R1, R2... Rn tagolták. Szomszédságunkban minimum egy orvosi rendelő meg egy – szerény választékot kínáló – cukrászda is működött, a láthatár peremét már ipari táj zárta.

A diáknegyedbe az Északi Pályaudvartól legkézenfekvőbb módon villamossal lehetett kijutni. Ez előbb a nyílegyenes Dinicu Golescu úton zötyögött, majd a Basarab állomás mellett balra fordult, a Tarkovszkij Sztalkerének díszletvilágát idéző, számomra megfoghatatlan képzettársítással Orchideák útjának (Șoseaua Orhideelor) keresztelt utcára.

Közvetlenül a Splaiul Independeței sarkán, egy jellegtelen épület alagsorában pékműhely működött. Vélhetően a környező kenyérboltokat kellett ellátnia, minimum két műszakban, ám a bennfentesek tudták, hogy a járda magasságában nyíló, gyakorlatilag állandóan kitárt ablakhoz hajolva a megfelelő apróval, rövidesen testetlen kéz nyúl ki, és forró veknire cseréli a pénzt. Az adásvétel mindennemű verbális kommunikáció nélkül, némafilmszerűen zajlott, bár zongorakíséret nélkül.

Az 1981 júliusában rendezett Univerziádénak Bukarest volt a házigazdája, ennek kedvező utóhatásaként a grozăvești bentlakások még feltuningolt állapotban fogadtak minket, vidéki gólyákat. A mi szobánkban éppenséggel a magyar női válogatott tagjait szállásolták el bő két hónappal korábban, így érkezésünkkor még kis, piros-fehér-zöld öntapadó ékesítette az ajtót, alatta a lányok nevével.

A közös előtérből két lakószoba nyílt, illetve a hozzájuk tartozó két fürdőszoba. Más szóval a korszak viszonyaihoz képest inkább úri, mint elvtársi körülményekről beszélhettünk. Egy-egy szobán négyen osztoztunk, noha az eredeti ágyakra felsőbb útmutatásra emeletet is szereltek. Anélkül azonban, hogy bentlakókat is csatoltak volna hozzájuk.

Berendezkedésünk estéjén kisebb szobaszentelő ünnepséget tartottunk, jobb híján egy (több?) üveg maraschinoval. Már nem emlékszem, melyikünk és miért választotta az émelyítően édes löttyöt, lehet hogy egyszerűen pont azt lehetett kapni, tény viszont, hogy egész éjjel rosszul voltunk tőle.

Az viszont talán már másnap kiderült, hogy első egyetemi évünket nem a Bukarest-szerte elszórt tantermeinkben, hanem egyhónapos turnu-măgurelei vendégszerepléssel fogjuk kezdeni, lásd az őszi betakarítás helyzetét, ezen belül a környék leszedésre váró paradicsom-, paprika-, miegymás termését.

Maradandó élmények elébe néztünk, az ország számomra teljesen ismeretlen szegletében.

A megye néhány nevezetes települését ugyan nagyjából el tudtam helyezni virtuális belső térképemen, Alexandria például egyiptomi „testvérvárosa” révén nyert maradandó belépőt képzeletem vadregényeibe, bár tudtam, hogy sem világítótorony, sem mesés könyvtár esete nem forog fenn.

Roșiori de Vede viszont hosszú ideig olyan dilemma volt számomra, mint zsenge koromban Dan Spătaru, az akkoriban divatos exfocista könnyűzene énekes neve: „azt tudom, mi a ’dans’, de mit jelent, hogy ‘pătaru’?!”

A Teleorman megyei település nevét húszas éveim legelején azért már teljesen le tudtam fordítani magamnak, tudtam, hogy a roșiorok olyasmik voltak román változatban, mint a magyar vagy a lengyel huszárok, a „vede”-t pedig – helytelenül – igeként értelmeztem, ami a településnévként mindenképpen szokatlan, de valljuk be, elbűvölő „Huszárokat midőn lát” fordítást eredményezte.

Persze a valóság prózaibb, a „Vede” ugyanis a Vedea folyó nevéből származik.

No, de mi az említett két település egyikében sem álltunk meg, azonnal a végsőkig, azaz a Duna-partig menvén el.

A vonat az elnyűtt, ronda művirágoktól roskadozó temető mellett döcögött be Turnu-Măgurelebe, következő gólyahónapunk helyszínére.

Lepukkant munkásszállásra kovártélyoztak be. Kiválasztottunk egy olyan szobát, amelyikbe atipikus módon egyszerre kilincses és zárható ajtó nyílt, majd megismerkedtünk lakótársainkkal, a találékony-tanulékony dunai szúnyogokkal. Minden tele volt velük, étvágyukat pedig láthatóan felpörgette az a körülmény, hogy előttünk huzamosabb ideig nélkülözniük kellett a homo sapiens tápláló társaságát.

Napi programunk nagyjából stabilnak bizonyult: megreggeliztünk egy jobb napokat valószínűleg sosem látott menzán, majd beszálltunk a minket váró buszokba, amelyek kivittek a munka isten háta mögötti mezejére, paradicsomot, paprikát, más, velük szomszédos és baráti zöldségeket szedni a végeláthatatlan földekről. A zöld vagy éppen már sárguló levelek alatt helyenként egzotikus méretű és külsejű pókok lapítottak, inhibáló tényezőként a hozzám hasonlóan arachnofóbiás egyedek számára.

Ha letudtuk az előre nem feltétlenül körvonalazott normát, illetékes elvtársék összeszámlálták a tele ládikákat, majd érzékeny búcsút vettek tőlünk és a homályos eredetű buszok visszafurikáztak a városba.

Az ebéd utáni késő délután, este szabad programmal telt.

A város felfedezése nem bizonyult időrabló feladatnak. Szállásunk tömbháznegyedétől talán tíz percnyi gyaloglásra esett a központ, templommal, telefonpalotával, A könyvesbolttal és korzóval. Utóbbi esténként benépesült ifjú párokkal, amelyek nyugodt, leülepedett koreográfia szerint sétáltak végig kézen fogva (idősebbek egymásba karolva), mind a kábé száz méterén, hogy a végére érve, lazán végrehajtott balra áttal ellenkező irányban is töretlenül sugározzák egymásnak elkötelezettségüket, da capo al fine.

Kicsit arrébb húzódott a Duna-part. A méltóságteljes folyam túloldalán a szocialista Bulgáriával, ahová – a szintén szocialista Jugoszláviával ellentétben – nem volt érdemes átúszni, de a méltányosság kedvéért minden bizonnyal szintén lelőttek volna, ha megpróbálod…

Említettem A könyvesboltot. Nagy meglepetésemre, ha magyar nyelvű könyvek nem is, de egy Ádám Erzsébet hanglemez igenis volt a polcon. Hogy ez Hajdu Győző fáradhatatlan lobbitevékenységének, vagy egyszerűen a szocialista könyv- és hanglemezterjesztés kiegyensúlyozott dinamizmusának tudható be, azt már soha nem fogom megtudni. Pedig nem is vagyok különösebben kíváncsi rá.

Ennél sokkal érdekesebbnek bizonyult a város két bolondja. Tudom, hogy ezzel a minősítéssel a politikai inkorrektség ingoványos talajára tévedek, de igyekszem közérthetően fogalmazni (kivéve, amikor nem).

Az egyes számú illető (a szám mindössze megismerkedésünk kronológiáját tükrözi) vonatnak (gőzmozdonynak?) képzelte magát, mint ilyen rögzített útvonalon közlekedett bentlakásunk szomszédságából a város további kies tájai felé.

Nagyjából délután öt-hat óra körül indult menetrendszerűen, néhány perccel előtte már ott pöfögött („din gură”) a járda mellett, laza bokajátékkal jelezve az imaginárius tolattyúk-forgattyúk készülődését a gőzfelhőbe burkolt indulásra.

Noteszt tartott maga elé, ez gondolom, maga a Menetrend volt, időnként bele-belepillantott, majd az órájára.

Közeledvén az indulás pillanata, lelkiismeretesen figyelmeztette az áthaladó gyalogosokat: Dă-te-n p*zda mă-tii, că te calc! Dă-te-n p*zda mă-tii că te calc! – majd lassan, méltóságteljesen nekilódult.

A CFR akkoriban pontosabb volt, mint manapság, de hogy ő annál is pontosabb, abban egészen biztos vagyok.

A második bolonddal a telefonpalotában ismerkedtünk össze. Kisebb csoportban vártunk a kapcsolatra, mindenki saját otthonával, mikor belépett az ajtón és szóba elegyedett a legközelebbi kollégával. Pillanatok alatt kiderült, hogy az örökmozgó feltalálójához van szerencsénk, el is magyarázta, hogy kabinos felvonóról van szó, amely kabinok egymást húzzák körbe-körbe, mindennemű külső energiabevitel nélkül, ha tetszik érteni Kristóf, a Kolumbusz tojását…

Fokozatosan mind odagyűltünk, egyrészt sosem láttunk még örökmozgó-feltalálót (összefügghetett azzal, hogy örökmozgót sem), másrészt szolidaritásból megszólított kollégánkkal, aki még komoly arccal, illendő figyelemmel, de érzékelhetően egyenlőtlen csatában a röhögés fel-feltörő rohamaival, egyedül állta a sarat.

Feltalálónk közben cigarettát vett elő és szájába emelte, anélkül, hogy meggyújtotta volna. Társunk kapva kapott az alkalmon, hogy egy elterelő művelettel végre úrrá legyen hullámzó rekeszizmán: felkeccentette öngyújtóját és odatartotta emberünknek. Aki előbb meglepetten hátrahőkölt, majd gyufát rántott elő zsebéből, azzal véve át a lángot, hogy cigarettájának közvetítse.

Ez volt az a pont, ahol kollégánk feladta. Hatalmas lendülettel ugrott az ajtónak és már az utcán is volt, onnan hallatszott be szűkölő, gurgulázó röhögése, amelynek hangját odabenn immár mi próbáltuk elnyomni udvarias kérdéseinkkel (Félreértés ne essék: bár erős túlzás lenne azt állítani, hogy a korrektség lovasszobrai lettünk volna, akkor, ott egyikünk sem poénkodott emberünkkel, átérezve, hogy ez ízléstelen lenne. Egyszerűen Stanci néni, Frédi és a márki helyzete ismétlődött kivédhetetlenül).

Felügyeletünk mindennapi megtisztelő feladata egyébként két matektanárra, a B széria analízis, illetve algebra tanárára hárult. Előbbi civilben Sergiu Celibidache, utóbbi – emlékeim szerint – Dan Grigore nagy csodálója volt, mintegy illusztrálva matematika és zene potenciális konvergenciáját.

Hogy a termés betakarításának szenvedélyvonzatai mennyire kuckóztak be lelkükbe, azt csak sejteni lehetett, nyilván vigyáztak arra, hogy ne adják ki énjük minden apró titkát.

Csupán matematikai analízis tanárunk engedett meg magának egy futó kitárulkozást, miután egy munkanap végén egyik moldvai társunk a buszvezető kérdésére reagálva derűsen közölte: igen, indulhatunk, valamennyien felszálltunk.

Tanárunk történetesen még a paradicsomos ládákat számlálta, valahol a párába vesző horizonton.

Aznap irgalmatlanul messze vittek a várostól, így beletelt néhány órájába, amíg alkalmi járművet talált, ami visszahozta. Ezt vacsora közben szóvá is tette, addigra már azt is tudván, ki adta a „mehet!” jelzést sofőrünknek. Így név szerint említhette meg, ki az, aki remélhetőleg földreszállt matekzseni, mert életének következő néhány hónapja pedagógusi kezességgel nem lesz habostorta.

Nos, nevezett történetesen tényleg matekzseni volt…

Mi viszont később nem győztünk hálálkodni Ribojno sel ojlámnak, hogy nem az A szériába kerültünk, ahol az analízist a frissen megszüntetett Matematikai Kutatóintézet egykori munkatársa tanította, büszkén vállalt improvizációs készséggel. A méltán közkedvelt „epsilon cît de mic”-es tételeket tizenoldalakon át bizonyította, mindig pillanatnyi ihlete szerint.

Alapállásáról annyit, hogy egy oldottabb pillanatában elpanaszolta kollégáinknak: elemista kisfia ugyan kurzívan oldja a felületi és vonalintegrálokat, de elégedetlen vele, mert láthatóan gépiesen csinálja, nem érti rendesen, miről van szó.

No de őt és többi tanárunkat már csak visszatértünket követően, Bukarestben ismertük meg.

M. Petrescu a fémek ismeretét oktatta, a szóbeszéd szerint a Scornicești Tölgy nejének, Elenanak valamilyen rokona volt (Elena Ceaușescu lányneve Petrescu volt), de ezt sem ténylegesen létező tudása, sem jelleme nem valószínűsítette.

Nem voltunk különösebben oda tantárgyáért, noha elvben tényleg a repülőgép építéshez nélkülözhetetlen ismereteket közvetített. Minket viszont szorongással töltött el annak tudata, hogy a nyári vizsgán mikroszkópos metszetek garmadájából fogunk tételt húzni és bizony fel kell majd ismernünk a képen kismillió ötvözet összetevőit, szennyezőanyagait.

Nehéz most felidéznem, mennyire a kemény tanulás, mennyire a mázlim (és-és?) eredményeként, de ezt a vizsgát történetesen tízesre tettem le.

A tanárnő mégis más miatt maradt emlékezetes számomra.

Egyik kurzusának szünetén történt. Nem mentünk ki a teremből, tél volt, kint hideg mint a nyavalya. M. P. is a katedrán maradt, asztalánál ülve olvasott valamit. Egy hátsó padban élénk eszmecsere folyt valamilyen meccsről. Alexandriai évfolyamtársam adott pillanatban harsány hangon közölte, hogy a bozgorok így meg úgy.

Emlékszem, hogy a tanárnő erre felemelte fejét, tekintete megállapodott a szónokon, majd vissza is tért a könyvre.

A kolléga sikeres félévi vizsgát tett le korábban (ennek birtokában nyárra már csak az anyag fennmaradt részéből kellett készülni), de a nyári vizsgán M. P. addig forgatta, kérdezte és keresztkérdezte, amíg elvágta.

Nincs rá konkrét bizonyítékom, de azóta is úgy gondolom, hogy nem véletlenül, hogy ez akkor, azon a téli szüneten határoztatott el, a bozgorok miatt. Természetesen tévedhetek.

Mindenképpen éles kontraszt mutatkozott tanári karunk viszonyulása és a közbeszéd legfelülről táplált, egyre sovénebb trendje között úgy általában. Hašeket parafrazálva: akadtak köztük „seggfejek” és „félseggfejek”, de ez egyiküknél sem sovinizmusban nyilvánult meg.

Ábrázoló mértan és műszaki rajz tanárunk például tagadhatatlanul mindkét tárgy virtuóza volt, amit kifejezetten idegesítő manírban tudott bemutatni, amikor színes krétával mindkét kezében, követhetetlen szimultánban rótta ábráit a táblára.

Két nagyobb „projektünk” volt nála: az Il-18-as vezérlésének pilóta-másodpilóta közötti elosztását szabályozó hidraulikus güzü, illetve egy adott szelvényű szárny és a rászerelt motor gondolájának érintkezési vonala három nézetben. Ezt akkoriban bizony türelmesen, kézzel kellett megszerkeszteni, rajzolni, több tucat metszéspont felvételével, majd összekötésével. Tetszik tudni: pontosan, szépen, ahogy a csiga megy a jégen… Miként a költő mondta volna, mikor már nagyon ideges.

Mindkét rajz kivitelezése két szakaszra tagolódott: a ceruzaváltozatot jóvá kellett hagyatni ővirtuózságával, majd tusba lehetett húzni a leadáshoz.

Nekem az Il-18 elosztójával gyűlt meg a bajom. Ennek rajzához le kellett méricskélni a szétszedett szerkó darabjait (vonalzóval, mert nem volt más), majd léptékben felnagyítva papírra vetni.

Aki dolgozott már műszaki rajzzal, tudja, hogy bár elvben a rajz méreteinek egyezniük kell a feltűntetett értékekkel, illetve azok lépték szerint csökkentett vagy növelt megfelelőjével, a gyakorlatban ez azért nem annyira szentírás, már csak azért sem, mert tized, század és más töredékmillimétereket például lehetetlen pontosan papírra vetni. Ezért mindenki a feltűntetett méretet nézi.

Kivéve tanárunkat. Aki megnyerő pedantériával végigméricskélte az összes lehetséges hosszúságot, szélességet és vastagságot, majd újrarajzoltatta az egészet, ha valahol milliméteres eltérést talált, vagy nem tetszett a kerekítési sugár.

Egy ilyet fogtam ki pont azon a héten, amelynek végére megvolt a repülőjegyem haza (talán kétszer tudtam hazajönni egész évben a vakációkon kívül).

Azt hiszem, életemben nem rajzoltam annyit egyfolytában. Komoly torlódásokkal, mert szobatársaim is körülbelül ugyanabban a hajóban eveztek, legfeljebb haza szóló jegy nélkül pont akkor.

Utazásom napján, délelőtt még a tanárunk ajtaja előtt álltam sorban, talán huszadmagammal, hogy megszerezzem áldását a tusváltozat elkezdéséhez.

Jó passzban találtam, jóváhagyta.

Délután a zsúfolt metrón leszakadt az utazótáskám füle, ami kifejezetten megnehezítette gyalogos araszolásomat az Unirii térről pont nem közlekedő busz (ti. Ceaușescu elvtárs, a tölgyek tölgye, emberek embere, stb. konvojára várva leállították a felszíni járműforgalmat) működő pályaszakasza felé, a Băneasa reptér irányába.

Mindenképpen jól teljesítettem, az indulás menetrend szerinti időpontja után alig negyedórával, másodikként értem ki. Pont idejében ahhoz, hogy utazásom kedvcsinálójaként végignézhessem a karánsebesi járat érkezését.

A kétmotoros AN-24-es egy működő hajtóművel, a másikon vitorlába állított légcsavarral araszolt be a reptér csarnoka elé. Utasai kissé sápadtan, reszkető lábakkal ereszkedtek alá a törzshöz tolt lépcsőn az édes anyaföldre.

Visszatérve ábrázoló geometria és műszaki rajz tanárunkhoz: a szájhagyomány szerint ismeretlen személyek minden évben meghálálták jóakaratát, hol kerekek nélkül, téglákon állva találta reggel autóját, hol beleesett a Dîmbovițaba, de valahogy mindig értésére adták, hogy szeretettel gondolnak rá.

A már nem tudom pontosan, tantárgyként milyen néven tisztelt informatika minden tekintetben az extrém kitartás és találékonyság próbatételének bizonyult. Mármint a gyakorlati része.

A kihívás teljes spektrumának átlátásához tudni kell, hogy a nyolcvanas évek elejének legelterjedtebb számítógépei a Felix család ruhásszekrény méretű tagjai voltak, amelyek belső szervei téglalap alakú kartonkártyákba lyuggatott utasítások közvetítésével emésztették meg suta programozói szándékainkat.

A kártyalyuggatást írógépszerű mechanikus szerkezetekkel kellett végezni, ezek tucatjával álltak egy teremben, ahová órarend alapján nyertünk bebocsátást.

A program utasításaivá csoportosuló karakterek, betűk és jelek lyukká lényegítése önmagában is tekintélyes hibalehetőséggel kecsegtető pepecs lett volna, de habként a tortán, az írógépek kvázi minden egyes javításakor felcserélődtek kapcsolatok, így aztán a „B” billentyűt leütve mondjuk „E”-t kódoló lyuk született a kártyán. A gépenként más-más átcsatolásokat a névtelen szervizelő folyamatosan aktualizált kis „konverziós táblázatokba” foglalta össze, amelyeket egy papírfecnin odaszkoccsolt a lemezburkolathoz.

No már most, amikor egy hagyományos szövegben elütünk egy betűt, azt könnyen észrevesszük, de hogy a kártyán megjelenő lyuksor valóban a kívánt karakter kódmegfelelője, vagy valami más, azt élő ember nem tudta kívülről…

Szekrény Félix pedig engedelmes kivitelezőként nem spekulált a parancson, betű, akarom mondani lyuk szerint értelmezte. Vagy dobta be a törölközőt, nem tudván értelmezni.

Ilyenkor kisebb papírlepedőt berregett ki magából, dodonai francia-angol üzenetekkel: erreur … vidage partition 05, EOJ. Utóbbi lévén az End of Job („részemről a fáklyásmenet”) rövidítése.

Ebben az volt a jó, hogy támpont híján halvány fogalmunk nem volt, vajh hiba csúszott a programba, vagy rossz lyukat ütöttünk valahová billentyűkonverzió, figyelmetlenség okán. Márpedig egy program, lett légyen bármilyen elementáris, minimum cipősdoboznyi lyukkártyát feltételezett.

Az egyszerűség kedvéért tessenek csak elképzelni, hogy az Anyám tyúkja című – nem túl terjedelmes – halhatatlan minden betűje egy-egy lyukkombó, önálló kartonkártyán. Össze lehet számlálni, hány kártyát jelent, a szobában, itt bent…

Matek, fizika, fémek, kémia, műszaki rajz, informatika és rokonaik mellett (irgalmatlanul sok óránk volt az akkoriban egyébként hatnapos munkahét valamennyi napján) olyan látszólag „eltévedt” tantárgyaink is voltak, mint például a filozófia.

Tanárunk 1977 emlékezetes március negyedikéjének örökségeként húzta egyik lábát, ami igazán elhanyagolható tételnek számít ahhoz képest, hogy tömbházuk ráomlott a földrengésben. Szerencséjére (és a miénkre) a legfelső emelet lakójaként, rá nem több szint, csak a tetőszerkezet kisebb darabjai zuhantak, így túlélte.

Órái kellemes lazítást jelentettek a küsded epszilonos tételek, kétkezes szerkesztések és nehezen szerzett kártyákon félrevert lyukak dominálta mindennapjainkban, úgyhogy a tavaszi tudományos diákkonferencián kissé deviáns repülőmérnök hallgatóként az egzisztencialista filozófia jegyeit boncolgattam Jean-Paul Sartre drámáiban. Tartozom a vallomással: ma már a drámákra is alig emlékszem, nemhogy egzisztencialista elemeikre.

Ha valaki netalán arra gondolna, hogy szellem és lélek ily mérvű kikupálása mellett az épnek vágyott test csak a fogát szívta, hát súlyosan téved!

Igenis volt testnevelés óránk, az iskolából már ismert, illetve vadonatúj normákkal. Nem tudom, mennyire ismerős a szó, akkoriban az osztályzatok alapjául szolgáló, időre, méterre és kilóra teljesítendő elvárásokat nevezték így.

Egyetemi tornatanárunk pillanatig nem próbálta túlbecsülni diszciplinájának fontosságát életünkben. Első perctől közölte, hogy ő biztosan nem lesz semmi jónak megrontója, mi ugorjunk, dobjunk, szaladjunk csak annyit és úgy, ahogy tőlünk telik, nem a tornajegyünk fogja belülről bomlasztani év végi általánosunkat.

Kijelentését azért egészséges óvatossággal kezeltük, így történt, hogy amikor valami ojnalabdaszerű fémkoloncot kellett minél messzebb dobnunk, a méterek feljegyzésével megbízott két kolléga – biztos, ami biztos alapon – igencsak megnyomta a ceruzát.

Tanárunk pont szerénységem – nézetem szerint amúgy egészen decens – dobása után pillantott a füzetbe és látható megrendüléssel fogta kérlelőre a dolgot: Măi băieți, așa de frumos v-am rugat să-mi treceți datele reale, că nu voi da note nasoale nimănui! Voi vă dați seama, că dacă se uită un străin prin „rezultatele” astea, va veni Miliția să-l ia pe colegul vostru în lotul olimpic?!¹

A diákélet teljességéhez persze a kampuszvaló is szervesen hozzátartozott. Négyünk mindennapi együttlétében a kb. húsz négyzetméteren két igazán fárasztó dolog volt: Adi fanatikus virrasztásai leckefüzeteivel az asztalnál, az égő lámpa alatt, és a menzajegyét örökké pénzzé tevő (lásd a már említett előtakarékoskodást a mágneses fejes lemezjátszóra), az éhségtől félájultan heverő Romică mindennapos látványa.

Váltásban kaptunk dührohamot hol egyiküktől, hol másikuktól. Tény viszont, hogy azóta is kimondhatatlan hálát érzek a Sors iránt minden áldott éjszaka, amikor igazi, zavartalan, puha sötétben adatik aludnom. Bár megtanultam „vallatófényben” is…

Persze – noha mint említettem, Sartre-ból írtam ama tavaszi dolgozatom – a l’enfer, c’est les autres érzetet erős sarkítás lenne állandó jelenlétként kezelni. A bajtársiasságot tápláló tényezők sem hiányoztak, köztük talán a legmarkánsabb a csaknem állandó éhség lévén.

A menzakoszt ugyanis minden volt, csak nem bőséges. Kivéve a hétvégeket, amikor a Bukarest-környéki településekről származó társaink hazamentek, adagjaikat pedig, vagy azok egy részét, sokáig kitették a pultra (később lefújták ezt a gyakorlatot), ráadásként a „kartellára” dukáló adag mellé.

A menükre alig emlékszem. Arra még igen, hogy azért volt néhány opció. Amit gondosan úgy kombináltak, hogy a körítések ászának számító szalmakrumpli valami szolidan visszataszító „lényeget” húzzon magával, mondjuk a „frații Petreuș²”-nak becézett, alultáplált csirkepáros tetszőleges tagjának farhátát, szárnyát. Elvégre annak is el kellett fogynia. És szalmakrumplival el is fogyott.

A fasírt, amiből két, mérsékelten hivalkodó méretű példány alkotta a szabványos adagot, már kifejezetten konzisztens másodiknak számított, így aztán botorság is lett volna szalmakrumplira spekulálni melléje. Ezzel együtt viszonylag népszerű fogásnak számított. Bizonyság erre a Nagy Fasírtmérgezés Napja, amelyen a kampusz ablakunkból jól látható (egyik) orvosi rendelője előtt türelmes sort álltak a pórul járt hallgatókat fuvarozó mentőkocsik.

De említettem a bajtársiasságot. Hét közben, a lehető legkorábban elfogyasztott vacsora után, este 7-8-kor már halkan kopogó szemmel próbáltunk nem figyelni hangosan korgó gyomrunkra. Néhány hét után pedig megtanácskoztuk egymással lehetőségeinket. Arra jutottunk, hogy a továbbiakban kettesével megyünk étkezni és egyikünk – váltásban – mindig kilop valamit pluszban a pultra tett tételekből.

Az ételért járuló egyedeknek előbb a „jegyszedő néni” előtt kellett elhaladniuk, átadva az adott napra és étkezésre szóló kartellájukat. Utána tálcát ragadva kellett kiszolgálniuk magukat, egy fémkorlát és a menüelemeket hordozó pult között lépkedve. Csúcsidőben ez tömött sort jelentett, ami eléggé behatárolta a potenciális felügyelő tekintetek látómezejét. Jó reflexszel megragadva a kedvező pillanatot, villámgyorsan át lehetett passzolni egy-egy tányért, csuprot a korlát túloldalán várakozó partnernek. A teremből, sor szomszédos pozícióiból természetesen látszott, mi „történik”, de az omerta íratlan szabályait gyakorlatilag senki nem sértette meg.

Időnként persze az elkerülhetetlennél valamivel nagyobb figyelmet keltettünk, mint én is például, amikor a kiszemelt joghurtos csuporra koncentrálva nem vettem észre, hogy aznapi cinkos-szobatársam egy pozíciónyit lemaradt mellőlem a korlát túloldalán, helyét egy kíváncsi idegen véve át, aki sorunk hézagain átkémlelve próbálta felmérni, mire számíthat aznap este.

Azt kapta, amivel nem számolt: egy határozott mozdulattal hasába nyomott csuprot tőlem, aki végig ellenkező irányba figyelt, a pult túloldalán mozgó konyhanénik Brown-mozgására.

Rossz helyen rosszkor tartózkodó áldozatom gyomorszájába jókora adag joghurt érkezett, határozott lökéssel. Ingen át.

Az epizód általános derültséget váltott ki szomszédságunkban, de a menza személyzetéből így sem vette észre senki.

Persze előfordult, hogy az étek „jogcím nélküli, rosszhiszemű” elvételét meglátta a személyzet valamelyik tagja. Nyilván ez történhetett, amikor – a terem viszonylag távoli pontján, asztalunknál ülve – egy konyhanéni felháborodott interpellációjára, figyeltünk fel: Ce faceți, tovarășu’ student? Cum adică „mersi bine”?!³

A szóváltást az egész termet befogó, frenetikus röhögés díjazta.

Azt sem lenne fair kijelenteni, hogy ezen gyakorlatias cinkosságokon túl semmi nem kötött össze. Végső soron nem véletlenül választottuk egymást szobatársaknak…

Civilben talán Silviu volt az, akivel leginkább egy húron tudtam pendülni. Nem is beszélve arról, mennyit tanultam tőle. Például, hogy XY ugyan szarházinak látszik, pedig csak „băiat simpatic, cu lipsuri fermecătoare⁴”. Viszont sosem szabad előre örvendeni valaminek, mert „râzi tu, râzi, Harap Alb, da’ purcica-i moartă-n coteț!⁵”. Midőn pedig a kémiavizsgára készültünkben imígyen sóhajtott fel „măi Andraș, am o varză-n cap...⁶”, önkéntelenül is meg kellett állapítanom: Suceavanak, Szamosnak egy a hangja!

Mindezen élményeknek, tantermieknek vagy szabadidősöknek, a kolozsvári szemmel igencsak egzotikus bukaresti miliő szolgált keretéül.

A számunkra úgy-ahogy ismerős központot az Egyetem-térrel, az egykori királyi- meg a telefonpalotával, filmmúzeummal, az Athénée Palace, meg Intercontinental szállóval, a háború előtti sármos balkáni hangulatot helyenként még őrző eldugott utcákkal, nem sokat róhattuk, mint ahogy a Lipscanit sem. Fizikailag nem volt időnk rá.

Karunk szétszórt előadótermei között ingázva, mindennapjainkat a város fáradtszürke, otthonossá sosem lényegülő tájai dominálták.

A végtelenségig le tudott fárasztani, hogy minden villamosozás első percei után holtbiztosan valamilyen szóváltás, majd parázs veszekedés akaratlan tanúivá lettünk. Bár – visszagondolva – az is lehet, hogy tulajdonképpen az általános háttérzajjá lényegülő olaszos harsányság miatt ülepedett ez így le bennem.

Nem segített, hogy krónikus időhiányunk miatt gyakorlatilag egyáltalán nem tudtunk élni azzal a kulturális kínálattal, ami messze meghaladta a kolozsvárit, se színházba, se moziba, vagy a filmmúzeumba nem jutottunk el, legfeljebb a nyálunk csorgott A Mester és Margarita kisszínházi előadásáért, egy-egy Radu Beligant, Valeria Seciut vagy Ion Caramitrut felvonultató plakát láttán.

A ritka kivételt a Rádió-Televízió Szimfonikus Zenekarának egy-egy – ha jól emlékszem – csütörtök esti hangversenye jelentette, ahová szüleim ismerőse, Bács Lajos karmester és felesége vitt be.

Azon kevés nagy esély egyike, amellyel ténylegesen valamennyien élni tudtunk, a diákváros nyugati hanglemezforrásai voltak.

Mindenki ismerte azt a két-három otthont, amelyek ajtajában időszakosan frissülő listák hirdették, mit kínál éppen a Jugoszláviába be(ki?)járatos csencselő kolléga. Azóta is megvan az így vásárolt Janis Joplin, Queen, Beatles, Jethro Tull vagy Doors lemez…

Persze ötödkézből átmásolt kazettán mindannyiunknak megvoltak ezek, de „eredeti” bakelitlemezen csak a szerencsések szerencséseinek!

Zsúfolt órarendünk és a szigorú elvárások miatt mi, távolabb lakó „vidékiek” alig jutottunk haza a szünidőkön kívül. Ami mérhetetlenül felértékelte az otthoniakkal való verbális kommunikációt. Ennek kizárólagos eszköze a vezetékes telefon lévén. Utcai, érmés változatban vagy a Calea Victoriei-en ágaskodó Telefonpalotában/ mellett.

Az utcai készülékek eleve két fajtára oszlottak: a huszonötbanissal működő, helyi beszélgetésekre használhatók, illetve az „interurbannak” becézett pénznyelők. Míg az előbbiek a huszonöt bani fejében korlátlan időtartamú eszmecserét biztosítottak, kizárólag városon belül, az utóbbiak bizony kőkeményen mérték az idődet, újabb és újabb háromlejes érmét követelve a folytatáshoz. A két kategória egyébként külsejében is markánsan különbözött, érthető okokból. Hiszen az időmérő, pénznyelő üzemmód komplikáltabb szerkezetet feltételezett.

És itt jön a csavar: ki tudja, miért és hogyan, akadt néhány olyan készülék Bukarestben, amely ugyan városi telefonként hirdette magát, de a Gondviselés féreglyukat plántált belé, amely egérutat biztosított a hívásnak a hon bármely pontjába. Huszonöt baniért. Akárhány percig. A Nagy Titokról csupán a főváros egyetemista közösségének minden tagja tudott, így aztán a város néhány pontján feltűnően nagy érdeklődés mutatkozott egy-egy banális városi telefon iránt. Közérthetőbben: akkora sor állt előttük, mint a húsüzlet ajtajától az utca sarkáig.

Sajnos ezzel a titkos lehetőséggel együtt az akkori Bukarestet belakhatatlanul idegennek éreztem. Katonaélményeimmel megfejelve az a határozott érzésem alakult ki, hogy repülőgépek iránti szerelmem nem állja ki ennek az elszigeteltségnek a próbáját. Főként nem annak perspektívájában, hogy minden emberi számítás szerint a rendszer végletes elszigetelődési hajlama, titokmániájával ötvözve, még az akkoriban elérhető külföldtől is el fog zárni, a kínálkozó állásválaszték földrajzi szórásában pedig legfeljebb Brassó, pontosabban Vidombák jöhetne szóba szerethető helyszínként.

Így eldöntöttem, hogy egyetemet váltok és „elitmérnök” helyett idegenben, szokványos mérnök leszek otthonos környezetben.

Az átiratkozáshoz persze sikeres évvégi vizsgákra volt szükségem, ami nem minden szüszpansz nélkül, de összejött.

Sosem fogom elfelejteni azt a felszabadult érzést, ami a Balt-Orient Expressz Kolozsvár felé tartó, csaknem üres éjszakai szerelvényének egyedül kisajátított fülkéjében fogott el, Bukarest utolsó, távolodó fényeit nyugtázva…

„Csak még egy utóirat, csupán a pontosság miatt” (Bereményi Géza):

A letűnt rendszerben soha többet nem jártam Bukarestben. A váltás után azért néhányszor igen. Egészen másnak tűnt a város, akár számomra is élhetőnek. Persze a megváltozott körülmények és a próba kényszerének hiánya meghamisíthatja az eredményt...

-----------------

¹ Fiúk, olyan szépen kértelek, hogy a valós adatokat vezessétek be a füzetbe, mert senkinek nem adok rossz jegyet! Van fogalmatok arról, hogy ha egy idegen meglátja ezeket az „eredményeket”, egyenest a Milícia gyűjti be a kollégátokat az olimpiai keretbe?!

² Két vézna fagyasztott csirke, közös zacskóban forgalmazva. Együtt nem érték el a kilót. Nevüket a kor népszerű, máramarosi zenét játszó párosáról, Ștefan és Ion Petreușról kapták, akik amúgy igazán nem szolgáltak rá a kevéssé hízelgő képzettársításra.

³ Mit csinál, hallgató elvtárs? Mi az, hogy „köszönöm szépen, jól”?! A román „ce faci” a körülményektől függően kettős jelentést hordozhat: 1. Mit csinálsz? 2. Hogy vagy?

⁴ Megnyerő fiú, elbűvölő hiányosságokkal

⁵ Nevetsz, nevetsz Fehérlófia, de a malac döglött az ólban!

⁶ Te András, akkora lecsó van a fejemben…!