Bokros: Kína és az USA együttműködésén múlik a világgazdaság fejlődése

2010. november 8. – 14:19

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Miközben az USA korlátlanul eladósodhat, Európa tovább kell szorítson a nadrágszíjon. Mi a helyes irány a globális válság legyűréséhez?

Bokros Lajosvolt magyarországi pénzügyminiszterrel Kolozsváron, a BBTE pénzügy szakos mesteris hallgatóknak tartott előadása előtt beszélgettünk. A szakember jelenleg európai parlamenti képviselő és többek között a Közép-európai Egyetem (CEU) tanára. A róla elnevezett Bokros-csomag a rendszerváltozás óta a legnagyobb méretű gazdasági kiigazítás volt Magyarországon. Az idei országgyűlési választásokon az MDF miniszterelnök-jelöltje volt.

Valóban fennáll egy esetleges valutaháború veszélye? Ez elsősorban milyen tényezőktől és nemzetközi piaci szereplőktől függ?

– Nem látom annyira drámainak a helyzetet, mint ahogy azt néhány újság beállítja. Érdekes volt, hogy először a brazil pénzügyminiszter vetette fel a valutaháború lehetőségét, valószínűleg pont azért, hogy ne legyen. Ha ilyen drámai megfogalmazásokat használnak, annak a politikai célja az, hogy elkerüljék a felfestett veszedelmet. Hogy min múlik ez? Elsősorban az USA és Kína magatartásán.Az egyik ugye még mindig szuperhatalom, a másik feltörekvő világhatalom. Ha képesek saját érdekeiket hozzáigazítani a másik fél nem olyan távol álló érdekeihez, akkor meg lehet találni a kompromisszumot. Ebbe az irányba már történt egy nagyon fontos lépés, nevezetesen, hogy a G20-ak csúcstalálkozóját megelőzte a pénzügyminiszterek és a jegybankelnökök találkozása. Itt az egyik javaslat az volt, hogy ne közvetlenül a devizaárfolyamokat próbálják meg befolyásolni, hanem állapodjanak meg egy olyan korlátban, amelyik a folyó fizetési mérleg többletekre és hiányokra vonatkozik. Ez ugyanaz, mint az előbbi, csak más szavakkal kifejezve. A kínaiak ezt elfogadták: a maguk csendes módján azt mondták, hogy egy érdekes javaslat.

Kína ugyanis világosan tudja, hogy a jövőbeni fejlődés motorja már nem lehet olyan mértékben az export, mint eddig volt. Kína túl nagyra nőtt, kénytelen átállítani a fejlődési modelljét a belső fogyasztásra. Ez nagyon nehéz, és rengeteg szerkezeti reformot igényel, de elkerülhetetlen, már csak a saját érdekében is. Ha ezt belátják, akkor úgy gondolom, hogy az egész világgazdaságnak, beleértve az USA-t is, egy hatalmas felvevőpiacot jelenthet.

Nem annyira egyoldalúan Kína fog számítani az amerikai exportpiacnak, amit a devizatartalékokból megvásárolt amerikai államkötvények révén hitelnyújtással finanszíroznak, hanem egy kiegyensúlyozottabb külkereskedelmi forgalom lesz a két ország között. Úgyhogy szerintem elkerülhető a valutaháború, és miután ez nem egy zéró összegű játék, mind a két világhatalomnak az az érdeke, hogy ezt elkerülje. Rólunk nem is beszélve.

Igazából nem csak kétszereplős ez a játék, már ott a sok feltörekvő piac, ahova özönlik be a tőke, ezért ők is kénytelenek leértékelni a valutájukat…

– Az ázsiai és latin-amerikai termelők azért tartják olyan fontosnak, hogy a devizájuk felértékelődését megakadályozzák, mert Kínához képest a versenyképességüket meg kívánják őrizni. Ha Kína más csatornákon, de hajlandó ezt a hihetetlen export-többletet és folyó fizetési mérleg többletet csökkentve végülis a maga versenyképességéből engedni, akkor a többi országnak nem lesz érdeke, hogy ilyen kétségbeesett módon ragaszkodjon a saját valutájának az alulértékeltségéhez. Tetszik, nem tetszik: a főszereplők itt az USA és Kína, a többi csak mellékszereplő: Thaiföld, Tajván, Malajzia, Dél-Korea mind-mind a kínai export versenyképességhez méri a saját pozícióját. Azért ragaszkodnak a hatalmas intervenciókkal előállított relatív gyenge belföldi valutájukhoz, mert egyébként Kína kiszorítja őket a világgazdaságból.

Elindult már Kínában az a folyamat, hogy a belső kereslet felé tolják el a növekedés mozgatórugóját?

– Látványosan tavaly indult el, amikor a kínai kormány több száz milliárd dollár méretű belföldi kereslet-ösztönzési programot hagyott jóvá, és hosszú idő óta hajlandó vállalni egy komoly méretű központi költségvetési hiányt. Ez azonban csak az első lépés, nem lehet tartós, mert költségvetési túlköltekezésre nem lehet tartós belső keresletet építeni.

A magánszektor, és ezen belül a háztartások fogyasztását kell ösztönözni. Ehhez pedig az kell, hogy egyrészt engedjék a névleges bérek növekedését, másrészt pedig olyan szerkezeti reformokra van szükség, elsősorban a nyugdíj és az egészségügy területén, amelyik nem fog a továbbiakban ilyen mérhetetlen belső megtakarítási rátát eredményezni, mert az emberek nem lesznek ennyire kiszolgáltatottak öreg korukra. Állami gondoskodás és szociális védőháló híján mindenki félretesz és az utolsó leheletéig dolgozik, mert Kínában nincs semmilyen érdemi állami gondoskodás. Amennyiben ezt a nagy reformot véghez tudják vinni, akkor képesek lesznek a fogyasztást növelni.

Ennél még nagyobb kihívást jelent, hogy becslések szerint Kínában a következő 10 évben olyan 300-400 millió ember kéne a városokba áramoljon, mert a vidéki túlfoglalkoztatottságból és a szétaprózott rendkívül alacsony termelékenységű mezőgazdaságból át kell vinni a munkaerőt az iparba és a szolgáltatásokba. Hogyan lehet ennyi idő alatt ennyi munkahelyet teremteni? Rejtély. Senki nem kicsinyelheti le a kínai társadalom előtt álló kihívást. Ez még egy demokráciának is próbára tenné az erejét, nemhogy egy diktatúrának, amelyik sokkal rugalmatlanabb.

Ha a munkaerőköltségek előreláthatóan növekedni fognak Kínában, ez nem fogja visszavetni az európai vállalatok versenyképességét, tekintve, hogy kihasználták az ottani alacsony termelési költségeket?

Véleményem szerint az európai növekedést ez kifejezetten serkentené. Ha a kínai bérek növekednek, akkor az két csatornán keresztül is jótékony hatással van az európai növekedésre. Először is a kínai import nő, ez az európai exportot is kedvezően érintheti. Másrészt manapság az európai társadalom folyamatosan panaszkodik, hogy Kína túl olcsó, és emiatt tönkremennek komoly múlttal rendelkező európai iparágak, mert ugyebár minden átvándorol Kínába és Indiába. Ez az öldöklő verseny kicsit enyhülne. Ahhoz, hogy a magasabb bérek ne okozzanak Kínában munkanélküliséget és bizonyos iparágakban komoly visszaesést, ahhoz az kell, hogy a termelékenység jelentősen növekedjen. Kína e tekintetben óriási tartalékokkal rendelkezik.

Ráadásul a fejlődés úgy meg végbe Kínában, hogy a bérek a tengerparton növekednek, ezáltal a külföldi, és mostmár a jelentős kínai tőke is átteszi a termelést az ország belsejébe. Ami nagyon jó, mert az ország belsejében munkahelyeket teremtenek, a tengerparton a bérverseny pedig kikényszeríti a termelékenységnövekedést. Így mind a két helyen nő a fogyasztás. Az egész világ érdeke, hogy ez a szerkezetátalakítás, termelékenységnövekedés, területi átrendeződés és iparszerkezeti felzárkózás viszonylag rövid időn belül és békésen végbemenjen.

Mennyire valószínű, hogy az eurózóna és az USA is beszálljon a valutaháborúba?

Az euró szerencsére kévésbé játékszere a kormányok beavatkozásának, mint a dollár vagy a jüan, mert egy igen független jegybank szabályozza. A leértékelődéssel pedig nagyon kell vigyázni, mert ha azért értékelődik le az euró, mert az eurózóna iránti bizalom csökken, például egy görög válság megismétlődése esetén, az egy kétélű fegyver. Lehet, hogy bizonyos termelői csoportok exportérdekei mellett áll, de Európa érdekeit nem szolgálja, mert olyan mértékben megnövekedhet az államadósság, hogy néhány ország csődbe jut. A görög csődre májusban nagyon is reális esély volt, és éppen az utolsó pillanatban rántották el a kormányt. Nem egy elméleti lehetőség volt, hogy Görögország államcsődöt kell bejelentsen, ma sem került ki ebből a veszélyzónából.

Amennyiben egy eurózóna szempontjából szabad szemmel alig látható ország fizetési gondjai így meg tudják rengetni a közös valutát, képzeljük el, ha a Görögországnál 4-5-ször nagyobb Spanyolország kerül fizetési nehézségek elé. Nem kell játszani a tűzzel, az euró értékét nem kell manipulálni, nagyon egyetértek az EKB függetlenségének hangsúlyozásával, hiszen nem szabad a politika játékszerévé tenni 400 millió ember megtakarításait. Sőt, ennél még több személyről is van szó, mert az eurózónán kívül is nagyon sokan tartják euróban a megtakarításaikat, még itt Romániában is.

Milyen strukturális különbségekből adódik, hogy miközben az EU egyre szorosabbra húzza a nadrágszíjat, az USA tovább ösztönzi a növekedést monetáris enyhítéssel?

– Az USA stratégiája még kérdéses, mert ugye a demokrata párt elvesztette az időközi választást, a republikánusok pedig nem biztos, hogy ebbe az irányba fogják nyomni a központi bankot. Az Egyesült Államok jegybankja messze nem annyira független, mint az EKB.

Nem lehet összehasonlítani az USA-t az eurózónával, mert az utóbbi közös jegybankot, közös valutát, közös monetáris politikát testesít meg, ami mögött nincs közös kormány, nincs közös fiskális politika. Ha úgy tetszik: egy lábon áll, és ezért könnyen billen. Az USA-ban ez a helyzet nem áll fent, ott van egy óriási, baromi erős központi kormány, a világ elsőszámú kizárólagos szuperhatalmával, és mögötte egy olyan gazdasággal, amelyik a saját valutájában korlátlanul tud eladósodni.

Ez az euróra nem áll fent. Az euró kész bizonyos világ-tartalékvaluta szerepet betölteni, de a dollár az egyetlen olyan világ-tartalékvaluta, amelynek elsődlegessége még olyan 20-25 évig megkérdőjelezhetetlen marad. Az amerikai kormány az egyetlen, amelyik korlátlanul tud saját devizájában hitelt fölvenni. Ezt nem tudja senki más a világon megtenni, tudniillik a világ többi része nem veszi fel korlátlanul azokat a pénzügyi aktívákat, amelyek ennek érdekében kibocsátásra kerülnek.

Az USA-ban drámai sebességgel nő a hiány, idén kétszámjegyű szövetségi deficit lesz, az államadósság kezdi elérni a bruttó hazai termék 80%-át, két-három éven belül ez 100 fölött lesz, ha folytatódik ez a keresletbővítő keynes-i válságenyhítő lépéssorozat. Ennek ellenére az amerikai állampapírok kamata iszonyatosan alacsony. Mindenki veszi: a kínai kormánytól kezdve a japánon át, az olajországok bankjaiig az összes szuverén alap, amely létezik, mindenki ebben tartja a drámai gyorsasággal halmozódó devizatartalékának nagy részét.

Ez egy olyan kényelmes helyzetet hoz létre az USA számára, ami egyedülálló. Ezt nem tudja senki utánozni, még a német kormány sem, ha mondjuk most elkezdene nyakló nélkül euróban költekezni. A többieknek pedig hiába van eurójuk, a piac 10% fölötti hozamkövetelményt vár el a görög állampapírtól. Attól, hogy euró van, az nem segített neki a fiskális fegyelem végső széttörésében.

Úgyhogy szerintem nem lehet és nem is szabad összehasonlítani a dollárt az euróval, a dollár vitathatatlanul az első számú és majdnem kizárólagos világ-tartalékvaluta. Mint ilyen, az USA saját valutájában tud korlátlanul hitelt fölvenni, mert mögötte áll a jegybank, amelynek egyedüli monopóliuma van dollárt gyártani.

Akkor azzal kapcsolatban sem érdemes találgatásokba bocsátkozni, hogy hosszabb távon melyik út vezet ki a válságból...

– Szerintem a válságból az az út vezetne ki, amelyikben globális szinten összehangolnák a monetáris és fiskális politikákat. Mert ha egymás ellen játszik ez a néhány nagy tömb – Észak-Amerika, Kína és az EU –, akkor ezek kölcsönösen tönkre tudják tenni egymást. Viszont ha ez egy kooperatív játékká szelidül, azaz kénytelen és hajlandó a három fél az egymás érdekeinek bizonyos szintű beszámítására, akkor a piac abba az irányba fog spekulálni, ami a növekedést és a kilábalást fogja segíteni.

Tudniillik akkor nem az lesz, hogy mindenki a biztonságos kikötők felé menekül, és abba fektet, hiába, hogy nincs kamat, sem nyereség. Nézzük meg a japán jen helyzetét: a japán központi bank alapkamata 0%, a japán állampapíron 0,2%-os kamat van. Effektív mindenki úgy gondolná, hogy aki japán jenben denominált értékpapírt vesz, az veszít. De mégsem veszít, mert olyan sokan fektetnek be, hogy a jen árfolyama megy fel az egekbe, miközben ilyen alacsony hozamot adnak rá.

Ez teljesen abszurd. Mert ez azt jelenti, hogy mindenkinek a biztonság az elsődleges szempont, nem pedig a nyereség. Inkább hajlandóak veszíteni, de maradnak a japán értékpapírnál. Mindig azt mondom, hogy a világ vezető hatalmainak a politikai osztályain múlik, hogy mi lesz a jövőnk. Nincs eleve elrendelt fejlődés, igenis rajtunk múlik, hogy mi lesz a következő lépés, ami lehet pusztító, de lehet építő jellegű.

Mennyi esélye van egy nyersanyag, esetleg egy nemesfém buborék kialakulásának, mi okozza ezt, és milyen tényezőktől függ a sorsuk?

– Olyan körülmények között, amikor ez a kockázatkerülő magatartás az uralkodó, óriási a bizonytalanság a piacokon, akkor az egyik ilyen menedék az arany. Az arany ára nem azért megy föl az egekbe, mert most értékesebb, mint 5 évvel ezelőtt, az arany ugyanaz, mint volt. Inkább azért, mert a befektetők egyre nagyobb hányada gondolja úgy, hogy általa meg lehet őrizni a befektetések értékét, még akkor is, ha az arany tartása ugye költséggel jár és kamatot sem hoz, de az árfolyamnövekedés ezt kompenzálja.

De ez csak addig van így, amíg sokan gondolják ezt. Amikor ezt már kevesen gondolják, akkor megfordul a trend. Ez lélektani tényezőkön is múlik, mert ha az emberek elkezdenek abban hinni, hogy mondjuk az amerikai gazdaság növekedése elindul és szárnyaló lesz, az USA ki tud növekedni ebből a hatalmas államadósságból, amit az utóbbi két-három évben gyártott magának. Netán befejeződik az afganisztáni háború: ezek mind-mind helyreállíthatják a dollárba vetett bizalmat, és akkor lehet, hogy az árfolyam fel fog szárnyalni. Nagyon nehéz ezt megjósolni, a közgazdaságtan legalább fele ma már lélektan.

A buborék két oldalról is termelődik, mert van ugye ez a biztonságkereső spekuláció a pénzpiacokon, a másik oldalon a kirobbanó, még mindig 8% fölötti kínai növekedés hihetetlenül meghúzta a nyersanyagok iránti keresletet. Ez valóságos kereslet, főleg a ritkaföldfémek iránt, ezek együtt szoktak mozogni a többi nyersanyagárral.

De hogy ez hogyan fog alakulni, azt nagyon nehéz megmondani. Két évvel ezelőtt, 2008-ban, amikor a Lehman Brothers csődbe ment, akkor mindenki arra számított, hogy mindjárt recesszió lesz, ennek ellenére egy fél évig az olajár szárnyalt, fölment 147 dollárra, és aztán onnan két hónap alatt lement 30-ra. Amilyen gyorsan a buborék fölfújódott, olyan hamar ki is pukkant, amikor már mindenki megértette, hogy valóban recesszió van.

Nem volt érdemes olajat venni, mert azt tárolni, raktározni kell, költséggel jár, és ráadásul az olaj iránti kereslet össze is omlott, mert tényleg recesszió lett. Úgyhogy az arany iránti kereslet is összeomolhat, pusztán lélektani tényezők hatására. Semmi reálgazdasági tényező nem indokolja az aranyár emelkedését, nem vásárol senki sem húszszor annyi ékszert, mint ezelőtt. Ez csak egy monetáris tartalékeszköz.

A ritkaföldfém export korlátozásának pedig Kína részéről stratégiai oka van, egyszerűen a belföldi gyártáshoz kellett neki az, amit eddig exportált. Kína egy erőltetett iparfejlesztési politikát folytat, és lemásolja a high-tech iparokat szerte a világon, és ugye ezeket a fémeket ilyen elektronikus szerkezetekben kell használni. Ezzel nincs gond, mert ki lehetne termelni máshol is, csakhogy Kínában eddig olcsó volt. Amennyiben erre valóban az ipari termelés felfutása miatt nő meg tartósan a kereslet, akkor az ára beáll egy tartósan magas szintre, és megnyitják a bányákat Amerikában és Indiában.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!