Kies vagy kies?

A kies szót néha tényleg ma is használjuk elhagyatott, félreeső jelentésben, s azt tartja a nyelvtörténet, hogy ebben a szótévesztésben a kieső szó hatása érvényesült (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára).

Különben a kies a kéj főnévből eredeztethető, jelentése pedig barátságos, kedves, kellemes. Ezt támaszthatjuk alá egy 1810-ből származó „nyelvi lelettel” is: „Figyelmet érdemel ezen Falunak Szép Tér helyen valo fekvése, kies vidéke, és a Kraszna Vize benne valo általfolyása.” (Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár) „Kies liget” – ecsetelte jó száz évvel ezelőtt még Kosztolányi bácskai szülőföldje egy kis fürdőhelyét. Igaz viszont, napjainkban ez a szó már szinte teljességgel kimaradt nyelvhasználatunkból.

Nemigen jut eszébe senkinek ma, hogy kiesnek mondja a barátságos, kedves, kellemes helyet, tájat, vidéket...

Mikes Kelemen bő háromszáz évvel ezelőtt írta le a 37. levélben, száműzetése fő helyszínéről, hogy igen szép kies hely, ahová megérkeztek. Ehhez a „szép kies” helyhez kapcsolódóan fogalmazta meg elszakíthatatlan kötődését a szülőföldhöz, illetve a hazához, ami aztán szállóigévé vált: „úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.”

Elsőre úgy tűnik, játékos, tréfás hangon szólt erről a kapcsolatról az író, de az egész csak a felszín, valójában fájdalmát „csomagolta be” ebbe a mondatba, s mi több, a székely észjárásról tanúskodó logikai-nyelvi fordulattal, paradoxonnal élt. Ezért a szokatlan logikai és nyelvi „mutatványért” is válhatott egyik leggyakrabban használt szállóigénkké Mikes mondata.

Megjegyezzük, jobb híján kellett szeretnie száműzetése helyszínét, végső soron Rodostó bizony félreeső, kieső, szóval kies hely maradt mindig számára, így mondhatnók: szép, de kies hely...

A kies szó gyakori lehetett tehát a századokkal korábbi nyelvhasználatban. Mai értelmezésünk azt mondatja, kiessé többnyire az ember jelenléte teszi a helyet, a környezetet. Ha pedig hiányzik az ember valamely helyről, vidékről, azt ugye kietlennek, azaz elhagyottnak mondjuk, semmi esetre sem embertelennek, holott tényleg ember nem járta vagy ember nélküli az ilyen hely.

Friss még a tapasztalatunk, amikor is a járvány idején csak sóvárgott a bezártságra ítélt ember kedves helyek vagy tájak után, szenvedett a kellemes társaságok, barátságos nyilvános terek, helyiségek hiányától. Nagyvárosok idegenektől nyüzsgő sétálóutcái, zsúfolt terei kietlenek és félelmetesen csendesek voltak. Stílusosan mondhatnám: úgy szerettük (!) azt a meghatározatlan ideig tartó szükségállapotot, hogy el nem felejthettük a járvány előtti életünket...

Persze a megszokott mederben zajló életünket sem lehet eszményíteni! Visszatekintve az időben, találni nehezen elviselhető s visszás társadalmi helyzeteket. Ki más, ha nem az ember él vissza mindig a természet s az élet törvényeivel?! Mohóságunk, önzésünk, tekintetnélküliségünk mérhetetlen.

Az ókori demokráciákban is volt rá eset, hogy valamely görög bölcs fényes nappal, lámpával a kezében kies, azaz népes tereken kereste az embert, aztán a modern kori, polgári és elképesztő módon tülekedő világban pedig azt érezte egyik-másik költő, hogy Diogenész lámpájával kellene megindulnia, hogy környezetében, éppenséggel egy székelyföldi kisvárosban emberre találjon...

Kiviláglik mindebből, hogy csakis kies helyen következhet be az, ami az embert megfosztja emberi mivoltától. Ember nélküli helyen ilyen nem mehet végbe.

Mehetünk példákért a szomszédba, de házunk táján is találni bőséggel. Márai Sándor 1945 nyarán, látva a hazafelé tartó győztes, de megviselt orosz katonákat, azt gondolta, s naplójában rögzítette is, hogy bizony nemcsak legyőzöttnek, de győztesnek és orosznak lenni is nehéz, s úgy általában: „Nagyon nehéz embernek lenni.” Jeles erdélyi írónk, Panek Zoltán pedig még inkább sarkítva fogalmazott, mondván, hogy „ahol nincs jelen az ember, ott nem történik semmi embertelen.” Ennek a vigasztalan állításnak az igazát látni nap mint nap a kis- és nagytörténelem színpadán...

S végül csak úgy, mellékesen még azon is elmélkedhetünk, hogy milyen is magyarnak lenni, illetve kies vagy kies hely-e ma a mienk?