A medve, a szavazat, és ami ebből jön

Édes néném, hát látja, már megint mi van?
De mivel egy medve megcsapott, szokásos választási morgolódásaimat csak így utólag tehetem meg. Elbukott a rezsim, amiről azt gondoltam, hogy kellően egyeduralmi, pöffeszkedő és korrupt, nekem legalábbis nem tetszik, és bár nem volt konkrét javaslatom, hogy kikre váltsuk, az idő eljött hozzánk, és bele sem kellett avatkoznom, megy ez nélkülem is.
Az anyaországban én szavazati joggal nem bírok, ilyenre igényt nem tartok, mondtak többen olyat is, hogy nem volnék magyar, pedig az vagyok, tíz könyvet írtam magyarul...
A megdőlt rezsimre személyes panaszom nincsen, ellenem sem a rendszer egészében, sem pedig annak csinovnyikjai nem cselekedtek, de a magyar kultúra ellen, amelynek mégis csak adeptusa volnék, sok merényletet követtek el. Nem akarok hosszú okfejtésekbe bonyolódni, de Krasznahorkai és TGM erről mindent elmondott, és van még itt egy hosszú névsor, amit Kovács András Ferenccel zárnék: leomlett.
Ahogy Réz Pál mondta volt, a magyar író azért ellenzéki, mert olyan jó kormány, hogy kormánypárti legyen, ritkán van. A kormány dolga nem az, hogy az írók kedvére tegyen, de voltak olyan írók, akiknek az a kormány a kedvére tett, lesznek olyanok is, akiknek majd ez fog. Mindig vannak írók, akik nyalnak, mert az seggit, és az talpát is. A nyalás nem irodalmi kérdés. Hatalmasságok ezt rendszeriny igénylik, és meg is kapják, boldogok tőle, bár ez a GDP-t nem növeli, össztársadalmi haszna kicsiny. Ha már a pénzről van szó, aki ingyen és magától nem tud jó könyvet írni, az pénzért sem. A pénz másra kell, az író is ki kell fizesse az adósságait, és fel kell nevelje a gyerekeit, lehetőleg belvárosi iskolába járatja őket, legyen belőlük valami, ha már a szüleikből nem lett.
A pénz mennyisége ma már legitimálja a pénz megszerzésének módozatait, pénz beszél, kutya ugat, akinek több van, az többet ér, és nem kell megírni jól a könyvet, hiszen a marketing megoldja azt, amit az író nem tud, a számok és a nagy számok, avagy a pénz matematikája.
Nekem is javasolták, édes néném, írjak szakácskönyvet vagy ifjúsági regényt, de én nem. Így lesz a szükségből erény, lusta vagyok, vagy ahogy az egyik barátom nagymamája mondta: ha holnaptól fele annyit eszem, mint eddig, mi lesz? A részeges nagyapám is mondta, én nem akarok kétszer ennyi pénzért háromszor ennyit dógozni. Különben sem tartom én az irodalmat munkának, édes néném, még csak nem is akarok vitatkozni azokkal a szaktársaimmal, akik úgy élik a napjaikat, hogy az üres monitort betölteni betűkkel az valamiféle munka. Hannah Arendt mondja, hogy az elnök rendszerint azt hiszi magáról, hogy a Fehér Házban ő dolgozik...
Erre tartja mifelénk a népi bölcsesség, hogy aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni. A munkában testesül meg a jó erkölcs, de mire megyünk vele? Mire megyünk azzal, ha becsületesek, szerények, előzékenyek és tisztességtudók vagyunk, amikor jönnek azok, akik félre szoktak lökdösni minket a megérdemelt javadalmak osztásakor?
Mi lesz az előző garnitúra által üresen hagyott székekkel? Beleülünk, vagy mennek a tűzre, és veszünk másik kollekciót? Más lesz vajon a mi seggünk? Lesz vajon seggváltás?
Mivel a választ nem tudom, kíváncsi vagyok.
Az elmúlt hónapban sokat öregedtem, Proust mondja, hogy a legkeményebb ellenfél a valóság. A mai világ rákfenéje nem a gonosz és korrupt oligarchák szövevényes társasága, hanem a bürokratikus labirintus banalitása. Mondok egy történetet, édes néném. Kórházban fekszem, a bal karom és a jobb lábam gipszben, keveset tudok mozogni, nehezen és lassan. Az éjjeli szekrényem a bal oldalamon van. Hozzák az ebédet, oda teszi le a hölgy, mire szólnék, elmegy, dolga van. Egy óra múlva jön, rám ripakodik, hogy miért nem ettem? Mutatom, hogy mi van velem, tenné már át a tálcát a másik oldalra, ott nem fekszik senki, de az nem az én szekrényem, meg kell kérdezze, szabad-e? Egy óra múlva kiderül, hogy nem tilos, át is teszi, és elmegy. Fél kézzel nem tudom kibontani a higiénikus csomagolásban tartózkodó élelmiszereket, felülni sem tudok önerőből, nem tudok pénzt adni, mert nem szabad, és nem is érem el a nadrágomat, amelynek a zsebében van egy bankó. Mire mindezt megértem, lejár az ebédidő, és elviszi a tálcát. A valóság, édes néném, ez. Másnap már okosabb vagyok, szólok, hogy másik oldal, bontsa ki, legyen szíves...
És amikor a kilencedik napon kicsomagolják a lábamat a merevítésből, és felülök, majdnem elájulok. Nincs ott senki ápoló, nekik erről nem szól a protokoll, de az összes csonkabonka szobatárs nekem szurkol, sikerül bepisilés nélkül megúszni a diadalt. A valóság, édes néném, ez, hatalmas élmény megint kétlábra állni.
Ezt láttuk a magyarországi választásokon, mutatis mutandis. Az ember feláll, nem pisil és nem szarik be, pedig a világ ijesztő, és hát a fájdalom...
A formális rendszer mindig az élet róvására dolgozik. Vajon kinek? Rámripakodott egy éltes asszonyság két műtőasztal között, hogy mi ez a meztelenkedés, miért nincs pelenkám, miért nem hoztam? Nem tudtam, hogy ez a szabály, válaszoltam, különben is helikopterrel hoztak az erdőből, volt beszállókártyám, de a ruhámat levágták. Aha, maga a medvés ember, mit keresett az erdőben,? Az enyém az erdő, hazudtam, és most már tényleg az enyém. Mindjárt adott rám egy pelenkát, mert az úr a műtőasztalon is úr. Az aneszteziológus mondta, hogy nem olvasta ugyan a könyveimet, de mikor a magyartanárnője meghívta a szerkesztőséget Zilahra, ott volt, és emlékszik rám. El van cseszve ez az inkognitó is. Ha volna most frissen megjelent könyvem, vennék, mint a cukrot – sajnos. A kórteremben sokkal súlyosabb sérültek voltak nálamnál, de a medve-sztori mindent vitt.
Igazhitű ortodox híveket erősítettem hitükben meg, ne féljenek, van isten, én már tudom. Kissé már resteltem magamat.
A fájdalmat nem igazán tudjuk elmesélni, de az éjszaka, amit a perfúzió csöpögése meg a szomszéd kórteremből hallatszó jajgatás mér, nekem Pilinszky verseit juttatta eszembe. Vajon mi az irgalom mértékegysége?
Leteszi a hölgy a kacsát az ágyam alá, tíz centi kell még, hogy elérjem. Egy óra nyújtózkodás, háromszor izzadok le, a két lapockám dolgozik, csikorog a műbőr matrac alattam. Halleluja! Másnap megmosnak, miért nincsen rajtam gatya? Ez így szabályellenes. Rám adnak egyet a lábgipszen keresztül, be is pisilek, mert nem tudom a kacsába illeszteni, gatya nélkül még tudtam. Az ápolónő kiabál, mint egy óvodásra, de olyat káromkodok románul, hogy megszeppen, keresztények vagyunk elvégre, javaslom neki, hogy vágja el azt a kurva vászongatyát ollóval, mióta újrakötözték a lábamat, már nem lehet lehúzni.
Mondom a magyaroknak, hogy így jutunk el a szentjobbtól a balfaszig, mindenki korrekt, őszinte, szabálykövető, higiénikus, de ha enni, pisilni, szarni akarok, magamra vagyok utalva.
A leves meg minden étel sótlan, közben sós vizet csepegtetnek a vénámba. Mindig a protokoll. Közben a dohányosok kióvakodnak a mosdóba cigarettázni, tilos, de én a dohányosokat pártolom, és a vécében nem működik a füstérzékelő, mert az a senkiföldje. Kevesebb képmutatással könnyebb volna minden.
Mióta tudom a fennálló rendszer bukását? Romsics Ignác kérdezte az őszön, hogy miért tartom oly kevésre a magyar polgárságot? Mert az elmúlt tizenöt évben behódolt, és a magyar társadalom az elmúlt évszázadban kis anyagi előnyökért bármire hajlandó volt, és ezután is így lesz, ő a történész, nálamnál erről többet tud. Ez nem baj, azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar társadalom ennek ellenére olykor hajlandó egészségesen felháborodni, utoljára 56-ban volt még ilyen pillanat, most már azt is tudjuk, hogy nem a valós esély motiválja a magyarokat. Ez jó is, meg nem is.
Számításból ilyen fordulatot nem lehet, de a számítás utólag meg fogja enni a fordulatot, hamar ki fog derülni, hogy a nagy pillanat nem váltható azonnal pénzre, ezt láttuk már 90-ben is. A költői kérdés az, hogy tud-e valamit kezdeni a mai magyar társadalom azzal, ami nem váltható azonnal forintra? Ha igen, jöhet az euró, ha nem, akkor marad a rubel. Az új rezsim likviditási kérdései ezek. Nincsenek illúzióim, továbbra sem tudok beleszólni, meg nem is akarok.
Nekünk erdélyi magyaroknak ez a történet sokkal súlyosabb, mint azt látjuk vagy látni szeretnénk. A választási hajcihőben magukat artikuláló magyar emberek és hivatalosan választott vezetőik egy leszakadt magyar kistelepülés értékrendjét mutatják fel. Igen, az erdélyi magyarság választói akarata a legszegényebb, periferikus kistelepülések módján nyilvánult meg.
Nem minden erdélyi magyar ilyen, én sem vagyok, de ha csinálni kell valamit közösen a nemzet ügyében, akkor ez van, választott vezetőink ezt tudják a nemzet asztalánál prezentálni, szerintük ez a haza, a hűség, a morál, az igazság, és a segítő Szűz ezért mindenkit meg fog áldani, jó mulatság volt, férfimunka.
Még mindig azt kérdezem, hogy miként jutottunk el a szentjobbtól a balfaszig?
Mert senki nem tehetett másként, mindenki helyesen és protokoll szerint járt el, az étel a törött kéznél, a kacsa tíz centire, a gatya húgyos, a vécében nincs füstérzékelő, és ha az ember a halál torkában van, legyen nála pelenka, ez a keresztényi minimum, és ne lógjon a töke, mert az ápoló személyzetet ez irritálja.
Az erdélyi magyarok megint a vesztes oldalon, megint becsapva, megint kisemmizve, megint magukra hagyva, megint kimaradnak a nemzet nagy pillanatából, amikor történt valami, vagy történhetett volna, megint Pesten vagyunk kisebbség, akik lemaradtak a vonatról, hogy mennyire volt ez imaginárius vonat, majd elválik.
De ki fogja legközelebb megmondani az erdélyi magyaroknak, hogy menjenek el szavazni az udémérére (RMDSZ), pedig utálják, leginkább a székelyek, azt nem tudom. Magyar Péter nekik liberál, Orbán már nem lesz hatalmon, az udéméré a románokkal együtt lop, alternatíva nincs, mert megszűnt minden erdélyi önszerveződés, magyar kormánypénzeken számolták fel. Érzelmileg és ideológiailag Simion áll a legközelebb az erdélyi magyar patrióta és anti-brüsszel választóhoz, sajnos román, még szerencse, hogy Georgescut be is zárhatnák, de nem fogják. És még van egy rossz hírem, ha megnyeri Putyin a háborút, nem fogja visszaadni Erdélyt.
Az erdélyi magyar politikai közösségnek ebből kell felállni, ha van rá még kedve.
Az ágytálról még nem is beszéltem, egy órába tellett, amíg kivettem magam alól, és egy óra múlva nyitottak ablakot. Nem mind arany, ami fénylik, de minden szar büdös.
A medve bizony nem játék, de a helikopter annál inkább. A magyar tévé megint szép volt, de aztán megnyugodtam, és kikapcsoltam.
4 éves lett a Transtelex!
Négy éve dolgozunk azon, hogy amit a hatalom elhallgatna, mi megírjuk. Nem azt, amit ki lehet tenni a kirakatba, hanem azt, amit el akarnak takarni. Ez a vállalásunk az első pillanattól, ehhez tartjuk magunkat. Maradj velünk, támogass minket!
Támogatás