Sok erő, egy csipetnyi gyöngédség, székelységből meg amennyit felvesz

„De mi 1984-ben világra jött székelyek voltunk, ritkán hagytunk menekülési útvonalat a másiknak nyers iróniával teli megjegyzéseinkben, és csipetnyi gyöngédséggel fűszerezett erőből vágtuk egymást hátba. És tengernyi, etanolos őszinteséggel szerettük egymást.”

Milyen összetevői lehetnek egy félig román, jumat ungur (félig magyar román szlengben) Brassóban született, Kolozsváron tanult, Bukarestben dolgozó, Székelyföldön szocializálódott férfi identitásának? Elsősorban sok erő és egy csipetnyi gyöngédség. Andrei Dósa önéletrajzi kötete a Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség nem csak téren és időn, kultúrán és nyelven is átívelő szöveg, ami 1310-es Daciába ültet, megidézi Thomas Mannt és a „bumci-bumci veretést a Teknőtől”, de felteszi azt kérdést is, hogy valóban lehetetlen-e egy életet leélni úgy, hogy az ember bizonyos mértékig megőrzi az erkölcsi tisztaságát. Romániában.

A Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség 2025-ben jelent meg Horváth Benji fordításában magyarul, négy évvel azután, hogy eredetije napvilágot látott 2021-ben. Korábban már a Telex is közölt részletet a műből. Ahogy már a fülszövegében is felvetik, „sokféle értelemben hibrid Andrei Dósa önéletrajzi regénye”, egy interkulturális, etnikailag és nyelvileg is eklektikus hibrid, egy eredetileg román nyelvű, autofikciós mű, amely többnyire Erdélyben játszódik és tele van székelyekkel. Fele apă, fele víz. Dósa felnövéstörténetében olyan korképet jelenít meg, amelyben nincs mímelt szimbiózis, de van helyette enyhe sovinizmussal átitatott Kárpátia meg zsíroskenyér, „a Gesta Hungarorum mondatait susogó forrásvizek” és „az egészségesen adagolt magyar tőkétől átitatott területek erős, tiszta levegője”.

A Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség Dósa hatodik kötete, második a magyarra fordított munkáinak sorában, egy szintén hibrid, prózai és lírai műveket keverő munkásság adaléka. Legutóbb szintén Horváth Benji költő, műfordító munkája által vált a magyar olvasóközönség számára is hozzáférhetővé Füveskert (Ierbar) című regénye. A műfordítói tevékenység azonban magához Dósához is közel áll, ugyanis a magyar irodalom kiemelkedő hangjai közül többet is, Petrit, Kosztolányit, Szabó Magdát és Borbély Szilárdot is fordított már románra. Így nem csak a román és magyar kultúra és nyelv között van átjárása, az irodalom terén is gyakorlott ingázó. A magyar-román dualitás nem az egyetlen, ami visszatérő elem nála, a Füveskertet Totth Benedek, a fülszöveg szerzője úgy jellemezte, mint ami „tele van ellentmondásokkal, belső feszültséggel.”

A Sok erő… egy felnövéstörténet elsősorban, amelyben találkozhatunk Dósával gyerekként, egyetemistaként, munkakereső fiatalként. Kiskamaszból apa lesz, a bizonytalanság biztonsággá, a sötétség fénnyé alakul. Ezt az átalakulást árnyalja, irányítja, esetenként hátráltatja, vagy segíti elő a kötet témáját adó viszonyléti helyzet, a relacionalitás. Az identitást annak társadalmi, nemi, nyelvi kontextusában is vizsgálja. Dósa meg- és újratanulja, mit jelent a barátság, a férfiasság, a nemzeti identitás. Folyamatosan megkérdőjelezi magát és a környezetét, hol megfelelni, hol ellenállni, hol beolvadni, hol pedig eltávolodni akar. Mi pedig végigkövethetjük, ahogy saját jellemének határait lefekteti, miután annyiszor lépte már át másét és hagyta másnak is ugyanezt. Átélhetővé válik ez a szöveg, a főszereplő esetlensége, tökéletlensége, néhol elidegenítő vagy egyenesen ellenszenves viselkedése emberivé teszik őt. Olyan időket idéznek vissza, amelyek esetlenségről, tökéletlenségről szóltak, amelyek azzá tettek, akik vagyunk, amelyeket néha csak az idő és a távolság szépíthet meg, már ha…

Atti a legfontosabb mellékszereplő. Elsősorban alakítója nem csak az eseményeknek, hanem a főszereplő belső világának is. „Legjobb barátból”, „példaképből” lesz „bunkó paraszt”, ezáltal pedig megszemélyesítőjévé válik a kinőtt és meghaladott értékeknek is. Az a férfiasság, az a székelység, az a barátság, amit megtestesít csak bizonyos szögből, bizonyos időben és térben lehetett iránymutató, visszatekintve elértéktelenedik: „Egy olyan alfahím cinizmusának az árnyékában éltem, aki képtelen végigvinni az alfahím szerepét”. A két karakter viszonya alakítja a történetet, a visszaemlékezések hangsúlyos része Atti köré épül, mellette feltűnik bár más is, másokat is hozzá viszonyítva, a vele való kapcsolatuk alapján határoz meg sokszor a narrátor. Ezen túlemnően azonban Atti karaktere egy már-már archetipikus, túlzó, ugyanakkor ismerős székely, a szélsőséges nacionalista, soviniszta („A románokat gyűlölte úgy általában. Mint államot, mint nemzeti identitást.”), aki magnóról üvölteti a Királykőn a székely himnuszt, aki elhatárolódik a terápiától és eszközként kezeli a nőket. Akinek olyan határozott és megingathatatlan jelleme van, amelynek a vonzáskörébe lenni néha kényelmes, máskor viszont taszító.

A Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség esetében az önéletrajzi műfaj olyan ismerkedési környezetet teremt az olvasónak, amelynek köszönhetően egész gyorsan rájöhet, maga Dósa, avagy a narrátora (attól függően, mennyire azonos a két szerep) is „tele van ellentmondásokkal, belső feszültséggel”. Vagy legalábbis volt. A történet epizódikus, a jelen és a múlt váltja egymást, amely váltakozás fejezeteken belül, anekdotikusan, esetenkét asszociatív módon jön létre. Az egyes fejezetek inkább gondolati semmint szerkezeti egységeket alkotnak, tagolják, de nem törik meg a szöveget. A kiindulópont és a végpont összecseng, egy, az elmeséltektől távolabbról megszólaló, jelenbeli hang nyitja meg és zárja le a kötetet, megfogalmazva az elmesélendő és elmesélt évek történeteinek tanulságait.

Ez a hang a történet során sokszor változik. Bár mindvégig hű marad az E/1-hez, és tartja magát az önéletrajzi szubjektivitáshoz, hangnemében és megszólalásmódjában igazodik az aktuális történetben megjelenő énnel, ami többnyire bevallottan „boldogtalan és zavart”, de néhol szexuálisan frusztrált, elveszett, megalázott, feszült vagy csak tehetetlen. A nyelvezet ennek eszközeként pedig hol teljesen közvetlen, hol líraibb és introspektív. Olyan spektrumot jár be ahol olyan mondatokat mint az „Úgy néztem ki, mint egy madár. Atti csikermellűnek hívott.” és az „Egy kerítésnek dőlve hánytam az uzoni diszkó kijáratánál…” vagy a „Túl sok a csokikrém, tata!”, teljes természetességgel követ nem sokkal egy olyan, mint hogy „Az első szerelem az arrogáns közöny olvasztótégelye volt.” vagy „Csakhogy egy alkohollal átitatott barátságban nem érzel általános és univerzális melegséget. (...) Őrült melegség, csak hülyeség és álom, amelyben minden megcsúfoltatik, kivéve a makacsul ápolt személyes haragot és diffúz fájdalmat.”. A szóhasználat tipikusan erdélyi magyar, szlengjeivel, át- vissza- és bevett szavaival, amelyek nem csak a kor, hanem a hely hangulatát is megidézik. Mindezt pedig a fordítás vissza is adja, helyenként fogódzókkal látva el az olvasót, hogy ne csak „a hegygerincek zordan süvítő szeleiben megedzett lelkek” érthessék, milyen az, amikor valaki smekker. Annak pedig megvan a maga iróniája, hogy ezek egy, a történtekkor magyarul beszélő, ezt románul megírt, majd magyarra visszafordított szöveg lábjegyzeteiben magyarázva olvashatóak. A nyelvezet iróniája távolságot teremt az elbeszélő és az események között, közvetlenségével azonban le is bontja ezt. A tudatfolyamszerű narráció és a nyelvi minimalizmus kettőse pedig lehetővé teszi, hogy már-már érezhesd a fenyő- és pálinkaszagot, láthasd magad előtt a Kaufland Grill-t és hallhasd a Tankcsapdát, ahogy hangszóróból üvölt egy hétvégi ház kertjében.

A kötet nem hagyja ki a lehetőségét annak sem, hogy reflektáljon arra a sajátosan erdélyi magyar politikai kontextusra, amely alakítója és meghatározója ennek az „erdélyi wholesomeness”-nek. Nem romantizálja és idealizálja Erdélyt. Hargita megye jellemzése az, ahol leginkább kiütközik az öniróniából adódó gúnyos hozzáállás, amely már-már líraivá válik, poétikus prózai keretet teremtve, hogy felsorakoztassa, mi teszi a székelyt azzá, ami. Hát például a „rovásírásos helységnévtáblák”, a „román központi közigazgatás által elkövetett nagy sikkasztások vádjai”, az „Orbán tévéadói által agymosott több százezer állampolgár”, az „RMDSZ minden eleganciától mentes tánca a magyarok jogainak képviselete nevében”, a „hősök meggyalázott sírjai” és „az illegális fakitermelés”. De elvétve akad még utalás a 2004-es népszavazásra és az „arra szavaznak, akire az RMDSZ mondja”-jelenségre is. A politikai és társadalmi reflexió a humort és a kritikát az identitásfeltárás szolgálatába állítja, így egy bár sarkított, de valóban reális képet ad vissza. Ezáltal pedig nem csak azonosulási lehetőséget teremt azoknak az olvasóknak, akik megélték mindezt, hanem betekintést azok számára, akiknek esetleg csak távolról ismerős.

Összességében a Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség egy sokrétegű, hibrid mű a stiláris játékosság révén közvetlenül szólítja meg az olvasót. Összekapcsolja az egyéni tapasztalatot a tágabb társadalmi és kulturális kontextussal, miközben érzékelteti a felnövés és az identitásformálás komplexitását, a belső ellentmondásokat és a személyes fejlődés árnyaltságát. Igaz, a realista ábrázolás és a néha túlságosan is ismerős toposzok az olvasó részéről is megkívánnak helyenként sok erőt és egy csipetnyi gyöngédséget a befogadás során.