Nyolc év burokban. Ceaușescu elvtárs egy, majd két füle alatt

Az ötödik osztállyal járó változásokra legalább akkora szorongással készültünk, mint magára az iskolára az óvoda után. Hogy Vackornak, a pisze kölyökmackó(r)nak a krónikás szerint nagy buli volt utóbbi meg előbbi egyaránt, arra úgy gondoltuk, hogy kielégítő magyarázattal szolgál a híres brit előd, Micimackó szellemi képességeit is summázó „csekély értelmű medvebocs” jellemzés.

Éppen elég volt megszokni tanító nénink heppjeit, annak a kilátása, hogy a folyamat most tantárgyanként kötelezően megismétlődik egy-egy külön személlyel, finoman szólva sem jelentett kecsegtető perspektívát. És akkor még nem szóltunk az évharmadi dolgozatokról, amelyeknek az előre bejelentett dátuma körülbelül olyan könnyebbséget hozott, mintha egy önzetlen jóakarónk napra pontosan elárulná nekünk, mikor fogunk elpatkolni. Hadd osszuk be az időnket, ugyebár...

Azt pedig már csak a hullámvasút kocsijában tudtuk meg, hogy új státusunk, amely a „tanulóifjúság” (igazgató elvtársunk kedvenc meghatározása) immár makarenkóibb kezelésre érdemes részévé tesz, „felülről” is kiemelt figyelmet vonva ránk.

Lásd szabályos egyenruha és karszám (uniszex elvárás), illetve hajpánt (lányok) megléte, hajhossz (fiúk), később szoknyahossz (lányok) ellenőrzése a proletár puritanizmus és frappáns axiómák („hosszú haj – rövid ész”) szellemében.

Ezt a „bácsikból” elvtársakká lényegült igazgató – aligazgató páros időnként rajtaütésszerű, tanóra alatti jelenések során ellenőrizte, bár elvben már az épületbe való belépéskor is működött egy többé-kevésbé alapos szűrés, ami az órahallgatásra külsőségeiben méltatlan tanulóifjakat volt hivatott lestoppolni.

A hajhosszhoz fűződő elvárások különösen fárasztó terhet róttak szerénységemre, akinek szálegyenes haja a serdülőkor érkeztével begöndörödött. Ez láthatóan zavarba hozta a legfelsőbb iskolai hatóságokat, mert a valós hosszukat ily módon álcázó tincsek mögött potenciális ármányt sejtettek. Ezért kivétel nélkül mindig elküldtek nyiratkozni. Sicher ist sicher…

Ennél körmönfontabb csapdát már csak B. I. osztálytársam „Victoire au Vietnam” szövegű pöpec jelvénye állított az igazgatóságnak. Iskolánk első embere, T. I. elvtársbácsi egy szüneten frontálisan szembesült a sráccal és jelvényével. Lévén ez bő húsz évvel Dien Bien Phu, egyben a francia kapitalisták indokínai veresége után, viszont a testvérek között is potensebb és makacsabb amerikai imperializmus vietnámi kalandja alatt, a francia szöveg finoman szólva értelmezhetőnek számított. T. I. igazgató bácsi ezért úgy döntött, szarvától ragadja meg a bikát és lestoppolva osztálytársamat, fagyos mosollyal szegezte neki a kérdést: győzelem kinek?!

Valamiért nem emlékszem válaszra, fejleményekre – B. I.-vel amúgy is sok „baj” volt – tény viszont, hogy valamivel később már „America’s eagle still going strong” szövegű jelvényre váltott.

De vissza a lényegre!

Első magyartanárnőnk vegyes érzelmeket keltett bennünk. Egyrészt jó szívvel kölcsönzött könyveket bármelyikünknek. Valamiért jókora késéssel, csak az ő jóvoltából ismerkedtem meg Fekete István állatos történeteivel. A koppányi aga testamentumát ugyan olvastam, azt hiszem, élveztem is, de írójának neve nem maradt meg virtuális szerzői névjegyzékemben. Ezzel szemben a tanárnőnktől kölcsön kapott Bogáncs kifejezetten nagy élmény volt, bár komoly szemrehányás forrása is.

Mivel a különösebb figyelmet nem igénylő, mechanikus kényszertevékenységek közben (számomra egyértelműen ilyennek számítottak az étkezések) igyekeztem olvasással menteni a menthetőt, bizony előfordult, hogy könyveim éppen exponált lapjai szemelvényeket kaptak az aktuális menüből.

Apropó: ha valakinek forradalmi szellemben íródott ifjúsági regényhez támadna hirtelen kedve, a mai napig leemelheti polcunkról az Ali és bandája (Karl Mundstock) című opust, majd belelapozván megállapíthatja, hogy a tulaj (én) vélhetően meggy- vagy cseresznyekompótot (segítek: úgy emlékszem, cseresznye volt) fogyasztott olvasása közben.

Sajnos az amúgy is hányatott sorsú Bogáncs sem mentesült egy hasonló kalandtól, amit tanárnőnk – teljesen jogosan – az osztály színe előtt fel is rótt nekem. Úgy éreztem, nem ez lett volna a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy édesanyám idevágó emlékét hozzam fel mentségemre. Hivatkozott emlék – melyet talán némileg meggondolatlanul osztott meg velem – arról szólt, hogy ő bizony zsenge korában, fürdés közben, mustáros (!) kenyeret majszolva olvasott…

Magyartanárnőnk, N. J. tehát igazán nagylelkűen bánt könyvtárával, kézzelfogható áldozatokat vállalva irodalomfogyasztói horizontunk szélesítéséért. Ugyanakkor valamiért egészen szürreális képzettársításokat váltottak ki belőle olyan hétköznapi gyerekszórakozások, mint például a hógolyózás. Míg a szerényebb képzelőerővel megáldott felnőttek holmi mechanikus sérülések kockázataival érvelve óvtak ettől, az órák szüneteiben az alma mater udvarán is élvezhető játéktól, N. J. igazi zolai vízióval igyekezett megelőzni a tragédiákat: „a tüdőbajos ember beleköp abba a hóba, ti meg egymást hajigáljátok vele!”

Hát mitagadás... brrrr!

Matektanárnőnk, K. I. a legendás hírű tanárok közé tartozott (iskolánk számos ilyennel rendelkezett akkoriban, a lehető legjobb értelemben).

Tartottunk tőle, de egyszerűen csak szigorú volt, nem igazságtalan. Nem volt az a kifejezett nyájas természet, jellegzetes, félszájjal kivitelezett villámmosolya, amely éppen csak felvillant, rögtön el is tűnt, anélkül, hogy arcának többi részét fellazította volna, senkit nem ringatott hamis biztonságérzetbe. A vele esedékes dolgozatok hangulatát híven tükrözi a füzetek kiosztása közben inkább kétségbeesett mint átszellemült imába merülő osztálytársnőnk esete (nota bene: később maga is matektanárnő lett).

K. I. észrevette és rögvest le is reagálta: „fiaim, dolgozat előtt a tanulás segít, nem az ima!”. Valamiért nemtől függetlenül, mindenki a „fiaim” kategóriába illeszkedett.

Ötödiktől tizenkettedikig, azaz végig velünk maradó romántanárnőnk ténylegesen román nemzetiségű volt, ráadásul székelyföldi. Ebből kifolyólag tökéletesen beszélte a magyart, de nem óra közben, amit egyikünk sem nehezményezett, elvégre az angoltanárnőink, tanárunk sem tette, és pontosan értettük az okát.

B. V. látszólag kicsit merev volt, de hamar rájöttünk, hogy ez csak látszat, valójában jólelkű ember, szelíd, nem csekély humorérzékkel megáldva. És nagyon jó tanár. Türelmesen hallgatta körmönfontnak szánt mellébeszéléseinket kötelező, de sokszor mellőzött olvasmányaink tartalmáról, időről időre váratlan keresztkérdéseket szegezve a felelőnek:

– Și de unde a avut bani Vitoria Lipan să plece în căutarea soțului? (Mihail Sadoveanu: Baltagul) Hosszú csend...

– Păi, a economisit… – röhögés.

– Cine se adună seara la fântâna din sat?

– ...Micile viețuitoare ale pădurii…

– ?! Adică? Cine?

– Adică omul...” Fergeteges röhögés az osztályban, tanárnő szelíden mosolyog.

Azt hiszem, ami engem illet, Ion Creangă visszaemlékezései voltak azok, amelyeket teljességgel mellőztem, gyakorlatilag mindvégig a tankönyvbe foglalt részletekből élve.

Ehhez képest teljesen váratlanul elolvastam másokat, amelyeket amúgy azt hiszem, a kutya sem osztálytársaim közül. Mint például a Șoseaua Nordului-t Eugen Barbutól. Aminek egészen váratlan „hasznát vettem” elsőéves egyetemista koromban, Bukarestben. Kimentem tanulni a zöldbe, aztán nekiindultam gyalog a néptelen úton a Băneasa repülőtér felé. Már visszafordultam, amikor katonai járőr jött szembe. Parancsnoka megállította mellettem, szalutált (nekem, a civilnek) és megkérdezte: „Nu vă supărați, știți cumva, pe unde vine Șoseaua Nordului?” „Aceasta este!” – válaszoltam meglepetten, bár magamban szórakozva. Megköszönte, szalutált, aztán továbbindultak.

No de visszatérve romántanárnőnkre és az ő időnként kifejezetten selyma megnyilvánulásaira: történt – talán hetedikben – hogy egy illetékes tanügyis elvtársnak eszébe jutott, illendő, találó és szép gesztus lenne, ha a jó tanulók, főleg ha tantárgyversenyeken is teljesítettek, levélben mondanának köszönetet annak, aki mindezt lehetővé tette, miközben egy vagy két füllel, de ugyanolyan bölcs jóindulattal tekint le ránk valamennyi osztálytermünk faláról, a tévé esti híradójáról nem is beszélve!

A leveleket természetesen románul kellett megírni, abból a mérsékelten életszerű munkahipotézisből kiindulva, hogy Címzett elolvassa küldeményünket. Bár természetesen senki nem kételkedhetett érzelmeink és azok írásban kifejezett főbb vonulatainak őszinte, igaz késztetésében (legfeljebb a Securitate, de hát nekik az szakmai ártalomnak számított), biztonság kedvéért egy-egy kijelölt szaktanárnak is át kellett futnia a sorokat. Hogy ötletekkel szolgáljon, például forró érzelmeink lehető legtalálóbb szavakba öntésére… Esetünkben romántanárnőnknek jutott ez a kiváltság.

Leendő feleségemmel kettesben járultunk színe elé. Halkan mormolva futotta végig sorainkat, majd jövendő párom felé fordulva semleges hangon, rezzenetlen arccal összegzett: E bine. Aici, în formula de încheiere scriem „vă urez”, nu „vă urăsc”.

Nem emlékszem biztosan, C. E., második angoltanárnőnk hányadik osztályban érkezett, arra viszont egészen pontosan, mennyire lenyűgözött. Szüleim később előszeretettel ugrattak, első lelkes beszámolómat idézve: „képzeljétek, új angoltanárnőnk van, IGAZI szeplőkkel!”

Azt hiszem, leginkább az akkoriban roppant népszerű Julie Andrewsra emlékeztetett. Az biztos, hogy a Supercalifragilisticexpialidocious-t ugyanolyan meggyőzően és hibátlanul tudta volna énekelni (szerintem), ezt kikövetkeztettem abból, ahogy a Cobbler, cobbler mend my shoe-t vagy a jóval drámaibb London’s burning-et előadta. Meg a lényéből, mint olyan.

Adott pillanatban aztán szülési szabadságra ment, tárgyát pedig, első ízben, férfi kolléga vette át. Aki egyben osztályfőnökünk is volt.

G. GY. kétségtelenül ura volt diszciplínájának, ám fellépése sokkal inkább a tudóst, mint a középiskolai tanárt hozta.

Angoltanári, illetve osztályfőnöki minőségében eléggé sűrűn sikerült kihoznunk a sodrából. Egy ilyen alkalomnak köszönhettük az irregular verbs, a rendhagyó igék bosszúját. Ami egy külön osztályozási rendszerben történő számonkérést jelentett, egy hiba – kilences, két hiba – ötös, több hiba – hármas szabály szerint. Méghozzá maximalista elvárással: az összest tudni kellett, vagyis az Országh-féle szótár utolsó lapjait be kellett biflázni, határidőre.

Az ultimátum lejártakor – ilyen az én szerencsém – felelnem adatott. A Zengő ABC esete óta felhalmozott tapasztalat, plusz az iskola és tanárunk személye teljesen világossá tették, hogy nem babra megy a játék (lásd Móricka esetét a katolikus iskolával), szóval tanultam, mint akinek az élete múlik rajta. Ettől függetlenül a tét irdatlan súllyal nehezedett gyarló énemre (otthon egyszerű skálán mozgott az iskolai osztályzatok elfogadottsága: tízes – rendben, kilences – hát, nna… , nyolcas – tanulni kellene ám!, hetes és kisebb – ne részletezzük!).

G. GY. kis mosollyal kezdett próbatételemnek. Majd játékosan tallózni kezdett arise, fall, creep és szeszélyes transformer társaik között.

Az osztály szabályszerűen lélegzetvisszafojtva követte a bedobott infinitive-re részemről érkező past-ot és past participle-t.

Adott ponton aztán hibáztam. Halk felhördülés jelezte, hogy innentől minden további kérdés matchball a katedra javára.

Némi hatásszünet után a labdák ismét beindultak, játékosan variált szögekből érkezvén. Rendesen folyt rajtam a víz.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után aztán egyszer csak leállt az ostrom. Megúsztam. Kilencessel.

Mit mondjak... tizenkét iskolaévből azt hiszem, nem véletlen, hogy ez így megmaradt.

G. GY.-t osztályfőnöki minőségében egyszer személyesen is sikerült kihoznom a béketűréséből. Történt, hogy valamelyik tornaórán honvédelmi versenyt rögtönöztek nekünk holmi „felülről érkezett” vendégek. A próbatétel abban állt, hogy gázálarcot adtak ránk, majd ebben a szerelésben kellett begyűjtenünk minél többet a tornaterem padlóján keresztbe állított padok közé bedobált teniszlabdákból.

A Varsói Szerződés illetékesei, élükön Viktor G. Kulikov marsallal nyilván proaktív módon felmérték, milyen eszközökhöz fognak nyúlni az imperialisták közelmúltbeli csúfos vietnami kudarcuk után, és ennek megfelelően igyekeztek felkészíteni minket a legrútabb lehetőségekre.

Fogalmam nincs, mitől és hogyan, de valahogy sikerült az élen végeznem a gázálarcos teniszlabda gyűjtésben, ami azzal a mérhetetlen megtiszteltetéssel járt, hogy szerénységem képviselhette (volna) elvben iskolánkat egy magasabb szintű, talán még életszerűbb akadálymezőn. Amire – mint kiderült – számos osztálytársam vágyott. Én viszont nem. Szerencsére a poszt csereszabatosnak bizonyult és én siettem lemondani bárki erre jelentkező javára. Amit osztályfőnökünk annak rendje és módja szerint tudomásul vett, majd elfogadott.

Csakhogy a Nagy Nap (egy vasárnap) küszöbén kiderült: hirtelen senki sem vágyik már csattanós választ adni a háborús uszítók teniszlabdáira. Iskolánk (osztályunk?) pedig nem engedhette meg magának, hogy (ráadásul magyar iskola/ osztályként) rés legyen erős bástya helyett a béke frontján. Ezért G. Gy. osztályfőnökünk, ráunván a megtiszteltetést egymás közt passzolgató tanulóifjakra, felém fordult és zárszóként kijelentette: “Papp fiam, akkor te mész!”

“Nem megyek!” – mondám, igyekezvén emlékeztetni az egybegyűlteket, hányan tolongtak a helyért és mennyire készségesen átadtam a magamét, még az idők hajnalán.

G. GY. azonban jócskán túljutott már véges türelmének határain, így ellentmondást nem tűrő hangon leszögezte, hogy márpedig én fogok elmenni.

Száz szónak is egy a vége, bérletesként a verseny napján operába mentem, ahol már a szünetben hírnök érkezett, jelezve: beláthatatlan következményekkel kell számolnom engedetlenségem miatt.

Hosszas mérlegelések után ezen következmények késleltetett KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) – felvételemben materializálódtak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mostani perspektívában amolyan ellenállóvá avanzsáltam. Mely állítás természetesen marhaság lenne. Nagyjából egy év múlva szépen engem is felvettek (ezeket a felvételeket nem mi kértük, automatikusan érkeztek az életkorküszöb betöltésekor, folyamodnia csak a „nagy” párttagságért kellett szocialista államunk polgárának), ezzel csatlakoztam többi osztálytársamhoz és büntetett előéletem le volt tudva.

Nem szép ilyet mondani (viszont igaz): számomra a talán kilencedikig húzódó énekórák jelentették az iskolai szorongás egyik stabil forrását. Tanárunk, P. L. szakmájának igazi veteránja volt, robusztus alakja, kopasz feje legfeljebb az „ötvenfelettiség” életkori besorolásához szolgáltatott némi támpontot, de ez akkoriban tényleg ábrázolási tartományunkon kívül esett, hiszen az elsőéves egyetemistákra már mint kriptaszökevényekre gondoltunk (érdekes módon, családunk esetében ez másképp működött: szüleink, nagyszüleink, idősebb rokonaink egyszerűen időnkívüliséget élveztek).

P.L. mindig a pionírkórus újabb tagjainak toborzásával – bár a „kényszersorozás” talán közelebb áll a lényeghez – kezdte a maga részéről a tanévet. Énekelnünk kellett valamit, ha tűrhetően teljesítettünk, sorsunk megpecsételődött: járhattunk a kóruspróbákra, fellépésekre, melyek pontosan akkora vonzerővel bírtak számomra, mint egyszeri üvegesnek a hanyattesés.

Eleinte abban az illúzióban ringattam magam, hogy botfülem kellő elrettentő erővel bír a legkérlelhetetlenebb toborzók távoltartásához is. Aztán énektanárunk kifejtette könyveskálmáni antikrédóját, melyben a boszorkák helyét a botfülűek bitorolták, és ez aggodalommal töltött el. Eszembe juttatta a Maginot-vonalat is, amelyről édesapám már zsenge koromban mesélt.

Kénytelen voltam kitalálni a megbízható stratégiát, majd alkalmazni: kerestem egy alkalomhoz tökéletesen passzoló, tetszetős gyerekdalt, melyről pontosan tudtam, hogy magasságai elérhetetlen bércek számomra, s még a tövükről borzalmas falszettben fogok lehanyatlani. Oszt előadtam. Működött.

Az énekórai feleltetés eljárásilag leginkább az ókori Rómában dívó megtizedelésre hajazott, de merev számintervallum nélkül. Öten-nyolcan kiszólíttattunk a katedra elé. Első próbatételként szolmizálnunk kellett kézjelekkel. Aztán lazább-fogósabb kérdések következtek, amelyekre szerencsés esetben – főleg ha csak általános műveltségünket tették próbára – felelni is tudtunk. Időnként szórakoztató intermezzók is akadtak. Mint például, amikor az éppen aktuális Enescu Fesztivál fellépőiből kellett sorolni néhány nagy nevet.

Már nem emlékszem, kik voltak pontosan akkor, talán Yehudi Menuhin, Radu Lupu, Leonid Kogan, mondtuk azokat, akik beugrottak… Mindenkinél meg kellett említeni, milyen hangszeren játszott, netalán vezényelt, énekelt. Adott pillanatban egyik osztálytársam bemondta: „és Gheorghe Zamfir fuvolázott”. Tétova kuncogás hangzott fel a padokból, P. L. pedig ellentmondást nem tűrő hangon rivallt a felelőre: Azonnal hagyd el az osztálytermet!

Az énekjegyet egyébként két Jolly Jokerrel lehetett emelni egy-egy ponttal: hangverseny-, illetve operabérlettel. Ezek meglétét P. L. saját bevallásunkra elhitte. Legtöbbünknek minimum egyik volt, sokaknak mindkettő, mert a zenét amúgy szerettük, csak az énekórát nem.

Gimnazista létünk meghatározó pillanata volt, amikor osztályfőnököt váltottunk.

F. L. szakát tekintve fizika-kémiatanár volt, erőteljesen avantgárd pedagógiai elvekkel. Például tegeznünk kellett (szöges ellentétben angoltanárnőnkkel – a fantasztikus, szeplőssel – aki viszont magázott minket) és bevezette a szúrópróbaszerű osztályozást. Ez abban állt, hogy az éppen felszólított diáknak be kellett mondania egy jegyet, ahányasra saját becslése szerint tudta az anyagot, amely jegyet F. L. bevezetett a naplóba. Vagy próbára tette az illetőt és ellenőrizte, hányast ér tényleges tudása. Nem emlékszem pontosan, milyen szankció járt a kirívóan hamis bevallásért, de hogy kellő elrettentő erővel bírt, az minimum valószínűsíthető.

Új osztályfőnökünk rengeteget vitt kirándulni, nem kis pedagógusi kurázsival hagyva minket hellyel-közzel nyaktörő várfal-, vagy sziklamászásokba bonyolódni.

Mindannyian betéve tudtuk hadifogságáról szóló történeteit, fagyról, robotról, a szelet kenyér kontra morzsák összeseprési jogának dilemmájáról. Vélhetően valahol ott gyökerezett a mindennemű ételpazarlással szembeni kérlelhetetlen fellépése is.

Aprótermetű, hirtelenharagú ember volt, akinek gerjedő indulatát valós időben követhette bárki, a nyakából a feje tetejének induló vörös elszíneződést követve.

Szünetek idején, az iskolai szabályzatnak megfelelően, a tanulóifjúságnak az udvaron volt a helye. A végrehajtásról a szolgálatos tanár gondoskodott, a mellé rendelt diákokkal. A kisebbek rettegtek F. L.-től, aki az iskolai legenda szerint ugrásból, páros lábbal végrehajtott fenékberúgással terelte ki az osztályok mélyén talált rejtőzködő elemeket, olaszos temperamentummal előadott tirádákkal.

Tantárgyát lelkesen tanította, amit a helyzet függvényében éreztünk magunk is ösztönzőnek (én kevésbé, mindkét szülőm és több rokonom vegyész lévén, szívből utáltam a kémiát), vagy éppen fárasztónak.

„Mesterem!” – szólította a táblához a felelőt, aki igen jól tette, ha a helyzet magaslatán állt, azzal együtt, hogy F. L. mélyrepüléseinket is tudta tökéletes humorral kezelni. Máig emlékszem a polimérekből írt rögtönzésemre, amelynek „felhasználások” pontjához azt írtam: ajtó alá csúsztatjuk, így előzve meg a becsapódást cúg esetén.

A lap aljára írt piros hármas számjegy (lásd osztályzatom) mellé szintén piros, kerek, vigyori fejet kanyarított. Ma úgy neveznénk: smiley.

Öttől nyolcadik osztályig mindezek okán és mindezek ellenére, mondhatni minimális lelkesedést tanúsítottam a közoktatás iránt. Gyökeres változást a kilencedik hozott. A felvételi, egyben a matek-fizika szakosodás masszív frissítést hozott osztályunk összetételébe, paradox módon csomó olyan új emberrel, aki egyáltalán nem volt reál beállítottságú, vagy csak egészen mérsékelten az, nyitott, változatos, szerethető társaságot alkotva (hogy mennyire jól megvoltunk egymással, annak egyik jele az „osztályon belül” köttetett későbbi három házasság, amelyből egyik sem bomlott fel).

Iskolánk vonzerejét és renoméját, amely együttesünket is összehozta, tanári kara alapozta meg, ami nem csak matek és fizika terén ígért kiugró teljesítményt, hanem a magyar, a román és az idegen nyelvekén is.

És akármilyen „átkos” volt is a rendszer (egyre hangsúlyosabban az volt), nem akadt olyan tanárunk, aki lekezelte volna a többiek tárgyát, magától értetődött, hogy a teljes értékű alapműveltség első- és másodfokú egyenletek, deriválás és integrálás, mechanika, termodinamika, optika és elektromosságtan, biológia és földrajz mellett irodalmat, képző- és előadóművészetet is jelent, függetlenül attól, melyik kötődik majd közvetlenül választott pályánkhoz.

„Vicces” kivételt leginkább a műszaki rajz és a technológiainak nevezett tantárgyak csokra jelentett, meg – legfőképpen – a „termelési gyakorlat”, közkeletű nevén „praktika”, aminek tantervünk szintén tetemes időt szentelt a „munka általi munkára nevelés” sokat hangoztatott elvének jegyében. Színtere az Armătura nevű csap- és szerelvénygyár volt, amelyben ciklusonként változó, de egyformán olajos és sajátosan, önzetlenül büdös (lásd nekünk is maradéktalanul átadott szag) alkatrészeket csavargattunk egymásba, annak boldogító tudatában, hogy kivétel nélkül a miénkek (mint egyébként maga a gyár is), magunknak csavargatjuk! Avagy: „la classe operaia va in paradiso”.

Csupán zárójelben: szocialista iparunk ezen fellegvára volt első szerelmi vallomásom színtere is, aminél – valljuk be! – tökéletesebb összhangot a kor követelményeivel elképzelni is nehéz. Zárójel bezárva.

Szubjektív megítélésem szerint kilencedikben feltűnt új tanáraink közül a magyart átvevő T. M. és a fizika félelmetes hírnevű ásza, T. J. bizonyultak talán a legmeghatározóbbaknak.

T. M. első perctől világossá tette számunkra, hogy tapintatosan, de határozottan tesz a konvenciókra, rutinra és megcsontosodott műértelmezésekre. Továbbá beindította az irodalmi kört, amelyen mindannyian villoghattunk saját opusainkkal és mi csaknem mind éltünk is a lehetőséggel.

A résztvevők köre informálisan a Fiatal Alkotók Szövetsége nevet kapta a nem minden hátsó szándék nélküli keresztségben K. A. osztálytársunktól, aki csak rövidített változatát használva, F*SZ Körként emlegette.

Tény viszont, hogy leendő fizikustól a mérnökig és antropológusig, mindenki itt mutatta be meglett serdülőkori alkotásait, szabadverstől balladáig, prózáig. Alulírott a leghálásabb-cinikusabb utat választva, ezek paródiáival jelentkeztem.

A fizika ennél rázósabb témának bizonyult, T. J. világossá tette, hogy tárgyát minden elképzelhető pályán, úgy általában az életben megkerülhetetlennek tekinti (mondjuk, ebben igazat is adok neki), éppen ezért tréfát sem ismer ezzel kapcsolatban. Valamikor tizenegy-tizenkettedikben mindannyiunkat végigkérdezett, minek készülünk, válaszunktól függetlenül leszögezve: ahhoz bizony kell majd nekünk a fizika!

– És te, fiam?

– Állatorvos.

– Állat orvos, vagy állatorvos? Mert ha utóbbi, akkor szükséged lesz a fizikára!

Amúgy remekül tanított, és ha a K. I. matektanárnőnk által szolgáltatott eszköztárat valamelyes biztonsággal használtuk, izzadás ide, ösztönös frász oda, komoly elégtételekben lehetett részünk, akár a fakultatív házi feladatok elvégzése, megoldása révén. Meg nem zúgtunk be feleléskor, évharmadi dolgozatok alkalmából.

Az már sajátos adaléknak számított, hogy némi amatőr bokszolói háttérrel, T. J. a leghatékonyabb kapuőrnek bizonyult a hétvégi iskolai diszkók ideje alatt (ilyenkor az egyik legfelelősségteljesebb megbízatás volt az ablakon kiszűrődő Boney M, ABBA, stb. akkordokra odacsábuló potenciális bajkeverők visszapattintása).

Hogy még tinédzserként, a háború ideje alatt zsidó munkaszolgálatosok elrejtésében segédkezett egyébként tartalékos tiszt édesapjának, azt már csak évek múltán, rádiósként tudtam meg, amikor elhunyt édesapja nevében átvette a Világ Igaza oklevelet a Yad Vashem holokauszt emlékközponttól.

Futólag szóltam már osztályunk színes mivoltáról. Adott pillanattól teljes kolozsvári merítésben mi harminchatan maradtunk az egyetlen magyar tannyelvű, formálisan elméleti iskolai osztály. Ami igazából csak a kilencedikes és a tizenegyedikes felvételi kapcsán tudatosult bennünk, nehezedett ránk.

Egyébként burokban éltünk, az Intézmény elsődleges szerepén túl elválasztott és megvédett a külvilágtól, mikrokozmoszt biztosított, amelyről elvben tudtuk mennyire mikro, de anélkül, hogy valójában átéreztük volna.

Szabadidőnk jelentős részét együtt töltöttük, a vakációkat is beleértve.

Említettem már, hogy osztályfőnökünk, F. L. bevállalós pedagógus volt. A hétvégi kirándulások a business as usual részét képezték, olyanok is elcsábultak, akik családjukban egyáltalán nem szoktak ilyesmihez. Ha a pakli némi vonatozást is feltételezett, éltünk az alkalommal és informális magán-Guinness rekordot állítottunk az egy fülkébe beférő licisták ambíciózus mezőnyében.

Előfordult, hogy egyszerre tegezett és bácsizott osztályfőnökünk egy-egy illusztrisnak számító személyiséget is „biztosított” kirándulásunkra, emlékszem például, milyen jót beszélgettünk Bajor Andorral.

Az első két licis vakáció emlékezetes táborokat hozott, Szolcsván, illetve Sarmizegetusán. A kettő közül azt hiszem, mindannyiunknak a kilencedik utáni szolcsvai sátorozás maradt a non plus ultra. Igazi zarándokhellyé ülepedett tudatunkban, ahová egyetemi éveink alatt, majd gyerekeinkkel is vissza-visszajártunk.

Valljuk be: nem akármilyen ajándék egy osztályfőnöktől diákjainak!

S ha a tanárideált T. M. magyar- és B. V. román-, illetve C. E. angoltanárnőnk, T. J. fizikatanárunk, és K. I. matektanárnőnk testesíti meg számomra, alkalmasint már megmásíthatatlanul, a kilenc-tizenkettedik teljes négy évének „kegyelmi pillanatát” ma is a sátor előtt, a hálózsákban hanyatt fekve bámult szolcsvai csillagos éjszaka dagadó boldogságérzete sűríti magába…