Kerekasztal: megbukik vagy megerősödik az eurózóna?

Az eurózóna életképességéről és lehetőségeiről szervezett a múlt héten kerekasztal-beszélgetést az Erdély FM. A beszélgetés meghívottjai voltak: Juhász Jácint , a BBTE Közgazdasági Karának dékánhelyettese, Diósi László , az OTP Románia vezérigazgatója, Neményi József , a Versenytanács tagja és Winkler Gyula , Európai Parlamenti képviselő, a moderátor pedig Kudor Emese , a Transindex szerkesztője volt. Az első rész rövid tartalma: – az övezet válságát a deficitek és államadósságok növekedése generálta – csak az eurózóna meglévő, strukturális problémáit hívta elő a válság, ezeket kezelni kell – az eurózóna válsága egy történelmi lehetőség az övezet megerősítésére – közös monetáris politika mellett összehangolt fiskális- és költségvetési politikára is szükség van – az európai modellel nem lehet világversenyt nyerni – az eurózóna szétesésének csak vesztesei lehetnek

Moderátor: Az első kérdéskör, amit körül fogunk járni, az eurózóna válságának természetéhez kötődik: az euró generálja a válságot, vagy a válság az euró bukását? Mennyire beszélhetünk öngerjesztő és belső folyamatról ebben az esetben?

Neményi József: Először a válság mélyebb kiváltó okait kell megismerni. Romániában ezt egyszerűen kezelték: nálunk nincs válság, minket nem érint a környező hatás, nem tudták felfogni 2009-ben, hogy jön a válság. Nem hogy felkészületlenek vagyunk, hanem műveletlenek is vagyunk. Kérdés, hogy egyáltalán mikor kezdődött és mikor ér véget a válság, és ami a legfontosabb, ki adja a pénzt ahhoz, hogy kiszálljunk a válságból? A változáshoz három dolog kell: pénz, program, új emberek. Mind a három hiánycikk Romániában. Juhász Jácint: Azért is tartanám fontosnak az előző felvetést, mert a válság kialakulásának a harmadik szakasza, ami az euróra is komolyabb kihatással bírt, a 2010-es kormányzati válság volt. Ez kezdődött ugye Görögországgal, de aztán kiterjedt számos országra, és a túlméretezett államadósságokból, illetve a nagy mértékű államháztartási deficitekből indult ki. A válság kiváltó tényezői mellett az is a kérdés, hogy az eurózónában dúló válság mennyire vezethet az euró bukásához. Én azért ennyire drasztikusan nem látom a helyzetet: valóban van egy feszültség az eurózónában, ami az euró leértékelődéséhez vezetett, ezáltal az ott lakók vagyoni helyzete is áttételesen érintődött. Véleményem szerint ha az államháztartási hiányok és adósságok csökkentésére szánt intézkedések stabilizálódnak, ez az euróövezet stabilitását is maga után fogja vonni. Ezért szerintem

az eurózóna válsága nem fog az euró bukásához vezetni.

Ennek pont az ellenkezőjéről van szó: ez egy történelmi lehetőség arra, hogy az eurózóna megerősödjön, és valóban egy egységes zónává váljon, ne pedig egy olyan térséggé, ahol közösen ugyanazt a valutát használjuk, de mindenki másképp gondolkodik. Ez feltételezi a kormányzati programok közti összhang szükségességét, nem elégséges csak az Európai Központi Bank által biztosított egységes monetáris politika különálló fiskális politikák nélkül. Ennek egyik szenvedő alanya az euró, azonban ha a fiskális politikák összehangolásának elvét elkezdik alkalmazni a résztvevő országok, azzal az euróválság is megszűnik. Winkler Gyula: Az euró egy hatékony ernyő volt a gazdasági válság idején a tagországok számára. Egy dolgot nem szabad elfelejteni a közös adópolitikák kapcsán: az, hogy mire épült a monetáris unió története, illetve mivel próbálta lehetővé tenni az unió az egységes pénznemet, és mi az, amiért most ez megbicsaklott a világválság hatására. Egy pénznem rendszerint egy államban van, ehhez vagyunk hozzászokva. Nyilván az országoknak van adópolitikájuk, költségvetési politikájuk, ha lehet minél hosszabb távú, annál jobb. Ezen kívül létezik egy monetáris politika, ami a központi bank felelőssége. Ide tartozik még egy negyedik elem, ami a gazdasági stratégia. Az euró ugyebár nem egy ország, hanem egy térség közös pénzneme, a monetáris politika egységesítése megtörtént, létezik egy központi bank.

Nincs közös adópolitika,

ez a tagállamok hatáskörébe tartozik, hasonlóan egységes költségvetési politika sincs. Gazdasági stratégiák vannak az unióban, ezen belül az euróövezetben, de ezek nem kötelező érvényű stratégiák, többnyire csak ajánlásokból állnak. A lisszaboni stratégiát ugyebár mindenki már végérvényesen eltemette, nem lehetett megvalósítani, túl homályos volt. Az országok hatáskörébe tartozó költségvetési és adópolitikát valahogy mégis helyettesíteni kívánta az euróövezet, ezek pedig a Maastrichti-i kritériumok. Azonban már 4-5 évvel ezelőtt az alapító Francia és Németország sem tartotta be ezeket a kritériumokat, később ki-ki a maga módján túllépte ezeket a határokat. Végül egy egységes pénznem egy olyan övezetben működik, amelynek nincs meg sem a költségvetési-, sem az adópolitikai alapja ahhoz, hogy egy közös pénznemet működtessen. Kérdés, hogy lehet-e helyettesíteni ezeket, szerintem igen. Diosi László: Neményi úrnak a párhuzamát kivetíteném az euróra is. Való igaz, hogy a romániai válság mindenképpen bekövetkezett volna: a gazdaság túlfűtötté vált, aminek a vége mindenképpen egy korrekciós időszak – alacsonyabb GDP, magasabb munkanélküliség, infláció. Ez egy normális ciklus lett volna, és Romániát a korrekciós fázis közepén baseball ütővel beütötte a világválság, ezért estünk ekkorát. Az unió és az euró is körülbelül így vannak:

a belső strukturális problémák előbb utóbb mindenképp felszínre kerültek volna,

a világválság csak segített ebben. Itt Juhász Jácinttal értek egyet, hogy ebből jól ki lehet jönni, hiszen viszonylag hamar előjöttek a problémák 8 év közös fizetőeszköz és 10 év közös pénzügyi rendszer után. Nézzük meg, hogy miben különbözik az amerikai vagy brit gazdaságtól ez az európai. Hiszen az Egyesült Államokban ugyanúgy magas a deficit, ugyanúgy túlköltekeznek, a lakosság el van adósodva, és mégsincs a dollárnak akkora válsága – mondjuk a korábbi években volt, amikor az euró elkezdte megenni a dollárt. Amiben más alapvetően Európa az Egyesült Államokhoz képest az például a versenyképesség. Számos szociális megszorítás hat az európai termelőre és vásárlóra, szemben az amerikai vagy kínai szabadabb piaccal, ahol nem kell francia módon megvárni, amíg meghal valaki, hogy ki lehessen tenni az állásából, és nem lehet sztrájkolni naponta, két hétig, ahogy ez legtöbb európai országban szokás. Amerikában kemény az élet, könnyen lehet munkanélküli valaki, könnyen lehet fölszámolnia egy céget, ott farkastörvények uralkodnak, de sokkal versenyképesebbek, mint az EU. Itt sokkal nagyobbak a szociális költségek, magasabb a szolidaritás, – ugye alapelve az uniónak a szolidaritás. Elérkezett az a pillanat, amikor ezt már nem bírta el a gazdaság. A régi jó módszer szerint a válságból pénzköltéssel akartunk volna megszabadulni, akkor jött a túlköltekezés, ami azután a belső válságot elindította. Fel kell ismerni a rendszerek különbözőségét: 12 helyi FED van az Egyesült Államokban, és nincs minden országnak külön nemzeti bankja. Nagy-Britannia rögtön ki is jelentette, hogy nem adja fel a pénzügyi szuverenitását, nem áll be egy szorosabb ellenőrzési szintbe, és ezzel ugye kizárta magát az eurózónából. Az előrevezető út azonban csak az, hogy sokkal komolyabb ellenőrzés, közösebb politika:

fel kell adni az országok szuverenitásának egy jelentős részét.

Mindenképp a világválság okozta az eurózóna válságát abból a szempontból, hogy előrehozott meglévő problémákat. A másik oldalról pedig a Brüsszelben látott bürokrácia teljes csődje került előtérbe. A papírokon, jelentéseken, előterjesztéseken alapuló világ nem működik Európa ezen részén. Mi is leírjuk a papírra a számokat, de azok nem fedik a valóságot. Az unió központjában is számolni kezdtek azzal, hogy azok a rendszerek, amelyek jól működnek mondjuk Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában vagy Németországban, az uniónak ezen a részén nem működnek. N.J.: Nem értek egyet egyes dolgokban. Véleményem szerint a nagy dolgok nem a bankokban dőlnek el, ez egy fatális tévedés. A bank csak egyszerűen végrehajtja azt, amit a reálgazdaság elvár. A teljes válság kialakulásában a bankrendszer nem hiszem, hogy több mint 20%-ban vétkes lenne. Romániában a reálgazdaság leépült, 76 ezer önellátó mezőgazdasági termelőegység van, amelyek kapcsolata a bankrendszerrel jelentéktelen. A baj máshonnan ered: leépült egy gazdasági modell, amelynek a lényege a terror volt, és egyszercsak megszűnt a terror. A legfontosabb termelési tényező a félelem és a terror, ha ezek megszűnnek, mindenki megy a feje után. Megszűnt az ipar legnagyobb része, a mezőgazdaság leépült, eladtuk a bankokat, elkezdődött egy fiktív építkezés. A bankok eltávolodtak a reálgazdaságtól, a pénz ereje pedig visszatükrözi a gazdaság erejét is. Egy nap Oroszország ki fogja mondani, hogy én nem veszem el az eurót a nyersenyagokért, helyette hozzatok aranyat vagy dollárt. Válasz: összeomlik az eurózóna. Inkább az a kérdés, hogy kinek az érdeke, hogy megmaradjon az eurózóna, és kinek nem. Az euró csak egy érdekszimbólum. Nem az euró válságával állunk szemben, hanem

a kapitalizmus világválságával.

Van egy új tengely Európában, a Merkel-Putin tengely, akik azt szeretnék kihozni, hogy ez a két ország diktálja a feltételeket. Németország 1000 milliárd euró értékben exportál, Románia mondjuk 35 milliárd euró értékben – nekünk így milyen beleszólásunk van a világ ügyeibe? Semmi.

Mely országokon és milyen szereplőkön múlik az euró fennmaradása, bukása vagy további erősödése?

W.Gy.: Fontos leszögezni először azt, hogy mit akarunk. Az unióban összhang van abban a tekintetben, hogy az európai modellt, a szociális piacgazdaságot tovább akarjuk éltetni. Abban sincs vita, hogy ezzel a modellel valószínűleg nem lehet világversenyt nyerni. Biztos, hogy egy versenyképesség alapú, GDP, illetve profitban mért versenyt az Unió nem tud, és szerintem nem is igazán akar megnyerni. Továbbra is például az EU a világgazdaság legnagyobb technológia exportőre, továbbá vannak lehetőségek arra, hogy olyan érdekes területeken, mint például a zöld-gazdaság és a megújuló energiák versenyt nyerjen az unió. Szektoriálisan tudunk versenyt nyerni, globálisan nehéz lenne. Mivel a GDP szigorúan lakosság arányos, Indiával és Kínával szemben nem tudjuk leküzdeni a háromszoros lakosságból eredő hátrányunkat. Ha azt akarjuk, hogy megtartsuk az európai modellt, akkor ebben kell gondolkodni, és akkor az euró jelenlegi válsága valóban csak egy alkalom arra, hogy ami nem működik, azt vegyük ki, amire nincsenek rendszerek, azt alakítsuk ki. A gazdasági kormányzás, az eurózóna kiterjesztése benne van az unió alapító okirataiban: Nagy-Britannia is halogatja, de hivatalosan soha sem mondhatja, hogy soha nem fog belépni az euróövezetbe, legalábbis a ma létező uniós szerződéseket figyelembe véve. Véleményem szerint tehát vannak eszközök az euró rendbetételére, már pár hónap alatt érezhető hatású intézkedéseket lehet bevezetni. Románia esetén igazából a közeljövőben nem beszélhetünk csatlakozásról, de ha nem készülünk fel, ha nem tudjuk mi a cél, akkor a konvergenciát nem fogjuk tudni középtávon sem teljesíteni.

A hibás részek eltávolítása akár egyes, rosszul teljesítő országok kilépését is jelentheti az eurózónából?

J.J.: Nagyon jól tudjuk, hogyan lehet belépni az eurózónába, viszont arról egyetlen rendelkezés sincs, hogy hogyan lehet ebből kilépni, egyszerűen nem úgy volt elképzelve a történet, hogy ebből kilépjünk. A második világháború vége óta folyamatos törekvés van Nyugat-Európában, hogy monetáris stabilitás legyen a zónában. Kezdődött a Bretton Woods-cal, ami arról szólt, hogy mindenki kötötte a saját valutáját a dollárhoz, azonban így az ország saját valutája csak egy mellékjátékos volt a dollárral szemben. Ezután volt a valutakígyó egyezmény a ’70-es években, ami ugyanazt feltételezte, hogy a nyugat-európai országok egymáshoz kötötték valutáikat bizonyos mozgásteret engedve. Ez is felbomlott bizonyos strukturális problémák miatt. Aztán jött az Ecu története, ami már egy finomabban elgondolt, fokozatosabban bevezetett eszköz volt. Azt látom, hogy egy folyamatos igény van arra Európán belül, hogy egy közös nyelvet beszéljünk. Az eurózóna szétesése, és mondjuk annak a 17 új valutának a megjelenése nem tudom, kinek lenne az érdeke. Pont úgy, ahogy egy banknak a bukásának egy gazdaságban nem lesznek nyertesei, csak vesztesei, úgy érzem, hogy

az euró bukásából is csak vesztesek fognak születni.

Igaz, hogy az euró leértékelődik, így külföldről nézve a valuta kevesebbet ér, ugyanakkor ez lehetőség az európai exportnak, amelyben Németország a vezérlovas. Ha az orosz rubel és a kínai juan nemzetközi fizetőeszközzé való válása megtörténik, akkor a juan azonnal meg fog erősödni, mihelyst egy szabad piacra engedjük. Ha a valutájuk elkezd erősödni, automatikusan a versenyképességük is csökken. Már most arra figyelmeztetnek egyes mutatók, hogy a kínai munkaerő versenyképessége elkezdett csökkenni, hiszen elengedhetetlen, hogy egy 10%-os gazdasági növekedés mellett ne növekedjenek a munkabérek, ami munkaköltségek növekedését is jelenti. Amikor az euró elindult, akkor gyengébb volt mint a dollár. Egy 1,4-ről 1,2-re történő leértékelődés még nem jelenti a halált – strukturális probléma, amit meg kell oldani. Nem látom, kinek lenne érdeke az euró bukása: illetve vannak azok, akik dollármilliárdokkal spekuláltak az euró bukására különböző short pozíciókon keresztül, ezek azonban nemzeteken fölülálló befektetési bankok. Nyilvánvaló, hogy az ő számukra ez egy meggazdagodási lehetőség, de rajtuk kívül nagyon kevesen tudnának nyereséget szerezni az euró bukásából.