Ucsityszja, ucsityszja, ucsityszja – Tanulni, tanulni, tanulni (V. I. Lenin). Emlékszilánkok az elemiből

Nem tagadom, a cím talán hülyén hangzik, főleg, mert az orosz szót kevesen értik, meg minek belekeverni a marxizmus klasszikusait (lásd még Marx, Engels, Lenin portréhármasát a hőskorból, amelyet a népi irónia „a borbélyipar fejlődése” címen tisztelt) az ember iskolaéveibe…?

Válaszom egyszerű: a 3-as számú Általános Iskolában, a mentőállomással srévizavi, ez az idézet fogadta a belépőt, szép piros alapon fehérrel, a forrás megjelölésével, de portré nélkül. Egészen pontosan „Învățați, învățați, învățați!” változatban, lévén szó vegyes tannyelvű alma materról, amelyben a második nyelv a nyilvános használat viszonylatában alma volt.

1968 szeptember 15-én vonultunk be ünnepélyesen, virágszirom- vagy konfettiesőben (inkább sziromra emlékszem, de lehet, hogy tévesen, mert mostani fejjel belegondolva, technikailag elég komoly kihívásnak tűnik). Természetesen egyenruhában, ami világoskék-fehér aprókockás inget jelentett, feketébe játszó, nagyon sötétkék nadrággal, zakóval és szép, kerek, ellenzős tányérsapkával, mint a vasutasoknak, meg Vlagyimir Iljicsnek volt. Utóbbinak régebben.

A felszerelést a szocialista kereskedelemben kapható három-négyféle hátitáska egyike egészítette ki, benne a cipzáros tolltartóval, műanyag pálcika-készlettel (ha megfeszítenek sem emlékszem, mire használtuk a pálcikákat, talán számolni), srégen vonalazott írás-, és kockás számtanfüzettel, később persze a könyvekkel.

A tolltartó szabvány elemista túlélőkészletet rejtett: töltőtollat (dugattyús, vagy puha, rugalmas, nyomogatós-vákuumos tartállyal – előbbi volt a drágább), tintát szögletes, csavaros kupakos üvegcsében, radírgumit, HB ceruzát és hegyezőt. Ez utóbbit számtalan változatban lehetett kapni, az enyém kezdetben világoskék, kemény műanyag kutyában lakozott, aki a Kínai Népköztársaságból hajózott át hozzánk, a Nagy Fal védjegyű színesceruzák és számtalan más nélkülözhetetlen iskolai fogyóanyag társaságában. Ami az ebet illeti, neki a hasába volt beépítve a hegyező, a megmunkálni kívánt ceruzát pedig a farka alá kellett beilleszteni. A zsenge korral járó ártatlanság megóvott az indecens képzettársításoktól.

Az órákból nem sokra emlékszem. Ami az Ábécéskönyvből megmaradt, az az u-, ú-ra vonatkozó lecke, melyben építőtelepre iparkodó teherautók dudálták „tu, tú, utat, utat!”.

Olvasni – a nyomtatott betűket – ugyan már iskola előtt tudtam, lelkiismeret-furdalás rohamokat okozva szüleimnek („mi lesz, ha unni fogja az órákat?!”), viszont az írott betűkkel tényleg Garai(y?) Mária tanítónéni mélyítette el az ismeretségemet.

Kicsit később, mikor már a teljes betűkészlet birtokában, húzósabb feladatokat is kaptunk, beütött az első majdnem-krach: középtávú házi feladatként, rögzített határidővel, meg kellett tanulnunk Móra Ferenc Zengő ABC-jét. A távoli határidő semmilyen mozgósító hatást nem gyakorolt rám, a vers gügyének, viszont rettenetesen hosszúnak tűnt, így a feladatot átpasszoltam a Sorsnak, kezdjen vele, amit jónak lát, csak engem lehetőleg hagyjon ki belőle!

Ezer szerencsémre néhány nap múlva apám egy szülő-sorstárstól megtudta, hogy ketyeg az óra és felrendelt az udvarról, helyzetjelentésre. Amelyből azonnal kiderült, hogy homályos emlékeim között körvonalak szintjén ugyan felsejlett holmi aranyalma, bari meg cirmos cica, de a bonyolult összefüggések közöttük már teljesen ködbe vesztek…

Néhány órás kegyetlenül intenzív közös gyakorlás gyümölcseként végre megzörgették a vasfedőt, lezsindelyezték a tetőt és mindezt alfától omegáig kifogástalanul el is tudtam mondani emlékezetből.

Ami a másnapi feleltetésnél oltári mázlinak bizonyult. Ha jól emlékszem, még dicséretet is kaptam, tökéletesen érdemtelenül, hiszen bezúgatott osztálytársaimtól csupán a profi (szerencsés?) apai hírszerzés választott el.

A hosszú versek azóta is védekező reakciót váltanak ki belőlem.

Egy másik, immáron bekövetkezett lebőgés a (talán) hetes szorzótáblához fűződik. Sovány hatosra sikerült felelni belőle, ugyanis lusta voltam rendesen megtanulni. Márpedig egy hatos messze a családi tűréshatár alatt lakozott. Tanítónénink ekkor jelentette ki: „Andráska jó fejű, de jobban hajlik a humán tárgyak, mint a számtan felé”. Ami igazán eufemisztikus megfogalmazása volt lustaságom száraz tényének.

Nem ez volt egyébként a korabeli próbatételeim tanulságaként felvetett egyetlen alternatív pályakép.

Az óvoda, elemi iskola évei alatt rendszeres tehetségkutatás zajlott, minimum zenei készségeinket illetően. Több olyan alkalomra is emlékszem, amikor egy-egy számunkra rejtélyes hátterű illető benyitott termünkbe és mindegyikünkkel külön-külön leülve, nyájas mosollyal lekopogott nekünk ceruzájával valamilyen ütemet, majd megkért, hogy kopogjuk utána.

Bár környezetem megbízhatóan botfülű egyedként tartott számon, a párkák egyik alkalommal unalmukban úgy döntöttek, megtréfálják a rendszert és helyesen kopogtatták vissza velem a hallottakat. Az eredmény nem is maradt el, szüleim rövidesen hivatalos levelet kaptak, melyben az Illetékesek közölték velük: nyitva előttem a zeneiskola kapuja, fontolják meg, mert érdemes!

Máig fel tudom idézni kételkedő-fürkésző tekintetüket, amellyel a váratlan információ vételét követően pásztáztak… Kicsit úgy hatott, mint amikor valaki a rögönként ismerős, rendszeresen kapálgatott pityókaföldje helyén egyik reggel datolyapálmákat talál.

Bár a zeneiskola perspektíváját a magam részéről a leghatározottabban elutasítottam, édesapám úgy döntött, már csak lelkiismerete megnyugtatása végett is ellenőrzi a teszteredményt. Elvitt hát a legelérhetőbb szaktekintélyhez, udvarhelyi származású barátjához, Debreczeni Karcsi bácsihoz, aki akkoriban a Magyar Opera karmestereként szolgálta Euterpét és – természetesen – a dolgozó népet.

Karcsi bácsi minden elképzelhető próbatételnek alávetett, majd némi fontolgatás után (az ember lehetőleg ne legyen tapintatlan gyerekkori barátaival) így összegezte diagnózisát: vigyétek atomfizikusnak!

Szakvéleményét, továbbá az ironikus álszentséggel a nagy Leninnek (tudják, akinek a buzdításával kezdtem történetem) tulajdonított intelmet figyelembe véve, miszerint „elvtársak, ami nem megy, azt ne erőltessük!”, maradtam addigi iskolámban.

A tananyag és lustaságom ütközéséből származó próbatételeket már példáztam. A némi munkával azért megelőzhető rossz jegyek fenyegetése ezzel együtt messze elmaradt egy valóban kiszámíthatatlanul beütő sorscsapásétól: a baljósan zörgő inoxdobozzal benyitó iskolanővér tűszúrásaitól.

A tűktől való zsigeri iszony végigkísérte gyerekkoromat, és az elemiben bizony még elég sok oltás várt ránk.

„Fiți atentă, că ăsta leșină” – figyelmeztette a nővért tanítónénink a második-harmadik alkalom után, kinyújtott karral mutatva rettegéstől összement porhüvelyemre.

Félreértés ne essék: soha életemben nem voltam oltásellenes, mint ahogy laposföldhívő sem, egyszerűen a tűktől irtóztam és viszonyunk ma sem mondható felhőtlennek.

A kisebb-nagyobb sérülések egyébként napirenden voltak, és főleg szünetekben szereztük őket. Az iskola udvarát kezdetben sima, döngölt föld borította, ám valakiben valamikor határozott alakot öltött a meggyőződés, miszerint az aprószemű, éles kavics a tisztaság és esztétikum igazi hordozója. És lőn!

Onnantól a sumázás (fogócskázás) nemcsak könnyebben járt elcsúszásos eséssel, hanem következményeiben is fájdalmasabb lett. Két-három gyerek menetrendszerűen vérző térddel sántikált az osztályba becsengetéskor.

Maliciózusabb szülők szerint napkeleti bölcs volt, aki a mentőállomással átellenbe telepítette iskolánkat.

Bár olyanra azért nem emlékszem, hogy őket kellett volna hívni valamelyikünkhöz. Mármint a mentőket...

Természetesen a tanév legszebb időszakai a vakáció előtti napok voltak. A táblán kézileg naprakészen tartott ó-ió-ció-áció-káció-akáció-vakáció kijelzés várakozással teli ünnepi hangulatot varázsolt a terembe.

A nyári évzárónak intézményi szinten is megadták a módját. Ez szinte obligát módon egy tangóharmonikás szakit is jelentett, akivel az osztály valamilyen metaüzenetű koreográfiát gyakorolt az udvaron, a kornyikálásra hajladozva. Üres kézzel vagy segédeszközzel: színes pántlikákkal, karikákkal, lufikkal. Érdekes kérdés, milyen besorolása lehetett a zenész kádernek, akinek „összeadták a pénzt”, hiszen a szokványos szocialista tulajdonformákból – lásd állami, szövetkezeti, magán kisiparos – és munkakörökből voltaképpen kilógott, ám az intézményes ünnepi szertartásokban pótolhatatlan szerepet töltött be…

Volt aztán egy tényleg egyszeri ünnepi alkalom, amire viszonylag jól emlékszem: pionírrá avatásunk. Mivel a hon akkoriban még nem rendelkezett halmozottan kiskorúakból szervezett légierővel, lásd a nacionál-kommunizmus éveiben létesített Haza Sólymai szervezetet, ez volt nagy B-s Belépőnk a mozgalmi életbe.

„Aki pionír, de boldog már!

Aki pionír, de büszke már!

Dob szavára lép,

A kürtje...” („rézfazék” – de ez a mi későbbi, ironikus változatunk volt, az eredeti szó már nem jut eszembe, a neten sem találom) – énekeltük. Eredetiben így hangzott:

„Am cravata mea, sînt pionier!

Și mă mîndresc cu ea, sînt pionier!

Flutură în vînt, zălog de legămînt,

Întîiul meu cuvînt de pionier” (korabeli helyesírással).

Bár szüleim otthoni beszélgetéseiből amolyan puhított változatban nekem is átjött, körülbelül mit gondolnak a világról, ezen belül rendszerünkről és szervezeteiről, kiskoromban még nyilván vigyáztak, mit mondanak ki előttem. Ez hagyott nekem annyi „mozgásteret”, hogy azért feszítsen a büszkeség újonnan felkötött piros nyakkendőmtől, amihez emblémás csattal záródó világosbarna nadrágszíj és a fehér ing bal ujján világoskék alapon zászlós, lángnyelves felvarró tartozott. Osztályelsőként és „élsportolóként” (akkoriban már vittek síversenyekre), avatásunkat követően annak rendje és módja szerint „demokratikusan” (vagyis a tanítónéni javaslatára, ellenszavazat nélkül) meg is választottak osztagparancsnoknak, azt hiszem, fel sem merült senkiben holmi alternatíva… „Ha megnyerte, hadd vigye!”

Visszatérve az otthoni és a hivatalosan közvetített világkép ütközéseire, súrlódásaira: részben magamtól, részben explicit szülői figyelmeztetésre, elég gyorsan betájoltam magamnak azt a konfliktusmegelőző magatartást, aminek egyik velejárója az akkoriban általánosan jellemző „kétbeszél” (egyet mond az ember otthon, családi körben, mást az iskolában, nyilvánosság előtt) volt.

Amit időnként ösztönösen nem (teljesen) tabu témákra is kiterjesztettem, váratlan eredménnyel.

Ilyen eset volt a családi teszünk-veszünk témájú lecke a csatolt házi feladattal, amelynek elkészítéséhez a tanítónéni amolyan elősegítséget is nyújtott példáival: „anyu főz, mos, mosogat, takarít, apu szerel, segít a matek leckében, visz sportolni” és hasonlók.

No most édesapám becsületére legyen mondva, bár székely kisvárosból származott és gyerekként egyértelműen „hagyományos családmodellt” látott maga körül, a mi családunkban mindig tekintélyes részt vállalt a házimunkákból, ráadásul jól és szívesen főzött, bár azt kétségtelenül ritkábban tette.

Ennek a tényállásnak a rögzítése házi feladatomban nyilván nem járt volna semmilyen szankcióval, hiszen elvben a rendszer maga is hirdette és kívánatosnak tartotta a női egyenlőséget, nem hiába számított sztárnak a traktorista vagy darukezelő lány, hogy Valentyina Tyereskováról ne is beszéljünk, csak „időt adott a társadalomnak az átállásra”. És némileg homályban hagyta, ki porszívózzon, pelenkázzon a traktorista, darukezelő, űrhajós vagy gépészmérnök feleség családjában.

Nos, én nem komplikáltam a magam dolgát, szépen, kényelmesen megmaradtam a tanítónéni példáinak járt útján. Történt azonban, hogy édesapám átolvasta irományomat és – érthető módon – megbántódott. Nem hatotta meg magyarázatom, miszerint ez sima fikció, írásgyakorlat, senki nem várja a köszönőviszonyt a rögvalósággal, ragaszkodott hozzá, hogy a tényekkel összhangban írjam át.

Mivel az első változatot sem tudtam eltüntetni füzetemből (a házi feladatot rendesen, töltőtollal kellett írni, lapokat kitépni pedig szigorúan tilos volt), a tanítónéni előtt magyarázkodásra kényszerültem.

Harmadik osztályig jártam a 3-as számú Általános Iskolába, aztán jött a törés.

Szüleim megtudták, hogy az akkor éppen 11-es Számú Líceumban kísérleti jelleggel már elemiben tanítanak angolt.

Az első évharmadot még a megszokott iskolámban végeztem, de tudtam, hogy elszánt munka folyik (ha nem is Kálmán-napi kihívásokkal) átiratásomért, elvégre egy világnyelv, az egy világnyelv…

Ennek vonzerejét igyekeztek számomra is meggyőző érvekkel felmutatni, nem is állíthatom, hogy sikertelenül. Ezzel együtt az újabb környezetváltástól való idegenkedést leginkább a tanári előterében tartott aranyhörcsögök víziója oldotta, meg az ígéret, hogy (egyik) gondozójuk lehetek. Ami – valljuk be! – nem akármilyen kiváltság.

Maradt viszont a kihívás: egy évharmadnyi angolt kellett bepótolnom, rögzített ütemterv szerint.

Első találkozásom új osztályommal még akkori viszonyok között is egészen egyedire sikeredett.

A terem a földszinten volt, a fiúvécé közelében. Valamiért tanítás alatt érkeztem, ám új osztályom a folyosón felsorakozva „várt”. Vagy inkább vezekelt. Arccal a külső fal felé álltak, magasba emelt karokkal és a szorzótáblát szavalták hangosan. Mint kiderült, ez volt tanítónénink egyik kedvenc kollektív büntetése, amit onnantól kezdve magam is számtalanszor megtapasztaltam.

Az osztálytársakkal szerencsére nem volt gond, gyorsan összeszoktunk. Beleértve azt a kislányt is, aki szűk 13 évvel később a feleségem lett.

Angoltanárnőnket kifejezetten megnyerő jelenségnek találtam.

Rendszeresen ellenőrizte felzárkózásomat, de igényessége valahogy soha nem volt szorongáskeltő számomra. Elvszerűsége időnként szokatlan módon nyilvánult meg. Most is emlékszem egy feleltetésre, amikor a felhagyott szavakat fordításukkal a táblára kellett írnom. Megdicsért és tízest adott, noha az egyik angol szóban betűt vétettem. Amit többen is hangosan jeleztek. Tanárnőnk azonban a padom mellett állva követte mit írok a táblára és határozottan megindokolta osztályzatát: „így írta le magának, ez van a füzetében!”.

Persze vitatható, mennyire jogos érv. Azt hiszem egy „a” helyett írtam „o”-t, vagy fordítva, és úgy gondolhatta, hogy talán az ő írott betűi voltak félreérthetőek…

Ami az aranyhörcsögöket illeti, azt hiszem, nem sok közünk lett végül egymáshoz. Földszinti osztályunkból viszonylag ritkán kalandoztunk az emeletekre. A hörcsögöké, akárcsak a tanári szobáé, igazgatói irodáé az első emelet volt, amelynek a széles lépcsőfeljáróval szemközti falán – amennyire emlékszem – akkoriban még a „kollektív pártvezetés” tagjainak képei lógtak. Továbbá a szocialista éra legrégebbi tablói, gyakran kissé elmosódott, retusált fotókkal, darus, kohós, rakétás háttér előtt, legtöbbször mozgósító idézetekkel. „Ez a nemzedék már a kommunizmusban fog élni és maga építi azt”, vagy valami hasonló, biztosan pontatlanul idézek annyi idő után.

Nem emlékszem különben, konkrétan mikor vázolták számunkra a kommunizmus alapismérveit, arra annál inkább, mennyire meglepett a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elv, a magántulajdonra, vagy inkább annak kiküszöbölésére és az állam eltűnésére vonatkozó részletekkel. Ezek gyerekfejjel is annyira utópisztikus elképzeléseknek tűntek, hogy apámnak is felvetettem megvalósíthatósági dilemmáimat. „Jó, jó, hogy tudjuk, amit tudunk és mondunk, amit kell, de most komolyan…?!”

Tömör-gúnyos válaszát sosem fogom elfelejteni: „Ne foglalkozz ezzel. Majd ők megmondják, hogy most már kommunizmus van, és onnantól az lesz, tudni fogjuk, hogy megérkeztünk”.

Megragadom hát én is az alkalmat, hogy szóljak, mindazoknak, akik az időszakot kommunizmusnak nevezik: még „ők” sem állították soha, hogy megérkeztünk volna. Pedig a valóság kreatív értelmezése nem volt a rendszer gyenge oldala.

Itt most meg is állok, gimnázium, líceum már egy következő történet. Az a korszak, amelynek végén – jobb későn, mint soha! – meglepetés: végre megszerettem az iskolát. Már ez is megér egy misét.