A játék szabadsága és felelőssége

Mondhatnám, súlyos könnyűség a játék. Legyen az gyermeké, felnőtté, netán, illetve kiváltképpen művészé. Az ember legbensőbb igényei és szükségletei közül való, kiteljesülése viszont nagyban függ a külső emberi környezettől. S tudjuk, minden, ami emberi, sikert vagy kudarcot hord magában.

A felnőtt szerepét felöltő s adott esetben fiúkként aposztrofált ifjaknak a szabadság igézetében zajló játéka például, a felnőttesdi önfeledt s így bizonyára hiteles lehet, de ki van téve a mindenkori társadalmi környezet, a valakik rontó erőinek. Ekként bekövetkezhet áletük nahy fordulata, a valóságra ébredés megtapasztalása: nincs visszatérés a gyermekkorba, vállalni kell a felnőttkort, nyilván, a vele járó felelősséggel.

Kor-társi érzéseket többes szám első személyű megszólalásban fogalmazott meg Markó Béla még középiskolás korában, induló költőként. Az Egyszerű vers című költeménye (első közlése: Igaz Szó, 1970 november) ezért válhatott sokunk számára emlékezetessé. De a költő számára is fontos volt, beválogatta első kötetébe (A szavak városában, 1974), sőt mintegy húsz évvel később, első válogatott kötetében (Kannibál idő, 1993) is megtartotta, mintegy jelezve, hogy már indulásakor valós felismerések hitelesítették ama közérzetet:

Fiúk, amíg mi felnőttesdit játszunk,

a játékokkal meglógott valaki.

Nem fáj nektek, hogy nem maradt más,

mint magunkat felnőttnek vallani?

Különben nem egyedüli az Egyszerű vers, amelyben Markó többes szám első személyben szól az ifjú emberben munkáló eszmények és a valóság ütközéséről: „Kövek, bogáncsok, csillagok / arcunkat érdesebbre marják (...) / Játékainkből lóg a kóc, / s a dolgok titkosabbik arcát / suhogó szelek, vadvizek / forgatják, féltik, kitajarják.” A vers Indulás címmel ugyancsak az Igaz Szóban jelent meg (1970. február), tehát az Egyszerű vers ihlető forrásvidékéről származik.

A kor-társaihoz („fiúk”) szóló, többes szám első személyben beszélő lírai alany félszázadnyi idő után is, ezúttal mint én-elbeszélő visszatér Markó szépliteratúrai műveiben. Például a Kalapos forradalom című novellának (2023) egy személyben elbeszélője és főszereplője, aki tehát elmeséli az osztálytársak egyik általa kitervelt tiltakozó akcióját, amely ugye a felnőttkor küszöbéhez ért ifjak komoly játéka vala egy kézdivásárhelyi, szóval világvégi helyszínen: éspedig egy egynapi iskolai lázadást a különböző kényszerek és méltánytalanságok ellen, a cím nyomán fogalmazva, egy kalapos forradalmat...

Azt gondolom, ez a főszereplő által előre kigondolt, megszervezett s végrehajtott akció ugyancsak a játék és felelősség összefüggésében értelmezhető. Lehívhatnám, úgymond, a költőileg megfogalmazott igényt, illetve igazodási pontot: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!”, mert tényleg a szabadságot érezhették meg azokban a micisapkás, tehát munkásdivat uralta időkben a nagydiákok, akik a korabeli iskolai rendszer előírásaira fittyet hányva egy napra a polgári viselet egyik kellékét választva, kalaposan jelentek meg a szocialista embert (?!) „előállítani” hivatott kisvárosi tanintézményben...

A Markó-életmű több mint félszázada épül, formálódik, és hat, jó ideje immár az összmagyar nyelvterületen. Az emlegetett forrásvidék pedig mind a mai napig ihletadó, amit a költőnek a nemrég közölt s A nem létező ország című kötetben (2025) is olvasható rövidprózájára hivatkozva kívánt példázni ezúttal a pályatárs, aki baráti szeretettel köszöntheti éppen 75. születésnapján a nagy jelentőségű életművet alkotó költőt és írót.