A falu és népe a szocialista Románia gazdaságában

Bevezetés

A második világháború utáni Románia – hasonlóan a többi kelet-európai államhoz – hagyományosan mezőgazdasági ország volt, konzervatív paraszti többséggel, de működő piacgazdasággal. Ezt váltotta fel szovjet mintára a központosított, tervutasításos gazdaság, ahol szinte kizárólag állami tulajdon létezett. Központosított, mert a döntéseket a központban hozták meg, és tervutasításos, mert ugyancsak a központban dolgozták ki a kötelező érvényű terveket. Az olyan alapvető kérdésekben is, mint hogy mit, mennyit, hogyan és kinek termeljenek, az állam döntött.

A szocialista gazdaság másik sajátossága az ipar, különösen a nehézipar erőltetett fejlesztése volt. Ennek következtében a mezőgazdaság háttérbe szorult, az ipar vált a vezető ágazattá. Az iparosításhoz szükséges erőforrásokat a mezőgazdaság termelte meg, onnan vonták el.

1949-ben vezették be az első egyéves tervet, majd 1950-ben a másodikat, 1951-től pedig ötéves terveket dolgoztak ki és tettek kötelezővé.

Az időnként elszabaduló inflációval szemben a kormányzat kétszer is pénzreformot (pénzbeváltást) hajtott végre: 1947-ben, majd alig öt évvel később, 1952-ben. A pénzreformok célja a stabilizáció mellett a lakosság vagyonának megcsapolása is volt, a vagyoni különbségek csökkentése, azaz az „egyenlősítés lefelé”. Az 1952-es pénzbeváltással például a parasztok pénztartalékát sikerült egyötödére csökkenteni.

A földreformtól a kollektivizálás befejezéséig (1945–1962)

A két világháború közötti Románia lakosságának több mint háromnegyede falun élt, és nagy részük földműves, paraszt volt. A második világháború után hatalomra kerülő kommunistáknak őket kellett volna megnyerniük a mezőgazdaság szovjet típusú átalakításához.

Az 1945-ös földreform során az 50 hektár feletti birtokokat kisajátították. Ezek egy részét kiosztották a nincstelen parasztok között, a többi az állami földalapba került, amelyből később állami mintagazdaságokat hoztak létre.

Ugyancsak 1945-ben vezették be a parasztok számára a kötelező beszolgáltatási kvótákat gyakorlatilag minden terményből. Kezdetben ezt a szovjet hadikárpótlással, később a városok ellátásának szükségességével indokolták. A beszolgáltatási kvóta nagyságát a megművelt terület mérete alapján számították ki, és gyakran alig maradt a földműveseknek termény vetésre és saját fogyasztásra. Előfordult az is, hogy a beadandó mennyiség nagyobb volt, mint amit a gazda megtermelt, ilyenkor kénytelen volt a piacon megvásárolni a hiányzó részt.

A learatott gabona cséplése sokszor a mezőn, felügyelet mellett történt, nehogy a gazdák otthon csépelve elrejtsenek egy zsák gabonát. A beszolgáltatásokat a Megyei Gazdasági Hivatalok irányították és szervezték, az ellenőrzést előbb a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium, valamint a Mezőgazdasági Minisztérium végezte, később pedig létrehozták a Gabonabegyűjtő Állami Tanácsot is.

A túlzott kvóták miatt a parasztok zúgolódtak, gyakran lázadtak, ám a hatalom erővel lépett fel ellenük: sok parasztot megöltek, még többet bebörtönöztek vagy deportáltak. 1950-től a törvény kimondta, hogy aki a betakarítás után 30 napon belül nem adja be a kötelező terménymennyiséget, 1-től 12 évig terjedő börtönbüntetésre ítélhető. A kötelező terménykvótákat búzából, krumpliból, napraforgóból és tejből csak 1957-ben törölték el, bár más formában a beszolgáltatás megmaradt.

1949 márciusának elején a Román Munkáspárt Központi Bizottságának plénuma döntött a kollektivizálásról. A szovjet kolhozok mintájára hozták létre a kollektív gazdaságokat.

Romániában a mezőgazdaság kollektivizálása (szövetkezetesítése) három jól elkülöníthető időszakra osztható:

1949–1953 között erőszakosan, durván és gyakran véres kegyetlenséggel hajszolták bele a parasztokat a társas gazdaságokba, kollektívekbe. A kollektivizálás megfosztotta őket saját földjüktől, igavonó állataiktól, szekereiktől és gépeiktől, ezért érthető módon ellenálltak. Az erőszak ellenére ez az időszak nem hozott komoly eredményeket.

1953–1956 között, látva a gyenge eredményeket és a mezőgazdasági termelés visszaesését, lazítottak a szigoron. A parasztokat már nem nyílt erőszakkal, hanem közvetett eszközökkel próbálták belépésre bírni.

1957–1962 között felgyorsult ütemben, hatalmas erők mozgósításával törték meg a parasztság ellenállását, és gyakorlatilag befejezték a kollektivizálást. Bár az erőszak ritkábbá vált, számos „meggyőzési” eszközt alkalmaztak, beleértve a hamis ígéreteket, a gazdasági kényszert és a zsarolást is.

A kollektivizálás során a földműveseket arra kényszerítették, hogy földjeikkel, állataikkal és mezőgazdasági eszközeikkel együtt lépjenek be a közös gazdaságba. Az erőszakos módszerek miatt sok helyen nyílt ellenállás bontakozott ki. A rendszer kezdetén sokan úgy vélték, hogy az ellenállásnak van értelme, ám a lázongásokat fegyveres erővel törték le.

Még egy kívülálló szemével nézve is kegyetlen volt a kollektivizálás folyamata:

„A kommunisták, a modernség harcosai nem szerették a parasztokat és a vidéket… Gheorghiu-Dej egyetlen szóval jellemezte a vidéket: elmaradott. Az önkényes és erőszakos kollektivizálás egész falvakon hagyott nyomot. A kollektivizálás jó módszer volt arra, hogy a kommunisták betelepítsék a pártot a faluba: az aktivisták ott voltak helyben. A chiaburoknak bélyegzett családokat és az ellenszegülő chiaburokat a Bărăgan sztyeppéire deportálták, ahol több évig éltek hevenyészve felépített falvakban. A kollektivizálás eltépi a hagyományok gyökereit, lerombolja a falusi társadalmak hierarchiáját és a családi kapcsolatokat…” (Catherine Durandin: A román nép története)

1949-ben, a kollektivizálást elrendelő plénum idején mindössze 55 kollektív gazdaság működött. Az erőltetés és kényszerítés ellenére számuk 1951-ben is alig haladta meg az ezret, két évvel később pedig a parasztok mindössze 10 százaléka volt kollektivista. 1958-ban is csak a földek kevesebb mint 20 százalékát művelték közös gazdaságban.

A mezőgazdaság kollektivizálása közel másfél évtizedig tartott, és csak 1962-ben fejeződött be. Ekkor a Nagy Nemzetgyűlés ünnepi ülést tartott, amelyre 11 000 kollektivistát hívtak meg. A szám nem volt véletlen: a korabeli propaganda szerint az 1907-es romániai parasztfelkelés idején éppen ennyi parasztot gyilkolt meg a hadsereg. Ezzel a szocializmus „emberiességét” kívánták hangsúlyozni.

A kollektív gazdaságokban a dolgozók brigádokba (munkacsoportokba) voltak beosztva, és a fizetség nagyobb részét terményben kapták. Egy munkanapra (egy norma, munkaegység) meghatározott mennyiségű gabona, egyéb termény és kevés pénz járt. Ezt csak ősszel, a betakarítás után kapták meg.

A kollektív gazdaságok nem rendelkeztek saját gépekkel, ezeket az állami mezőgazdasági gépészeti állomásoktól bérelték, és terményben fizették ki az ellenértéküket. A termelőszövetkezetek teljes mértékben ki voltak szolgáltatva az állami és pártszerveknek: ezek határozták meg, mit és mennyit termeljenek, valamint azt is, milyen áron kell a terményeiket az államnak eladniuk.

A kollektivisták szociális gondjait és javadalmazását is teljes egészében ezekre a gazdaságokra hárították. Ennek következtében a kollektivisták jövedelme és nyugdíja a legalacsonyabbak közé tartozott. Ezt próbálták kiegészíteni a 15 árnyi (1500 m², 1 hektár = 100 ár) háztáji gazdaságban megtermelt terményekkel. Ennyi járt minden tsz-tagnak. (Kislexikon)

A kollektív gazdaságok kezdetben nem rendelkeztek saját gépállománnyal, így főként igásállatokkal művelték a földet és végezték a fuvarozást. Később az állami mezőgazdasági gépállomásoktól béreltek gépeket. A kollektív gazdaságok mellett – amelyeket mezőgazdasági termelőszövetkezetnek is neveztek, rövidítve tsz – az állam létrehozta saját állami mezőgazdasági vállalati hálózatát is (ÁMV).

Az állami mezőgazdasági vállalatok a megművelt földterületek 15–20 százalékát birtokolták. Sok esetben az államosított nagybirtokokat vették át, és alakították át szakosodott mintagazdaságokká. Ezek fizetett munkaerővel működtek, és szakképzett személyzettel rendelkeztek. Kiváltságos helyzetben voltak, mivel szinte kizárólag ezek részesültek a mezőgazdaságba irányuló beruházásokból és fejlesztésekből, a legjobb minőségű földeket birtokolták, és aránylag jól el voltak látva traktorokkal, mezőgazdasági gépekkel, műtrágyával.

Az állami mezőgazdasági vállalatokat a köznyelvben román kölcsönszóval Gostat-nak nevezték, amely a gospodărie agricolă de stat (állami mezőgazdasági vállalat) kifejezésből származik, és a magyar nyelvhasználatba is bekerült. Később a hivatalos román elnevezés az întreprindere agricolă de stat lett, innen ered az IAS betűszó, amelyet olykor magyarul is használtak, de a közbeszédben továbbra is a Gostat megnevezés maradt elterjedt. (Kislexikon)

A beszolgáltatások megszigorítását és a kollektivizálás erőltetését azzal a céllal is alkalmazták, hogy a leginkább ellenszegülő középparasztokat elszegényítsék és megtörjék, rákényszerítve őket a belépésre. Előfordult, hogy húskvótát vetettek ki olyan falusiakra is, akik nem tartottak állatot, mert nem volt rá lehetőségük. Ilyenkor kénytelenek voltak a piacon megvásárolni a beszolgáltatásra előírt állatokat.

A beszolgáltatott terményekért az állam késve és irreálisan alacsony áron fizetett. Például két kilogramm krumpli árából mindössze egy apró megyei napilapot lehetett vásárolni.

A kulákok, vagyis a módosabb parasztok a kommunista propaganda kedvenc ellenségei voltak. A „falusi osztályharcban” egyszerre jelentették a legfőbb ellenfelet és a legjobb „fejősteheneket”, akiket igyekeztek megkopasztani és megtörni. Kezdetben kuláknak azt a gazdát tekintették, akinek legalább 20 hektár földje volt. Gheorghiu-Dej pártfőtitkár azonban kijelentette, hogy nem kell ragaszkodni a területnagysághoz, ennek következtében sok kisebb birtokkal rendelkező parasztot is kulákká nyilvánítottak.

A törvények lehetővé tették, hogy a kulákokra még nagyobb beszolgáltatási kvótákat vessenek ki, amelyeket gyakorlatilag lehetetlen volt teljesíteni. Így vagy gazdaságilag tönkrementek és elszegényedtek, vagy a kvóták nem teljesítése miatt elítélték és deportálták őket. A népnyelv találóan fogalmazott: „Előbb volt a vetkezet, majd jött a szövetkezet.”

Mivel a kollektív gazdaságokban szerzett jövedelemből nem lehetett megélni, egyre többen hagyták ott a tsz-eket, és építőtelepeken, gyárakban vállaltak munkát. Gyakori volt, hogy a férj városi munkahelyre ingázott, míg a feleség a kollektívben maradt. Más esetekben mindketten városban dolgoztak, sőt oda is költöztek. Ennek következtében a falusi lakosság aránya az 1946-os 77 százalékról 1966-ra 61 százalékra, 1989-re pedig 47 százalékra csökkent.

Az 1970-es évektől kezdve az őszi betakarítási munkákba egyre inkább bevonták az iskolásokat (mezőgazdasági gyakorlat címén), valamint a katonaságot is.

Néhány adat a kollektívben dolgozók jövedelméről

A kollektív gazdaságokban dolgozók javadalmazása munkanorma (munkaegység) alapján történt. Ennek egy részét terményben, betakarítás után kapták meg, a többit pénzben. 1960-ban egy munkaegység értéke 19 lej volt. A Bánságban és Brassó környékén az éves átlag elérte a 200 munkaegységet, míg a Kárpátokon kívül körülbelül 120-at. Ez havi szinten nagyjából 10 munkaegységet, azaz körülbelül 200 lejes jövedelmet jelentett, miközben az országos átlagfizetés 800 lej volt.

1982-ben Ceaușescu szerint a kollektivisták havi átlagkeresete a növénytermesztésben 1400–1500 lej, az állattenyésztésben pedig 1700–1800 lej volt. Ezeket az adatokat azonban erősen túlzónak kell tekinteni: a valós jövedelmek ennél jóval alacsonyabbak voltak, miközben az országos átlagfizetés 2300 lej körül mozgott.

A kollektív gazdaságok teljes mértékben ki voltak szolgáltatva az államnak. A megtermelt árut nem értékesíthették szabadon, hanem kötelesek voltak az államnak beadni, az általa megszabott áron. Saját mezőgazdasági gépekkel nem rendelkeztek, a traktorokat, vetőgépeket, cséplőgépeket az állami gép- és traktorállomásoktól bérelték. A műtrágyát, gyomirtó és növényvédő szereket is állami vállalatoktól, államilag meghatározott áron kellett megvásárolniuk. Ilyen körülmények között lehetetlen volt nyereségesen gazdálkodni, ezért a legtöbb termelőszövetkezet folyamatosan eladósodott az állammal szemben.

A kollektív gazdaságok beruházási támogatást alig kaptak, ellenben annál több ellenőrzést, kötelező tervet és utasítást. Alá voltak rendelve a szövetkezetközi tanácsnak, a megyei mezőgazdasági igazgatóságnak, a minisztériumnak, a pártnak és a kormánynak.

A falurombolás mint településrendezési program

A szocializmus nemcsak a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokat alakította át erőszakosan, hanem a települések arculatát is. Mindezt „fejlesztés” címén, a lakosság állítólagos érdekében tették. A városfejlesztés szorosan összekapcsolódott az iparosítás következtében megnövekedett városi lakosság lakhatásának biztosításával: minden szocialista városban emeletes tömbházakból álló lakónegyedeket építettek. A történelmi városközpontokat szocialista elképzelések szerint alakították át.

Ezeket a folyamatokat felgyorsították a természeti katasztrófák utáni helyreállítások, az 1970-es és 1975-ös árvizek, valamint az 1977-es pusztító földrengés. Ezek után szinte szabad kezet kaptak a rombolásra, és betonból új, „szocialista” városközpontokat hoztak létre. A korábbi magyar és szász városokat ez a településfejlesztés különösen súlyosan érintette.

A falurombolás előzményei az 1970-es évekre nyúlnak vissza. 1973-ban Ilfov és Giurgiu megyében elkészítették 123 község településrendezési tervét. Az „életképtelennek” nyilvánított kisebb falvak lakosságát a községközpontokba kívánták beköltöztetni, így mintegy 7300 hektár mezőgazdasági területet szabadítva fel. A községközpontokat is átalakították: egy helyre koncentrálták a községházát, a művelődési otthont, az iskolát és óvodát, az egészségügyi rendelőt, a kereskedelmi és szolgáltató létesítményeket, valamint a lakásokat. Megjelentek az első falusi tömbházak is. A vízvezeték kiépítésével hosszabb távon azt remélték, hogy a lakosság önként költözik majd ide. Ez még kísérleti szakasznak tekinthető.

A következő évtizedben az ország valamennyi megyéjében felmérések készültek a kisebb, elszigetelt falvakról, amelyeket elköltöztetésre, lényegében felszámolásra ítéltek. A több mint 13 000 romániai faluból legfeljebb 5–6000-et nyilvánítottak „életképesnek”, a mintegy 2700 községből pedig összevonásokkal körülbelül 900-at kívántak megszüntetni. Ez a lakosságáttelepítés több mint 1,8 millió családot érintett volna, és a falvak beépített területe az eredeti 625 000 hektárról kevesebb mint felére, 285 000 hektárra csökkent volna. A hivatalos indoklás szerint a cél a megművelhető mezőgazdasági területek növelése volt, de legalább ilyen fontos szempont volt a szétszórt, addig lazán ellenőrzött falusi lakosság szorosabb állami ellenőrzés alá vonása.

A kezdeti tervek megyénként 3–4 városias jellegű agráripari központ létrehozásával számoltak, az újabb változatokban azonban már országosan 558 ilyen központtal kalkuláltak. A kisebb megyékben 10, a nagyobbakban akár 15 ilyen települést is terveztek.

A nyolcvanas évek végén a gyakorlatban is megkezdték az összevonásokat: több kisebb községből kevesebb, de nagyobb közigazgatási egységet hoztak létre. Ettől kezdve falun kizárólag emeletes házakra adtak ki építési engedélyt, az építési telkek nagyságát pedig 250 négyzetméterre korlátozták, amelyen alig maradt hely udvar, kiskert vagy gazdasági épületek számára.

A falurendezéssel kapcsolatos első konkrét intézkedések 1986-ban jelentek meg. A felszámolásra ítélt falvak számát tekintve Kovászna megye volt a legkevésbé érintett, országosan 23 faluval. Ezzel szemben Hargita és Maros megyét jóval súlyosabban érintette volna a falurombolás. Kovászna megyében 5, Maros megyében 9, Hargita megyében pedig 10 városiasodó települést jelöltek ki, ahová a környék felszámolásra ítélt falvainak lakosságát telepítették volna. Ezek a tervek végül az 1989. decemberi fordulat következtében nem valósultak meg.

A romániai falurombolási tervek Nyugat-Európában is nagy visszhangot váltottak ki. Belga, angol és francia települések rombolásra ítélt romániai falvakat „vettek örökbe”. Testvértelepülési kapcsolatok ekkor még nem jöhettek létre, mivel a külföldiek romániai beutazását akadályozták, és az országba érkezőket folyamatosan ellenőrizték.

Magyarországon 1956 után az első tömegtüntetést is a falurombolás és a romániai magyarellenes diktatúra elleni tiltakozás váltotta ki. Budapesten 1988. július 28-án mintegy százezer ember tüntetett Ceaușescu politikája ellen. A teljes falurombolást végül a rendszer bukása akadályozta meg. Erdélyben a legismertebb, a falurombolás következtében eltűnt település Bözödújfalu, amelyet egy vízgyűjtő tó létrehozásával töröltek le a térképről: a falu ma a tó fenekén fekszik.

Konklúzió

A hazug, hurráoptimista propaganda és a meghamisított termelési és fogyasztási statisztikák ellenére a kommunizmus éveiben a mezőgazdaság és a falu szinte végig válságban volt. A falu és a mezőgazdaság, a falusiakkal (kollektivistákkal) együtt nemcsak az időjárásnak, hanem a diktátor szeszélyes ötleteinek és kísérletező próbálkozásainak is ki volt szolgáltatva.

A korábban is sokat szenvedett falunak, falusiaknak és a mezőgazdaságnak kellett biztosítania nemcsak az élelmiszert, hanem az iparosítás költségeit is. Ezzel szemben a mezőgazdaságba vajmi keveset fektettek be. Hét rend bőrt is lenyúztak a parasztokról, és ehhez még tapsolniuk is kellett.

Érthető, hogy aki tehette, elhagyta a falut, ezzel pedig megkezdődött a romániai falvak elnéptelenedése.

Forrásszövegek

1. Kötelező terménybeszolgáltatások

Valamilyen formában a kommunizmus időszakában végig megmaradt a kötelező beszolgáltatások, „beadások” rendszere a falusiak számára. Még ha szerződést is kötött az állammal, az kikényszerített szerződés volt. Ha volt tyúkja, tojást kellett beadnia. Rendszeres állatösszeírásokat tartottak, ami alapján kötelezték a tulajdonosokat, hogy a tehén után tejet és borjút adjon be, a juh után gyapjút és bárányt az államnak, mindig igen alacsony áron. A tojás piaci ára 1,50–2 lej volt, s az állam ezért 40–50 banit fizetett. A disznó kilogrammja élve 25 lej volt, az állam átvette 11–12 lejért, s hasonlóan a krumplit, a paszulyt, a tejet stb.

A vételárba a termelőnek nem volt beleszólási joga, az állammal nem lehetett alkudozni, mint a piacon. Ráadásul a termény árát is legtöbbször csak késve kapták meg. (Ha egy falusi családnak volt 2–3 disznója, legalább az egyiket kötelező módon be kellett adnia az állami felvásárlónak ilyen alacsony áron.) A tehenet és a borjút nem vághatták le saját fogyasztásra, kizárólag állami vágóhídon lehetett levágni. Egy „fekete” borjúvágásért börtönbüntetés járt.

Mivel az 1980-as években Románia külföldi adósságát jelentős mértékben élelmiszerexporttal törlesztette, de az állami mezőgazdasági vállalatok és a kollektív gazdaságok alacsony hatékonysággal termeltek, ezért volt szükség arra, hogy a paraszti-falusi gazdaságokat (családokat) ezekkel a beszolgáltatásokkal meggyötörjék. (Kislexikon)

2. A mezőgazdaság szocialista átalakítása

A RMP Központi Bizottságának 1949. március 3–5-i plenáris ülésének határozatában a mezőgazdaság szocialista átalakítása kifejezés jelentette a hivatalos formulát a mezőgazdasági magántulajdon megszüntetésére és a mezőgazdaság kollektivizálására. A kollektivizálási folyamat jogi alapját az 1948-as alkotmány 9. cikkelye képezte, amely meghirdette az állam politikáját a falusi szövetkezés ösztönzésére és támogatására, valamint annak lehetőségét, hogy „állami tulajdonú mezőgazdasági vállalatokat hozzanak létre” a mezőgazdaság fejlődésének ösztönzése érdekében.

Ezen az alapon és a „kulákok” osztályának felszámolását deklarált célként megjelölve a mezőgazdaság kollektivizálása több mint 13 éves folyamatot jelentett, amelynek során az ország szántóterületének körülbelül 75%-a kollektív gazdaságokba, körülbelül 20%-a pedig állami gazdaságokba került. A fennmaradó körülbelül 5%, amely főként a nehezen kollektivizálható hegyvidéki területeket jelentette, magántulajdonban maradt.

A kollektivizálás során hivatalosan a belépést „önként, szabad beleegyezéssel” kellett volna megtenni, de a „népi demokratikus rendszer” sokféle nyomást és kényszert alkalmazott a parasztokkal szemben: kötelező beszolgáltatási kvótákat, az állam által előírt nevetséges árakon történő szerződéskötést és felvásárlást, vagy az ellenszegülőkkel szembeni erőszakot, deportálást, letartóztatásokat és börtönbüntetéseket. (Románia újabbkori története)

3. Újratervezés

„1956 után a párt agrárpolitikája újragondolásra került. A kezdeti óvatossággal felhagytak, és a ”nagy fordulópontra„ tértek át. A kollektivizálás befejezése a párt egyik fő célkitűzésévé vált, amelyet ezúttal a központban meghatározott feladatok szigorú végrehajtásával értek el. Az állami apparátus hihetetlen erőket mozgósít: pártaktivisták, akik a kollektivizálásra való áttérés mellett szóló beszédeket tartanak; a helyi közigazgatás vagy az újonnan alapított gazdaságok tisztviselői, akik fenyegetésekkel és nyomásgyakorlással igyekeznek megszerezni a környék összes parasztjának csatlakozását; milícisták, akik a makacskodó parasztokat behívják az őrsre, testi fenyítést alkalmazva velük szemben; munkás- vagy értelmiségi csapatok, akik a bőség karavánjaival jönnek, s felkészülten lenyűgöző beszédekkel a kollektív gazdaság aranyban fürdő jövőjéről; katonák; kollektivista parasztok csoportjai, akiket azokba a falvakba küldik kollektivista propagandát folytatni, amelyek nem voltak hajlandók belépni a Securitate alkalmazottai vagy más emberek, akiket befogtak ebbe hatalmas méretű kampánygépezetbe. Módszereit és erősségét illetően a romániai kollektivizálás vége igencsak emlékeztetett a Sztálin által elrendelt erőteljes kampányra a Szovjetunióban.” (Octavian Roske, Egy kudarc átvilágítása. A mezőgazdaság kollektivizálása Romániában)

4. Törvényerejű rendelet az ember ember általi kizsákmányolás bármilyen formája maradványainak felszámolására a mezőgazdaságban, a dolgozó parasztság anyagi és kulturális életszínvonalának szüntelen emelése és a szocialista építés fejlesztése céljából

(1959. március 29.)

A párt útmutatását követve, a dolgozó parasztság bizalommal és határozottan elindult a mezőgazdaság szocialista átalakításának útján… A parasztság nagy történelmi jelentőségű eredményei a szocializmus útján annak köszönhetők, hogy parasztságunk mind jobban felismerte: csak a szocialista mezőgazdaság biztosíthatja anyagi és kulturális jólétének szüntelen emelkedését. Ezek a nagy eredmények a parasztság fáradhatatlan munkájának köszönhetők, annak a támogatásnak, amelyet megbízható szövetségese, a munkásosztály nyújt számára, annak a támogatásnak, amelyet a Román Munkáspárttól és a népi demokratikus államtól kap.

Az állam, következetesen alkalmazva az ország szocialista iparosításának politikáját, korszerű traktorokkal és mezőgazdasági gépekkel látta el a mezőgazdaságot, és erre a célra csupán 1956 és 1960 között körülbelül 11 milliárd lejt ruházott be.

Mindezek ellenére számos faluban még megvannak a maradványai egyes elavult termelési viszonyoknak, amelyeket a tőkés kulákelemek alkalmaznak, mint például a részes műveltetés, a föld bérbeadása vagy a bérmunka felhasználása a föld megművelésére: a kapitalista kulákelemek. A falu gazdagjai, több földdel rendelkezvén, mint amennyit ők és családtagjaik meg tudnak művelni, részes művelésbe vagy bérbe adják földjeiket a dolgozó parasztoknak, vagy idegen munkát használnak. Így, anélkül hogy dolgoznának, természetben vagy pénzben megkapják mások munkája gyümölcsének jelentős részét. Miután kizsákmányolták a dolgozó parasztokat, kizsákmányolják a városi munkásokat is, akiknek uzsoraáron adják el az így szerzett termékeket.

A falu szocialista építésében elért eddigi sikerek és a szocialista mezőgazdasági szektor növekedési üteme objektív szükségességgé tette a „részes” művelés, a haszonbérlet és az ember ember általi kizsákmányolás bármely más formája maradványainak felszámolását a mezőgazdaságban.

1. szakasz – Tilos a mezőgazdasági területek részes művelésbe vagy bérbe adása, valamint az idegen munka bármilyen más formában való kizsákmányolása a mezőgazdasági termelők által. (Előre, 1959. ápr. 29., részlet)

5. A nyolcvanas évek mezőgazdasága

A mezőgazdaságot a gazdaság létfontosságú ágazatának tekintették, de kevés beruházást kapott, így nem beszélhetünk valódi modernizációról, ahogyan azt a pártpropaganda állította. A huszadik század nyolcadik évtizedének elején azonban ez a gazdasági ág a gabonafélék és a hús mennyiségén keresztül hatalmas mértékben hozzájárult Románia exportjához. Ennek azonban mélyrehatóan negatív következményei voltak a lakosság életszínvonala szempontjából.

Nicolae Ceaușescu rezsimje nem volt képes valóban megoldani a mezőgazdaság problémáját. A Román Kommunista Párt mezőgazdasági politikája csak a központi irányítás megszilárdulását, új és új rendeletek elfogadását eredményezte, ami a parasztság helyzetének folyamatos romlásához vezetett.
(Románia újabbkori története)

6. Bonyolult gazdasági szervezet

A szövetkezeti gazdasági egységek fogyasztási szövetkezetek, valamint kisipari és mezőgazdasági termelőszövetkezetek. Az első kettő a megyei néptanácsok végrehajtó bizottságai, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek pedig a megyei Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Vezérigazgatóságok alá rendelt „állami és szövetkezeti egységes agráripari tanácsok” alárendeltjei.

A tsz-ek állami irányításának speciális eszközei a gépállomások, mivel csak ezek rendelkeznek gépekkel. A mezőgazdaság – ipari középirányító szervekhez hasonló – középszintű szervezeti formája a szövetkezeti társulás. Ezek egyik formája a szövetkezeteket koordinálja külön apparátus nélkül. A társulás felett is középirányítói jogkörrel rendelkezik a szövetkezetközi tanács. A tsz-ek tevékenységébe az agráripari tanácsok és a szövetkezetközi tanácsok egyaránt beleavatkozhatnak.

A tsz-ek mellett egyéb társulási formák létesítését is előírja a jogszabály. A nem szövetkezetesített helységekben az egyéni termelők társulásokba tömörülnek. Ezek alá vannak vetve az állami és szövetkezeti agráripari tanácsoknak, ily módon az egyénileg gazdálkodó parasztok jelentős része is az állami tervgazdálkodás keretei között működik.
(Tóth László: A román jogrendszer, részlet)

7. Nemcsak osztályharc, háború a falusiak ellen

Erőssége, időtartama és kihatásai, a rendszer által alkalmazott roppant erőszakos megtorlás révén, amelyben részt vett a pártapparátus, az államigazgatás, a Milícia, a Securitate, a hadsereg, a határőrség csapatai, félkatonai elnyomó egységek – tehát ezek eredményeként – a kollektivizálás folyamata úgy jelenik meg, mint a parasztság ellen vívott valóságos háború.

Ez a háború az osztályharc elvére épült, amely révén az állampárt megpróbálta megtörni a parasztság szolidaritását, és alapjaiban megváltoztatni a falvak világának társadalmi szerkezetét, valamint alárendelni azt társadalomátalakító terveinek.
(Tismăneanu-jelentés)

8. Félmegoldások az élelmiszerhiány enyhítésére a Ceaușescu-korszakban

A megművelt terület csökkenését főleg az érdekeltség és a munkaerő hiánya okozza. Egyoldalúan közelíti meg viszont a kérdést az a direktíva, hogy minden földet meg kell művelni kertekben és városi közterületeken egyaránt. Mindenki, akinek lakóhelyén erre lehetősége volt, köteles lett mezőgazdasági termelést folytatni, zöldségeskertet létesíteni, állatot tartani.

Ez néhány látványos akcióhoz vezetett. Lakótelepek házai között kukorica és káposzta díszlik, egyesek baromfit tartanak a város közepén. Ekkortájt kezdődött az üzemi étkezdéket ellátó kisegítő gazdaságok szervezése és a városok körüli hobbikertek létesítése. (Hunya Gábor: Válság és terápia, 1980–1984, részlet)

9. Diákok mezőgazdasági gyakorlaton („praktikán”)

A Ceaușescu-korszakban rendszeressé vált a mezőgazdasági gyakorlat, amelynek során az iskolásokat termésbegyűjtésre terelték, de vihették kapálásra, faültetésre, gyomlálásra, aratáskor kalászgyűjtésre, sánc- és gödörásásra, erdei gyümölcs gyűjtésére stb. Ez a fajta „praktika” a tanév végén a tanulók vakációját rövidítette meg, ősszel pedig a tanévet.

Minden tanév elején, a szeptember 15-i tanévnyitó utáni naptól a diáksereg legalább két hétre mezőgazdasági munkássá vált (tanári felügyelet alatt). Esetenként és helyenként az is előfordult, hogy a mezőgazdasági betakarításon való részvétel már az iskolakezdés előtt 7–10 nappal elkezdődött.

A hetvenes években a végzős osztályok (VIII. és XII.) még fel voltak mentve a mezőgazdasági munka alól, de az 1989 előtti utolsó években már egyáltalán nem, sőt az I–IV. osztályokat is kötelezték erre. A szokásos két hét egyre több lett: volt olyan év, amikor több mint hat hetet jártak betakarításra, heti hét napot, még vasárnap is. Előfordult, hogy a termést még novemberben, sőt decemberben is szedték, havas kukoricát gyűjtve vasárnaponként.

A gyümölcsszedés volt a legjobb a betakarítási munkák közül, afféle vitaminkúra. A legkevésbé kívánatos a cukorrépa-, krumpli- és kukoricabetakarítás volt. Olykor tüzet raktak, ha fáztak, ahol melegedni vagy krumplit sütni lehetett. A tanárok iskolán kívül rugalmasabban értelmezték a rendszabályokat, a diákok is többet engedtek meg maguknak: olykor italt vittek, máskor a kukoricás füstölt a tilosban cigarettázóktól.

A mezőgazdasági gyakorlat mindenképpen az oktatás kárára volt, de ez egyáltalán nem érdekelte a vezetést. Szükség volt az ingyen munkaerőre.

Korabeli vicc

Ceaușescu a nyolcvanas években munkalátogatáson van egy kollektív gazdaságban. Látja, hogy milyen szép kövérek a termelőszövetkezet tehenei. Megkérdezi a kollektív elnökét: – Mivel etetitek a teheneket? – Reggel, délben és este kapnak fejenként egy-egy kiló árpát vagy kukoricát. Ceaușescu felháborodik: – Milyen dolog az, hogy a dolgozók fél kiló kenyeret kapnak, s nálatok az állatokra pazaroljátok a drága gabonát! Ki vagy rúgva! (Ezzel sarkon fordul a kíséretével együtt.) A kirúgott kollektív elnök felhívja kollégáját a következő faluból, ahová Ceaușescu tart, és figyelmezteti, hogy az elnök dühös, nehogy azt találja neki mondani, hogy gabonával etetik az állatokat. Ceaușescu megérkezik a következő helyre, és itt is látja, hogy szépen kövérek a tehenek. Megkérdezi a kollektív elnököt: – Mivel etetitek a teheneket?
– Mi nem etetjük őket, hanem adunk nekik fejenként napi 10–10 lejt, és vásárolnak maguknak, amit csak akarnak.

Tanári melléklet – kérdések, feladatok

Beszéljétek meg, vitassátok meg!

A 7-es szöveg alapján a parasztság, amelyet a sarló jelképez a kommunizmus címerében, a hatalom birtokosa volt, vagy inkább a diktatúra elszenvedője?

Hasonlítsátok össze!

A kollektivisták jövedelmét az országos átlagfizetéssel.

Képzeld magad a következő helyzetek egyikébe!

Középiskolás vagy az ötvenes években, és hazaküldenek kényszervakációra azzal, hogy vagy meggyőzöd a szüleidet, hogy lépjenek be a kollektívbe, vagy kicsapnak az iskolából. Mit fogsz tenni?

A nyolcvanas években élsz, és látod, hogy a szomszédod „feketén” levág egy borjút, és nektek is ad a húsából. A harmadik szomszéd azonban feljelenti. Mit fogsz mondani a milícián?

Indokoljátok, magyarázzátok meg!

A 3-as szöveg alapján miért volt szükség „újratervezésre”?

Forráselemzés

Magyarázzátok meg, miért van az, hogy a 4-es szövegben a törvényerejű rendelet megindoklása rendkívül hosszú, míg maga az első cikk igen tömör. Van-e valami lényeges tartalom a bevezetésben, vagy csupán önmagát ismétli? Értékeljétek a szöveg stílusát és szóhasználatát.

Értelmezési–értékelési kísérlet

Gheorghiu-Dej az 1959-es plénumon így fogalmazott:
„Amikor a kuláknak megnőnek a szárnyai, le kell vágjuk. Fogod szorosan a nyakát, és csak annyi levegőt engedsz neki, hogy meg ne haljon.”

8–10 sorban értelmezd és értékeld a szöveget.

Vitassátok meg!

A hagyományos romániai falu valóban elmaradott volt. A kommunisták modernizálni is akarták. De ez a modernizáció és az erőszakos társadalomátalakítás milyen károkat okozott a falusi társadalomban? Kérdezzétek meg idősebb falusi ismerőseiteket, és vessétek össze tapasztalataikat Catherine Durandin idézett szövegével.

Kreativitás

Ha ismeritek a szólást: „Semmi baja, csak a nyaka véres.” (Ha nem, nézzetek utána.) Alkalmazzátok ezt az 5-ös vagy a 6-os szövegre.

Alkossatok háromfős csoportokat: két tag külön-külön átírja a vicc csattanóját, a harmadik pedig bíróként eldönti, melyik a jobb. A kiválasztott poént olvassátok fel az osztálynak.

Oknyomozás – rekonstrukció

Internetes digitális sajtóarchívumokban keressetek az 1960–1985 közötti időszak magyar sajtójából olyan szövegeket, amelyek a falusiak életszínvonalát magasztalják. Próbáljatok utánajárni a leírások hitelességének.

Szóbeli történelem

Kérdezzétek meg idősebb ismerőseiteket, tanáraitokat, van-e kellemes vagy kellemetlen élményük az egykori mezőgazdasági gyakorlatról.

Oknyomozás – rejtélyfejtés

Mi bajuk volt a 4-es szöveg szerzőinek a kulákokkal? Ki volt valójában a kulák?