Történetek a létező szocializmusból: Élő pajzsai a honnak*

„Mîndră țară, tînăr colț de rai,
Noi veghem să ai numai flori pe plai”

Tizenkettedikes napjaink, mondhatni, az egyetemi felvételi előrevetülő árnyékában teltek. Ami (mármint a felvételi, nem az árnya) két szempontból is sorsdöntőnek számított. Egyrészt – a mai rendszerrel ellentétben – tandíjas opció nem létezett, az pedig, hogy a vizsgán kívül hol és mikor, milyen osztályzataid voltak, senkit nem érdekelt és nem számított.

Az esetleges második, többedik rácsapást illetően: fiúk számára az iskolát a katonaság követte, hosszú vagy „TR” (a román „termen redus” rövidítése) változatban. Előbbi elvben egy év és négy hónapot jelentett, gyakorlatilag leggyakrabban hónapokkal többet, annak függvényében, hogy az érintett egységével éppen milyen ingyenmunkát – betakarítást, építkezést – végeztetett a hon és ehhez mennyire tekintette nélkülözhetetlennek leszerelésre váró fiának hozzájárulását.

A hon becsületére legyen mondva, jellemzően nagy tisztelettel viszonyult fiaihoz, mindegyikük munkáját nélkülözhetetlennek tekintve. Vagyis második felvételi legkorábban két évvel az első után jöhetett, feltéve, hogy a makacs jelölt nem felejtett el közben (majdnem) mindent abból, amire ehhez szüksége volt.

A bejutottaknak dukáló TR szolgálat ehhez képest „alig” kilenc hónapot jelentett, ami normál körülmények között az érettségit követő ősszel kezdődött és a következő nyáron zárult, hagyva még egy nagyvakációt az egyetemi tanévnyitó előtt. Akik valamilyen (ritka) oknál fogva halasztást kaptak, egyetem után szolgáltak le néhány hónapot, szemben a többséggel, amelyre csupán körülbelül kéthetes, tiszti vizsgával (alhadnagyi rang) záruló behívó várt.

A tizenkettedik alatt zajló sorozás már valamelyes trailereként működött a néphadsereg-tartogatta élményeknek. Villanásnyi időre kirántott a burokból és megmártott a szocialista valóság felnőttváltozatában.

Az orvosi vizitre várva a sorozóközpont lépcsőin foglaltunk helyet, román iskolákból származó sorstársainkkal. Időről időre megjelent egy nörsz fehér köpenyben, kezében névsorral, beidézve a soron következő csoportot. Kisebb ribillió csak akkor támadt, amikor szomszédom unalmában öngyújtót keccentett a köpenye alá.

Mérések, tüdő- és szívhang-inspekció, látásvizsgálat után a sorozótiszt színe elé kerültünk. Itt érkezett az első figyelmeztetés jónak vélt román nyelvtudásom hiátusaira: – Pocăit? – szegezte nekem a tömör kérdést. Lövésem nem volt, mi az. Érzékelve teljes tanácstalanságomat, sommás fejtágítót tartott, jelezve, hogy őt ebből az egészből egy dolog érdekli: vajh szándékomban áll-e megtagadni a fegyveres szolgálatot? Nemleges válaszomat iktatta, majd elküldött a színe elől.

Némely városi legendák szerint a szolgálat alól számos – látszólag jelentéktelen – egészségügyi, alkati mínusz felmentést hozhatott. Mint például a lúdtalp vagy rövidlátás. Mindenkit biztosíthatok, hogy a Haza nem volt válogatós, boldog-boldogtalant keblére ölelt, önzetlen hálával fogadva esküjét („am jurat că țara cînd ne va chema, inima și viața ne-o vom da” – lásd a cím alatt idézett katonanóta későbbi sorait).

M.I. osztálytársam ezt a sorozást követő osztálybeszámolón ekként illusztrálta: „-Volt előttem egy srác, tíz dioptriás szemüveget viselt. Van fogalmatok, mit jelent a tíz dioptria?! Az örök sötétség következik utána... Odamutattak neki a látásvizsgáló tábla legfelső sorában álló hatosra, mire ő: mi se pare că e »G«… Természetesen alkalmasnak minősítették!”

Ami minket illet, egy híján valamennyien megnyugodhattunk, hogy ha eljön az idő, hívni fognak. Be.

Bukarestbe felvételiztem, a műszaki egyetem repülőmérnöki karára (semmi köze nem volt a hadsereghez), szerencsémre sikeresen.

Nyár vége felé legtöbben már feszengtünk egy kicsit, mert nem siették el a behívót…Csak késett, ámde nem múlt. Nekem jó messzire szólt, a B.-i repülőtiszti főiskola köré szerveződött egységbe. Hajózó személyzetet nem TR vagy akár szokványos keretek között képeztek, így ránk általános katonai kiképzés várt, némi – inkább elméleti, mint gyakorlati – műszaki extrákkal.

Kolozsvárról körülbelül 13 óra vonatozásba telt az út, Ploiești egyik állomásáról a másikra való köztes átbuszozással.

Este indultam, a bukaresti gyors tele volt fabőröndös sorstársakkal. A berukkoló kiskatonáknak a lakattal záródó fabőrönd, ahogy ma mondanák, „was a must”, ép elméjű behívott más személyes cókmókszállítóval nem indult.

A ploiești-i személyvonat másnap kora délelőtt futott be a B.-i állomásra. Balra, a távolban a Kárpátok lánca fordult a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársasággal szemben, jobbra síkság a szemhatárig, a kaszárnyához srégen előre vezető úttal.

A horizonton laza sorban álcázószínekre fújt, egymotoros, légcsavaros gépek ereszkedtek a láthatatlan beton felé, alapjáraton köhögő (mindig az volt a benyomáson, hogy ebben az üzemmódban kihagyásokkal járnak a Lycoming motorok) motorokkal.

Mint valamivel később megtudtam, ezek voltak az IAR 823-as kiképzőgépek, amelyeket román repülős argóban egyszerűen „opt-doi-treiuri”-ként emlegettek.

Amolyan antiPetőfi szellemiségű rigmus is fűződött hozzájuk: „nu mă urc în IAReu, vreau să mor în patul meu”, de a baleseti statisztikák nem támasztották különösebben alá ezt a borúlátó megközelítést.

Az egység kerítésének szomszédságában buszok vártak ránk, körülbelül azzal a szereppel, mint a mai kolozsvári reptér terminál-gép fuvarában: nem a táv miatt, hanem, hogy az emberek ne kóvályogjanak ellenőrizetlenül szanaszét.

Ahogy megteltek, sorra gördültek be rakományukkal (nem összetévesztendő a civilnek dukáló „utassal”), a kaszárnyaudvarra. Neil Armstrongot parafrazálva: kis táv egy busznak, hatalmas státusváltás a behívottaknak!

Körülbelül nyolcvanan gyűltünk össze, jövendő elsőévesek, sok magyar kollégára nem mondhatom, hogy számítottam, ami maradéktalanul be is jött…

Egyedül képviseltem a Kárpátok Géniuszának lendületes jobbkéz-legyintésével kísért, kedvenc szónoki fordulatában szereplő „români, maghiari și alte naționalități”-ből a második és harmadik kategóriát együtt.

Ez már az az időszak volt, amikor – Virág elvtársat parafrazálva – a nemzeti helyzet egyenletesen fokozódott, körülbelül a belföldi nincstelenséggel karöltve.

Tőlünk délebbre szolgáló, egykori osztálytársak mesélték: egy szem szász katonatársuk bevett, szeretetteljes megszólítása a „băi Hitlăr!” volt.

Ami engem illet, érdekes módon sovén megnyilvánulásokkal kizárólag némely bukaresti, illetve déli társaim részéről szembesültem, a moldvaiakat ilyen kérdések láthatóan nem foglalkoztatták, suceavai és rădăuți-i kollégámmal gyorsan barátok is lettünk.

De elkalandoztam, vissza a kezdetekhez!

Ősz lévén, egyből a téli, posztóegyenruhánkat kaptuk meg, szép kéket, mint a milicistáknak volt, de kék parolival, szárnyas csillaggal (ez még szolgálati időnk alatt kezdett stilizált sasra váltani) váll-lapunkon.

Ha más, gulyásabb-szocialista országokban külön kimenő egyenruha dukált a bakáknak, mi egyetlen rend mundért kaptunk, általános érvénnyel laposkúszástól a díszelgésig.

Századunk, amelyet parancsnoka, B. őrnagy ihletettebb pillanataiban zászlóaljnak titulált, két, egyenként bő negyvenszemélyes hálótermet kapott. A kétszintes épületben mosdók, raktárhelyiség és tantermek is voltak. A WC-k némi ideológiai töréssel a NATO-tag Törökországnak tulajdonított modellt képviselték, de más imperialista elhajlásra nem emlékszem.

A katonai egység gerincét a pilótaiskola jelentette, abban az időben a polgári repülés leendő, „taromiști”-nak becézett kádereit is ebben képezték ki.

A segéd-, illetve kiegészítő személyzet – sofőrök, őrség, mi, stb. – szintén kék egyenruhát hordott, ez alól egyedül a légvédelmi tüzérek képeztek kivételt, ők a megszokott zöldben pompáztak.

A kadétok első körben a már említett „opt-doi-treiuri”-on repültek ki, nem tudom, a leendő polgári pilóták min folytatták, talán a robusztus, mindenkori szívem csücske, kétfedelű szovjet Ancsákon (Antonov AN-2).

A vadászpilóta növendékek a Varsói Szerződés valamennyi államának (kivéve Lengyelországot, amely saját, TS-11 Iskra-ját használta) standard iskolagépén, a csehszlovák, gázturbinás L-29 Delfinen folytatták, mielőtt a légierő egy másik egységében átülhettek a MiG-21-re, később akár a variaszárnyú 23-ra.

Ami minket illet, az eskütételt megelőző talán másfél-, kéthónapos időszakban „alapkiképzést” kaptunk: „vigyázz, pihenj, feküdj” és díszlépés minden mennyiségben.

Ha különösen kiábrándítóan teljesítettünk ágyvetés, felmosás, fegyelem terén, büntetésként általános rohamra vezényeltek ki a C.-i csirkefarm ellen. A hadművelet természetesen sűrű fektetésekkel járt, számolva azzal, hogy a számunkra láthatatlan, csalárd tyúkok csarnokaikból bármikor géppuskatüzet zúdíthatnak ránk.

Parancsnokaink a sáros tarló kínálta lehetőségeket is igyekeztek maximálisan kamatoztatni, hiszen mi téríthetné jobb belátásra a fegyveres erők méltatlanul viselkedő tagját, mint egy elhúzódó bakancs- és egyenruhapucoválás kilátása?! Ez a taktika azonban nem működött olajozottan, mert a tarlón szabályos közönként ott hevertek az állami gazdaság szorgos munkatársai által kompaktált szalmabálák, mi pedig azokra vetettük magunkat. Akár hárman, négyen is, nem számított, csak ne sározzuk össze magunkat!

A „feküdj!” vezényszó és kivitelezése között emiatt huzamosabb idő is eltelhetett, a legközelebbi szalmabála néha tíz-húsz méterre lévén.

A Sturm und Drang akció záróakkordjaként szakaszokba fejlődve, gázálarcban menetelhettünk vissza, immár az aszfaltozott bekötőúton, énekszóval vagy anélkül.

Ha már énekszó: itt jegyzem meg, hogy a népszerű olasz munkás-partizán dal, a Bella Ciao dallamát a kaszárnyánkon belül képviselt minden fegyvernem hasznosította a maga szövegváltozatával.

A mi esetünkben az

„Una mattina mi sono alzato
O bella ciao, bella ciao, bella ciao ciao ciao
Una mattina mi sono alzato
E ho trovato l'invasor”

kezdősorok a

„De dimineața, când lumea doarme
Și soarele încă n-a răsărit (rit-rit-rit),
Aviatorii trimit în zare
Salutul lor spre infinit!”-té lényegültek. Bocs, a többire nem emlékszem!

A légvédelmi tüzéreké talán úgy kezdődött:

„Cînd intră-n luptă artileriștii,
Răsună cerul de salve...”

és ha jól emlékszem (de lehet, hogy ez más fegyvernemnél jött be) még a gaz ellen is figyelmeztetve lőn, hogy aszongya:

„Dușmanii noștri, și ei să știe,
Că sîntem stîncă de granit!”**, ne mondják, hogy nem szóltunk!

A gázálarcban bongó énekszó varázsa egyébként utolérhetetlen, bár a szöveg a külső hallgatónak gyakran nehezen követhető.

Büszke szocialista hazánk viszonylatában kicsiny, ám dekoratív társaságunk („Doamne, ce frumoși! Și mai sînt și de la aviație...” – névtelen, középkorú ploiești hölgy félhangos sóhaja, szembesülvén buszra váró csoportunkkal) kedvenc hasznosítási módja a díszszázad volt.

Ilyet akkor kellett előállítani, amikor a fegyveres erők valamely többé-kevésbé beszélő nevű elöljáróját – lásd például a légierő „Balaur” családnévre hallgató, akkori parancsnok-helyettesét – kellett egységünkben katonai tiszteletadással fogadni.

Ehhez szép fehér kesztyűt és hosszas kiképzést kaptunk. Elöljáróink eleinte az „onorul mare” névre hallgató, feltűzött szuronyt (ez meglehetősen szerény méretű darab volt az AKM géppisztolyon) feltételező, körülményesebb fegyvermozgatási szertartásban gondolkodtak. Ám az a tény, hogy a feszes vigyázzban álló sorfalban valakinek mindig, menetrendszerűen, bár látható ok nélkül, nagy csörömpöléssel leesett fegyveréről a szuronya, rövidesen álláspontjuk átértékelésére késztette az illetékeseket.

Így az „onorul mic”-nél állapodtunk meg, aminél a szurony derékszíjunkon viselt tartójában maradt, a puska pedig vállunkon átvetve. Mindössze jobbkezünkkel kellett a vezényszóra, merev tekintet mellett nagyot csapni a csövére, majd a magasrangú vendéggel együtt megtorpanó „marș de întîmpinare” pillanatnyi szünetében felénk recsegett „Bună ziua soldați!” köszöntésre lehetőleg egyszerre ordítani a „să trăiți, tovarășe general!”-t.

Ez is egész jól mutathatott fehér kesztyűvel. Ha valakinek aláment a tenyere és a závárzatra csapott (elég fájdalmas tévedés nagy lendületnél), a vendég már rég arrébb járt, mire átütött a vér a fehéren.Említettem a beszélő neveket. Az utolsóéves pilótanövendékek rangidős képviselője őseinek megmagyarázhatatlan mazochizmusa folytán a Pagubă családnévre hallgatott.

Tekintettel arra, hogy az esti sorakozó és szemle alkalmából neki kellett jelentést tennie az iskolaparancsnoknak, a szertartás napról napra sorsszerűen tartott a közröhej felé. Több száz kadét és katona rekeszizma készült felajzva a végakkordra.

„Tovarășe comandant, efectivul Școlii Superioare de Ofițeri de Aviație” ...létszám, helyzetjelentés, stb. „Raportează elev plutonier adjutant”...ezen a ponton az ezredesi rangú iskolaparancsnok jelenléte, tekintélye is kevésnek bizonyult, a jelentéstevő háta mögül, a zárt sorokból egyszerre tört fel a nyerítő röhögésbe torkolló „PAGUUUBĂĂĂĂ” (Vigyázz! Feküdj! Vigyázz! Feküdj!...Vigyázz!...).

A seregben bevett szokás szerint, puskánkkal időnként – ha nem is túl gyakran – lőttünk, a felvonulás során pedig bizony előfordult, hogy demonstratív szuronyhasználatra került sor.

A lőtér ugyanis (nyilván) kerítésen kívül esett. A kaszárnya alkalmazottainak épült tömbházak között kellett kimenni, a tiszthelyettesek, alacsonyabb rangú tisztek, polgári alkalmazottak serdülőkorú gyerekei jobb híján ezen a meglehetősen sivár terepen játszottak, csapatokba verődve.

A lőtér felé masírozó századunk príma célpontnak kínálkozott, csak úgy záporoztak ránk a földről felkapott göröngyök. Kísérőtisztjeink általában nem vettek tudomást a támadásról, így a „segíts magadon, a seregek ura is megsegít” elv szellemében az a gyakorlat alakult ki, hogy az utóvéd felcsatolta szuronyát és az ostromlók felé fordulva hátrált a század nyomában, szükség esetén akár színlelt rohamra indulva a suhancok ellen.

A géppisztollyal, golyószóróval vagy éppen tiszti pisztollyal végzett lőgyakorlatok amúgy némi változatosságot hoztak monoton napirendünkbe, amely elvben főként „formában tartó”, matek- és fizikaórákból (ezeket a közeli helyőrségi városból érkező líceumi tanárok tartották), illetve a katonai repüléssel kapcsolatos, meglehetősen ötletszerűen összeállított tananyag leadásából állt. A civil, illetve katonatanárok gyakran blicceltek, mi pedig némi kezdeti aktivitás után a padra hajtva fejünket, átaludtuk a „lyukasórát”.

A változatos testhelyzetekben való elalvás képessége katonai szolgálatunk talán legmaradandóbb eredményének bizonyult, amivel évek múltán is sikerült ámulatba ejtenünk környezetünket (még mondja valaki, hogy haszontalanul telt el kilenc hónap az életünkből!). Ma is emlékszem egy ilyen alkalomra. Leszerelésem után néhány nappal párom éppen gőzerővel készült első egyetemi évét záró valamelyik fogós vizsgájára, én pedig kimentem a konyhába uzsonnázni. Utána (helyette?) gondolom, letettem a fejem a konyhaasztalra… Arra ébredtem, hogy szürkülödik és diszkréten-csodálkozva rázogatják a vállam.

Visszatérve a kaszárnyába: éjszakai programunkat alapvetően kétféle őrszolgálat színezte. A „planton” fegyvertelen szolgálatot látott el a hálóterem, tantermek épületében. Első markáns élményem a poszton nyugodtan nevezhető szürreálisnak.

A mosdó (ez jókora helyiség volt, „L” alakú idomvasakon nyugvó, soklefolyós, több tucatnyi baka szimultán tisztálkodására kialakított, maratoni hosszúságú lemezkagylókkal) irányából hallatszó tompa puffanások nyomába eredve, felkattintottam a villanyt Hügieia szuroksötét szentélyében. És ledermedtem. Akárcsak a cementpadlón sertepertélő, kergetőző patkányok sokasága.

Egyszerűen rengetegen voltak. Némelyikük mérete felnőtt macskáéval vetekedett, ide-oda szaladtukban időnként nekiütköztek valamelyik idomvasnak, az kongott-bongott messzehangzóan.

Kollégám, akinek másnap elmeséltem élményemet, megfontoltan bólintott és leszögezte: ăia mari-mari, de care zici tu, nu-s șobolani, îs guzgani.

Nos, az éjszakai őrszolgálat varázsa az igazi swifti váltásokban állt.

Ha a mosdó – rágcsálóviszonylatban – az óriások terepe volt, akkor a tanterem a törpéké. Vagy törpéjé, egyesszámban.

Történt, hogy végignyúltam egy asztalon, szabályellenesen szundítani egyet, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki – egészen diszkréten – motoszkál odalent. A villanyt minden eshetőségre égve hagytam, így azonnal felfedeztem, kiről van szó. Helyes kis egérke volt, aki az asztal lábára fel-felágaskodva szimatolt felém.

Eszményi társaságnak éreztem, mindig lenyűgözött a kisegerek kecses felépítése, apró, finom ujjacskáik, folyamatosan mozgó orrocskájuk, bajuszkáik.

Hirtelen mozdulatoktól óvakodva pozíciót váltottam, hogy kényelmesebben tudjam szemlélni, és ő nem riadt meg, sokáig kíváncsiskodott diszkrét bájjal, nagy örömömre.

A következő őrszolgálataimon már úgy kerestem társaságát, ahogy óvakodtam a mosdó környékétől…

Eskületételt követően a fegyveres őrszolgálat, a „gardă” is megnyílt előttünk. Ezt már a szabad ég alatt kellett ellátni, éleslőszer-ellátmánnyal, darabra átvett és leadott töltényekkel. Valamint télvíz idején egy idomtalanul nagy, crivățálló (a gimis földrajzóráról ismerős jeges szél imádta környékünket) bundával, vastag kesztyűvel. Eljátszottunk a gondolattal, hogy menne ebben a szerelésben a gyors tüzelés holmi besurranó szabotőrre, maradjunk annyiban, hogy fantáziánk még a játék szintjén sem boldogult a feladvánnyal…

A poszt átvételének, átadásának egész rituáléja volt, amelyet hosszan gyakoroltunk. Az ismeretlen szerző láthatóan éjszakai fényviszonyokra szabta forgatókönyvét, csakhogy a szolgálat reggeli átadása úgy tavasz derekától már teljes világosságban történt.

De hát a szabály, az szabály, így az őrszemeknek, akiknek a „caporal de schimb, luminează-ți fața!” felszólítással kellett fogadniuk a leváltásukra érkező, begyűjtésüket levezénylő őrségváltó tizedest), időnként jól hallhatóan meg-megcsuklott a hangjuk az elfojtott röhögéstől.

A fegyveres őrszolgálatot teljesítő csoport különben az adott időtartamra „átigazolt” az őrszobára, amely lényegesen kisebb, spártaibb és koszosabb volt megszokott hálókörletünknél, viszont falán egy ismeretlen földi kezdetleges „Mănăștur City → B.” térképvázlata tanúsította, hogy mások is bejárták a kvázi az enyémmel azonos száműzetési útvonalat.

Egységünkben a hétvégék – közérthetőbben vasárnapok – kínálták az olyan luxusprogramok lehetőségét, mint a melegvizes zuhanyozás, vagy éppenséggel mozizás, ilyenkor általában senki nem törődött velünk.

Hogy a vasárnaponként levetített filmeket honnan kapta az egység, arról fogalmam nincs, tény viszont, hogy az akkoriban virágkorát élő ABBA karrierfilmjét a kaszárnyában láttam (civilben szégyelltem megnézni).

A közelebbről berukkolt, szerencsésebb (mindenki lehetett a maga szerencséjének kovácsa, például az egyetemes vesztegetési eszköznek számító csomag Kent bevetésével) kollégák akár szombat délutántól hétfő reggelig tartó eltávozást is kaphattak.

Volt egy reggeli vonat Ploiești-ről, amivel pont be lehetett érni a hétfői gyülekező és névsorolvasás előtt.

Ha valaki hiányzott erről, parancsnokunk, B. őrnagy a szolgálatos őrmestert – félreértések elkerülése végett: ez nem rang, hanem beosztás volt – vonta kérdőre.

A sűrűn eltávozó kiváltságosok csendes ellenszenvnek örvendtek a többiek részéről.

Ennek tényét és mértékét szépen illusztrálja kissé nyers modorú rădăuți-i kollégám, P. A. „jelentése”.

Őrnagy elvtárs: „- Sergent de serviciu, știm unde este caporal TR R.D.?”

P. A. :„Tovarășu’ comandant, permiteți să raportez (vállrándítás, gonosz kis mosollyal): ...Io știu... l-o fi tăiat trenu’...”

Kultúrprogramok síkján rendkívüli alkalmak is adódtak, ráadásul időnként hétköznapokon. Évek múltán sem halványult memóriánkban a galaci esztrádszínház balettkarának fellépése. Egyrészt kaszárnyában kifejezetten ritkának mondható a balettelőadás. Másrészt ennek az előadásnak a férfi szólistája – amúgy az alkalomhoz tökéletesen illő, átszellemült arckifejezéssel – úgy leejtette derekától megragadott majd megforgatott hölgyét, hogy az szegény csak úgy nyekkent… Becsületére legyen mondva, rögtön összekapta magát és alig észrevehető szédelgéssel végiglibegte szerepét.

A pilótaiskola amatőr kollektívájának is megvoltak időről időre a saját produkciói. Ezekben az egység kissé kiegyensúlyozatlan nemi felhozatala miatt, rendszerint a két könyvtárosnő ugrott be a szebbik nemre komponált szerepekbe. A Varsói Szerződésnek oly kedves béke tematikáját különleges érzékenységgel kezelő lírai összeállításban könyvtáros párosunk például kifejezetten nagyot alakított. „O doamne, vino doamne, să vezi ce-a mai rămas din oameni!” invokációjukat a nézőtéren helyet foglaló kadétok kedélyes bekiabálásai díjazták.

1981 tele amúgy kissé stresszesre sikeredett számunkra. Januárban hivatalba lépett az Egyesült Államok új elnöke, Ronald Reagan, akit nem békülékeny hangvétele tett híressé. Ahogy a repedtfazék hangja miatt Trompetă-nak becézett századfutárunk tömören összefoglalta: „De-acu vom dormi toți cu armele la capul patului”.

S mintha ez nem lett volna elég, a Lengyel Népköztársaság belső rendjét kitartóan erodáló Szolidaritás Szabad Szakszervezet ellenében, februárban Wojciech Jaruzelski tábornok vette át a kormányrudat. Az 1968-as prágai tavasz emlékével, nyitott lehetőségnek számított a baráti lengyel népnek nyújtandó „testvéri segítség”, amelyből úgy éreztük, hogy ezúttal nem maradnánk ki. Szerencsénkre a Birodalomnak éppen elég nagy falat volt Afganisztán ahhoz, hogy a lengyel elvtársakat magukra hagyja saját gondjaikkal.

Furcsának tűnhet, de a repülőtiszti főiskolában külföldi diákok is tanultak! Konkrétan angolai pilótanövendékek, akiknek a volt portugál gyarmatból népi demokráciává lényegült, elnyúló polgárháború sújtotta ország katonai élcsapatát kellett alkotniuk. Románia akkoriban a szocialista fegyverbarátság jegyében, továbbá némi pénz fejében vállalkozott képzésükre, nem mellékesen külföldi vásárlót is szerezve az IAR 823-as repülőgépekre. Az afrikai tanoncok ugyanazt a kék egyenruhát hordták, mint a hazai kadétok, bár szokatlansága láthatóan zavarba hozta őket. Ha versenyt hirdettek volna mondjuk a legkreatívabban viselt derékszíjra, vitán felül viszik a dobogós helyeket!

Visszahúzódó, de szimpatikus fiúk voltak, egy ploiești-i kollégánk többükkel is közeli barátságot kötött. Ezen a ponton hívták be az egység kémelhárító tisztjéhez, aki vázolta neki a népeink közötti testvériség határait, különös tekintettel a tök mindegy, melyik idegen ország polgáraival fenntartott egyéni kapcsolat hazaárulás-gyanús mivoltára.

Nem tudom, mi volt az angolai fiúk leghőbb vágya, feltételezem, hogy a hazatérés.

A miénk egyértelműen a leszerelés. Vagyis majdnem ugyanaz.

Volt, aki türelmesen és hagyományokhoz híven vagdosta naponta a centist, mások meggyőződéssel vallották, hogy ez nem tesz jót a lelki egyensúlynak, legalábbis amíg még méteres a nagyságrend…

De a tisztek hiányában időről időre spontánul feltörő „hai liberare!” ordításra mindig visszhangként érkezett a válasz: hai libiii!

Az utolsó estét valóban szépnek éreztük. Kivételesen a kaszárnya ronda, szürke épületeit is.

Alaposan bepálinkáztunk a közöttük elterülő zöldben. Néhányan egyenruha-elemeket is égettek, ki tudja honnan szerzett bádoglavórokban.

Kint nyomott el a boldog álom a szabad ég alatt, a fűben, szeszgőzzel és a kéznyújtásnyira került szabadság másnapi ígéretével eltelve.

* a cím iróniát tartalmazhat
** az akkori helyesírás szerint „â din a” csak a român szónak és származékainak dukált, a többieknek be kellett érniük „î din i”-vel