Kutyát sem érdeklő állami vállalatok

Kimagasló gazdasági eredményeink vitathatatlanok: a régiós recessziós hullámra fittyet hányva, kis- vagy nagyobbrészt az innovatív GDP-számítási módszernek köszönhetően már tavaly növekedést préseltünk ki, idén már egeket, azaz vállalkozásokat megrengető 1,7%-os bővülés is lehet, ha a természet (értsd mezőgazdaság) is úgy akarja. Államháztartási hiányunk alacsony, míg a magyarok vért izzadtak, mi simán kikerültünk a túlzottdeficit-eljárás alól, s bár 2008 óta szinte megkétszereződött, államadósságunk viszonylag még így is alacsony, és még sorolhatnánk erősségeinket… Ha még nem is nagy a jólét, az a lényeg, hogy afelé tartunk, ilyen ütemben már 111 év alatt elérjük a német GDP/fő mostani szintjét. A nagy eco-eufóriában viszont elsiklanak azok a kevésbé bíztató hírek, miszerint a régiót elárasztó nagy rezsicsökkentési programok hozományaként a legdinamikusabb üzletágnak húzunk be egy jó nagyot, vagy éppen

a kutyának sem kellenek eladó állami vállalataink,

legalábbis nem azok, amelyeket megérné eladni. Pedig ha valaki azt hinné, hogy a nagy kiárusítási akció csak egy kipipálandó IMF-egyezmény tétel: Lengyelország négy év alatt 5 milliárd eurót kaszált ezzel, miközben mi milliárdokat költünk arra, hogy kifizessük a veszteségesen működő cégeink tartozásait. A jelenlegi helyzetnél még az is jobb lenne, ha lakatot akasztanánk rájuk, de ez több ok miatt is lehetetlen: politikailag vállalhatatlan több ezer embert utcára tenni (sőt, a munkanélküliségi statisztikát is lerontja!), amúgy meg, így, vagy úgy, de kell (?) egy posta egy országba, még egy olyanba is, amelyik állítólag kormányozhatatlan.Ha meg kellenek, akkor a megmentésükért is kell valamit tenni, a kilábalás felé kormányozni őket, ebben viszont tényleg nem járunk az élen. Bármilyen fényes képet is fest a pénzügyminiszter arról, hogy már-már teljesítjük az amúgy épp a sok mulasztás miatt meghosszabbított IMF-egyezség feltételeit, valójában

kudarcot kudarcra halmoz a Ponta-kabinet a privatizálások terén.

A vesszőfutása a tavalyi, hírhedt Oltchim -ügy szappanoperákat megirigykedtető finomságaival kezdődött, később a CFR Marfă magánosítását kellett újra meghirdetni, és (állítólag csakis a frissen észlelt adósságok miatt) a posta sem talált gazdára. A Transgaz részvényeket sikerült értékesíteni, de ezt nem is csodálom, ki nem akarna mono-, vagy legalábbis oligopol helyzetben levő, stratégiai jelentőségű energetikai cégben részesedést szerezni?A sok halasztás, kudarc kapcsán az is felmerült bennem, hogy a kormány szándékosan ír ki teljesíthetetlen feltételeket, szab meg elrugaszkodott árakat annak érdekében, hogy majd bemutasson az IMF-nek: mi adtuk volna, ha lett volna kinek, végül meg megmarad a nemzeti vagyon, hurrá! (És ha emiatt nem lesz, akkor a következő IMF-megállapodással járó kötöttségeket is ki lehet kerülni.) De ezt a változatot hamar elvetettem: a valutaalapot nem az érdekli, hogy hogyan, csak az, hogy elértük-e a kitűzött célt, amúgy sem lehetne könnyen átverni a szakértőit, és igen, azon naivak sorába tartozom, akik hiszik, hogy az IMF nem (csak) a külföldi nagytőkések romániai vagyonszerzését hivatott elősegíteni, hanem az ország gazdasági egészsége érdekében forszírozza a pénznyelő állami cégek rendbetételét.

Mert pénzt azt nyelnek,

és állami vagyonvédelem ide vagy oda, az nem jó. Az Oltchimnek sikerült 710 millió eurónyi adósságot felhalmoznia, a Román Postának 240 millió lej tartozása van az állam felé, a CFR Marfă esetében 700 millió lej gyűlt fel. Egyes esetekben ordít a probléma: egyértelmű, hogy az internet, az e-mailek, a Facebook korában nem a levélküldés egy postai vállalat víziója, a nyugdíjak (melyek egyre inkább bankkártyára érkeznek) és számlák (melyek egyre inkább elektronikus formában érkeznek) kézbesítéséből sem lehet megélni, a gyors csomagküldés viszont szárnyal, el is kapkodták hát hamar a piaci rést a pontos(abb), számonkérhető(bb) futárcégek. Mindeközben a piaci trendektől önmagukat inkubátorház védelme alatt állónak tekintő állami vállalatok vezetői évről évre rekordnagyságú fizetéseket, sőt, prémiumokat kaptak. Ennek az említésével nem a populizmus talaját akarom súrolni, sőt, egyetértek azzal, hogy a szakembereket meg kell fizetni, ellenkező esetben a jók a magánszférát választják,

de a teljesítményt kell fizetni.

Ha az állami vállalatok vezetői csak kis mértékben is honosították volna a ma rendelkezésre álló, sajnos még csak nagy cégeknél használt menedzsment-technikákat, sok esetben elkerülhették volna, hogy a szakadék szélére tolják az általuk irányított (?) cégeket. Mert bár ellenpélda mindig van (lásd a Mechel nek is annyi, pedig magánkézben volt), úgy tűnik, nálunk még mindig igaz, hogy rossz gazda az állam, és magántőkével, megfelelő kontrollal, stratégiával, hatékonyság-vezéreltséggel felvirágoztathatók a kiselejtezett állami cégek. Tény, hogy a román ipar csillaga már régen leáldozott, túl drága a hazai munkaerő, és túl fejletlen az infrastruktúra, de akad példa sikeres, termeléssel foglalkozó privatizált vállalatra ( Dacia, Aerostar, Silcotub és Azomureş ), ahogy olyan külföldi vállalatból is bőven lehet szemlézni, amelyek, bár az állam kezében vannak, hosszú távon is nyereséget, társadalmi hasznot tudnak termelni.Az Ernst & Young globális felmérése szerint egy sikeres állami vállalatot

a munkaszervezés és vállalatirányítás módja különbözteti meg

a társaitól, nem pedig a tulajdonosi háttere. Felelősségre vonható vezetők, világos célkitűzések, innováció, tehetségkutatás – és máris kész a jól működő állami vállalat. Románia a rendszerváltás óta a 8 millióból elvesztett 3,7 millió alkalmazottat. Jelenleg a cégek 82,8%-a van hazai tulajdonban, de az üzleti forgalom 82,1%-át külföldi többségi tőkével rendelkező vállalatok adják. Meg lehet-e szabadulni a húsz éve kísértő társadalmi, kulturális, gazdasági örökségtől, lehet-e egy romániai állami cég más, mint henyélés, bürokratikus munkaszervezés, korrupció? Központi kérdés lehet(ne) a jövőben.