2024. január 5. – 17:37
Svédország leghíresebb útvonala a Svéd Lappföldön tekergő Kungsleden (magyarul a Királyok útja). Úgy tartják, ezen a tájon található Európa utolsó igazi vadonja, és ez egyáltalán nem túlzás. A 470 kilométeres útvonal erdőkben, hegyen, völgyön kanyarog, aki a komplett táv teljesítésére vállalkozik, az élvezheti Európa legliberálisabb vadkemping-szabályozását, csónakázhat, láthat rénszarvascsordákat, és ha mázlija van, még a sarki fényt is – írja vendégszerzőnk, Fördős Péter túrázó-utazó, aki természetesen bejárta a svédek kéktúrájának is nevezett utat. Első rész.
2022 nyarának végén vágytam egy kis kalandra, és kinéztem a híres Kungsleden túraútvonal első, Hemavan és Ammarnäs között futó, 79 kilométeres szakaszát. Akkor még nem gondoltam, hogy egy évvel később visszatérek, és a maradék részt is lenyomom egyben.
Az időpont kiválasztásával kapcsolatban túl sok lehetőségem nem volt, ugyanis az ilyen északi túrákon csak az arrafelé igen rövidke nyári szezon jöhet szóba. Az extrémebb arcoknak a havas túrázás is opció, de az szerintem egy másik műfaj. Klasszikusan június végétől szeptember közepéig tart a hivatalosnak mondható Kungsleden szezon, de a szeptember már inkább amolyan utószezon, érezhetően kevesebb túrázóval.
Júliusban számolni kell azzal, hogy a nap nem nagyon megy le: huszadika környékéig egyáltalán, de még augusztus elején is hajnali 3-as napfelkeltére kell számítani. Augusztus végén már a számunkra ismerősebb nyári menetrend áll be reggel 5-ös napfelkeltével és este fél 9 körüli naplementével. Egészen augusztus közepéig-végéig tart viszont a szúnyogszezon, aki ilyenkor vállalkozik a túrára, mindenképp vigyen magával szúnyog spray-t és akár szúnyoghálós túrasapkát. Az augusztus vége, szeptember eleje csapadékosabb és hidegebb, viszont eltűnnek a szúnyogok. Én ezt az idősávot választottam.
Vonatozás Túraföldére
Az utazásom Stockholmban kezdődött, ahonnan rögtön két lehetőség is van a messzi északra eljutni: az elsőre rögtön kézenfekvőnek tűnő vonatozás mellett utazhatunk kisrepülővel is. Bár mind a két opció kalandosnak tűnt, én végül a vonat mellett döntöttem. A Wish-ről rendelt Hogwarts Express késő este indult, úgyhogy előtte még volt lehetőségem felfedezni Stockholm olyan kulturális szempontból megkerülhetetlen nevezetességeit, mint a kebabos pizzát.
A vonatút egyébként elég jó élmény: bár nem kell szupergyorsan közlekedő high-tech dolgokra gondolni, azért az egész ottani vonatozásnak van valami svédesen precíz és kifinomult érzete. Arról nem is beszélve, hogy már a peronon elkezdi az ember érezni, hogy itt most el fogjuk hagyni a muglik világát. A „normális” emberek aránya csökkenni kezd és sokasodnak az északi járatra hatalmas hátizsákokkal várakozók. Mivel a svédek (legalábbis a túrázó svédek) tapasztalataim szerint meglehetősen közvetlen arcok, és mivel már általános iskolában megtanulnak angolul, elég könnyű spontán haverkodásba kezdeni.
Így kiderül, hogy utaznak ott olyanok, akik csak egy háromnapos túrára vonatoznak fel, vannak, akik a Kungsledent tervezik végigjárni, és akadnak olyanok is, akik a Sarek nemzeti parkban terveznek tökegyedül eltölteni néhány hetet. A hálókocsiban némi cseverészés után kis közösségi munka kezdődik, amikor is elkezdjük kinyitogatni az ágyakat: senki nem akar túl sokáig ébren lenni, mert reggel 6-kor már átszállunk egy buszra, és mindenki tudja, hogy egy hosszú túrát csak kipihenten érdemes elkezdeni.
A szürreális hangokkal és enyhe zötykölődéssel teli éjszaka után a Stockholmtól kb. 650 kilométerre északra fekvő Umeå városában szállok át buszra, ahonnan 350 kilométert haladok északkeleti irányba, egészen az apró Hemavanig. Itt már úgy érzem magam, mintha tulajdonképpen nem is a svédek lakta Svédországban lennék: ez a Túraföld, aminek fővárosa Abisko, lakói pedig a túrázók.
Nagyítható térkép a túraútvonalról:
Ebben a kissé szürreális, világvégi kis faluban kezd kialakulni az az érzésem a svéd Lappföldről, ami aztán végigkísér egészen Abiskóig. Hogy lényegében a vadon közepén járok, és valójában milyen baromi messze vagyok az általam ismert civilizációtól, ám azok a minimális szinten felbukkanó infrastruktúra-töredékek, amiket a svédek kiépítettek a semmi közepén mégis milyen mérhetetlenül civilizáltak.
Másnap reggel már lóg az eső lába, és úgy tűnik, hogy az időjárás-előrejelzésnek igaza lesz. Bár későbbi tapasztalataim szerint ezen a környéken az időjárás olyan kiszámíthatatlan, hogy precízen előrejelezni szinte lehetetlen, de ezúttal a napokon át tartó esőzést történetesen jól eltalálták. Pár száz métert haladok csupán Hemavan főútján, majd amikor befordulok jobbra a túra kezdetét (vagy az északról jövőknek a végét) jelző fakapun, már szemerkél.
Az innen nagyjából egy kilométerre lévő esőbeállót máris rendeltetésszerűen használom, amikor megállok benne felpattintani a hátizsákom esőhuzatát. Szemerkélő esőben haladok az erdős-mezős és meglehetősen sáros terepen, szinte néhány percenként átkelve egy kisebb-nagyobb patakon. A környék télen népszerű terep a síelőknek, így nem csoda, hogy az egyik magaslat tetejére felkapaszkodva egy sífelvonót találok.
Itt már olyan szinten szakad az eső, hogy jobbnak találom behúzódni a felvonó épülete alá, ahol nagyjából egy órát várakozom, mire az eső minimális szinten enyhülni kezd. Mindezt csak azért, hogy pár kilométernyi túrázás után ismét rázendítsen. Nem baj, még a túra elején vagyunk, tart még a lelkesedés, arról nem is beszélve, hogy a Kungsleden szerintem egyik legszebb völgyében haladok már most. Ráadásul még új a táj számomra, így annak a látványa egészen sokkolóan hat.
Civilizációnak szinte semmi nyoma
Rögtön érthetővé válik, hogy miért emlegetik ezt a környéket Európa utolsó megmaradt vadonjaként. Ez nem a Kéktúra, itt nagyon-nagyon sokat tudsz úgy gyalogolni, hogy ne láss házakat, autókat vagy akár embereket. A természetnek ez a fajta közelsége elsőre egészen szédítő élmény. Minden nagyon zöld, és szinte harapni lehet a frissességet.
A napi terv az, hogy az első menedékházba épp csak bepillantok körülnézni, sátorhelyet pedig csak olyan 25-30 kilométer után kezdek el keresgélni. Az eső viszont egyre csak durvul, a Viterskalet hegyi menedékházban pedig jó hangulat alakul ki, mert nem én vagyok az egyetlen, aki szeretne kicsit megszáradni ott. Úgyhogy végül maradok.
Itt érdemes egy-két szót ejteni a Svéd Turisztikai Szövetség (Svenska Turistföreningen, STF) által üzemeltetett hegyi kunyhókról és menedékházakról. Az STF a Kungsleden mentén többféle típusú menedékházat is üzemeltet. Vannak apró kis faházak, amikben épp csak pár pad, egy asztal és egy fatüzelésű kályha van. Ezek nyitott ajtóval várják a pihenni vágyó, vagy mondjuk télen bajba került túrázókat és síelőket. Egy ilyen kis faház is ad némi biztonságérzetet, sokan szeretnek ezek körül sátrazni.
Vannak aztán olyan nagyobb faházak, amikben ágyak is találhatóak, illetve olyanok, amikben az ágyak mellett még egy egyszerű konyha is meghúzódik, gázpalackokra kötött főzőlapokkal. Ezek a házak a nyár elejétől szeptember közepéig lakottak, azaz él ott egy hegyi remete, vagy idős házaspár, akik többnyire egy apró boltocskát is üzemeltetnek az épület területén. Lehet vásárolni egy kis extra élelmet, például csokikat, konzervkajákat. Ezekben a házakban fizetni kell a szállásért, benti alvás esetében egy nem túl magas, kinti sátrazás esetében pedig egészen jelképes összeget.
A házakban áram és vezetékes víz nincs. Esténként gyertyával lehet világítani, a gázpalackok segítségével főzünk, vizet pedig mindig egy közeli tóból vagy patakból kell hordani. A szép az egészben, hogy senkinek nem kell senkit cseszegetni azért, hogy hozzon vizet, mosogasson el, vagy hogy ágyazzon be. Az egész teljesen közösségi alapon működik, végül mindig minden feladatra lesz önkéntes jelentkező.
Ettől függetlenül a sátor nélkülözhetetlen kelléke a Kungsledenen túrázásnak. Egyrészt ezen a környéken gyakorlatilag bárhol legálisan lehet vadkempingezni, amit nagy kár lenne kihagyni, másrészt a menedékházak kapacitása is véges. Arról nem is beszélve, hogy van egy hosszú szakasz, ahol nincsenek is házikók egyáltalán, de erről majd később.
A Kungsledenen az erdős területek és a nagy, nyitott fennsíkok váltakoznak, de inkább az utóbbiak jellemzőek. Még az erdőkben is fel-felbukkan néha egy sátrazásra alkalmas hely, a nyitottabb placcokon pedig szinte hemzsegnek az ilyenek. Ennek a vadromantikának azért van a maga módján egy kissé szürreális hangulata. Bár több helyi is azt mondja, hogy „az erdők hemzsegnek a medvéktől”, viszont ezek a macik elvileg borzasztóan félnek az embertől, és már nagyon messziről is megérzik a szagunkat. Így a találkozás esélye több tapasztalt helyi túrázó szerint is gyakorlatilag nulla.
Száz százalék viszont, hogy rénszarvasokat tömegével lát az, aki végigtúrázza a Kungsledent. Bambán, nagy csordákban legelésznek, és meglehetősen közel lehet jutni hozzájuk, aztán riadtan elszaladnak, amikor már fenyegetőnek érzik a közelséget.
De vissza a Viterskalet menedékházhoz. Beszélgetünk a házikóban pár órát, a ruhák épp megszáradnak a kályha melegétől mire a nap kisüt, viszont akkor már túl késő nekiindulni. Így maradok annál a lehetőségnél, hogy felverem a sátram a házikóhoz közel, és ott alszom.
Szarvasok a misztikus ködben
Másnap szerencsére száraz reggelre ébredek, és már nagyon korán nekivágok a túrának, mert izgat az előttem elterülő hatalmas völgy: a két 1700 méter magas hegy között futó Syterskalet. Ez a völgy ennek a szakasznak a védjegye és elsőszámú Instagram-látványossága. Amiből az égvilágon semmit sem látok, mert a hegyek és az egész völgy gyakorlatilag áthatolhatatlan ködbe burkolózik. Innentől a szürreális csend, a különféle felhőalakzatok, majd a tejköd és az abból hirtelen előbukkanó szarvasok jellemzik a túra hangulatát.
Később a nap kisüt, így szerencsére messzebb is el lehet látni. A mélysötét zöld különféle árnyalataiban pompázó tájon látszólag indokolatlan helyeken felbukkanó tavak és újabb szarvascsordák között haladt a túra. Aztán viszonylag hirtelen rövidnadrágos, napsütéses időre váltunk, amit hűvös széllel kombinált nyári zápor vált fel. Erre mondják, hogy Svédországban egyetlen nap alatt meg lehet tapasztalni az összes évszakot.
A második napra végül egy több mint 30 kilométeres túra jut. Az utolsó, sáros erdei szakaszok már kissé az agyamra mennek, de ekkor még persze fogalmam sincs arról, hogy később mennyit fogok majd szívni az esőben és a latyakban. Most a fárasztó nap után egy kellemes élményben van részem: a túra végén egy olyan STF házikó fogad, amihez egy tóparti szauna is tartozik. Így az esti program nem is kérdéses: szaunázás, fürdés a jéghideg tóban és vacsorafőzés gázpalackon.
A következő pár napot a szép lassan szokásossá váló jelenségek (rénszarvasok, tavak, záporok és szép táj) meditatív, lelassult ismétlődése jellemzi. Egészen addig, amíg meg nem érkezem a 79 kilométeres első etap végpontjához, az Ammarnäs nevű kis településhez. Itt még egy rénszarvasburgert áruló étterem és egy kis bolt is van, szóval fel lehet töltekezni energiával és kajával, aztán jöhet a Kungsleden legjava. Én viszont csak napra pontosan egy évvel később térek vissza erre a helyre, hogy innen folytassam a kalandot.
A cikk 2. része ide kattintva olvasható.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További hasonló túrák a Szépkilátáson:
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
