Milliók tüntetnek a francia nyugdíjrendszer reformja ellen, pedig tényleg fenntarthatatlan

Újra előkerült a francia politika egyik örökzöld kérdése, a nyugdíjkorhatár emelése. 2023 és 2030 között Macron köztársasági elnök 62-ről 64 évre akarja emelni a minimális korhatárt, amelynek elérése előtt csak a hosszú szolgálati idejű és nehéz fizikai munkát végzők mehetnek majd nyugdíjba. Ismét milliók tiltakoznak a francia utcákon a korhatáremelés ellen.

Az Economist 2023. január 14-i számában Macron nyugdíjakkal űzött szerencsejátékáról ír. A HVG január 26-i száma Ígéretes lépések… című cikke szintén elemzi a mostani francia nyugdíjreformot, de bizonyos fontos részletek homályban maradnak.

Az világos, hogy Macron pártját leszámítva mindenki, a szavazók 70 százaléka ellenzi a korhatáremelést. Pedig a reform már régóta időszerű, de 2019-ben is elbukott.

A franciák átlagosan 61 évesen, a minimálisnak nevezett korhatár elérése előtt 1 évvel mennek nyugdíjba. Hála az alacsony kilépési életkornak és a hosszú várható élettartamuknak, a nyugdíjas francia férfiak és nők rendre 23,5, illetve 27 évet töltenek nyugdíjban. És ez nincs ingyen.

Franciaország a GDP-je 14 százalékát költi nyugdíjra, Németországban ez csak 10 százalék. Mély reformok nélkül a francia rendszer előbb-utóbb fenntarthatatlanná válik.

Nem véletlen, hogy a hírekben homályban marad, hogyan változna a normális korhatár, amely normális országokban az úgynevezett teljes, málusz/bónusz nélküli nyugdíjat garantálja. Franciaországban a teljes nyugdíjkornak is sajátos jelentése van: ekkorra éri el a dolgozónak járó nyugdíj az addigra eszmeileg felhalmozott „nyugdíjalap” felét. Mágikus módon az idős dolgozók éppen ebben az esedékes hónapban igyekeznek nyugdíjba vonulni, hacsak e bűvös életkor nem alacsonyabb 62 évnél és nem magasabb 65/67 évnél.

További különlegesség, hogy más nyugdíjrendszerektől eltérően a nyugdíjalap kiszámításakor az egyes évek keresetét nem az átlagkeresetekkel, hanem a takarékosabb árindexekkel valorizálják, és ez kedvez a meredeken emelkedő életpálya-keresetű egyéneknek. Ennél nagyobb gond, hogy hosszú távon, 2070-re ez a rendszer a bruttó nyugdíj/kereset helyettesítési arányát a jelenlegi 55-ről 35 százalék alá viszi le – ez politikailag fenntarthatatlan lesz.

Az előző, de hamvába holt nyugdíjreform még megpróbálta megszüntetni a francia nyugdíjrendszer borzalmas töredezettségét, de erről most a reformerek letettek.
Több szakértő szerint a történelmi okokból kialakult zagyva rendszer részleges megőrzése is hozzájárul ahhoz, hogy egyelőre a francia tömegek ezt a reformot sem fogadják el. Pedig Macron elnök felkérésére Olivier Blanchard és Jean Tirole sztárközgazdászok szerkesztésében született egy átfogó anyag: a Major Future Economic Challenges, amelynek résztanulmányait a legkiválóbb nemzetközi szakértők készítették, és harmadik harmada az idősödés és a nyugdíj kérdéssel foglalkozik.

A francia nyugdíjproblémáról a sajtón túlmutató értesüléseimet is a 2021 júniusában megjelenő kötetből vettem. A kötet és a függelékek interneten angolul és franciául is elérhetők, de a jelek szerint ez nem befolyásolta sem a kormány, sem a tömegek hozzáállását. A tanulmány nyugdíjrészének szerzői a korhatáremelés négy szubjektív akadályát is körbejárják:

1. az objektíve egészséges franciák számottevő része 60 évesen már nem akar heti 20 órát vagy többet dolgozni;
2. a franciák jelentős része nem szereti a munkáját;
3. a munkáltatók alaptalanul kisebb termelékenységűnek vélik az idősebbeket, és szabadulni akarnak tőlük; és
4. széles körben elterjedt az ugyancsak téves nézet, hogy az idősek korai nyugdíjba vonulása nemcsak rövid, hanem hosszú távon is csökkenti a fiatalabbak munkanélküliségét.

Persze nem könnyű megszabadulni egy évtizedek óta fennálló rendszertől, még ha az rossz is. A szakértőkkel egyetértve én is azt hiszem, hogy nem lehet megkerülni a rugalmas korhatár bevezetését, ahol a megfelelő ütemben emelkedő normális korhatár elérése előtt és után is nyugdíjba lehet menni, csak vállalni kell a büntetést, illetve fel lehet venni a jutalmat.

Végül a francia helyzet jobb hazai megértése kedvéért érdemes a magyar nyugdíjrendszer megfelelő vonásait felidézni:

• Az újonnan nyugdíjba vonulók nyugdíjalapjának kiszámításában 1988-tól kezdve minden év nettó keresete egyformán számít, és ezeket az átlagos keresetekkel valorizálják.
• A normális (irányadó) korhatáron nyugdíjba vonulók nyugdíja a szolgálati idő szakaszosan lineáris függvénye: például 20 év után a nyugdíjalap 53, 40 év után 80 százaléka.
• 2009 és 2011 között az előrehozott/halasztott évekért járó málusz/bónusz egységesen évi 6 százalék volt. 2012 óta nem lehet a korhatár elérése előtt nyugdíjba menni, kivéve azokat a nőket, akiknek legalább 40 évnyi jogviszonyuk van, akkor viszont a korhatártól való távolság nem számít.

Közben a normális korhatár a 2013-as 62 évről 2016-ra 63-ra, 2019-re 64-re és 2022-től 65 évre emelkedett. Érdekes módon a Bajnai-kormány által 2009-ben kidolgozott radikális korhatáremelést az Orbán-rendszer átvette, „csak” a lefelé rugalmasságot törölte el, illetve a Nők40 bevezetésével vizezte föl a rendszert. A legújabb változás: aki elérte a nyugdíjkorhatárt vagy a Nők40 keretében ment nyugdíjba, annak semmilyen tb-járulékot nem kell fizetnie, munkáltatója is mentesül a szochótól, vélhetőleg senkinek sem érdemes ezután egy nappal sem tovább maradnia, hacsak a bérdinamika nem különleges.

Ez a rendszer – egyre dagadó költségvetési támogatással – egyelőre működik, sőt, a munkáltatói járulék helyére lépő szocho kulcsa a 2015-ös 27-ről 2022-re 13 százalékra csökkent. Csupán két kérdés marad nyitva.

1. Meddig lehet fenntartani a korábban és később nyugdíjba vonulók nyugdíja közti hatalmas feszültségeket?
2. Meddig lehet a költségvetés forrásait más területekről (mindenekelőtt az egészségügyből) a politikailag különlegesen érzékeny nyugdíjrendszer hiányainak fedezésére átcsoportosítani?