Vida Gábor: A lőtéri kutya esete a nemzeti ünneppel

Édes Néném, az évfordulókkal az a baj, hogy minden esztendőben felkeresnek minket, ha akarjuk, ha nem, és mióta a tízes számrendszer vált az általánossá, gyakrabban is vannak a jelentősek, mint szeretjük, képzelje csak el, ha tucatban számolnánk, akkor minden 12. évben volna csak évfolyamtalálkozónk, és lassabban öregednénk. Az is lehet, hogy nem kellene ilyen akkurátusan számolni az időt. Ha például nem tudnánk, hogy hány év múlt el azóta...

Mert amíg tudod, hány napja nem dohányzol, még mindig dohányos vagy.

Furcsa dolog hát az idő, és a történelem még furább.

Emlékszik még, amikor az iskolában a három román fejedelemség egyesüléséről tanultunk, és az osztályfőnök (Kovách Géza) megkérdezte, mit gondolunk erről, nincs itt valami baj? Az volt a baj, édes Néném, hogy csak két fejedelemség volt román, bár ezt akkor nem volt tanácsos hangosan mondani, mert a történelem hitbéli kérdés, mint az igazság meg a Szent Szűz.

Ezért van az, édes Néném, hogy mióta történelemmel kapcsolatos prózai munkákat írok, mindazt, amit szerény tudásommal nem bírok alátámasztani, azaz dokumentummal, azt részeg nagybácsik és házsártos nagynénik szájába adom, író vagyok, és hatást keltek, más fegyverem nincsen. A minap is lekaptak a tíz körmömről, hogy miként is merészelek bármit szólni, milyen jelentésben használok szavakat és szent fogalmakat, és az egyik kommentáló filozóf ki is oktatott, hogy a kommunizmus nem az, amibe sokmillió kelet-európai beledöglött, és majdnem mi is, hanem az, ami el fog majd jövendeni ránk. Erre mondtam, hogy ha így áll az idők szénája, lóra kapok majd, kacagányt öltök és kardot vonok, íjjász már nehezen leszek, olvasáshoz is szemüveg kell, hát még a célzáshoz, mert ahhoz a célzóvíz már nem elég.

December 1-jével is így állunk, édes Néném, hogy amikor az aradi románok, félvén attól, hogy a baráti szerb hadsereg átkel a Maroson, elfutottak Gyulafehérvárra, mert oda még járt vonat – szerintem gyorsabban, mint manapság –, akkor csináltak egy gyűlést. Ezt mi magyarok is szeretjük, mert ott akkor nem történt semmi, úgymond, mi magunk is mennyit gyűltünk és gyűlünk hiába, innen tudjuk. Végül a szerb hadsereg nem tudott átkelni a Maroson, hideg volt. Akik azt a proklamációt viszont aláírták, többnyire a kommunista börtönökben rohadtak el később, a román emlékezetpolitika már csak ilyen hullámvasút-szerűen üzemel.

Tudjuk, nem az volt a kommunizmus, hanem az, ami még csak jön, Maniu Gyula ezt biza nem tudta, Kun Béla sejtett valamit, csak rosszul nyúlt a dolgokhoz, kolozsvári könyvelő volt, később egy tisztogatás áldozata, ki hitte volna?

Mi erdélyi magyarok pedig akkor is nem tudtunk semmit, meg azóta is azt várjuk, hogy majd a jó pesti urak és elvtársak helyettünk is gondolkoznak,

idejük van, eszük van, pénzük van, áldja meg őket a Segítő Mária, protestánsoknak mondom csak, ez nem a Jézus anyja, ha búcsúkra jár az ember, ezt illik tudni.

És amikor 1918. december 19-én őfelsége Fedinánd király kiadott az egyesülésről egy proklamációt (decret lege), azzal sem a románok, akik győztek, sem mi magyarok, akik szívünk szerint szívunk azóta is, már nem foglalkozunk, de azt azért elomondom, édes Néném, hogy annak a román hadseregnek, amelyik ott parádézott Kolozsváron pár nap múlva, bakancsa sem volt, nemhogy tölténye. Ha türkök lettünk volna, mint az Ata, az a hadsereg nem jöhetett volna be a hegyek koszorúján át, ló is kevés volt, meg abrak, de mi akkor még és már nem voltunk se türkök, sem pedig aták. Persze, utólag ez már a lőtéri kutyát sem érdekli, ahogy azt egy régi jó barátom (Robert C. Castel) szokta mondani azokról a dolgokról, amelyek okafogyottak.

Kédnek elmondom, hogy nem oly régen voltam egy katonai lőtéren, és fotóztam egy kutyát, mert amiről beszélünk, az megtörténhet, amiről viszont hallgatunk, az nem szokott elmúlni sose magától, lőtéri kutya pedig van, saját szememmel láttam, alig is akartam elhinni. Azt sem értem, hogy mire kell a román védelmi miniszternek diploma, ha a gyalogsági ásót tudná kezelni, én azzal is megelégednék.

Így állunk hát, édes Néném december 1-jével, legalább munkaszünet, és hiába mondom a kollegáimnak, hogy tessék ilyenkor dolgozni, szorgalmasak ugyan, de a román nemzeti ünnepet nem engedik el. Sajnálom, hogy háború van megint, a fene se gondolta, hogy az én életemben lesz ilyen. Magyar vagyok, most sem attól félek, hogy majd a vesztes oldalon találom magamat, legyen az katonai, politikai, gazdasági, érzelmi vagy bármilyen, ezekhez bölcs vezéreink az utóbbi századokban hozzászoktattak, tanulékony nép a magyar, kivált az erdélyi.

Arra viszont a magam csendes módján kíváncsi vagyok, édes Néném, hogy a következő vereség vagy összeomlás után főembereink hogyan mesélik el, hogy tulajdonképpen győztünk. Hogy nem is történt semmi baj, vagy ha mégis, nem volt az olyan rossz, nézzük inkább a nyereséget, ami szűkös ugyan, de azért jár nekünk. Aki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli.

Én hiszek a győzelemben, édes Néném, igaz szívemmel hiszek.

Ám engem valójában az átállás lélektana érdekel. Nem a katonai, mert az egyszerű; nem a politikai, mert az mindig aljas; nem is az érzelmi, mert az többnyire zavaros. Engem a stilisztikai átállás érdekel. Emlékszik még a három román fejedelemség egyesülésére? Az egy stilisztikai probléma volt, mert csak egy számnév a differencia. El is vihették volna a történelemtanárt, de nem vitték. Sokkal később egy könyvbemutatón egy székely bácsi megkérdezte: igaz, hogy ha letelik a 100 év, lejár a trianoni szerződés? Mondtam neki, hogy az már nincs érvényben, azt is elmondtam, hogy miért. Hát ezt nekünk nem mondták, nyugtázta a dolgot a bácsi.

Látja, édes Néném, mekkora dolog a stilisztika? És letelt a száz év, és nem történt semmi, a gonoszok elébe mentek már 1939-ben, hogy ne járhasson le, hát így legyen az ember joviális székely, így várja vissza Fehérlófiát. Mindenki megöregszik, még én is. Egyházfenntartási járulékot kellene fizetni, mert akkor falun, itt van ingyen sírhely, végül is a panteonizáció mindenkit izgat, és a napok gonoszok, mint a futball.

Csak az átállás ne nyugtalanítana! Nem késsük le vajon a pillanatot?

Tudja, van a magyar történelemben egy piros vonal: késő. De mivel én egy kicsit román is vagyok, nem félek, valamelyik részem csak odatalál majd a húsos fazékhoz, Egyiptomban sose jártam, bár az egy másik Egyiptom volt.

Hát azt mondom, édes Néném, ünnepeljék a románok nyugodtan december 1-jét, bár a magyarok szerint nem történt akkor semmi, és mennyivel jobb volna augusztus 23., hiszen akkor lehetne miccsezni kint a zöldben, és a vineta meg a zakuszka, amit úgyis el kell tenni, most viszont böjt van, de ha nektek ez kell, jó ortodoxok, ám legyen, minket ez ne nyugtalanítson.

Én június 4-én sem szoktam gyászolni, mert akkor nyár van, és általában jön a Könyvhét, és bár törvénybe iktatták a román honatyák, hogy június 4-e legyen ünnep, de nem lett. A lőtéri kutyát sem érdekli, nota bene, falun még ki se prédikálták, a nemzeti ingerküszöb magas ebben, és nem fogom megnézni a katonai parádét, ahogy március 15-én sem szoktam a tisztavatást, sem pedig a szentbeszédet.

Ünnepre pedig szükség van, katonára még inkább volna, vis pacem para bellum, mondta egy francia tábornok a lőtéren, ahol a kutya volt fotózva, és amikor a vezénylő tábornok fiatalabb nálamnál, azt jelenti, megöregedtem, de ha az ember tud franciául, azt egy tábornok értékeli.

Az átállással így állunk, édes Néném, és még az is érdekel, ha már a jövőt firtatjuk e stilisztikai gyakorlat közben, hogy ha nem sikerül, majd ki lesz a hibás érte? Magyarul a válasz mindig úgy hangzott még, hogy: én nem.

Ürítem hát poharamat a lőtéri kutyák egészségére!