Az átláthatóság teljes hiányában kell az erdélyi oldalvonalról filmet gyártani Lukács Gergely szerint

Lukács Gergely Magyarországon született, ott is nőtt fel, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Filmtudomány szakán végezte el a mesterképzést. A 25. TIFF helyi filmek versenyének nagydíját a Fészek című 2025-ös kisjátékfilmje nyerte el, amely korábban az Oscar-akkreditált magyarországi Friss Hús filmfesztiválon is bemutatásra került.

A Fészek egy felnövéstörténet. A főszereplő, Krisztián, akinek régi barátja hazatér, hogy eladja gyerekkori házát, ekkor pedig egy pillanatra minden a régi lesz és egy napra elfelejtik, hogy gyerekből felnőtté kell válni, ám végül mégis muszáj lesz kirepülni a fészekből. Ezt mutatja meg Lukács 17 percben.

Hogyan illeszkedik ez a film az eddigi munkáid sorába, miben hasonlít esetleg és miben hoz be újításokat?

Ez az első filmem, aminek nem egy keresztnév a címe. Az előzőek többnyire zárt szituációs drámák voltak, ahol az emberi dinamikákat próbáltam megragadni, megmutatni, milyen ha egy rendezett élettérbe egyszer csak megérkezik valami változás és ehhez az embereknek valahogy viszonyulniuk kell. Bár ezek drámák, azért ugyanúgy próbáltam mindig belevinni humort. De ez volt az első alkalom, amikor a humor volt fókuszban. Akartam egy szórakoztató filmet csinálni, ezt pedig forgatni is az volt, remélem nézni is az. Emellett pedig, ez egy férfi történet, ami szintén új terep nekem, mert eddig inkább női perspektívákkal foglalkoztam. Férfiként nehéz női szemszögből megszólalni, de ezek az én történeteim voltak csak a női karakterek mindig sokkal izgalmasabbnak bizonyultak, így ők kerültek a középpontba, nem én.

Ezt a filmet Parajdon forgattuk másfél nap alatt, a Filmtett alkotótáborában, ez meg hozta magával a sajátos lehetőségeit és nehézségeit. Eleve úgy választanak be projekteket erre a workshopra, hogy azok a megadott feltételek mellett megvalósíthatóak legyenek, a helyszín és a színészek pedig adottak. Ezekhez pedig alkalmazkodni kell. Az archívnak látszó felvételeket például már a hivatalos forgatás után vettük fel, már vágtuk a filmet Rokaly Balázzsal, amikor megkértem az operatőrt, Dénes Csabát és a rendezőasszisztenst, Kovács Laurát, hogy menjenek ki a faluba és forgassanak valamit, amivel a két főszereplőm nosztalgikus gyerekkorát vissza tudom adni. Ők meg kihívták az összes gyereket játszani a térre, mindenki jól megfázott, de a felvételek meglettek. A placenta-temetéses jelenetnél is nagyrészt a faluban élő emberek jöttek statisztálni, az ő házaikban járunk a filmben. Ami pedig a színészeket illeti: én általában eleve úgy írom a forgatókönyvet, hogy már a fejemben van egy színész közben és a karaktert hozzá igazítom. Amikor megtudtam, hogy András Gedeon, aki a főszereplőmet játssza, részt fog venni a workshopon, akkor kezdtem a karakterét is Gedeonosítani. Őt már korábban is ismertem, tudtam, hogy a való életben is tud egy hatalmas bohóc lenni, ezért a szövegét is ilyenre írtam. De ez persze forgatás közben is változott, volt, hogy odajött hozzám, hogy „Figyelj, itt inkább mást mondok, de nem árulom el mit, jó?”. Jó.

A Fészek is saját történet akkor?

Igen, még az is, ami elsőre talán fura. Nem az van, hogy a két főszereplő srác közül az egyik én vagyok és a másik valaki más hanem több emberből összegyúrt karakterek ezek, amikben én is, az emlékeim is, meg a barátaim is benne vannak kicsit. Nekem olyan barátaim voltak, akik miatt elküldtek egy-egy házibuliból, ilyen például Kriszitán, akit a Fészek főszereplője is megtestesít. Meg eleve az egész forgatókönyvet úgy írtam meg, hogy visszaadja a saját vidéki nosztalgiámat, ehhez pedig kellett egy bulijelenet is. És hogy ez ne az ezredik vizsgafilmes bulijelenet legyen, végül placenta-temetés-parti lett.

De egyébként is szoktam kocsmamondatokat gyűjteni a hétköznapokban és szeretem ezeket filmben egymás mellé rakni, úgy, hogy kövessenek egy dramaturgiát.

Dolgoztál már Magyarországon és most meg Erdélyben is filmgyártásban, milyen különbségeket látsz?

Egy volt barátnőm fogalmazta meg úgy, hogy akárhányszor meglátogatott engem Erdélyben, azt érezte, mintha az Elveszett Fiúk társaságába keveredett volna. Na, most ennek van egy pozitív és egy negatív oldala is. Kicsit olyan, mint oldalvonalról focizni. Kolozsváron nincs filmgyártás, milyen jó lenne, ha lenne, de beszorult a város ebből a szempontból Bukarest és Budapest közé, hiába van két filmes egyetem is.

Itt eleve más a hozzáállás, mint ott. Kevésbé ragaszkodnak az emberek a hierarchiához. Biztos, hogy nem jön oda Budapesten forgatás közben a világosító, hogy elmondja, mik a meglátásai a jelenet kapcsán, te meg nem fogod helyette arrébb rakni a c-standet. És ez nem jófejség kérdése. Egy kolozsvári forgatás sokkal demokratikusabb, részben azért is, mert a készülő filmek nagyrésze vizsgafilm, azokban meg igyekszünk segíteni egymásnak, ahol csak lehet. Így meg megengedjük magunknak azt is, hogy építő kritikát fogalmazzunk meg. Ami alapvetően pozitív, csak rendhagyó hozzáállás. De amiért közös a munka, közös a teherviselés is. Az pedig, hogy ezek kis költségvetésű projektek, összehozza az embereket, senki nem azon gondolkodik, hogy mennyi a túlóra pénz, mert a semmi továbbra is semmi marad. Így meg az első a kreatív folyamat és eközben mindvégig családias a hangulat.

Ez alapvetően egy kis közeg, ez a családias hangulat nem bomlik meg néha, tekintve, hogy ugyanazokra a pályázatokra és versenyekre jelentkeztek? Nem alakul ki rivalizálás?

Nagyon tudunk szurkolni egymásnak, teljesen mindegy, hogy ki nyer, te is magadénak érzed a sikert, mert része voltál a munkának is, így őszintén tudsz örülni. Soha nem is mondom, hogy bekerült a filmem egy fesztiválra, mert az nem csak az enyém. Ugyanakkor van pályázat, amivel kapcsolatban van kifogásom, mert mindenki látja hogyan működik – azaz, hogyan nem működik –, de senki nem beszél róla nyilvánosan.

A Communitas Alkotói Pályázatát én idén negyedszerre pályáztam meg és negyedszerre sem kaptam meg. Olyan barátom is van, akit hatodszor utasítottak vissza, hiába van szakmai elismerése, hiába válogatják be fesztiválokra a filmjeit, míg mások másodszor vagy harmadszor nyerik meg. Ami pedig a leginkább zavar az a transzparencia teljes hiánya. Az egyetlen alkotói támogatás Erdélyben, ami úgy él a köztudatban, hogy egy pofára osztott támogatás. Egyetlen Communitas-nyertes projektekből készült filmet láttam eddig csak megjelenni fesztiválon. Az emberek megnyerik a pénzt, de ezeket a filmeket aztán nem látod sehol, nincsenek levetítve sehol, nincs elszámoltatás, sok esetben eredmény sincs. Milyen alkotói támogatás az, ahol nincs alkotás? Nagyon sok olyan esetről tudok, ahol nem teljesítették a pályázatban vállaltakat, csak a végén leadtak egy beszámolót, amiben azt mondták, igen. De a pénzt megkapták rá és el is sörözték valószínűleg.

Ami meg elég árulkodó, és talán még jobban zavar, hogy a közeli barátaim se merik ezt nyilvánosan számon kérni, mert jövőre még le akarják adni a pályázatot. Ez a hozzáállás meg sajnos magával hozza azt, hogy így működik a rendszer, ahogy.

Nekem két elméletem van arra, hogy ez miért lehet így. Az egyik, hogy olyan emberek döntenek filmes pályázatok felett, akiket tévés szakembereknek csúfolni is túlzás lenne. A másik, hogy ezek az emberek ezt a döntést nem szakmai, hanem szimpátia-alapon hozzák meg. És ki lenne szimpatikusabb, mint mondjuk a régi haverok gyerekei, főleg ha még be is telefonálnak az érdekükben. Persze az idézőjeles hozzáértés és a részrehajlás sem zárja ki egymást. Ezek hallatán meg lehet homlokot ráncolni majd, de ennyi kisstílűség szerintem belefér részemről is. Persze a tápos gyereket is haza lehet küldeni, de én se szeretem mikor anyámat Magyarországon lerománozzák és hazaküldik Marosvásárhelyre. Különben is, már régóta murkot veszek, nem répát, és ilyeneket sem kellene mondanom, ha minden rendben lenne. De egyébként ez nem csak az én haragom, ez kollektív. Nem így kéne kinézzen egy pályázat, ami Erdélyben szinte egyedülálló alkotói támogatást jelent művészeknek.

A film dekonstruál egy elég nagy tabut, ami a férfibarátságon belüli érzések kinyilatkoztatása, meg eleve a sérülékenység, sebezhetőség felvállalása férfiként. Miért érezted fontosnak ezt megmutatni?

Nekem ilyen barátaim vannak, akikkel, hogyha kimegyek kocsmázni, akkor lehet, hogy este 11-kor egymásra borítjuk az asztalt, de éjfélkor már ölelkezni fogunk, mert igazából csak hiányzunk egymásnak. A férfi barátságok is tele vannak érzelemmel. Ami a filmben van, az egy sajátos megközelítése és lebontása egy sztereotípiának, ami szerintem sokkal igazibb, mint az, hogy a férfiak csak szexről tudnak beszélni. Igen, az is része, de az, hogy a férfiak sebezhetőek, az egy általános és felvállalandó dolog szerintem.

Az viszont, hogy ennek a férfimintának a reprezentálása társadalmilag mit jelent, engem kevésbé érdekel. Nem azért írom bele a filmembe, hogy a férfiak sebezhetőek, hogy arról beszéljek, hogy a férfiak sebezhetőek, ez egyszerűen a valóság része és mint ilyen, a filmemé. Visszás szerintem felülni a trendekre. Ilyen az LMBTQ-közösség megjelenítése is a filmekben. Semmi gond ha erről van mondanivalód, mondd, de ez nem egy történet önmagában, ez csak egy rétege a sztorinak. Úgy gondolkodom ezekről filmekről, hogy ha kivennénk belőle ezt a szegmensét akkor is tudna-e működni, megállja-e a helyét úgy is, ha nem két meleg srácról vagy lányról lenne szó.

Két éve végignéztem a Berlinalén a filmeket, ahol azt éreztem csak meg akarnak botránkoztatni. De miért? Ez a világ legtermészetesebb dolga és ekként is kéne legyen kezelve. Értem, hogy fontos ilyen témákról beszélni, de hát kinek? A világ legelfogadóbb embereinek Berlinben pezsgőzve a vörös szőnyegeken? Nem Béla bácsi vesz rá jegyet Székelyföldről. Másrészt, az hogy a túlsúlyos fekete nő szeretkezik a vonzó fehér csajjal, a body positivity jegyében 32 kameraállásban, annak nincs más célja, minthogy belekényszerítse a nézőt egy ítélkező pozícióba és így kontraproduktív is. Bemutatod a természetességet a természetellenességgel? Ne már. Így annyi az üzenet, hogyha ez benned ellenszenvet vált ki, része vagy a problémának. Az ítélkező szem nekem kevés, mint történet, ebben nincs dramaturgia. Ezért még nem tudok tapsolni.