Magyarország, 1956: Forradalom, szabadságharc, megtorlás

Hetven évvel ezelőtt, 1956. október 23-án olyan eseménysor kezdődött Magyarországon, amelynek híre az egész világot bejárta. A második világháború után szovjet megszállás alá került kelet-európai országokban a kegyetlen megtorlástól való félelem többnyire elfojtotta a nyílt tiltakozást. Tömeges megmozdulásokra ritkán, fegyveres ellenállásra még ritkábban került sor. Az 1953-as keletnémet felkelést szovjet harckocsikkal verték le, az 1956 nyarán Poznańban kitört munkástüntetés pedig szintén vérontással végződött. Magyarországon azonban ősszel már egy egész nemzet szabadságvágya tört felszínre. Márai gondolatát idézve: egy nép mondta azt, hogy elég volt. Az ebből kibontakozó forradalom és szabadságharc leverése még a hatalmas szovjet hadsereget is komoly erőfeszítésre kényszerítette.

Ahhoz, hogy megértsük, miként válhatott egy békés diáktüntetés országos felkeléssé, vissza kell tekintenünk az előző évtizedre. A második világháború végén a német csapatokat kiszorító szovjet hadsereg tartósan berendezkedett Kelet- és Közép-Európában, az általa megszállt országokban pedig rövid átmeneti időszak után kommunista diktatúrák épültek ki. Így történt Magyarországon, Romániában és a többi „baráti szocialista államban” is. A felszabaduláshoz fűzött reményeket hamarosan felváltotta az újabb alávetettség tapasztalata: a szovjet jelenlét a térségben Moszkva uralmának biztosítékává vált.

Magyarországon 1945 és 1948 között még koalíciós kormányzás működött, a kommunisták azonban fokozatosan kiszorították politikai ellenfeleiket, míg végül a hatalom kizárólagos birtokosai lettek. Az ezt követő éveket Rákosi Mátyás sztálinista diktatúrája határozta meg. A magát Sztálin legjobb magyar tanítványának tekintő pártvezető uralma alatt a megfélemlítés, az önkény és az erőltetett gazdasági átalakítás a mindennapi élet részévé vált. Sztálin 1953-as halála után átmeneti enyhülés következett: Nagy Imre első miniszterelnöksége és reformprogramja valamelyes fellélegzést hozott a társadalomnak. A sztálinista erők azonban nem adták fel a küzdelmet, és 1955-re visszaszerezték befolyásukat. Nagy Imrét áprilisban félreállították, megfosztották tisztségeitől, később pedig a pártból is kizárták.

Az újabb fordulatot 1956 hozta meg. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa nyomán megindult a desztalinizáció, vagyis a sztálini rendszer egyes elemeivel való szakítás. Magyarországon is egyre nyíltabban bírálták a korábbi politikát, Rákosi pedig végül kénytelen volt átadni helyét Gerő Ernőnek, majd Moszkvába távozott. Közben az értelmiség, különösen az írók mind határozottabban hallatták hangjukat. Déry Tibor, Illyés Gyula, Háy Gyula és mások fellépése, valamint a Petőfi Kör nyilvános vitái hozzájárultak ahhoz, hogy a korábban elhallgatott kérdések a közbeszéd részévé váljanak.

A változás iránti igény Lengyelországban és Magyarországon egyaránt erősödött, és a két ország eseményei kölcsönösen hatottak egymásra. Poznańban júniusban mintegy ötvenezer munkás követelt kenyeret és szabad választásokat. A karhatalom fegyverrel lépett fel ellenük: több mint ötvenen meghaltak, legalább háromszázan megsebesültek, és sok száz embert letartóztattak. A vérontás megmutatta a rendszer erőszakosságát, de a tiltakozás lehetőségét is. Magyarországon őszre már az egyetemeken, az értelmiségi fórumokon és a párton belül is egyre többen követeltek változást.

Október 1-jén a Színház- és Filmművészeti Főiskola diákgyűlésén Csurka István negyedéves hallgató művészi és alkotói szabadságot, valamint az oktatás megreformálását sürgette. A Közgazdaságtudományi Egyetem pártbizottsága eközben nyíltan kiállt Nagy Imre pártba való visszavétele mellett. Néhány nappal később, október 6-án Rajk László és társai újratemetése már százezres tömeget mozgatott meg. A szertartás néma rendszerellenes tüntetéssé vált, amely után egyetemisták vonultak a Batthyány-örökmécseshez. Az ott elhangzó sztálinizmusellenes jelszavak és a temetésen többször megismételt „Soha többé!” egyaránt azt jelezték, hogy a múlt bűneiről többé nem lehet hallgatni.

Az események ettől kezdve felgyorsultak. Október 12-én letartóztatták Farkas Mihály volt honvédelmi minisztert, másnap pedig Nagy Imrét visszavették a pártba. Közben a szegedi egyetemisták szakítottak a kommunista diákszervezettel, és Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, röviden MEFESZ néven független szervezetet hoztak létre. Küldötteik sorra felkeresték a többi egyetemi várost, így a helyi kezdeményezés hamarosan országos diákmozgalommá szélesedett.

A mozgalom egyik központjává Budapest vált. A Műegyetemen október 22-én megtartott diákgyűlés résztvevői tizenhat pontban fogalmazták meg követeléseiket. A szovjet csapatok kivonását, Nagy Imre vezetésével új kormány alakítását, a felelős vezetők elszámoltatását és szabad, többpárti választásokat sürgettek. Követelték a gazdasági élet átszervezését, a magyar–szovjet és a magyar–jugoszláv kapcsolatok rendezését, valamint a vélemény-, szólás- és sajtószabadság biztosítását. A nemzeti jelképek és ünnepek ügyében is változást akartak: a Kossuth-címer visszaállítását, március 15. nemzeti ünneppé és október 6. nemzeti gyásznappá nyilvánítását. Arról is döntöttek, hogy másnap tüntetést tartanak a lengyelek iránti szolidaritásuk kifejezésére.

Október 23-án délután három órakor megkezdődött a felvonulás. A hatalom bizonytalanságát mutatta, hogy a tüntetés engedélyezéséről és betiltásáról egymásnak ellentmondó döntések születtek, de a megmozdulást ekkor már nem lehetett feltartóztatni. A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, és felolvasták a diákok követeléseit. A felvonulók a Bem-szobrot is felkeresték, miközben egyre többen csatlakoztak hozzájuk. A Parlamentnél már mintegy kétszázezres tömeg gyűlt össze.

A tüntetés hangulata menet közben megváltozott. A lengyelek melletti kiállás és a kezdeti mérsékeltebb követelések mellett egyre nyíltabban fogalmazódott meg a szovjet uralom elutasítása, valamint Rákosi Mátyás és Gerő Ernő felelőssége. A Parlament előtt összegyűltek Nagy Imrét akarták hallani, ő azonban csak későn érkezett meg, és visszafogott beszéde nem elégítette ki a változást követelő embereket. A tömeg nem oszlott fel, a város más pontjain pedig újabb és újabb csoportok gyűltek össze.

A Magyar Rádió épületénél a tüntetők azt követelték, hogy olvassák be a tizenhat pontot. A rádió vezetése ezt megtagadta, az épületet védő államvédelmi fegyveresek pedig este tüzet nyitottak a tömegre. A lövések nyomán a békés tiltakozás fegyveres felkeléssé alakult. A tüntetők rendőrkapitányságokról, laktanyákból és fegyvergyárból szereztek fegyvereket, viszonozták a tüzet, majd megostromolták a rádiót. Más csoportok szerkesztőségeket foglaltak el, illetve további fegyvereket próbáltak szerezni.

Eközben az önkényuralom jelképeit is sorra eltávolították. Hosszas erőfeszítéssel ledöntötték a hatalmas Sztálin-szobrot, a magyar zászlókból kivágták a kommunista címert, és több épületről leszedték a vörös csillagot. A lyukas zászló hamarosan a forradalom jelképévé vált. A tüntetők ellen vezényelt magyar katonák egy része átállt, miközben vidékről már szovjet páncélosok indultak Budapest felé. A főváros utcáin mind gyakoribbá váltak az összecsapások.

Október 24-én reggel az ország a rádióból értesült arról, hogy Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki, Gerő Ernő azonban továbbra is a párt első titkára maradt. A pártvezetés ellenforradalomnak minősítette a történteket, és azt közölte, hogy a szovjet csapatok a kormány kérésére vesznek részt a rend helyreállításában. Gyülekezési és kijárási tilalmat rendeltek el, statáriumot hirdettek, a felkelőket pedig fegyvereik letételére szólították fel. A megszabott határidőt később többször meghosszabbították, mert a felszólításnak nem lett foganatja.

Nagy Imre aznap délben rádióbeszédben kérte a harcok beszüntetését, és demokratikus kormányprogramot ígért. A felkelők azonban ekkor már nem elégedtek meg ígéretekkel. Az átálló katonák és tisztek csatlakozásával erősödtek, javult a fegyverzetük és a szervezettségük, Budapesten pedig több ellenállási központ alakult ki. A tiltakozás közben vidékre is átterjedt. A fegyvertelen tüntetőkre több helyen sortűz zúdult; a Parlamentnél és Mosonmagyaróváron történtek a forradalom legtragikusabb eseményei közé tartoznak.

A válságot a pártvezetés átalakítása sem oldotta meg. A Mikojannal és Szuszlovval folytatott tárgyalások után Gerő Ernőt felmentették, helyére Kádár János került. A rádióban Kádár és Nagy Imre is nyugalomra intette a lakosságot. A miniszterelnök az új vezetés iránti bizalmat kérte, és kilátásba helyezte a szovjet csapatok kivonásáról szóló tárgyalásokat. Október 26-án már teljes egyenjogúságon alapuló magyar–szovjet kapcsolatokat, béremelést és gazdasági könnyítéseket ígértek, a fegyvert letevő felkelőknek pedig büntetlenséget helyeztek kilátásba.

A döntő fordulat október 27-én és 28-án következett be. A kormányba kisgazda politikusok is bekerültek: Tildy Zoltán államminiszter, Kovács Béla földművelésügyi miniszter lett. Nagy Imre október 28-i rádióbeszédében már nemzeti demokratikus megmozdulásként értékelte az előző napok eseményeit. Bejelentette a tűzszünetet, az ÁVH feloszlatását, a szovjet csapatok Budapestről való kivonását és a teljes magyarországi csapatkivonásról szóló tárgyalások megkezdését. Amnesztiát hirdetett a harcok résztvevőinek, és a nemzeti követelések teljesítését is megígérte. A forradalom ekkor lényegében győzött.

A következő napokban úgy tűnt, hogy megkezdődhet az ország életének rendezése. Feloldották a kijárási tilalmat, hozzáláttak az államvédelmi alakulatok lefegyverzéséhez és laktanyáik átvételéhez. Sok államvédelmi alkalmazott a tököli szovjet laktanyába menekült. Király Béla vezetésével, a rendőrség, a hadsereg és a szabadságharcosok részvételével megalakult a Forradalmi Katonai Bizottság, Nagy Imre pedig a Parlamentbe helyezte át székhelyét.

A magyarországi változásokat a jugoszláv és a lengyel kommunista vezetés üdvözölte, a bolgár, a román, a keletnémet és a csehszlovák vezetők viszont attól tartottak, hogy a magyar példa saját országukban is követőkre találhat. A magyar ügy október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé került, de közben egy másik nemzetközi válság is kibontakozott. Izrael október 29-én megtámadta Egyiptomot, és a szuezi konfliktus hamarosan a nagyhatalmak figyelmének jelentős részét lekötötte. Az Egyesült Államok részéről érkező jelzések sem adtak alapot arra, hogy Magyarország katonai segítségre számíthasson.

Október 30-án Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszüntetését és az újjáalakuló pártok bevonását a kormányzásba. A kormány elismerte a forradalmi önkormányzatokat és szervezeteket, a központi rádió pedig Szabad Kossuth Rádió és Szabad Petőfi Rádió néven sugárzott tovább. A kibontakozás reményét ugyanakkor súlyos erőszakos esemény árnyékolta be: a felkelők megostromolták a Köztársaság téri pártszékházat. A támadást az épületben tartózkodó államvédelmi fegyveresekről és a forradalommal szemben álló pártvezetőkről terjedő hírek is táplálták. Az ostrom után több foglyul ejtett védőt meglincseltek, és ezekben a napokban másutt is történtek hasonló cselekmények.

Másnap Nagy Imre kijelentette, hogy a szovjet beavatkozást a pártvezetők az ő tudta és beleegyezése nélkül kérték. Beszámolt a csapatkivonás ügyéről, valamint a Varsói Szerződéshez fűződő viszony rendezésének szándékáról, és közölte, hogy október 23. nemzeti ünnep lesz. Közben tovább alakult a kormány, Maléter Pált a honvédelmi miniszter első helyettesévé nevezték ki, és sorra újjászerveződtek a korábban megszüntetett pártok. Ismét működni kezdett a Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt pedig Petőfi Párt néven alakult újjá.

A politikai élet újjáéledése azt a reményt keltette, hogy Magyarország elindulhat a demokratikus kibontakozás útján. A katonai helyzet azonban egyre aggasztóbbá vált: a kivonulásról szóló bejelentések ellenére újabb szovjet alakulatok érkeztek az országba. Közben Nagy-Britannia és Franciaország beavatkozásával kiszélesedett a szuezi válság, a szovjet vezetés pedig előkészítette a magyar forradalom elleni újabb támadást.

November 1-jén Nagy Imre ismét sürgette a szovjet csapatok kivonását. Mivel a csapatmozgások folytatódtak, a kormány kimondta Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A miniszterelnök rádióbeszédben jelentette be a döntést, majd az ENSZ főtitkárához fordult, kérve a magyar kérdés napirendre tűzését és az ország semlegességének nemzetközi szavatolását. A szovjet páncélosok eközben körülzárták a repülőtereket, állításuk szerint a sebesültek és a katonai hozzátartozók légi hazaszállításának biztosítására. A magyar kormány az összetűzések elkerülése érdekében megtiltotta csapatainak az ellenállást.

Ugyanezen a napon Kádár János a szovjet nagykövetségre távozott. Este még elhangzott a rádióban korábban rögzített beszéde, amelyben bejelentette a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulását. A forradalmat ekkor még „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte, elítélte a Rákosi-csoport bűneit, és az új szervezetet a becsületes kommunisták pártjaként mutatta be. Ezután eltűnt a magyar nyilvánosság elől, és Moszkvában tárgyalt.

November 2-án a harcok szüneteltek, de a nyugalom egyre inkább vihar előtti csendnek bizonyult. A kormány kijelölte a szovjet csapatok kivonásáról tárgyaló küldöttséget, miközben újabb átalakítások zajlottak: Nagy Imre a külügyi tárcát is átvette, Maléter Pál pedig honvédelmi miniszter lett. A miniszterelnök újra és újra tiltakozott a szovjet csapatok beáramlása ellen, ám a tiltakozások eredménytelenek maradtak.

A szovjet vezetők közben a térség kommunista vezetőivel, köztük a román, csehszlovák, bolgár és jugoszláv politikusokkal is egyeztettek a beavatkozásról. Az új magyar vezetés élére Kádár Jánost szemelték ki. Több Moszkva-barát magyar politikus is a szovjet csapatok védelme alá húzódott, Gheorghiu-Dej pedig közvetlen, akár katonai segítséget is felajánlott Kádáréknak. A román vezetés később Nagy Imre és társai fogva tartásában is szerepet vállalt.

November 3-án a Parlamentben még a csapatkivonásról tárgyalt a magyar és a szovjet küldöttség. Abban állapodtak meg, hogy a megbeszéléseket a tököli szovjet parancsnokságon folytatják. Az odaérkező magyar küldöttséget azonban letartóztatták. A tárgyalás ígérete csapdának bizonyult, és a magyar haderő vezetése éppen a döntő pillanatban szenvedett súlyos veszteséget.

November 4-én hajnalban megindult az általános szovjet támadás Budapest és a többi jelentősebb város ellen. Páncélosok, tüzérségi és gyalogsági alakulatok, valamint a légierő vett részt a hadműveletben. A Parlamentben tartózkodó Nagy Imrét Király Béla értesítette a támadásról. A miniszterelnök hajnali 5 óra 20 perckor a Szabad Kossuth Rádióban rövid, drámai beszédben fordult az ország népéhez és a világ közvéleményéhez:

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

A beszédet többször és több nyelven megismételték, amíg az adó reggel negyed kilenc körül el nem némult. Nagy Imre több társával együtt a jugoszláv nagykövetségre távozott. A szervezett katonai ellenállást a kormány és a hadvezetés a hatalmas túlerővel szemben kilátástalannak ítélte, ezért a további pusztítás és emberveszteség elkerülése érdekében az ellenállás mellőzésére szólította fel a fegyveres erőket.

A Parlamentben maradó Bibó István államminiszter eközben a kormány nevében kiáltványt fogalmazott meg. Hangsúlyozta, hogy Magyarország nem kíván szovjetellenes politikát folytatni, és arra kérte a lakosságot, hogy ne ismerje el sem a megszállást, sem az idegen katonai erő támogatásával létrehozott kormányt. A nagyhatalmakhoz is segítségért fordult, de felhívása nem változtathatta meg a katonai helyzetet.

Kádárék közben szovjet védelem alatt ellenkormányt alakítottak. A szolnoki rádió Münnich Ferenc közleményét, majd Kádár beszédét sugározta a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásáról. Az új testület tagjai azok közül a kommunista politikusok közül kerültek ki, akik az előző napokban elhagyták Budapestet, és a szovjetek oltalma alá helyezkedtek. Mindez akkor történt, amikor a törvényes Nagy Imre-kormányt még nem mentették fel.

A szovjet csapatok már az első napon elfoglalták a főváros fontosabb középületeit, és sok helyütt lefegyverezték a magyar katonai alakulatokat. A fegyveres ellenállást azonban nem tudták azonnal felszámolni. Bár több nemzetőregység feloszlott, és a magas rangú tisztek többsége értelmetlennek tartotta a további harcot, egyes felkelőcsoportok még napokig kitartottak. Sokan abban reménykedtek, hogy nyugati vagy ENSZ-segítség érkezik.

Pesterzsébeten november 10–11-ig folytak a harcok, és Csepelen, Óbudán, Újpesten, Kőbányán, Erzsébetvárosban, valamint Józsefváros és Ferencváros egyes részein is elhúzódott az ellenállás. A túlerő végül mindenütt felülkerekedett. Az elfogott felkelők és a felkelőnek vélt lakosok közül többeket a helyszínen agyonlőttek, másokat Ungvárra deportáltak.

Nagy Imre és társai eközben a jugoszláv nagykövetségen kerestek menedéket. Tito ajánlatát abban a reményben fogadták el, hogy Jugoszlávia közvetíthet a válság rendezésében. Arról nem tudtak, hogy Tito előzőleg egyetértett a szovjet beavatkozással, és Kádárt is alkalmasnak tartotta az új kormány vezetésére. A követségen hamarosan közölték velük azt a kérést, hogy ismerjék el a Kádár-kormányt, ezt azonban visszautasították.

Több mint két hetet töltöttek a nagykövetségen. Ez idő alatt Nagy Imre kormányát hivatalosan is felmentették; az erről szóló döntés a Magyar Közlöny november 12-i számában jelent meg. November 21-én Kádár írásos garanciát adott a jugoszláv kormánynak arra, hogy Nagy Imre és társai szabadon hazatérhetnek, és nem éri őket megtorlás. Az ígéretben bízva másnap családtagjaikkal együtt felszálltak a követséghez küldött autóbuszra. A járművet azonban a szovjetek egy laktanyába irányították, utasait foglyul ejtették, majd november 23-án Romániába, Snagovba deportálták.

Nagy Imrét és vádlott-társait 1957-ben visszavitték Magyarországra, ahol koncepciós pert készítettek elő ellenük. A vád a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás volt. Ez utóbbit elsősorban a semlegesség kinyilvánítására és a Varsói Szerződésből való kilépésre alapozták. A hazaárulás vádja különösen visszásan hangzott egy olyan hatalom részéről, amely idegen katonai erő segítségével jutott uralomra, és arra támaszkodva fordult saját országának lakossága ellen.

Nagy Imre és társai elutasították a vádakat, ártatlannak vallották magukat, és kegyelmet sem kértek. Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst 1958. június 15-én halálra ítélték, majd másnap hajnalban a budapesti Kozma utcai börtön udvarán felakasztották. Losonczy Géza még a per előtt, a börtönben, tisztázatlan körülmények között meghalt. A kivégzettek holttestét először a börtön udvarán földelték el, majd 1961-ben titokban a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájába szállították. Arccal lefelé, kátránypapírba csomagolva, dróttal összekötözve, hamis nevek alatt temették el őket, hogy sírhelyük ne legyen azonosítható.

A megtorlás azonban jóval több embert érintett, mint a forradalom vezetőit. A bíróság által elítéltek számát 21 600 és 26 600 közé teszik, és több százan kaptak életfogytig tartó szabadságvesztést. Köztük volt Bibó István politikus és jogtudós, valamint Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök is. Az 1956-tal összefüggő eljárásokban több száz halálos ítélet született; az előadásban szereplő összesítés szerint csaknem négyszáz embert végeztek ki. Mintegy tizenháromezer embert bírósági ítélet nélkül internáltak, körülbelül tizenötezret pedig rendőri felügyelettel, kitiltással vagy lakhelyelhagyási tilalommal sújtottak.

A forradalom leverése után közel kétszázezren hagyták el az országot. Mintegy száznyolcvanezren Ausztrián, húszezren Jugoszlávián keresztül menekültek el. A harcok embervesztesége is súlyos volt: az előadásban szereplő adatok mintegy 3300 magyar halottról és húszezer sebesültről szólnak, a veszteségek többsége Budapestre jutott. A szovjet hadsereg vesztesége 669 halott, 1540 sebesült és 51 eltűnt katona volt. A számok mögött megannyi megszakadt élet, szétszakadt család és évtizedekig hordozott személyes tragédia állt.

Magyarország 1956-ban sok együttérzést, erkölcsi támogatást és biztatást kapott, de ezek nem állíthatták meg a szovjet hadosztályokat. A katonai beavatkozás és az azt követő véres megtorlás a világ jelentős részét megdöbbentette. Alberto Moravia olasz író azt javasolta, hogy a magyarok iránti együttérzésből minden fővárosban nevezzék „A legyilkolt magyarok utcájának” azt az utcát, ahol a szovjet követség áll. Az ilyen gesztusok kifejezték a felháborodást, a magyarok sorsán azonban nem tudtak változtatni.

A Kádár-rendszer évtizedeken át ellenforradalomnak nevezte 1956-ot. Ebben támogatta Moszkva és a térség több kommunista vezetése is. A hivatalos történet szerint az ártatlanul kivégzettek hazaárulók voltak, a megtorlás végrehajtói pedig a rend védelmezői. A Szovjetuniót a magyar nép legjobb barátjaként mutatták be, miközben a társadalom emlékezetében ott éltek a harckocsik, a sortüzek, a kivégzések és az elhurcolások.

Ezt az ellentmondást a cenzúra és a megfélemlítés sem tudta végleg eltüntetni.

Egy forradalmat le lehet verni, vérbe lehet fojtani. Embereket be lehet börtönözni és ki lehet végezni, a sajtót pedig lehet cenzúrázni. Mindez azonban nem teszi igazzá a hazugságot, és nem törli el a felelősséget. A kivégzettek emléke fennmaradt, a megtorlók tetteit pedig az utókor ítéli meg.

Kádár is magányosan halt meg.