A funkcionális régiók kialakítása nem kedvezne Székelyföldnek

A Kolozsvári Akadémiai Bizottság földrajztudományi szakbizottsága Területi-közigazgatási reform és regionális fejlődés címmel szervezett műhelykonferenciát pénteken. „Nem fogjuk megmondani, melyek a kívánatos, és melyek a nemkívánatos megyék. Csupán szakmai támpontokat adunk a régiók kialakításához” indította nyitóelőadását Benedek József egyetemi tanár. Kiemelte, hogy Székelyföldnek nem feltétlenül kedvezne, ha homogenitás helyett funkcionális szempontból alakítanánk ki Romániában a régiókat. Hogy miért? A funkcionális régiókat a polarizáció, a vonzáskörzet és a kapcsolatok milyensége határozza meg. A területek polarizációs ereje demográfiai méretükkel szorosan korellál: Erdély elmúlt 150 éves adatsorát vizsgálva Temesvár, Kolozsvár és Brassó rendelkezik a legnagyobb polarizációs erővel.

Másik szempont a szállítási kapcsolatok sűrűsége, azaz milyen közlekedési csomópontok léteznek az országban. Ezek alapján Brassó Kovászna megye jelentős részét polarizálja, Marosvásárhely és Kolozsvár pedig lefedi Hargita megyét. Székelyföldön tehát hiányzik egy regionális központ, amely egy térséget polarizálna, ellenzúlyozva Brassó és Maros megye hatását. Ha a homegenitást vesszük alapul, felmerül a kérdés, hogy az egyforma fejlettségű megyék alkossanak egy régiót, esetleg egyik megyének magasabb lehet az egy főre eső GDP-je, mint a többinek? Hasonló a helyzet a kereskedelmi beruházások tekintetében, amely a vásárlóerővel is összefüggésbe hozható: az erősebb megyék köré csoportosítsuk a gyengéket, vagy a hasonlókat vegyük egybe?

Nem egyértelmű, hogy mit jelent a homogenitás

Kurkó Ibolya egyetemi adjunktus előadásában pont a heterogenitás/homogenitás kérdéskörét vitte tovább. Ugyanis számos tényező árulkodhat egy terület egységéről: ilyen például a demográfiai potenciál, a gazdasági tényezők, a fejlettségi szint, esetleg a szomszédsági hatások. És minden szempontból más és más régióhatárok rajzolhatók fel Románia térképére. A demográfiai potenciál például északon magasabb, mint délen, a magasabb elvándorlási ütemnek, a vidékiesebb jellegnek és az alacsonyabb népsűrűségnek köszönhetően. A gazdasági tényezők szempontjából is minden iparág más térképet mutat: a kitermelőipar a bányászati aktivitás miatt Hunyad, Prahova és Gorj megyékben mutatja a legnagyobb koncentrációt, az építőipar indexe pedig inkább azokban a megyékben magasabb, amelyekben a lakásépítési láz elharapózott a válságot megelőző években. A fejlettség megint új felosztást sejtet: noha Bukarest Románia lakosságának csak 9%-át tudhatja magáénak, az ország GDP-jének 23%-át állítja elő, a KKV szektor pedig több mint 20%-át fedi le. Összegzésképpen Kurkó Ibolya elmondta, hogy még ha nem is teljesen egyértelmű a definíció, a földrajzilag, történelmileg és fejlettségi szintben hasonló megyék kéne egy régiót alkossanak.

Csak délibáb az alkotmánymódosítás

A közigazgatási és fejlesztési régiók átalakítása előtt azonban még számos akadály áll. Veress Emőd néhány pontban foglalta össze a gazdaságfejlesztés és régiósítás jogi problémáit. Az első az alkotmánymódosítás „délibábja”, amely csak a politikusok demagóg kommunikációjának egyik kulcseleme. A jogász véleménye szerint ugyanis az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többséget nem lehetne összehozni, és egyébként a fejlesztések 90%-a enélkül is megvalósítható lenne. A közigazgatási átszervezés szintén tartalom nélküli, üres forma. Valójában ugyanis nem esik szó arról, hogy mi rombolja a jelenlegi megyék hatékonyságát, ha pedig kitoljuk a határokat, akkor csak annyit érünk el, hogy a kis térségek problémáit egy nagyobb területre terjesztjük ki.

Gondot jelent még, hogy párhuzamosan két megyei igazgatás létezik, amelyek rontják egymás hatékonyságát és forrásszerzési lehetőségeit. Ez a két intézmény a megyei tanács és a prefektus: fontos lenne tisztázni, mit végezzen el az önkormányzat, és mi kerüljön bukaresti fennhatóság alá. Romániában létezik egy másik régiófelosztás is, mégpedig az ítélőtáblák szintjén. A 15 ítélőtábla lefedi az összes megyét, a perek többsége ezen a szinten dől el, azonban előfordul, hogy ugyanazt a problémát két testület eltérő módon értékeli. Veress Emőd kiemelte még a közigazgatás szétaprózását: egyre több falu hoz létre saját helyi tanácsot, amelyek érdekei gyakran ütköznek a községi, megyei fejlesztési stratégiákkal. A szakpolitikák jogi megvalósítási hatékonysága alacsony, például a csődeljárás jelenlegi formáját csak a válság közepén nyerte el, ha erre még 2008-ban sor került volna, sok céget meg lehetett volna menteni. Precízebben kéne szabályozni a veszteséges állami vállalatok sorsát, hogy ne a lakosság adójából tartsák fenn az életképtelen társaságokat. Utolsóként a jogszabályok szintjén lévő káoszt hozta fel az előadó: a társasági törvényköny például már 21 éves, a folyamatos változtatások széttörték az egységét, teljesen újat kéne alkotni, erre azonban nincs pénz, vagy politikai akarat.

Sokba kerülnek az EU-s pályázatok

Balogh Márton egyetemi adjunktus szerint fontos kérdés, hogy a közigazgatás mennyire független a politikától, hiszen intézményi igazgatók kormányzati ciklusonként változnak, gyakran olyan személyek vezetnek egy-egy szervezetet, akik se szakmai tudással, se a megfelelő tapasztalattal nem rendelkeznek. „Volt, hogy három igazgató is volt egy intézménynél, pereskedések és politikai érdekellentétek nyomán. A vicces, hogy mindhárman kaptak fizetést” – hozta fel példának Balogh Márton.Az egyetemi oktató az EU-s pályázatokkal kapcsolatban nem tartozik a legoptimistábbak közé. Véleménye szerint a kormány a központi és helyi költségvetések szintjén nagyon sok pénzt költ a pályázatokra, a költségek pedig gyakran nem térülnek meg. A legutóbbi, vidéki útjavításra 1,5 milliárd eurót hirdettek meg, a benyújtott 5000 pályázatból 800 nyert, azonban a veszteseknek is kell készíteniük több ezer euróba kerülő megvalósíthatósági tanulmányokat. A költségek összege pedig országos szinten akár meghaladhatja az elnyert pénzt.