Az erőltetett szocialista iparosítás és az újsütetű városi proletariátus

Bevezetés: a gazdaság állami ellenőrzésének megszerzése

A második világháború utáni Romániában nemcsak a szovjet társadalmi-politikai modellt vették át, hanem a gazdaságit is. A gazdasági sztálinizmus központosított, tervutasításos gazdaságot jelent, erőltetett és sokszor értelmetlen, túlfeszített iparosítással.

1945-ben, a Groza-kormány megalakulásakor az állam szerepe és súlya a gazdaságban még elég csekély volt. Az elkövetkező évek intézkedései, a sorozatos államosítások (1946: Nemzeti Bank; 1948: nagyvállalatok; később a közepes és kisvállalatok), a külkereskedelem állami monopóliummá válása, a pénzügyi és kereskedelmi ágazat szigorú ellenőrzése, valamint a tervgazdaság meghonosítása következtében az állam túlsúlyba került az ország gazdaságában.

Az 1948-as első kommunista alkotmány nyíltan kimondja az állami tulajdon elsőbbségét a magántulajdonnal szemben: lehetővé teszi a magántulajdon államosítását, sőt azt is kimondja, hogy „a köztulajdon védelme és gyarapítása minden állampolgár kötelezettsége” (7. cikk).

Hasonlóan azt is tartalmazza az alkotmány, hogy „az állam irányítja és megtervezi a nemzetgazdaságot…” (15. cikk). Tehát alkotmányos paragrafusok biztosították ezeket az állami hatásköröket, hogy az állam uralja, tervezze, ellenőrizze és irányítsa a gazdaságot.

Külön helyet foglaltak el az 1945–1956 között működő szovjet–román vegyesvállalatok, az úgynevezett szovromok.

Iparosítás: a szocialista nagyipar létrehozása

Mivel az ország gazdasága igencsak elmaradott volt, a kommunista vezetők a modernizáció legfőbb eszközének – a sztálini minta alapján – az iparosítást tartották. A háború okozta rombolások és pusztítások miatt az országban 1945 után először a helyreállításra kellett törekedni, és csak ezután hozhattak létre új ipari létesítményeket. Néhány év fokozott erőfeszítése nyomán 1949-re Románia ipari termelése elérte a háború előtti szintet.

Az iparosítási folyamat során az első lépések közé tartozott a villamosítás, valamint az ehhez és az ipar működéséhez szükséges energetikai háttér és erőforrások biztosítása. Általánosságban is igyekeztek a bányászatot felfuttatni, de különösen a szén- és kőolajkitermelést. A szűkös beruházási források miatt például 1950-ben a fűtőanyagágazat kapta az ipari beruházások több mint felét. A folytatásban a nagyberuházások az erőműépítésekre koncentráltak: ekkor kezdték a hatalmas vízierőművek gátjait építeni (Békás, Vidraru, Lotru), illetve a gyorsabban üzembe helyezhető hőerőműveket (Gyulakuta, Paroșény, Turceni stb.). Ezért ez a kiemelt, mintegy 50 százalékos befektetési arány megmaradt az első ötéves terv folyamán is, 1951 és 1955 között.

1950-ben jóváhagyták az ország villamosítására vonatkozó tervet, amelyet Gheorghe Gheorghiu-Dej akkoriban „nagyon nagy sürgősségű és fontosságú feladatnak” tartott, amely nélkül „az ország gazdasági és kulturális elmaradottságának felszámolása, az iparban és a mezőgazdaságban a nagyüzemi szocialista termelésre való áttérés alapján” elképzelhetetlen lett volna. A villamosítási tervet tízéves időtartamra javasolták, és az energiaforrások racionális felhasználását célozta meg az ipari termeléshez, a vasúti és városi közlekedéshez szükséges villamos energia biztosítása érdekében, valamint a villamos világítás kiterjesztését a falvakban, továbbá a háztartások és közintézmények villamosenergia-igényének kielégítését.

Hogy a tervezett villamos erőműveket megépítve működésbe helyezhessék, kezdetben szovjet energetikai berendezéseket szereltek fel, majd megteremtették a hazai energetikai gépipart Bukarest, Temesvár és Craiova központokban. A falvakban kigyúló villanyégőket a kommunista propaganda Iljics lámpásának nevezte (Vlagyimir Iljics Lenin nevéből).

A szocialista iparosítás jelképe a füstölgő gyárkémény volt. Az energetika és a bányászat mellett a fémiparra fektettek nagyon nagy hangsúlyt, amelynek jelképei közé tartozott a vajdahunyadi kohászati kombinát és az aranyosgyéresi sodronygyár. Később megépült a galaci kohászati kombinát is, amelyet kizárólag import nyersanyagra alapoztak. Ekkor jött divatba a felkapott jelszó: „Több acél = több kenyér!”

Gheorghiu-Dej 1948-ban így fogalmazott: „Úgy, ahogy Lenin és Sztálin tanítja, és miként a Szovjetunió példája is mutatja, a szocializmus építése nem lehetséges egy erőteljes iparosítás nélkül. Ezt az iparosítást elsősorban a nehézipar fejlesztése révén kell megvalósítani, a termelőeszközöket gyártó iparág megerősítésével.”

Mivel a nehéziparra fektettek nagy hangsúlyt, az energetika után a gépgyártás következett, különösen a traktorgyártás, majd a teherautógyártás, később pedig a kőolajkitermelő berendezések előállítása. Miközben a nehézipart fejlesztették, elhanyagolták a fogyasztási cikkek iparát, ami a lakosság ellátásának és életszínvonalának rovására ment.

A hidegháborús hangulatban fegyvergyárakat is létesítettek, illetve korábbi fegyvergyártó üzemeket fejlesztettek. Az iparosításban a mennyiségi szempont dominált, nem törődtek sem a minőséggel, sem pedig a környezettel, amelyet egyre nagyobb mértékben szennyeztek, legyen szó levegőről, folyóvizekről vagy talajról.

Ez a mennyiségi kritérium bekerült a propagandába is, így a sajtóban százalékokkal, mennyiségekkel és tervtúlteljesítésekkel dobálóztak.

Az 1949-ben létrehozott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsán belül, moszkvai sugallatra, egyfajta gazdasági szakosodásnak kellett volna kialakulnia: Románia és a Szovjetunió részét képező Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság mezőgazdaságra szakosodott volna, míg Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság inkább iparra, mivel ilyenek voltak a hagyományaik. Gheorghiu-Dej azonban éppen ezzel ment szembe Moszkva akaratával, mivel nem egyezett bele ebbe, és nemcsak a mezőgazdaságot fejlesztette, hanem az iparosításra is törekedett.

Ceaușescu tovább folytatta, sőt fokozta az elődje által megkezdett iparosítási és építkezési politikát. Nagyszabású beruházásokat terveztek és vittek véghez bármi áron: vízierőműveket a Dunán, a Duna-csatornát, atomerőművet, vegyiipari és kohászati kombinátokat, nehézgépgyárakat. A korszak külön érdekessége, hogy a kőolaj-vegyészetet mennyire felfuttatták, állítólag azért, mert Elena Ceaușescu képzettsége és szakterülete ehhez kapcsolódott. Ezt a politikát akkor is folytatták, miután a kőolaj világpiaci ára többszörösére nőtt, miközben a kőolajfinomítók kapacitása jóval meghaladta a hazai nyersolaj-kitermelést.

Ezeket a nagyberuházásokat már nem sikerült belső forrásokból megvalósítani, mint korábban, hanem külföldi hitelekből finanszírozták, ami eladósodáshoz vezetett. Később, amikor a küladósság visszafizetése miatt takarékosságba kezdett a román gazdaságirányítás, technológiai lemaradás következett be az amúgy sem hatékony hazai iparban.

A kommunizmus idején végig a megtermelt nemzeti jövedelem túl nagy hányadát, időnként akár egyharmadát is ezekre az alacsony hatékonyságú ipari beruházásokra fordították, miközben keveset szántak a fogyasztási alapra. Ennek következtében a lakosság életszínvonala viszonylag alacsony maradt. Ezzel szemben az elnöki palotának szánt Nép Házára számolatlanul költötték a pénzt.

A szocialista gazdaságátalakítás és az erőltetett iparosítás körüli sikerpropaganda szemléletes példája egy idézet az RKP XIII. kongresszusáról:
„Összehasonlítva az 1945-ös évvel, 1984-ben az ipari termelés százszorosa, a mezőgazdasági termelés pedig majdnem hétszerese volt... A négy évtized alatt hatmillió új munkahely jött létre, és a lakosság közel 80 százaléka új lakásba költözött...” (Az összehasonlítás az 1945-ös évhez azért nem szerencsés, mert a háború végére a termelés jelentősen visszaesett a munkaerő- és nyersanyaghiány miatt.)

Hasonlóképpen a gazdasági fejlettséget a kommunista vezetés és propaganda az egy főre eső acél- vagy villamosenergia-termelés alapján mérte, jól megkozmetikázott statisztikákra támaszkodva.

3. Urbanizáció és proletárok

Az iparosítással párhuzamosan erőteljes urbanizációs folyamat zajlott. Először a fővárosba, majd a hagyományos iparvidékekre és bányavidékekre (Zsil-völgye, Máramaros) volt szükség több munkáskézre, akiknek lakást is kellett biztosítani. Bukarest mellett a tartományi, majd a megyeszékhelyek lakossága nőtt meg rohamosan. Az újonnan beköltözőket először államosított lakásokban helyezték el, gyakran egy család egy szobában lakott, a többi helyiségen pedig osztoztak. Esetleg munkásszállásokon lakhattak, ha ilyenek rendelkezésre álltak.

Az urbanizációs, városfejlesztési folyamatban – akárcsak az iparosításban – a szovjet modell volt a minta: jellegtelen típusépítményekből, emeletes tömbházakból és középületekből (iskolák, kórházak, üzletek stb.) álló városok és városnegyedek jöttek létre, ahol nem a kinézet számított, hanem az, hogy minél több ember elférjen. A tömbházakban szabványosított, szűk és kényelmetlen lakásokban éltek az új városlakók, a proletárok.

Ugyancsak szovjet mintára a „megújuló” szocialista városok gyakran új nevet kaptak: Brassó 1950 és 1960 között a Sztálinváros nevet viselte; Dr. Petru Groza lett Vaskohsziklás (Ștei) új neve; Onești, az egykori Ónfalva Gheorghe Gheorghiu-Dej nevét kapta. A hangzatos nevű Viktóriaváros pedig 1954 előtt az Újucsa nevet viselte. Ez valóban új település volt, hiszen a két világháború között alapították Felsőucsa határában. (A Viktóriaváros, vagyis Győzelemváros elnevezés egyértelműen a szocializmus romániai győzelmét volt hivatott jelképezni.)

A várostervezők nem voltak tekintettel sok város épített örökségére, gyakran lebontották a történelmi városközpontokat, vagy legalábbis jelentősen átépítették és túlzsúfolták azokat. A szocialista város jellegzetes épülete a kocka vagy téglatest alakú tömbház volt, román kölcsönszóval a „blokk”. Innen ered az új városlakók elnevezése is: „blokklakók”.

A tömbházakban élő első generációs városi lakosok, a proletárok, kiszolgáltatott helyzetben voltak. Központi fűtést kaptak – ha kaptak, és ha nem volt takarékosság –, a vizet, az áramot, esetleg a gázt is központilag szolgáltatták. Gyakran előfordult, hogy a nagymértékű építkezéseket nem követte elég gyorsan a szolgáltatási infrastruktúra bővítése, ami akadozó ellátáshoz vezetett. Sok városban a hetvenes–nyolcvanas években állandó vízhiány volt. Időnként jegyrendszert vezettek be: ilyenkor az élelmiszert, a szocializmus kezdetén pedig még a ruhát és a lábbelit is jegyre adták.

Az új városlakók falusi gyökereit elvágta az a tény, hogy a városokban nem a hagyományos életmódjukat élték, nem a megszokott foglalkozásukat folytatták, és a rokoni, régi baráti kör sem volt mellettük. Sokszor még a szomszédok sem ismerték egymást ebben az atomizált városi tömegben, amelyből hiányzott a korábbi kisebb közösségek szolidaritása.

(És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a városok lakosságának az iparosítás miatti felduzzadása következtében megváltozott az erdélyi városok etnikai összetétele: egykori magyar vagy német többségű városokban megfordultak az etnikai arányok.)

Fizetések (ár- és bérviszonyok) a nyolcvanas években

Az államilag szabályozott tervgazdasági rendszerben a jövedelmekre egy fizetési rangsort állítottak fel. Ebben a mesterséges rendszerben hivatalosan kezdetben a legkisebb és a legnagyobb fizetés aránya 1:10 volt, majd a nyolcvanas évekre 1:6-ra csökkent. (A legkisebb a minimálbér, a legnagyobb az államelnök, Ceaușescu fizetése volt.)

Ez utóbbi 1985-ben 15 000 lej volt: 12 000 lej alapfizetés és 3000 lej vezetői pótlék. Ebben az évben emelték a fizetéseket, így az összeg 16 000 lejre nőtt. Ugyanekkor a legkisebb fizetés 1425 lej volt. (Ha ezt megszorozzuk hattal, még 9000 lej sem jön ki.) Az átlagfizetés 1986-ban 2855 lej volt, vagyis gyakorlatilag a minimálbér duplája.

A miniszterek fizetése 12 000 lej volt, egy megyei párttitkár 9000–10 000 lejt kapott, egy gyárigazgató pedig ágazattól és a vállalat nagyságától függően 5000–8000 lejt. (A vezető beosztásokhoz természetesen szolgálati lakás, autó, külön ellátás stb. is járt.)

Amikor 3–5 évenként a fokozatos, de soha el nem ismert és be nem vallott pénzromlás miatt fizetésemeléseket vezettek be, azt mindig több szakaszban valósították meg. Először a bányászatban emeltek, majd a fémiparban és kohászatban, aztán a vegyiparban és a könnyűiparban, végül az egészségügy és az oktatás következett. (Nagyjából az első szakasz év elején, az utolsó év végén zajlott.)

Hasonló rangsor figyelhető meg az átlagfizetésekben is. Vezető helyen a bányászat állt, ahol 3000–5000 lej közötti fizetések voltak jellemzők. Az ipar különböző ágazataiban egy kezdő szakmunkás 1800–2600 lejt keresett (ágazattól függően), míg a tapasztalt, magas szakképzettségű munkások akár 3400–4200 lejt is megkereshettek.

A kezdő általános vagy középiskolai tanár 2050 lejjel indult, és pályája végére eljuthatott 3600–3800 lejig. (A felsőoktatásban hasonló alapról indulva 4800–5200 lejig lehetett eljutni.) Az orvosok 2150 lejes kezdő fizetéssel indultak, majd szakorvosként, főorvosként, esetleg vezetői tisztséggel 4000–5000 lejt is elérhettek.

A legalacsonyabb fizetések a kereskedelemben, a vendéglátásban, a turizmusban, valamint a fodrászati és kozmetikai szolgáltatások terén voltak. Egy bolti eladó ritkán keresett 2500 lejnél többet, egy pincér pedig gyakran még 2000 lejt sem kapott meg. A fegyveres erők, a belügyi és különleges alakulatok fizetéseiről és bérpótlékjairól kevés konkrét adat ismert, de az biztos, hogy az átlagnál magasabbak voltak.

Ezekhez a fizetésekhez érdemes az árakat is megvizsgálni. Egy háromszobás új tömbházlakás ára 160 000–180 000 lej volt, a kisebb vagy nagyobb lakások ára ezzel arányosan alakult. Egy Dacia személyautó kezdetben 70 000 lejbe került, később 75 000-be, igaz, éveket kellett rá várni.

Egy kilogramm cukor 11 lej volt, egy liter olaj 16 lej, egy kilogramm marha- vagy sertéshús 33–35 lej, a csirkehús valamivel olcsóbb. Egy 200 grammos vaj 8 lejbe került, egy 800 grammos vekni kenyér 4 lej volt. Egy kilogramm párizsi 30 lej, a szalámi minőségtől és fajtától függően 35–90 lejbe került. Egy tojás ára 1,5–2 lej, egy liter tej 3,50 lej volt. (Ezek az árak nem voltak különösen magasak, csakhogy az árucikkekhez gyakran nem lehetett hozzájutni, csak jegyre és hosszú sorban állással.)

Egy gombóc fagylalt 1 lejbe került. Egy csomag szűrő nélküli cigaretta 1,70–2,75 lej volt, a hazai szűrős 4–8 lejbe, a külföldi 10–20 lejbe került. Egy liter benzin ára 9 lej volt, szintén jegyre (benzinbonra). Egy napilap 50 bani, egy mozijegy 2–6 lej, egy színházjegy 15–25 lej között mozgott. Egy pár bőrcipő ára 200–350 lej volt.

Egy liter ásványvíz az élelmiszerboltban 1,25 lejbe került, egy üveg sör 3,50–4 lej volt üzletben, vendéglőben 5–10 lej. Egy üveg hazai üdítőital (0,25 l) 1,50–2 lejbe került. Egy 200 grammos halkonzerv 3–3,50 lej volt. A burgonya ára évszaktól függően 1,50–3,50 lej között mozgott, az újkrumpli drágább volt.

Egy liter asztali bor 8–10 lejbe került üzletben, egy liter közepes minőségű konyak 80–90 lej volt, a rum 40 lej, az olcsóbb pálinkafajták 30–35 lejbe kerültek. Vendéglátóhelyeken ezek az árak általában kétszeresére vagy akár két és félszeresére is emelkedtek. Ritkán, főleg nagyobb idegenforgalmú helyeken lehetett Pepsit kapni, a negyedliteres üveg 3 lejbe került.

Egy felnőtt kerékpár ára 1000–1200 lej volt, egy fekete-fehér, képcsöves televízióé pedig 2500–3500 lej.

Következtetések

A felgyorsult és erőltetett iparosítás jelentős és hosszú távú következményekkel járt. Ezek közé tartozott a környezet pusztulása, amelynek legismertebb példája Kiskapus. Olyan ipari ágazatokat is fejlesztettek, amelyekhez Románia nem rendelkezett elegendő saját erőforrással és nyersanyaggal, ezért az acél- és vegyipar számára szükséges alapanyagokat importálni kellett.

Az elmaradottabb, szegényebb vidékekről tömegesen vándoroltak a lakosok a nagyobb városokba, ami egyes városok túlzsúfoltságához vezetett, miközben számos falu elöregedett vagy elnéptelenedett. Rövid távon azonban pozitív következményekkel is járt az iparosítás, mint például a relatív és átmeneti jólét, valamint a munkaerő iránti hatalmas kereslet, amelynek döntő része vidékről származott. Emellett az elmaradottabb települések fejlődése és urbanizációja is pozitív eredményként értékelhető.

Forrásszövegek

1. A szovromok

A szovromok román–szovjet közös vállalatok voltak, amelyeket 1945-ben hoztak létre Románia és a Szovjetunió között a Moszkvában, 1945. május 8-án aláírt megállapodást követően. Hivatalos céljuk az volt, hogy kezeljék Románia Szovjetunióval szembeni adósságainak behajtását. A szovromok 1956-ig működtek, amikor feloszlottak, miután Románia visszavásárolta a szovjet fél részesedését ezekből a vállalatokból.

E közös vállalatokon keresztül a Szovjetunió jelentős mértékben kihasználta Románia erőforrásait. (Eredetileg a szovromok a romániai német tulajdonú állóeszközök és vállalatok Szovjetunió általi átvételéből jöttek létre.)

A legfontosabb szovromok:

• Szovromtransport (1945–1954) – hajózási társaság
• Szovrompetrol (1945–1956)
• Szovromkvarcit (1952–1956) – uránérc-kitermelés
  (Még Szovromfilm is működött.)

2. Mindenről a KGB tehet?

El kell intézni, hogy az állami alkalmazottak (a biztonsági szerveket és a bányaipart kivéve) alacsony fizetést kapjanak. Ez elsősorban az egészségügyet, a bíróságokat, a közművelődési szférát, valamint a vezető beosztásban dolgozókat érinti. (…)

Figyelni kell arra, hogy az újjáépítés alatt álló vagy az újonnan felépített városokban és lakótelepeken ne maradjanak olyan vízvezetékrendszerek, amelyek nincsenek rákötve a fő vízhálózatra. A régi, nem bekötött vízvezetékeket és az utcai kutakat szisztematikusan fel kell számolni. (…)

Az ipari objektumok rekonstrukciója és építése során ügyelni kell arra, hogy az ipari hulladék olyan folyókba legyen irányítva, amelyek ivóvíztartalékként szolgálhatnak. (…)

Az újjáépített városok és az új lakótelepek lakásaiban nem lehetnek többlethelyiségek, amelyekben hosszabb időre háziállatokat lehetne tartani, vagy nagyobb mennyiségű élelmiszer-tartalékot lehetne felhalmozni. (…)

(A KGB 45 pontja – válogatott szemelvények)

3. Az 1948. júniusi államosítás

A Nagy Nemzetgyűlés azzal, hogy 1948. június 11-én megszavazta az államosítást, lehetővé tette a szovjet gazdasági modell bevezetését. Az ekkor elfogadott államosítási törvény értelmében 8894 ipari vállalatot államosítottak, amelyek közül 3560 helyi érdekű volt.

Az államosítás végrehajtásában a párt által kinevezett kommunisták mellett az államhatalom különféle intézményei is részt vettek, beleértve a karhatalmat is. A Román Munkáspárt megyei államosítási bizottságokat hozott létre, és minden államosítandó vállalathoz külön végrehajtó csoportot szervezett.

Ezeknek a gondosan kiválasztott kollektíváknak fő feladata a tulajdonosok ellenőrzése és felügyelete volt. Az államosítási műveletet a törvény elfogadásáig titokban tartották, hogy megelőzzék az ellenállási kísérleteket vagy a vagyon kimentését. Az államosított vállalatok átvételére irányuló műveletek gyakorlatilag két nap alatt, 1948. június 10-én és 11-én lezárultak.

4. Gheorghe Gheorghiu-Dej jelentése a tízéves villamosítási terv előkészítéséről

„Országunk villamosítását igen sürgős és igen fontos feladatnak kell tekinteni. Az ország gazdasági és kulturális elmaradottságának felszámolása, az ipar és a mezőgazdaság szocialista nagyüzemi termelésre való áttérése elképzelhetetlen villamosítás nélkül. Az ipari termelés – amelynek első ötéves tervünk során az 1950. évinek kétszeresére kell növekednie – közvetlenül függ energetikai termelésünk hatalmas fejlődésének időben való biztosításától.

Saját tapasztalatunkból tudjuk, milyen igaz a lenini tanítás, amely szerint a villamosításnak mindig egy lépéssel az iparosítás előtt kell haladnia.

A tízéves szakaszra szóló munkaterv a következőket irányozza elő: 1 039 000 kW teljesítőképességű, 13 hőerőmű-központ építését; 5 hőerőmű-központ bővítését, amelynek révén a beépített teljesítmény 59 000 kW-tal növekedne; az iparközpontok mellett 98 000 kW beépített erejű hőerőműtelepek építését; továbbá 764 000 kW beépített teljesítményű, 24 vízierőmű és 40 000 kW beépített erejű kisebb erőművek létesítését.” (Romániai Magyar Szó, 1950. október 30., részletek)

5. A szocialista nagyipar

Valamennyi kommunista, szocialista állam korábban iparilag – és nem csupán iparilag – elmaradott ország volt, ezért hatalomra kerülésük után a kommunista pártok nagyméretű iparosítási és fejlesztési programokba kezdtek. Ebben az iparosítási „lázban” elsőbbséget élvezett a fémipar (kohászat és gépgyártás), valamint az energetika, amely a villamosítás előfeltétele volt. A civilizáció másik jelképének számított a villanyvilágítás és az elektromos háztartási eszközök elterjedése.

Mivel a kohászat alapanyaga bányászattal kerül a felszínre, a fejlesztések során hasonlóan kiváltságos szerepet kapott a bányászat és a bányaipar is. Ez a bérekben is megmutatkozott. Románia kőolajtartalékai miatt a vegyipar fejlesztését is kiemelt célnak tekintették, ennek érdekében pedig Elena Ceaușescu lett az ágazat „fővédnöke”, politikai reprezentánsa. (Annak ellenére, hogy mindössze négy elemi osztályt végzett, 1974-ben vegyészetből doktorált.)

A romániai erőteljes iparfejlesztés jelképeivé váltak a nagy ipari komplexumok, az úgynevezett kombinátok, amelyekből az ország szinte valamennyi vidékére jutott. A kommunista iparfejlesztés sajátossága az volt, hogy nem a hatékonyságra vagy a minőségre törekedtek, hanem a mennyiségre. Fontosabb volt, hogy a pártpropaganda elmondhassa: „erre is képesek vagyunk”. Gyakran érvényesült a „termelni a termelés kedvéért” elve, nem pedig a piaci kereslethez való alkalmazkodás.

Az iparosítás velejárója volt, hogy az ipari üzemek és bányavállalatok munkásai számára lakásokat kellett biztosítani, ezért erőteljes városépítési programok indultak. Az erőszakos kollektivizálás következtében a mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerő tömegesen áramlott az iparba és a városokba. Az iparosítással járó népességmozgások szerepet játszottak a Ceaușescu-rendszer homogenizációs, egységesítő és nivelláló törekvéseiben is.

Az erőteljes iparosítás munkaerőigénye az oktatás átszervezésére is hatással volt. Az elméleti középiskolák jelentős részét szakközépiskolákká és szakiskolákká alakították át, miközben csökkent az elméleti líceumok aránya. A főtitkár előírta, hogy a szakmai és az elméleti oktatás aránya 70:30 legyen. Hasonló folyamat zajlott le a felsőoktatásban is: a klasszikus egyetemi, tudományegyetemi képzés háttérbe szorult a műszaki képzéssel szemben. A politechnizált oktatás nyomán jóval több mérnököt és közgazdászt képeztek.

Ezt a nagyszabású iparfejlesztést kezdetben belső erőforrásokból valósították meg: a nemzeti jövedelem közel egyharmadát fordították fejlesztésekre, amelynek nagyobb részét az ipar kapta. Ennek következtében nőtt a nemzeti jövedelem és a termelés volumene is. Később azonban külföldi kölcsönöket is felvettek, főként fejlesztési célokra. Ezekből azonban gyakran nem született hatékony termékfejlesztés, mivel a Nyugaton már elavult technológiákat vásároltak meg, vagy a külföldi licenc alapján gyártott román termékek messze elmaradtak az eredetitől. Jó példa erre a hazai Dacia és az eredeti Renault közötti minőségi különbség.

Sok esetben elhibázott döntések is születtek. Ilyen volt például a kőolajvegyészet felfuttatása akkor, amikor a világpiacon kétszer is jelentősen megdrágult a kőolaj (1973-ban és 1979-ben). Ennek ellenére az ágazatot nem fogták vissza: drágán vásárolták a kőolajat, feldolgozták, majd olcsón adták el az 1980-as években.(Kislexikon)

6. A tömbház (blokk)

A „blokk” kifejezés a román bloc szó magyarosított, átvett változata. Jövevényszó, amely a kommunista rendszerrel együtt terjedt el, és a romániai magyar nyelvhasználatban a tömbház megnevezésére szolgál.

A szocialista rendszer időszakában Romániában, így Erdély-szerte is megjelentek a tömbházakból álló lakónegyedek. Az első blokkokat az 1960-as években kezdték el építeni a kommunista városrendezési elképzelések szerint. Ennek előfeltétele gyakran a terület „felszabadítása” volt, vagyis családi, kertes házak lebontása. Cserébe az ott élők lakást kaptak az újonnan felépült tömbházak egyikében.

Az ekkor épült tömbházakban többnyire egyforma vagy nagyon hasonló alaprajzú lakásokat alakítottak ki. A nagyobb városokban gyakran tízemeletes blokkok is épültek, valószínűleg a helyszűke miatt, míg kisebb településeken inkább négyemeletes tömbházak voltak jellemzők. A lakások mérete és szobaszáma eltért: a négyszobás és a garzonlakások voltak a legritkábbak, míg a leggyakoribb és legkeresettebb a két- és háromszobás lakás volt.

Ezek a lakások zárt lépcsőházból nyíltak, eltérően a korábbi, nyitott teraszos vagy belső udvaros bérházaktól. A lakásokhoz konyha, fürdőszoba, kamra, esetenként erkély is tartozott. Vezetékes víz, sok helyen külön mosdó, illetve kisebb tárolóhelyiség is rendelkezésre állt. Ezek a blokkok modern lakásnak számítottak, és kivétel nélkül állami tulajdonban voltak; a lakók bért fizettek a lakhatásért. A szobákban faparketta, a konyhában és a fürdőszobában betonpadló volt, és központi fűtéssel is rendelkeztek.

Eleinte rendkívül nehéz volt lakáshoz jutni, később azonban, ahogy egyre több blokk épült, ez a folyamat egyszerűbbé vált. Falvakban ritkán építettek tömbházakat, és ha igen, akkor többnyire 4–5 lakásos épületekről volt szó, amelyek gyakran az ott dolgozó orvos, tanító vagy rendőr elhelyezését szolgálták. Ez főként a nagyobb lélekszámú falvakra, községközpontokra volt jellemző.

A blokkok környezetét is rendezték, hiszen sok esetben teljesen új lakónegyedeket alakítottak ki, elsősorban azokban a városokban, ahová az iparosítás során nagyszámú lakosságot telepítettek a környékről vagy az ország más régióiból. A tervezés során figyelembe vették a mindennapi szükségleteket is, ezért a tömbházak földszintjén gyakran üzlethelyiségeket alakítottak ki: élelmiszerboltot, zöldség-gyümölcsöst, ruhaboltot, cukrászdát vagy fodrászatot. A lakónegyedekben járdákat, sétányokat, parkokat és játszótereket is létesítettek.

A nyolcvanas évekre azonban a modern lakónegyedek lakóinak szembe kellett nézniük a rendszer hátrányaival. A fűtés gyakran kimaradt, vagy csak rövid ideig működött, ezért különféle alternatív megoldások jelentek meg, például cserépkályhák, villanyradiátorok és más fűtőeszközök. Meleg víz sok helyen csak hetente néhány alkalommal volt elérhető, nem állandó jelleggel, egyes régiókban pedig még a hideg víz is csak „program szerint”, napi néhány órában folyt.

Az áramszolgáltatást és a takarékossági intézkedéseket szintén megszenvedték a lakók, miközben a modern, nagy kirakatok mögött az élelmiszerüzletek polcai többnyire üresek maradtak. (Kislexikon, Zatoschil – Ballai Zsuzsa)

7. Magas fejlesztési-befektetési arányszámok

Az 1976—1980-as időszakra tervezett 33—34 százalékos fejlesztési kvóta nemzetközi viszonylatban magasnak számít. Ennél magasabb fejlesztési arányszám csak Japánban volt (35—36%), hasonló pedig néhány nyugat-európai fejlett országban, annak ellenére, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelmük 3—4-szer nagyobb a mienknél. Ez a 33—34 százalék azt jelenti, hogy a fogyasztási alap a következő ötéves tervben is egyetlen tényező, a nemzeti jövedelem fokozódása alapján fog növekedni.
Továbbá tükrözi azt a hatalmas erőfeszítést, amelyet népünk a kommunizmusra való áttérés feltételei megteremtésének és a jelenlegi gazdasági rés kiküszöbölésének érdekében kifejt. Ha ezeket a stratégiai célkitűzéseket elértük, akkor a fogyasztási alap növekedését már két tényező váltja majd ki: a nemzeti jövedelem gyors ütemű növekedése és a fejlesztési arányszám fokozatos csökkenése.
A jelenlegi ötéves terv időszakában a beruházások összege eléri az 558 milliárd lejt, ami egyenlő az 1960—1970 közötti beruházások összegével. Ezzel szemben az 1976—1980-as ötéves terv időszakában a már említett 33—34 százalékos fejlesztési arányszám 920—960 milliárd lej értékű beruházási program megvalósítását teszi majd lehetővé. (A Hét, 1974/48.sz.)

8. A nemzeti jövedelem megoszlása a fejlesztés (beuházások) és a fogyasztás között 1951-1989 időszakban

(Románia statisztikai évkönyve, 1990)

9. A Nép Háza

A Nép Háza (ma a Parlament épülete) eredetileg Ceaușescu elnöki palotájának készült. Az 1977-es pusztító földrengés után a diktátor elérkezettnek látta az időt, hogy koreai és kínai példára reprezentatív székházat építsen saját használatra. Ennek megfelelően előbb Bukarest belvárosából kb. 7 km² terület – benne számos régi értékes épülettel – lebontatott, és ide tervezték meg a grandiózus elnöki palotát az idevezető 120 m széles Szocializmus Győzelme sugárúttal. Hét év megfeszített munkájával dolgozott itt folyamatosan 20 000 munkás, 5000 katona, 700 építész, mindennap 3 váltásban. Az építésénél nem takarékoskodtak az építőanyaggal vagy pénzzel, többször is a már elkészült részeket elbontották és újrakezdték a diktátor szeszélyének megfelelően. Csak márványból 1 millió köbmétert használtak fel, és hasonló mennyiségű értékes faanyagot. Így lett a Nép Háza a világ egyik legdrágább épülete: csak Ceaușescu 1,75 milliárd dollárt költött rá, és összesen 3 milliárd eurójába került a román adófizetőknek. (Összehasonlításul a Vaskapu I. vízi erőmű építése 400 millió dollárba került.) Ugyanakkor nemzetközileg is az egyik leghatalmasabb épületnek számít: 86 méter magas a felszínen és 92 méter mély a föld alatt. Itt atombiztos bunkert is kiépítettek egyebek mellett. (Kislexikon)

10. Néhány jelentős város lakossága számának alakulása: a szocializmus kezdetén

(Az 1948-as adat után zárójelben ott az 1910-es is, hogy látható legyen három évtized természetesnek mondható gyarapodása és három évtized erőltetett szocialista urbanizációja közötti különbség.)

11. Duna-Fekete-tenger csatorna felavatása

Felavatjuk ma a 64 kilométer hosszú új folyami főútvonalat, a Duna—Fekete-tenger- csatornát, a sorsának urává vált, a szocializmust és a kommunizmust hazájában tudatosan építő román nép grandiózus, korszakalkotó vívmányát.
Szeretném meleg forradalmi üdvözletemet továbbítani, és további sok sikert kívánni a mai nagy népgyűlés összes résztvevőinek, valamennyi dolgozónak — építőknek, szakembereknek, katonáknak és fiataloknak. A ma felavatott csatornához három folyami kikötő, valamint egy nagy tengeri és folyami kikötő tartozik hozzá, amely távlatilag elérheti a több mint 2 millió tonnás évi áruforgalmat. A két zsilip segítségével évente csaknem 80 millió tonnás forgalom bonyolítható le, a csatornán egyenként 18 000 tonna befogadóképességű uszályokból álló konvojok és 5000 tonnás hajók közlekedhetnek. A közúti és vasúti hidak tekintélyes száma épült meg, több száz millió köbméter földet kotortak ki, több mint 3 és fél millió köbméter betont és vasbetont öntöttek. A csatorna ugyanakkor öntözővizet biztosít körülbelül 220 ezer hektár termőföld öntözéséhez. Az új víziúttal a Dunán körülbelül 400 kilométerrel rövidült meg a hajóút. (Részlet Nicolae Ceaușescu beszédéből a Duna-Fekete-tenger csatorna felavatásán, Előre, 1984 május 29)

Korabeli vicc

János bácsi a varrógépgyárban dolgozik több évtizedet, ami után elmegy nyugdíjba. A búcsúztatóján az igazgatója megkérdezi:
- Mondja János bácsi, mit szeretne kapni a nyugdíjba vonulása emlékére a vállalattól?
- Nagyon szeretne az asszony egy ilyen elektromos meghajtású varrógépet, amit gyártunk, mert a régi gépét lábbal kell hajtania.
- János bácsi, maga annyira élhetetlen, hogy nem volt képes annyi év alatt alkatrészenként kilopkodni legalább egy varrógépet?
- Naná, hogy vittem haza ezt-azt. De valahányszor összeszereltem otthon azokat, mindig géppisztoly lett belőle.

Tanári melléklet – kérdések, feladatok

Beszéljétek meg, vitassátok meg!

A blokkosítás valóban annyira negatív jelenség volt, vagy voltak pozitív oldalai is? (A 6-os szöveg alapján.)

Hasonlítsátok össze!

A fogyasztási és a felhalmozási (befektetési) alapok alakulását Gheorghiu-Dej és Ceaușescu idején. (A 8-as forrás adatai alapján.)

Képzeld magad a következő helyzetek egyikébe!

Te vagy Ceaușescu pénzügyminisztere, és a főnök újabb milliárdokat kér az elnöki palota építésének folytatására. Ha kifizeted, a főváros nyugdíjasai két hetes késéssel kapják meg a havi nyugdíjukat. Mit teszel?

Te vagy az épülő vízierőmű építőtelepének főmérnöke, és Gheorghiu-Dej a közelgő május elsején szeretné felavatni, de addigra nem készül el. Hogyan magyarázod meg ezt a „nagyfőnöknek”?

Kis matek

A 10-es forrás táblázata alapján 1948 és 1977 között melyik három város lakossága nőtt meg a legjobban (többszöröződött meg)?

a) Temesvár, Kolozsvár, Galac

b) Brassó, Csíkszereda, Marosvásárhely

c) Szatmárnémeti, Zilah, Arad

d) Csíkszereda, Nagybánya, Brassó

e) Brassó, Nagybánya, Krajova

Forráselemzés

Hasonlítsátok össze a két egykori vezető, Gheorghiu-Dej és Ceaușescu szövegeit (a 4-es és a 11-es forrás alapján).

Keressetek 3–3 hasonlóságot,

2–2 különbséget,

értékeljétek az érvelést, a stílust és a szóhasználatot.

Vitassátok meg!

Nem túlzás-e, hogy a 7-es szöveg Japán fejlesztési üteméhez hasonlítja a hetvenes évek Romániájának fejlődését?

Láttok-e összefüggést a tömbházakban lakó első generációs városi lakosok (proletárok) kiszolgáltatottsága és az idézett KGB-pontok közül a 30-as pont között?

Az erdélyi városok lakosságának felduzzasztásában az iparosítás mellett valóban volt-e a hatalomnak más célja is? (Keressetek rá a népszámlálások nemzetiségi és felekezeti adataira.)

Értelmezési–értékelési feladat

Gheorghiu-Dejnek igaza volt-e abban, hogy a nehézipart és az energetikai ipart kell fejleszteni a szocializmus sikeres építése érdekében?
(8–10 sorban, érvekkel alátámasztva erősítsd meg vagy cáfold az állítást.)

Kreativitás

A „Több acél = több kenyér!” jelszó mintájára fogalmazzon meg mindenki egy jól csengő, hatásos – akár humoros – jelszót az élet vagy a gazdaság bármely területéről a szocializmus éveiben.

Alkossatok háromfős csapatokat, és minden csapat válasszon ki 3 erdélyi vagy romániai települést, amelyeknek adjatok kommunista (kommunista jellegű) nevet.

A Szovromfilm forgatókönyvírója vagy rendezője vagy, és címet kell adnod egy román–szovjet koprodukcióban készült háborús filmnek. Három címet javasolj.

Szóbeli történelem

Kérdezzétek meg idősebb ismerőseiteket, akik a szocializmus idején faluról városra költöztek, hogy ez jelentett-e számukra életszínvonal-emelkedést. A kutatás eredményeit foglaljátok össze az osztályban.

Kérdezzétek meg idősebb ismerőseiteket, tudnak-e olyan esetről – vagy a saját családjuk érintett volt-e –, amikor a szocializmus idején lebontották a kertes házukat, mert tömbházat építettek a helyére, és őket is blokklakásba költöztették. A kutatás eredményeit foglaljátok össze egy újságcikk formájában. Ha vannak fényképek, dokumentáljátok velük a cikket.

Oknyomozás – rejtélyfejtés

A KGB idézett pontjai közül a 9-esnek lehet-e valóságalapja?

És a 30-as pontnak?

Nézzetek utána, van-e összefüggés a Szovromkvarcit működése és a szovjet atomfegyverek fejlesztése között.