Belebukhat Putyin a háborúba: Ukrajnával harcol a diktátor, de valójában az orosz társadalomtól fél

Nemcsak nemzetközi politikai indítékai vannak a kirobbantott háborúnak, magyarázta Cosmin Popa történész, aki úgy értékelte, Putyin gyors és sikeres háborúra számított, de minden jel szerint teljesen más lesz belőle: Ukrajna inváziójával bekövetkezett egy új időszámítás, a második világháborút követő békés évtizedeknek vége, Oroszország ezzel a lépéssel olyan globális változásokat idézett elő, amelyek teljesen megváltoztatják a következő évtizedek geopolitikáját.

Cosmin Popa történész, a Román Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézetének kutatója, a Szovjetunió és az európai kommunizmus történetére szakosodott, több mint 80 tanulmánya jelent meg különböző tudományos folyóiratokban. Bukarestben és Moszkvában tanult, és a Bukaresti Egyetemen doktorált. Fontosabb munkái: A birodalom születése (2002), Oroszország a birodalmi kísértés és a stratégiai szövetség között (2012), Ceaușescu kultúremberei (2018).

Hogyan jellemezné Ukrajna és Oroszország kapcsolatát a posztszovjet periódusban?

Egy nagyon bonyolult kapcsolatról van szó, amelynek komplexitása a két ország összefonódó történelmének köszönhető. Ukrajnának mindig speciális státusza volt nemcsak a Szovjetunión, hanem Oroszországon belül is. Az elmúlt száz évben nagyjából két komoly politikai és kulturális közösség helyezkedett szembe egymással Ukrajnában: az egyik a ruszofil, ortodox vonulat, a másik pedig az Európához vonzódó görögkatolikus, nyugati keresztény csoportosulás. A pár napja kitört háborúnak azonban sikerült ezt a hagyományosan egymással szembenálló csoportosulást most egyetlen, összetartó erővé kovácsolnia. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy egy nemzeti genezis kiteljesedésének vagyunk a tanúi: az ukrán nemzetépítésnek hangsúlyos szerepe volt az elmúlt évek belpolitikájában is, éppen a ruszofil vonulat visszaszorításának érdekében. A háború drámai napjai alatt ez a két véglet, amely eddig folyamatos harcban állt egymással, most összefogott az egységes Ukrajna érdekében.

Moszkva egyébként – bármelyik tagállamról is volna szó – mindig arra törekedett, hogy az ő politikai, történelmi, kulturális befolyása maximális legyen. Egyfajta etnikai beprogramozást hajtottak végre, amely által a lakosság egy része nyelvileg és érzelmileg Oroszországhoz tartozónak érezte és vallotta magát. Ezáltal akkor is ellenőrzés és befolyás alatt lehetett tartani a volt szovjet tagállamokat, amikor ezek már úgymond ’önálló életet’ éltek. Ukrajna esetében is hasonló a helyzet, és a két ország kapcsolata annak függvényében változott, hogy az említett két csoportosulás közül épp melyiknek sikerült megszereznie a hatalmat. Mert ha például Leonyid Kucsma átmeneti periódusnak tekinthető elnökségét figyeljük meg, amikor Ukrajna volt szovjet tagállamból kvázi önálló országgá vált, már akkor is volt egyfajta feszültség a két állam között. Aztán ezek a súrlódások hol erősebbek voltak, hol alábbhagytak, de teljesen nem szűntek meg egyszer sem. Az orosz hadiflottának a Fekete-tengeri jelenléte, a Krím-félsziget státusza mind feszültséget generáló tényezők voltak. Ehhez járultak hozzá azok az etnikai feszültségek, amelyek a ruszofil csoportosulások nyomására alakultak ki. Viktor Andrijovics Juscsenko mandátuma alatt kezdődött el a nyílt konfliktusok korszaka, amely a köztudatban az orosz-ukrán gázháborúként ismert. Mert hiába van Oroszországnak nagy mennyiségű gáza, a tranzitútvonalak főleg Ukrajna és Fehéroroszország területén haladnak nyugati irányba, és kevés az alternatív útvonal. Ezek egy része Törökországon, illetve a balkáni államokon keresztül vezet Európába. Emiatt Oroszország kiszolgáltatott szállítópartnereinek, de ugyanígy Ukrajnának is elengedhetetlen bevételt jelentenek a szállításból származó díjak.

Az ukrán narancsos forradalom után az országban a nyugatbarát Viktor Juscsenko és Julija Timosenko vezette pártok vették át a hatalmat, a helyzetre pedig Moszkva úgy reagált, hogy elkezdte megemelni az ukránoknak szállított földgáz árát, amit addig a piaci ár alatt adott el. Már ekkor kiderült, hogy Oroszország nemcsak profitszerzésre, hanem politikai befolyásolásra is felhasználja energiatartalékait.

Politikai szempontból a két állam, Ukrajna és Oroszország már régóta egymásnak feszült, azonban lakossági szinten, vagy kulturális tekintetben nem ez volt a helyzet. Az orosz propaganda által évtizedek óta hirdetett két nép közötti testvériség sokakat abba a tévhitbe ringatott, hogy ez a szoros együvé tartozás megingathatatlan. A Krím félsziget elfoglalása volt az a pillanat, amikor sokaknak kezdett megbicsaklani az Oroszországba vetett hite.

Putyin terjeszkedési politikájának nem ez az első próbálkozása. 2008-ban Dél-Oszétia volt terítéken, Belarusz fokozatosan gyakorlatilag orosz protektorátussá vált, nemrég pedig Kazahsztánban verték le orosz közreműködéssel a demonstrálókat. Mondhatnánk azt is, hogy most egyszerűen épp Ukrajna került sorra?

Sosincs csak egyetlen ok. Az előbb felvázolt helyzetképhez hozzájárul Putyin, vagy ha úgy tetszik, a hagyományos orosz imperializmus csillapíthatatlan étvágya. Mint minden óriásbirodalom, Oroszország is folyamatosan a megtörhetetlen erőt próbálja sugározni befelé, saját állampolgárai felé, de kifelé is. Ennek az imázsnak egyik fontos kelléke a háború, a harci helyzetek, konfliktusok kirobbantása majd „sikeres kezelése”. A Putyin-rezsim pedig mindent megtesz, hogy ennek a hatalmi logikának a mentén próbálja a következő éveket is konszolidálni. Annak ellenére azonban, hogy az egység, az erő, a hatalom benyomását próbálja erősíteni az orosz propaganda, egy ideje nyilvánvaló, hogy Putyin és kamarillája legitimitási gondokkal küzd, főként a nagyvárosi lakosság körében.

Az orosz lakosság életszínvonala nem növekedett jelentősen az elmúlt években, a Putyin által previzionált gazdasági sikerek elmaradását kompenzálandó, hangosabbra tekerték a propagandát, és intenzívebb lett az állambiztonsági szervek működése. Annak ellenére, hogy hivatalosan Putyin sohasem jelentett ki olyasmit, hogy visszaállítaná a volt Szovjetunió határait, világos, hogy az orosz elnök az egykori kommunista állam más, függetlenné vált területein is kész az orosz befolyás helyreállítására.

Gondolom, hogy ez a stratégia abból is fakad, hogy eddig egyetlen egyszer sem ütközött komolyabb ellenállásba, illetve olyan komoly szankciókat sem helyeztek kilátásba, mint ez alkalommal.

Most sem volt borítékolva, hogy a szankciók ügyében létrejön egy egységes álláspont. Egy erős nemzetközi nyomásnak és az ukrán diplomácia sikeres kommunikációjának köszönhető az a tény, hogy végül Németország, Olaszország és Magyarország beadta a derekát. A háború olyan sebességgel hozta összhangba az Európai Uniót, amelyre egy héttel ezelőtt a legoptimistább szakértők sem számítottak volna. Putyin sokáig azt hitte, hogy bárkivel bármikor bármilyen üzletet megköthet. Mint minden titkosszolgálati ügynök, ő is úgy véli, hogy nem léteznek áthághatatlan elvek, megmásíthatatlan szabályok. A kremli diktátor a cinizmusát és – nevezzük nevén – gyilkos hajlamát a realizmus maszkja alá szereti rejteni. Valójában a maszk mögött egy olyan orosz reakciós politikus rejtőzködik, aki már nem bízik abban, hogy az orosz társadalom valójában felsorakozna mögötte, ha nem szorítaná őket a diktatúra vaskesztyűje.

Ez úgy hangzik, mintha Putyin a háborút azért idézte volna elő, mert önmagának akarja bizonyítani hatalmát, erejét.

Minden diktátorban vannak ilyen kétségek, amelyeket ehhez hasonló esztelen döntésekkel próbál hatástalanítani. Igazából én azt hiszem, hogy Putyin fél attól a végtelenül szegény társadalomtól, amelyben maga is felnőtt, és amelyből végül kitört. Fél a lázadástól, a forradalomtól, és fél zsigerileg. Bár minden történelmi párhuzam sántít, de a „kis és győzedelmes háborúk”, mint a saját társadalomtól való rettegés kezelése nem újdonság az orosz történelemben. Ezek vagy katonai vereséggel végződnek – mint a 19. századi krími háború –, vagy vereséggel kombinált lázadással és forradalommal.

A szakértők szerint Putyin valóban egy ön által is említett „kis és győzedelmes” háborúra számított, de minden jel arra mutat, hogy a konfliktus elhúzódik.

Putyin stratégiai célja most már biztosan Kijev elfoglalása és a Zelenszkij-kormány megdöntése. Kijev azonban egy majdnem 3 milliós nagyváros. Két forgatókönyv is elképzelhető: vagy csupán gyűrűbe fogják az oroszok, vagy be is vonulnak, de akkor utóbbi esetben elhúzódó, hosszú utcai harcok következnek, ami rengeteg véráldozattal és jelentős civil veszteséggel jár.

Egy orosz bábkormány kinevezése volna Putyin egyik célja, de mennyire fogadhatnak el az ukránok egy általa kinevezett vezetőt? Zelenszkij népszerűsége az egekben van, összekovácsolta a nemzetet, ukrán önvédelmi alakulatok szerveződnek. Fennáll annak a veszélye, hogy gerillaharcok törnek ki?

Ennek nézünk elébe, gerillaharcok lehetnek, igen. Tény, hogy az ukrán hadsereg bár megerősödött a Krím annektálása óta, aligha képes megállítani az orosz haderőt. Az ukrán hadsereg jobban felszerelt, mint 2014 előtt, és motiváltabb is, de a légiereje egyértelműen gyengébb. Viszont most szárazföldi műveletek jönnek, itt pedig már nem annyira egyenlőtlen a küzdelem, az ukrán haderő és az önvédelmi alakulatok ellen fognak állni. A legborzalmasabb időszak jön, katonák és ártatlan civilek halálát hozva.

Hogyan látja Ön Belarusz szerepét ebben a konfliktusban? Számíthat Putyin a posztszovjet térség valamely országa támogatására?

Fehéroroszország minden segítséget megad az oroszoknak, mert Lukasenko, miután elcsalta a 2020-as választásokat, mindent egy lapra tett fel, és ha Putyin akkor nem áll mellé, ma már más vezetője volna Fehéroroszországnak, és valószínű, nem Ukrajnával háborúzna most Oroszország, hanem Belarusszal. Az örmények vagy a kirgizek viszont – úgy vélem –, nem fognak segíteni Putyinnak. Sőt, a kazah külügyminiszter is kijelentette, hogy nem követik Oroszországot. Továbbá érdemes odafigyelni a kínai külügyminiszter kijelentésére, aki a területi integritás sérthetetlenségéről beszélt, külön kiemelve, hogy ez Ukrajnára is vonatkozik. Vagyis Kína ehhez a zajos külpolitikai ámokfutáshoz, legalábbis egyelőre, nem adja a támogatását.

Csődbe kerül Oroszország, ha Putyin nem áll le a háborúval, legalábbis ezt mondják a gazdasági szakértők. Hogyan néz ki Oroszország gazdasági helyzete a kétéves világjárvány után, megengedheti magának Putyin ezt a háborút?

Oroszország soha nem attól tette függővé egy háborús konfliktus elindítását, hogy az gazdasági szempontból mit jelent az ország számára. Annak ellenére, hogy az ország pénzügyi helyzete és gazdasága sokkal rosszabbul néz ki, mint ahogy Putyin szeretné, és tudva azt, hogy milyen gazdasági szankciókra számíthatnak – hisz azok nagy része még a diplomáciai körök alkalmával kilátásba volt helyezve – kirobbantották a háborút.

Az oroszok számára egy elhúzódó konfliktus súlyos gazdasági következményekkel jár. A Krím annektálásakor Moszkvának voltak tartalékjai, de ezeket 2017 végére teljesen felélte, ugyanis az elmúlt évtized híres elnöki programjai közül egyik sem volt sikeres, sem mennyiségi, sem minőségi szempontból. Ez egy olyan gazdaság, amely nagymértékben az energiaforrások értékesítésére támaszkodik, és amely képes ugyan egy teljes körű háborút vívni, azonban azok a szankciók, amelyeket bevezettek, megtörik az orosz gazdaság ellenállóképességét. Az orosz bankok SWIFT-rendszerből való kizárása olyan csapást mért a rubelre, amilyenre nem volt példa a második világháború óta.

Oroszország nagyon durván elszigetelte magát. Vajon mennyire tud Putyin szembeszállni a világgal? Ez volna egy újabb hidegháborús periódus kezdete?

Először is azt szeretném leszögezni, hogy Ukrajna orosz megtámadásával szinte bizonyosan új korszak kezdődik a történelemben. Putyin politikai üzenete a világ felé kétségtelenül az, hogy Oroszország nem fogja megengedni, hogy az ő vonzáskörébe tartozó posztszovjet államok önálló életet éljenek, azaz Ukrajna NATO-taggá váljon, vagy felvételt nyerjen az Európai Unióba. Ez az elsődleges célkitűzése, hogy a Nyugatnak nagyon világosan megmutassa, Oroszországnak valóban van egy olyan befolyási szférája, amelybe nem engedi, hogy bárki beavatkozzon, függetlenül a másik fél által felhozott érvektől vagy indokoktól. Másrészt, amint említettem, Putyin személyes céljai között ott van az is, hogy elterelje az orosz emberek figyelmét a valós problémákról – a gazdaság fejlődésének elmaradásáról, az emelkedő árakról, és az országban uralkodó bűnözésről.

Putyin bele is bukhat ebbe a háborúba?

Nem lehet igennel vagy nemmel megválaszolni ezt a kérdést. Mindig igyekszem különbséget tenni a Kreml, Putyin, Oroszország és az oroszok között. Mert nem lenne igazságos, ha Oroszországot egy Putyin mögötti monolitnak tekintenénk, árnyalatok nélkül. A valóságban Putyin népszerűsége rendkívül alacsony, Oroszország egy megosztott ország, amely fenntartja a politikai koherencia látszatát, mert a diktatúra különböző eszközeivel manipulálják a közvéleményt, a lázadó hangokra pedig a legkülönfélébb megfélemlítő technikák és az orosz börtönök várnak. Navalnij esetére mindenki emlékszik, az ellenzéki politikus a börtönből figyeli az orosz-ukrán hadi helyzet alakulását. A külföldi ügynökökről szóló törvénnyel egyébként az orosz kormány már évek óta megakadályozza a kritikus véleménynyilvánítást bárki részéről, akinek még a legcsekélyebb kapcsolata is van külfölddel. A rendszer bírálóit a büntető törvénykönyv olyan cikkeivel ítélik el, amelyek bizonyos kulturális és etnikai kategóriák érzelmeinek és érzékenységének állítólagos megsértésére hivatkoznak. Az államtitok kérdését a totalitárius rendszerekre jellemző módon szabályozó törvényi rendelkezések bevezetése is azt mutatja, hogy ez egy olyan rendszer, amely az összetartás látszatát erőszakkal, elsősorban manipulációval tartja fenn.

A valóságban Putyin rendkívül népszerűtlen a városi környezetben, de továbbra is népszerű bizonyos társadalmi-szakmai csoportok körében. Nehéz megmondani, hogy egy diktátor népszerűtlensége mikor éri el azt a kritikus pontot, amikor borulhat a rezsim. Gondoljon Oroszországra úgy, mint egy bürokratikus államra, egy olyan államra, amelyben a bürokrácia a rezsim hatalomgyakorlásának az egyik módja. Tehát egy esetleges Ukrajna elleni háború, még abban az esetben is, ha nagyon sok orosz nem ért vele egyet, a következményeket tekintve, az orosz társadalom Putyin körüli konszolidációjának egyik módja lenne, mert általa erősödne a bürokratikus rendszer. És nem feltétlenül az orosz-ukrán konfliktusnak a dinamikáján keresztül, hanem inkább a Nyugat politikai beavatkozása miatt, amelyet a Putyin-rezsim az orosz állam elleni támadásként mutat be.

Ami Putyint illeti, szerintem teljesen elvesztette a realitásérzékét, nem őrült, ahogyan egyesek állítják, azonban mint minden diktátor, bólogató emberekkel vette körül magát. Mi itt Romániában már átéltünk hasonlókat (Ceaușescu-korszak – szerk. megj.), és ismerjük ezt a dominó-effektust: a valós információ, amely a realitást mutatja be, amíg elér Putyinhoz, teljesen deformálódik, mert minden szinten újabb és újabb érdekek, politikai számítások kapcsolódnak hozzá. Mindenki hozzátesz valamit az információhoz azért, hogy fölhívja magára felettese figyelmét. Ezekhez a torzított beszámolókhoz, tájékoztatókhoz adódik hozzá az, hogy Putyin számára rendkívül fontos az ő nemzetközi presztízsének a kérdése. Mit gondolnak róla a világ államfői? A tekintély jelentősége nemcsak őt foglalkoztatja, Lenin, Sztálin és gyakorlatilag minden szovjet vezető kínosan ügyelt nemzetközi nimbuszára, renoméjára. A nukleáris fegyverrel való fenyegetőzést is ennek tudnám be: Putyinnak az volt a benyomása, hogy nem félnek eléggé tőle, nem veszik eléggé komolyan azt, amit mondott. Nyugatnak az összezárása, az a mód, ahogyan egységesen elítélték az orosz inváziót, arra sarkallta, hogy a nukleáris fenyegetéstől se riadjon vissza.

Milyen hatásai lehetnek ennek a háborúnak a kelet-európai államokra, az egykori kommunista blokk országaira?

Egyelőre nem beszélhetünk csak a kelet-európai országokra gyakorolt hatásokról, hanem a teljes európai térséget figyelembe kell venni, mivel az orosz külpolitikát vörös fonalként átszövő politikai alapgondolat az Oroszország és a Nyugat közötti civilizációs konfliktus. Oroszország persze nagyon jól tudja, hogy az egységes államként való létezésére leselkedő nagy veszélyek nem a Nyugat felől érkeznek, de az orosz lakosság egyes rétegei számára még mindig az Oroszország és a Nyugat közötti civilizációs konfliktus történelmi eszméje a legkönnyebben befogadható, ezért a rezsim a leghatékonyabb, legegyszerűbb utat választja a nemzeti konszolidáció elérésére.

Egy első hatás, amely már érzékelhető, a Fekete-tenger régióját érinti, ahol a nyugat-európai és amerikai katonai jelenlét jelentősen nőtt, és nőni fog továbbra is. A NATO keleti szárnyába sokkal többet fognak ezután befektetni. Még nem tudni, hogy az ilyen döntések, a NATO ilyen válaszai milyen mértékben vezetnek vagy nem vezetnek az Oroszországgal szembeni feszültség eszkalálásához. Az azonban teljesen világos, hogy a NATO katonai válaszának esetleges elmaradása csak arra ösztönözheti Oroszországot, hogy tovább menjen.

A NATO-tagállamok nincsenek közvetlen veszélyben, de nehéz helyzetben van Moldova, hiszen ott is van egy szakadár, orosz erőkkel telezsúfolt rész, Transznisztria, azaz a Dnyeszter Menti Köztársaság. A balti államok esetében is nő a feszültség, de talán nem akkora a kitettségük, mint Moldovának. Igaz, egy héttel ezelőtt még sokan kételkedtek abban, hogy megtámadják Ukrajnát.

Az ukránok szerint a következő három napban eldőlhet minden. Mire számíthatunk?

Nehéz megjósolni, akár két nap alatt is eldőlhet a háború, az oroszok körülzárhatják, elfoglalhatják Kijevet, sok minden történhet, ami eldöntheti. Sajnos arra nem számíthatunk, hogy az ukrán ellenállás olyan erős lesz, hogy az oroszok hátrálnak meg. Az ukrán civileknek fegyvereket osztanak, és a kormány Molotov-koktél gyártására biztatja a lakosságot: az ukránokban meg is van egyfajta partizántradíció, ezzel pedig számolni kell akkor, amikor a háború végének lehetséges időpontját próbáljuk megjósolni.

Ami biztos, hogy az, ami most a két ország, a két nép viszonyában történik, annak hasonló hatásai vannak, mint az első világháború alatti polgárháborúnak volt 1918-1920-ban. Ha úgy tetszik, ez egy valódi polgárháború az orosz civilizáción belül, a maga sokféleségében értve, nem pedig abban az orosz világértelmezésben, amelyet Putyin ad ma ezeknek a realitásoknak.

Címoldali fotó: Valery Tenevoy/Unsplash