Vagy a kapitalizmusnak, vagy az euróövezetnek lesz vége

Artner Annamáriaa Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, Írország-specialista. Innen indultunk ki, a beszélgetés során azonban eljutottunk az eurózóna, majd az egész világgazdaság alakulásának latolgatásáig.

Mennyire valószínű, hogy a nemzetközi pénzügyi csomag kisegíti az ír gazdaságot és bankrendszert? Kivitelezhető-e a hatalmas méretű megszorítás?

– Egyelőre megoldást jelent a mentőcsomag, megnyugtatja a pénzpiacokat, hiszen helyreállítja az Írország fizetőképességébe vetett bizalmat. Hasonló célt szolgálnak a megszorító intézkedések is, amelyek ugyanakkor garantálják a profitadó alacsonyan tartását, amit a munkavállalókra kirótt többletteherrel kompenzálnak. Hogy a megszorítások társadalmi oldalról kivitelezhetőek-e, az az ír nép tűrőképességétől függ.

Minek köszönhető az Anglo Irish Bank ennyire hirtelen történő összeomlása? Egyáltalán mennyire volt ez előre jelezhető?

– Nehezen volt előrejelezhető, hiszen a nemzetközi pénzpiacok, bankok sok szálon és bonyolult módon kötődnek egymáshoz, így a hitelek, értékpapírok fedezetlenségére sokszor csak áttételeken keresztül derül fény. Továbbá: a gazdasági visszaesés és a munkanélküliség korábban biztosnak tűnő kintlévőségeket is bedöntött, az adósok önhibájukon kívüli fizetőképtelenné válása miatt. Ugyanakkor joggal feltételezhető, hogy ha az ír kormány már a 2009-es első bankbotrány után sokkal alaposabban számba veszi a kintlevőségeket, hamarabb fény derült volna a bajra és hamarabb el is lehetett volna kezdeni a konszolidálást.

A piaci anarchia, vagyis a piaci folyamatok előre nem tervezhetősége miatt azonban ezek a bizonytalanságok szükségszerűek. Ráadásul a neoliberális gazdasági modellben a pénzpiacokat különösen szabadjára engedték. Segítene a helyzeten, enyhítené a lehetséges következményeket, ha ismét szigorúbb előírások kötnék a pénztőke áramlását, ügyleteit, de a retorikán túl kevés a konkrét lépés ezügyben. Írországban már 2009 folyamán 5-ről 8%-ra emelték a kötelező tartalékrátát, fokozottan ellenőrizték a bankokat, de ezentúl nincs szó a szabályozások lényeges szigorításáról. Sőt, a legújabb, megszorításokat tartalmazó 2011-2014-es nemzeti fejlesztési tervben a kormány a nemzetközi pénzügyi szférát továbbra is az ír gazdaság egyik legfőbb erősségének tekinti.

Mire számíthatnak a bank betétesei és hitelfelvevői?

– A közvetlen csődelhárítás érdekében az ír állam az Anglo megmaradt hiteleit diszkont áron (átlagosan 47 %-on) felvásárolta, és egy vagyonkezelő bankba (Asset Recovery Bank) vonta be, ahonnan idővel kidolgozzák azokat, a betéteket pedig egy állami letéti bankba (Funding Bank) helyezik, amely nem fog hitelezéssel foglalkozni. A mindehhez szükséges állami tőkeinjekció 29,3 milliárd euró, amihez további 5 milliárdra lehet még szükség az ír központi bank szeptember végi becslése szerint. Egyelőre tehát a betétesek és adósok megnyugodhattak, amit tükröz is Írország hitelminősítése.

Milyen strukturális változásokra lenne szüksége Írországnak, hogy kinője óriási államadósságát és költségvetési deficitjét? Melyek számára jelenleg a legnagyobb társadalmi és gazdasági gondok?

– Írország tipikus félperifériás gazdaság. Mindig a nála fejlettebb partnereitől függött: korábban az Egyesült Királyságtól, az 1950-es évek végétől kezdve általában a külföldi működőtőke beáramlásától, majd a 90-es évek óta különösen az amerikai multiktól, illetve az amerikai gazdaságtól. Mondhatjuk: a Kelta Tigris sikere importált siker. Ezt mutatja az is, hogy a GDP az évtizedek folyamán mindinkább maga mögött hagyta a GNP-t, vagyis a tőkebeáramlás mind nagyobb profitkivonást vont maga után. Ez a pálya csak a tőkebecsalogatásra alkalmas alacsony profitadóval tartható fent, ezért az alkalmazkodás költségét túlnyomórészt a dolgozóknak kell megfizetniük. Ez viszont növekvő társadalmi feszültségekkel jár, amelyek kimenetele ma még nehezen jelezhető előre.

Az írek a gazdasági recesszióra általában kivándorlással reagálnak, ám a feszültségek teljes levezetéséhez ez valószínűleg ma már nem lesz elég. Ekkora, a GDP-t meghaladó adósságot csak a lakossággal, s ezáltal a belföldi kereslet lenyomásával – tehát végső soron a recesszióval – lehetne visszafizetni. Egy-egy országot megmenthetnek a világpiac erős gazdaságai (Németország, Egyesült Királyság, vagy az USA), mint ahogy arra Írország esetében a kölcsönös érdekeltség miatt vállalkoztak is, de minden bajba jutott országra nem lesz erő. Ez pedig a világgazdaság mai alapstruktúráit kérdőjelezi meg, és olyan mértékben borítja fel a globális egyensúlyt, ami akár még világégéshez is vezethet. Vezet is, ha a totális árutermelés, a profitszempont uralma helyett nem sikerül időben egy ésszerűbb, az embert és a környezetet jobban szolgáló termelési formát találni.

Mely eurózóna tagországok helyzete a legkockázatosabb? Milyen esélyük van ezeknek az országoknak túlélni az adósságválságot?

– Portugália és Spanyolország magas, 10 %-ot közelítő költségvetési hiánnyal küzd, eladósodásuk is súlyos, különösen Portugáliáé. Olaszországban is gond van, mert bár ott a makroegyensúlyi mutatók jobbak, a helyi önkormányzatok eladósodása egyes esetekben mégis válságos helyzeteket szülhet. A jelenlegi helyzetben Portugália megmentése még nem lenne gond az euróövezet számára, Spanyolország kisegítése azonban már jóval nagyobb falat.

Portugália, Spanyolország, Olaszország, főleg annak déli része mind hasonlít Írországhoz és Görögországhoz annyiban, hogy függő helyzetű, kevésbé fejlett, félperifériás országok. Egyensúlyukat önálló valutapolitika (leértékelési lehetőség) hiányában természetszerűleg képtelenek megőrizni egy náluk versenyképesebb piacon. Ezért előbb-utóbb kénytelenek lesznek külső segítséghez fordulni, vagy elhagyni az eurózónát.

Mekkora támogatást bírna még ki az európai mentőalap? Lehetséges, hogy ekkora pénzügyi szükséglet mellett összeroppan az alap is?

– A 110 milliárd eurót igénylő görög válság után 2010 május 8-án az EU tagállamai megegyeztek abban, hogy 2013 júniusági működő pénzügyi stabilizációs alapot hoznak létre, összesen 500 milliárd euró értékben, amelyet az IMF-fel együtt működtetnek, és amelyhez az IMF további 250 milliárd eurót tesz hozzá. Tehát 750 milliárd euró áll rendelkezésre a tagországok váratlan pénzügyi nehézségei esetén. Az eurózóna részéből 27%-ért Németország vállalt elkötelezettséget. Az első felhasználó Írország volt, a 85 milliárd eurós mentőcsomagból 67,5 milliárdot fedezett az IMF és az EU, 17,5 milliárdod pedig maga Írország állt. Az ír mentőcsomag után tehát még van elegendő pénz Portugália és Spanyolország kisegítésére, de ezt követően az alapot meg kell emelni, illetve folyamatossá kell tenni működését, tehát nem szabadna beszüntetni 2013-ban. Erről az Unió tagországainak közösen kell dönteniük.

Kérdés az is, meddig és miért hajlandó Németország finanszírozni a segélycsomagokat. Angela Merkel már hónapokkal ezelőtt felvetette, hogy fel kell függeszteni a pénzügyi egyensúlytalanságuk miatt kisegített országok szavazatait az Európai Tanácsban. Még azt is kijelentette, hogy ha így mennek tovább a dolgok, akkor a Németországnak el kell hagynia az eurót. Németország nélkül nincs eurózóna, így ha az eurózónát a tagok fenn kívánják tartani, el kell fogadni a német feltételeket.

Mindez azonban a Lisszaboni Szerződés újratárgyalását jelentené, új ratifikációs mechanizmusokkal, és az újabb bukás veszélyével, hiszen az írek, görögök stb. szavazatai kétségesek lehetnek. Így nem egyszerűen a stabilizációs pénzalap, hanem az eurózóna mostani formájában való fennmaradása a kétséges.

Mennyire elképzelhető, hogy szétessen az eurózóna, ennek milyen következményei lennének?

– Az eurózóna előbb-utóbb szükségszerűen szét fog esni. Előbb csak néhány ország válik ki belőle (ez már maga az euró haláltusájának kezdete lesz), majd megszűnik. Ez a folyamat sokáig eltarthat, mert az euró a közös Európa jelképe, az európai elit végletesen elkötelezte magát mellette, így hát a közös pénznemmel együtt ők is buknának. De ami még ennél is fontosabb: az euró bukása a nemzetközi pénzügyi- és tőkeáramlás számára nagyon fontos, stabil valutáris viszonyokat tenné tönkre, aminek messzeható következményei lennének az érintettek, és sok eurózónán kívüli gazdaságra. Ezek vállalataikon, bankjaikon keresztül ezer szállal kötődnek egymáshoz, az egyik ország recessziója érinti a másikat is. Ezért is hajlandók megmenteni a gazdagabb országok a bajba jutottakat. Ugyanakkor ez a nemzetközi piac működése szempontjából fontos valutarendszer immanens ellentmondásokkal terhes.

A fejlettségi különbségekből adódó problémákat közös kormányzattal, azaz közös költségvetési politikával lehetne kezelni. Ehhez viszont az uniónak valóban egyesült régióvá kellene válnia, ahol az országok úgy működnek, mint mondjuk Németországban a tartományok, vagy az USA-ban az államok. Ez a problémakör már az euró előtt megjelent az Unióban, hogy a kormányok szoros együttműködése, vagy közösen kormányzott országok csoportja legyen-e az Unió?

Tudjuk, e vita végére az egységes kormányzás alatt álló Európa alapjának szánt európai alkotmány bukása tett pontot. És ez is szükségszerű volt. A kapitalista társadalmi-gazdasági rendszer a nemzeti piacok bázisán épült világrendszerré. A termelőeszközöket működtető tőkének az államokra, azok különbségeire, saját kormánya támogatására stb. van szüksége ahhoz, hogy gyarapodni tudjon és mindig meg tudjon újulni. A nemzetállamok felszámolása, összeolvadása tehát kapitalista viszonyok között nem lehetséges.

A gyakorlat szintjén pedig ez a következőképpen jelenik meg. Az így vagy úgy rögzített (külső meghatározottságú) valutaárfolyam nem az adott ország nemzeti munkájának értékéhez igazodik, ezért a versenyképesség romlása esetén felülértékeltté válhat. A versenyképesség csökkenése rontja az ország egyensúlyi viszonyait, amiből további problémák adódnak. Ha nincs mód az árfolyam változtatására, a versenyképességet a belföldi árak, bérek leszorításával, vagy kamatemeléssel lehet csak növelni, tehát a hazai gazdaság és társadalom terhére. Az, hogy a szegényebb országok nem alkalmazhatják gazdaságuknak a valutaleértékelés révén történő burkolt védelmét, egyértelműen hátrány nekik, és előny az erősebb gazdaságoknak, akikkel szemben a piaci versenyben történő lemaradásukat így valamelyest csökkenthetnék.

Mindez olyan feszültségeket okoz, amelyeket egy kormány egy ponton túl nem tud felvállalni. Ez a probléma átmenetileg orvosolható, például ha az országok megfelelő árfolyamon csatlakoznak egy valutaövezethez. De még ezzel sem küszöbölik ki a versenyképességi viszonyokban később bekövetkező változásokat (az aszimmetrikus sokkokat). A világpiaci folyamatok egyenlőtlen fejlődése pedig ezeket szükségszerűen kitermeli.

Az euró kapcsán hatalmas érdekek feszülnek egymásnak, amelyek végső soron az egyes társadalmakon belül találhatók. Az euró-ügyben tehát tektonikus mozgások várhatók, illetve már most is érzékelhetők. A globális kapitalizmus első fénykorában, a 19.-20. század fordulóján az aranystandard volt, amely – az euróhoz hasonlóan – biztosította a stabil nemzetközi valutaviszonyokat.

Az aranystandardnak az első világháború vetett véget, az első világgazdasági válságból pedig a második világháború húzta ki az országokat. Az azt követő bő négy évtizedben a kétpólusú világrend egyensúlya állt fenn. Az elmúlt 20 évben egy fellendülési majd hanyatlási szakasz után világgazdasági válságba torkolló termelési ciklust éltünk át, miközben a gazdasági erőegyensúly – többek között Kína és a többi BRIC felemelkedésével – átrendeződött. A jelenlegi válság megrendítette az eurót, de az odáig vezető út már kikezdte Európa világpiaci versenyképességét.

A világbank elnöke, Robert Zoellick november elején az aranyalapú pénzrendszer ismételt bevezetésének ötletével állt elő. Ez is arra mutat, hogy a történelem, minden technikai, kulturális haladás ellenére körbejár, ha tetszik: felfelé haladó spirált ír le, amin a fenti történelmi analógiák alapján érdemes elgondolkodni. Ez a sajátos körmozgás mindaddig folytatódik, amíg a társadalom és a természet anyagcseréjének folyamata a mai, profitalapú algoritmusok szerint zajlik.

Mire lenne szükség, hogy összetartsa a térséget, esetleg hogyan lehetne elképzelni a közös monetáris rendszer mellett egy egységes fiskális rendszert is?

– Közös fiskális rendszer csak az országok teljes integrálódásával lehetséges. Ez azonban, a fentebb elmondottak értelmében piaci, kapitalista alapokon nem kivitelezhető- legfeljebb katonai úton, de, mint a történelemből tudjuk, ez sem lehet tartós. Amikor meg kivitelezhető lesz, akkor nem lesz szükség fiskális politikára.

Milyen forgatókönyvek szerint alakulhat a továbbiakban az európai gazdasági térség?

– A fentiekben elmondott forgatókönyveknél pontosabbat nem tudok mondani. Az eurózóna megszűnése csak idő kérdése. Hogy a köztes időben hogyan fognak alakulni a dolgok, az attól függ, hogy Európa képes lesz-e új, a természetet és a társadalmat egyaránt békében és egyensúlyban fenntartó társadalom kialakítása felé venni az irányt, vagy ragaszkodik a jelenlegi, antagonisztikus ellentmondásokkal és a belőlük fakadó válságokkal terhes formációhoz.