Művészek a művész-szerepről

Ne bonyolódjunk találgatásokba, hogy Arany János mit is gondolt – vagy mit nem gondolt! – a független nyugalom felől, de az eléggé egyértelműnek tűnik, hogy egy adott esetben, az Epilógus (1877) születésekor éppen ebben a körülményben látta, amiben – úgymond – a dal megfoganhat. Sőt ezt mintegy meg is erősítette azzal, hogy versében a független szót dőlt betűvel írta, tehát különösen fontos szerepet szánt a művet létrehozó alkotó társadalmi és szellemi-lelki meghatározottságainak: „Egy kis független nyugalmat. / Melyben a dal megfoganhat, / Kértem kérve”.

Gondolkozásra késztethet, hogyan lehetséges elérni ezt az alkotói pozíciót, illetve nem zárja-e ki egymást a két dolog, nyugalmat lelsz-e vajon függetlenséged fenntartásával? Mi tagadás, kizárható sokféle külső körülmény, hogy lehetővé váljon a költő számára a ráhangolódás, egy különleges belső állapot „előhívása”, mondhatni, ama független nyugalomé, amiben megfoganhat a dal...

Festőtől származó elmélkedésben is fellelhető, hogy ilyen „egybenállás”, illetve lelkiállapot megtalálásában keresendő a mű születése. „Csendben, zajtalan ereszkedik le a mélybe a figyelő művész – jegyezte fel Nagy Imre. – Zavartalan, mindent kikapcsolva hozza felszínre élményeit életről és szellemvilágról.” (Följegyzések) Ebből kiindulva értelmezhető talán a művész egykori döntése is. A szülőföldjére, Csíkországba hazatért Nagy Imre adott helyzetben például nem vállalt szerepet az 1945 utáni napi politikai folyamatokban, sőt nem sokkal később, a proletkult uralgása idején, 1954–55-ben fel is jegyezte egyik , számára ellenpéldaként szolgáló pályatársával kapcsolatban, hogy „mennyire nem mehet bele egy művész a politikai meg egyéb harcokba anélkül, hogy fel ne őrölné idejét és idegét.” (Uo.)

Éppen ezeknek az időknek a kihívásai nyomán vetette papírra Márai Sándor is, hogy „az osztályharcról lehet lapos közhelyeket írni, s egy szál rózsáról lehet olyan erővel beszélni, mely felrázza tunyaságukból az embereket.” (Napló 1945–57.) A társadalmi kötöttségekre és meghatározottságokra esküvőkkel szemben Márai az alkotó szabadságigényét tartotta szem előtt, amely nélkül úgymond nincs nagy alkotás, és – írta – „ezt a szabadságot csak én, az író, csak én szerezhetem meg magamnak, egyedül.” Ehhez a törekvéshez tartva magát tett aztán frappáns kijelentést írónk, miszerint „minden író annyit veszít írói és erkölcsi súlyából, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya.”