Hazatérő milliók

Bevallom őszintén, első olvasatra majdnem reflexből kezdtem fanyalogni az RMDSZ által is támogatott a „Diaszpóra itthon fektet be” programon. Romániában ugyanis az ember lassan Pavlov kutyájává válik: ha meghallja azt a szót, hogy támogatás, automatikusan elkezd azon gondolkodni, vajon ki fog ebből ügyesen meggazdagodni. Annyi pályázati csodát, stratégiai fejlesztést és gazdaságélénkítő projektet láttunk már az elmúlt húsz évben, hogy a társadalmi bizalom mára nagyjából olyan szintre süllyedt, hogy az ember lassan akkor is gyanakodni kezd, amikor az állam segíteni akar.

Pedig a helyzet ennél árnyaltabb.

A program ugyanis nem egyszerű pénzosztásról szól. Nem arról van szó, hogy valaki hazajön Olaszországból vagy Németországból, alapít egy céget, aztán az állam hozzávág 200 ezer eurót egy mosollyal és egy RMDSZ-es sajtótájékoztatóval. A konstrukció ennél jóval komolyabb. A pályázónak beruházási hitelt kell felvennie a Beruházási és Fejlesztési Banktól, saját önrésszel kell rendelkeznie, hitelképesnek kell lennie, és csak a beruházás megvalósítása után vállalja át az állam az összeg legfeljebb 60 százalékát, maximum 200 ezer euróig.

Ez azért már nem ugyanaz a kategória, mint amikor valaki pályázati pénzből vesz három laptopot, két ergonomikus széket és egy Inkubátor Központ feliratú táblát.

A program mögött ráadásul van bizonyos gazdasági logika is. Tánczos Barna arról beszélt, hogy a kezdeményezés hozzájárulhat a hazatelepülés ösztönzéséhez, a feldolgozóipar erősítéséhez, a foglalkoztatottság növeléséhez és a kevésbé fejlett térségek gazdasági felzárkóztatásához. És őszintén szólva ebben van igazság. Románia valóban túl sok alapanyagot exportál és túl kevés hozzáadott értéket termel, így valóban szükség lenne olyan vállalkozásokra, amelyek nemcsak kereskednek, hanem gyártanak, feldolgoznak, termelnek és munkahelyeket hoznak létre.

Azzal viszont már kevésbé tudok azonosulni, amikor a külföldön megszerzett tapasztalatot valami félig-meddig misztikus fölényként kezdjük emlegetni az itthon maradottakkal szemben. Mintha Romániában az ember automatikusan szakmai vegetációba kerülne, amint átlépi a határt hazafelé.

Azért álljunk meg egy pillanatra.

2026-ban élünk. Van internet, online kurzusok, szakmai képzések, oktatóvideók, nemzetközi konferenciák, digitális platformok és olyan mennyiségű tudás érhető el néhány kattintással, amiről húsz évvel ezelőtt még csak álmodni sem lehetett. Ma már nem kell feltétlenül Londonba költözni ahhoz, hogy valaki megtanuljon modern marketinget, automatizálást, logisztikát, vállalatirányítást vagy akár új gyártási technológiákat. Aki akar tanulni, az ma gyakorlatilag bárhonnan tud tanulni. A határ sokszor tényleg csak a saját kíváncsiság és kitartás.

Ettől még persze a külföldi tapasztalat érték lehet. Más munkakultúra, más üzleti környezet, kapcsolatok, nyelvtudás, tőke. Ezek valós előnyök, csak közben hajlamosak vagyunk úgy beszélni az itthon maradottakról, mintha ők kizárólag a túléléshez értenének, fejlődni pedig csak Nyugat-Európában lehetne.

Pedig az itthon maradt vállalkozók jelentős része is folyamatosan alkalmazkodott, tanult, fejlődött és modernizálódott, sőt, sokszor jóval nehezebb körülmények között tette ezt, mint egy stabilabb nyugati gazdasági környezetben működő ember. Romániában ugyanis vállalkozni időnként nem egyszerű gazdasági tevékenység, hanem túlélőtúra adminisztrációval, adóváltozásokkal és idegrendszeri mellékhatásokkal.

És itt kezdődik az a rész, ahol bennem megszólal a kelet-európai kisördög.

Mert miközben az állam most komoly támogatási konstrukcióval próbálja hazacsábítani a külföldön dolgozó román állampolgárokat, addig ott vannak azok a vállalkozók is, akik az elmúlt tíz-tizenöt évben nem mentek sehova, akik itt maradtak. Akik végigcsinálták az összes adóemelést, túlélték a bürokráciát, fizették az alkalmazottakat, adókat, áfát, nézték az energiaárak őrületét és próbálták működtetni a cégeiket egy olyan országban, ahol az állam néha úgy változtat szabályokat, mint unatkozó gyerek a Playstation-beállításokat.

Ők most joggal kérdezhetik: velünk mi lesz?

Mert az elmúlt hónapokban inkább megszorításokról hallottunk. Nőtt az osztalékadó, minden irányból költségvetési hiányról beszéltek, az állam pedig folyamatosan újabb terheket rakott a már működő vállalkozások nyakába. Most viszont hirtelen mégis előkerül 100 millió euró egy speciális programra. Ilyenkor azért az ember óhatatlanul elgondolkodik azon, hogy vajon a román állam szemében miért tűnik mindig vonzóbbnak az új vállalkozás, mint az, amelyik már bizonyított és évek óta működik.

Persze, lehet erre azt mondani, hogy a külföldön megszerzett kapcsolati tőkét és pénzügyi hátteret érdemes hazacsábítani. És ez igaz is. Csak közben nehéz nem észrevenni azt az erkölcsi furcsaságot, hogy miközben az egyik vállalkozó évek óta próbál túlélni minden gazdasági vihart itthon, addig a másik egy komoly támogatási konstrukcióval térhet vissza ugyanabba a rendszerbe.

És persze ott van a másik kérdés is: kik fognak valóban hozzájutni ehhez a finanszírozáshoz?

Mert hiába van szó hitelről, önerőről és banki szűrésről, Romániában az emberek már megtanulták, hogy a támogatási rendszerek körül mindig kialakul egy külön világ. Tanácsadók, pályázatírók, ügyeskedők, kapcsolatok, információs előnyök és azok a furcsa vállalkozások, amelyek valahogy mindig pontosan tudják, melyik ajtón kell kopogtatni.

Nem állítom, hogy ez a program eleve kudarcra van ítélve. Sőt, lehetnek belőle valóban hasznos beruházások is. Lehetnek olyan emberek, akik tényleg hazajönnek dolgozni, termelni és hosszú távon építkezni. Csak ebben az országban már túl sok projekt működött addig, amíg kötelező volt működnie, majd utána eltűnt csendben a süllyesztőben.

Éppen ezért én ma már nem a bejelentéseknek hiszek, hanem annak, amit öt év múlva látni fogunk. Annak, hogy ezekből a támogatott vállalkozásokból hány marad valóban talpon, hány fog ténylegesen termelni, és hány lesz olyan, amely nem támogatásból, hanem piacból akar megélni.

Mert vállalkozást indítani támogatással sokan tudnak, vállalkozást életben tartani viszont Romániában továbbra is külön sportág.