Markó Béla: Ó, Attila, segíts nekünk!

A magyar költészet napja előzi meg az országgyűlési választások nagy pillanatát. Markó Bélát kértük meg arra, hogy közéleti verssel reflektáljon erre a sűrű időszakra.

Az Üzenet a költőnek abszolút premiere, a Transtelex felkérésére íródott és itt is jelenik meg először: párbeszéd József Attila hagyományával, egyszerre tisztelgés és diagnózis, amely a történelmi ismétlődés tapasztalatát és a politikai tehetetlenség érzetét sűríti versbe

A Szavatossági idő, amely tavaly íródott, és a Mozgó Világban jelent meg először, hétköznapi képből indul, majd a mulandóság és a politikai cserélhetőség kérdéséig jut el. A vers azt a rendszert írja le, amely túléli saját szavatosságát. Markó közéleti költészete ezúttal is pontosan ott érinti meg a valóságot, ahol az már nehezen mondható el prózában.

ÜZENET A KÖLTŐNEK

(József Attila: Hazám)

Ó, Attila, itt semmi új,

ugyanúgy nyílik, ugyanúgy lehull

fáról a lomb, rólunk a remény.

Mennyi hiábavaló költemény!

*

Most is vak, most is csak tolat

Balatonszárszón a vonat.

Hátrafelé röpül a madár,

„föl kéne szabadulni már!”

*

Átéltük eddig százszor is

ezt a végtelen komédiát.

„Múltunk mind össze van torlódva,

s mint szorongó kivándorlókra,

ránk is úgy vár az új világ!”

*

Nincsen hazánk, de még vagyunk.

„Az erőszak bűvöletében

mit bánja sok törvényhozó,

hogy mint pusztul el szép fajunk!”

*

Ahol vagy, ott vagy. Hallgatod

a hangzavart. Ez a te napod.

Szükség van rád. Hát nem lehetsz halott.

Velünk vagy. Boldog születésnapot!

*

Ó, Attila, segíts nekünk!

Jöjj el, és hozz nekünk hazát!

Hozd el a becsapottak igazát,

mielőtt végképp elfelejtené

e nép, hogy merre van eléfelé!

2026. április 11.

********

SZAVATOSSÁGI IDŐ

Mindig több kenyeret veszünk a kelleténél.

Az az igazság, hogy nem is lehet egészen

pontosan kiszámítani. A vége gyakran

ránk penészedik. De akkor már ott hever

kibontatlanul a kenyérkosárban az újabb

kenyér. Előrelátók vagyunk. Van benne

gyakorlatunk. Úgy hívják ezt, hogy

fogyasztói társadalom. Gyerekkoromban

nem nagyon láttam penészes kenyeret.

Legfeljebb megszáradt, és a mozsárban

prézlivé lehetett törni. Hasznosítottunk

mindent. Ahogy majd minket is Isten

halálunk után. Tudja, hogy kinek meddig

tart a szavatossága. Ő állapította meg.

Éppen ezért nem az én dolgom vigyázni.

Bár ahogy látom, olykor feledékeny ő is.

Most nem feltétlenül a halálról van szó.

Senkinek sem kívánhatjuk a halálát,

amennyiben hiszünk a mindenhatóban.

És akkor sem, ha nem hiszünk benne.

Nem lehet még gondolatban sem gyilkos

az ember. Csak a teremtő. Megteremtett,

hát meg is ölhet. Egy idő után egyre

gyakrabban szagolgat minket, hogy

nem penészedünk-e. Arra gondolok

néha, hogy Isten országa talán mégis

alkotmányos monarchia, vagyis majdnem

köztársaság. Van körforgás. Hol fent,

hol lent. Egyszer ember, máskor fűszál.

Ilyen a demokrácia. Ahol mindenkit

ki kell cserélni előbb-utóbb. A koldust

és a királyfit is egyaránt. A portást és a

miniszterelnököt. Mert hogyha nem,

a penészről is könnyen azt fogjuk hinni,

tavasz van. Zöld a mező körös-körül.