A történelem is rábízott egy szerepet – száz éve született Vadász Zoltán

„Zolikám – mondták a rendezők –, azért bízzuk rád ezt a szerepet, mert ez te vagy. Ma is az a véleményem, ha a színészre bíznak egy szerepet, akkor az a szerep alapjaiban egyezik a színész egyéniségével. Az a bizonyos átalakulás, hogy más emberré váljak, lehetséges, de ha saját magam adom, illetve magamból azt a sokrétűséget, ez több, mint az egyéniséghez kapcsolódó szerep(…)Én általában pozitív hősöket játszottam. Mert ráncos a képem itt-ott. De bennem ennél több van. Vannak belső tulajdonságaim, amelyeket fel kell fedezni, de a rendezőknek nincs idejük erre. Külsőleg ítélnek meg, hogy ez ilyen, az olyan. Van, aki rád kényszeríti az elképzelését, van, aki rád bízza a szerepet” – nyilatkozta Vadász Zoltán a Korunk 1983 februári számában Nászta Katalinnak.

Sok jó színészinterjút olvastam, de ez a beszélgetés a mai napig újra és újra eszembe jut. Nemcsak azért, mert a színművészeti felvételire készülve olvastam először. Ezek olyan mondatok, amelyek ma is érvényesek a színházi szakmában.

Egy hatalmas színész mondta őket: Vadász Zoltán, aki éppen száz éve született, és akinek a nevét egyre ritkábban emlegeti a szakma. Szerencsére olyan művész volt, aki nemcsak a színpadon, hanem azon kívül is képes volt pontos, mély és érvényes gondolatokat megfogalmazni. Bizonyította, hogy az igazi színész nem csupán a szerepein keresztül fejezi ki önmagát, hanem értelmiségiként is hitelesen tud reagálni a környezetére, a társadalomra és a művészi lét kérdéseire.

A minap, a televízió távirányítóját nyomogatva, ismét megnéztem Dan Pița 1981-ben készült westernparódiáját, A kölyök, a petróleum és az erdélyiek című filmet – kizárólag Vadász Zoltán miatt. Van benne két jelenet, amely a román–magyar viszonyt parodizálja. Vadász egy 1848-as, Kossuth-párti magyar tisztet alakít, míg a kiváló román színész, Ilarion Ciobanu egy Avram Iancu-kultuszban élő románt. Kettejük konfliktusa, a pálinka hatására fellobbanó nemzetféltés olyan helyzetet teremt, amely negyvenöt évvel a film elkészülte után is meglepően aktuális.

Annak ellenére, hogy közel harminc filmben szerepelt olyan kiváló rendezők keze alatt, mint Várkonyi Zoltán, Stere Gulea, Sára Sándor, Gábor Pál, Kézdi-Kovács Zsolt, Rényi Tamás vagy Dan Pița, legnagyobb alakításait mégis a színpadon nyújtotta, elsősorban Harag György rendezéseiben.

Legendás színészetéről ma szuperlatívuszokban beszélünk, de az élete korántsem volt könnyű. Fiatalon megjárta a háborút, majd három évig szovjet hadifogságban volt. A színművészeti főiskoláról politikai megbízhatatlanság miatt kizárták. Éppen azok dobták ki, akikkel később együtt kellett dolgoznia, és akiket ma vele együtt a magyar színháztörténet nagyjai között emlegetünk.

Rövid ideig újságíróként dolgozott. Delly Ferenc ajánlására Sepsiszentgyörgyön kezdte színészi pályáját, majd 1960-ig Nagyváradon játszott. Innen Kolozsvárra szerződött, és éppen ott, sikerei csúcsán kellett megélnie, hogy hatvanegy évesen nyugdíjazták.

Maradt a film. Nyugdíjasként játszott Sára Sándor Tüske a köröm alatt című filmjében Cserhalmi Györggyel és Szirtes Ádámmal. Az alkotás 1988-ban elnyerte a Karlovy Vary-i Filmfesztivál nagydíját.

1989 novemberében halt meg. A Házsongárdi temetőben nyugszik.

Nehéz élete lehetett. A szakmai sikerek mögött hosszú éveken át a román kommunista titkosszolgálat, a Securitate zaklatta. Mivel fiatal korában cserkész volt – ami a kommunista hatalom szemében megbocsáthatatlan bűnnek számított –, folyamatosan megpróbálták beszervezni, hogy kollégáiról jelentsen. Számtalan kihallgatásnak és számos „meggyőzési kísérletnek” vetették alá, hogy megtörjék.

Ő azonban ugyanolyan egyenes és tiszta maradt, mint amilyennek a színpadon és a filmvásznon láttuk.

Vegzálása 1961-ben kezdődött, és a róla vezetett, 109 oldalas dosszié utolsó lapja 1968-ban készült. A román nyelvű dokumentum fordítása így szól:

Beszervezése óta a mai napig az informátor összesen 4 tartótiszttel állt kapcsolatban, és mindegyiküknél ugyanazok a problémák merültek fel: folyamatosan azt kérte, hogy hagyják őt békén, mivel amit tesz, azt csak kötelezettségből és kényszer hatására teszi. A legutóbbi, 1967. december végi beszélgetés alkalmával az informátor kategorikusan kijelentette, hogy nem akar többé együttműködni a szerveinkkel, mivel ez a munka neki pszichés jellegű kellemetlenségeket okoz, és ragaszkodott hozzá, hogy ne zavarjuk őt többet. Figyelembe véve, hogy az informátor nem leplezte le a szerveinkkel való kapcsolatát, de az általa átadott anyagok csak ismételt sürgetésre születtek és felszínesek, úgy értékeljük, hogy az információs hálózatban való megtartása csak nehezíti a szerveink munkáját, anélkül, hogy bármilyen gyakorlati hasznot hozna.

Mit jelent ez?

Azt, hogy Vadász Zoltánt éveken át próbálták zsarolni. Négy különböző tartótiszt foglalkozott vele, de egyiküknek sem sikerült megtörnie vagy valódi információkat kiszednie belőle.

Mindeközben a külvilág valószínűleg csak azt látta, hogy Páskandi Géza és Sütő András darabjainak maradandó alakításai fűződnek a nevéhez.

Pedig Vadász Zoltán valódi hős volt. Kár, hogy nem érhette meg a szabadabb világot. Jó lett volna nyilvánosan is gratulálni neki ezért a legnagyobb alakításért: azért, hogy ember tudott maradni, az embertelenségben is.

Talán ezért jut eszembe újra és újra az a negyvenhárom évvel ezelőtti mondata: „ha a színészre bíznak egy szerepet, akkor az a szerep alapjaiban egyezik a színész egyéniségével.” A történelem rábízott egy szerepet. Nem ő választotta, nem tapsolt érte a közönség, és nem írtak róla kritikákat. Mégis ezt játszotta el a legnagyobb hitelességgel: önmagát.

Nyugodjon békében. Emlékezzünk rá, mert a mai bizonytalan világban is biztos szakmai és emberi tájékozódási pont lehet mindazok számára, akik nem akarnak megalkudni.

A többi néma csend.