Disszidensek és a kommunizmus elleni békés tiltakozásuk

A kommunizmus ellen a lakosság egyes rétegei különféle módokon próbáltak tiltakozni és ellenállni: fegyveresen, tüntetésekkel, sztrájkokkal és más tiltakozó akciókkal. Ebben a részben az erőszakmentes tiltakozás formáiról, az értelmiségiek ellenállásáról lesz szó.

A Helsinki folyamat mint az értelmiségi tiltakozás lehetséges kerete

A diktatúrák kedvelték a cenzúrát, mert jól tudták, mennyire igaza van Bródy János találó dalcímének: „A szó veszélyes fegyver”. Ezért erőltették a szájkosarat.

A disszidenseknek nevezett értelmiségiek békés eszközökhöz folyamodtak, amelyek sokszor hatásosabbak voltak, mint egy partizáncsapat támadása által okozott kár. A disszidens értelmiségi ellenállás főként a hetvenes évektől erősödött meg. Ebben szerepe volt a nemzetközi kapcsolatokban bekövetkezett enyhülésnek és az úgynevezett Helsinki folyamatnak.

„Az értelmiségi jelenti a gondolkodás szabadságát tabuk nélkül, a szólás és az utazás korlátozása nélkül; a kritikus hozzáállás szintén az intellektuális nyugtalanság belső jellemzője. […] Az értelmiségiek definíció szerint kritikusai annak a társadalomnak, amelyben élnek.” (Mihai Botez: Értelmiségiek Kelet-Európában…)

Az 1970-es években Helsinkiben és Genfben nemzetközi tárgyalássorozat zajlott Kelet és Nyugat képviselői között. Ennek eredményeként aláírták a Helsinki Záróokmányt, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záródokumentumát 1975. augusztus 1-jén.

A dokumentum kimondta, hogy az aláíró államok elfogadják és alkalmazzák a következő jogokat és szabadságjogokat: „A részt vevő államok tiszteletben tartják az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat, beleértve a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadságot minden állampolgár számára, faji, nemi, nyelvi vagy vallási megkülönböztetés nélkül. A részt vevő államok előmozdítják és ösztönzik az emberi méltóságban rejlő polgári, politikai, gazdasági, szociális, kulturális és egyéb jogok és szabadságok hatékony gyakorlását…”

Az egyezmény továbbá nagyobb utazási szabadságot tett lehetővé, megkönnyítette a családegyesítést, javította az újságírók munkakörülményeit és az információk szabad áramlását. Az aláírók között ott volt a Szovjetunió és vele együtt az európai szocialista államok többsége, beleértve Romániát is. A dokumentum súlyát növelte, hogy az Egyesült Államok is aláírta. Jelentőségét és hatékonyságát tovább fokozta, hogy időszakos utóértekezleteket tartottak, ahol megvizsgálták, mennyire tartják be az aláírók az emberi jogokat.

Nem véletlen, hogy részben a Helsinki folyamat következményeként a kelet-európai szocialista országokban megélénkültek az értelmiségi mozgalmak. A Helsinki folyamat adta lehetőségek mellett az értelmiségiek azért is folyamodtak az ellenállás és tiltakozás különböző formáihoz, mert hamarabb felismerték a rendszer diktatórikus, hazug, sőt embertelen jellegét. Tájékozottabbak voltak az átlagembereknél, lételemük a kritikus hozzáállás, a szabad gondolkodás és szólás, és érezték felelősségüket abban, hogy tenniük kell a rendszer igazságtalanságainak, visszaéléseinek és hatalmi túlkapásainak leleplezéséért.

Ceaușescu ugyan aláírta Helsinkiben a záróokmányt, de esze ágában sem volt betartani. Abban a gyakorlatban bízott, hogy a külföld felé elegendő, ha „mondjuk, miként ők mondják vagy szeretnék hallani, és tesszük, ahogy mi magunk szoktuk”.

A disszidensek fő eszközei

A kimondott szó (vélemény)
Már volt szó róla, hogy „a szó veszélyes fegyver”. Hatásos eszköz lehet a diktatúra leleplezésében és lejáratásában, akár egy tanítási órán, egyetemi előadáson vagy éppen istentiszteleten hangzik el. Az élőszón kívül fontos szerepe van az eszmék és információk terjedésében a rádiónak, a televíziónak, valamint az írásban megfogalmazott véleményeknek is.

Nyílt levél
Bevett gyakorlattá vált a nyílt levél, amelyben a szerző vagy szerzők megfogalmazzák a közösséget érintő és érdeklő kérdéseiket, kifogásaikat és kritikájukat. Ezeket gyakran a vezetéshez vagy személyesen Ceaușescuhoz címezték, ugyanakkor úgy látták helyesnek, hogy mivel a problémák a nagy nyilvánosságot érintik, a szélesebb közönséget is tájékoztatni kell.

A nyílt levél címzettje lehetett külföldi is: nemzetközi fórum, az ENSZ, emberjogi szervezet, konferencia vagy ismert személyiség. Ezekben az esetekben a fő cél a tájékoztatás, a figyelemfelhívás, a segítségkérés volt.

A nyílt levél a kommunista diktatúrában jelentős kockázattal járt, mert az aláírókat üldözni kezdte a Securitate, elbocsátották vagy elbocsátással fenyegették őket, egyeseket bebörtönöztek, megvertek. Ugyanakkor a nyilvánosság bizonyos fokú védettséget is jelentett, mert egy közismertté vált tiltakozó levél íróját már nem volt tanácsos egyszerűen eltüntetni, mint korábban. Inkább elhallgattatták, elszigetelték vagy lejáratták.

Békés tiltakozás, tüntetés, szervezkedés
Ezeket az alkotmány és a törvények elvileg engedélyezték, akárcsak a szólásszabadságot, a gyakorlatban azonban tiltották, akadályozták, sőt erőszakkal léptek fel ellenük. A rendszerrel szembeni szervezkedésekről a széles körű informátorhálózat, megfigyelések és lehallgatások révén a Securitate nagyon gyorsan tudomást szerzett, és a szervezkedések, mozgalmak többségét már csírájukban elfojtották, legyen szó szakszervezetről, kulturális szervezetről vagy vitakörről. A szervezőket és tagokat meghurcolták, nem ritkán be is zárták.

Éhségsztrájk
Különleges tiltakozási forma volt az éhségsztrájk, amelyhez csak ritkán folyamodtak, főként a bebörtönzött ellenzékiek.

Szamizdat
A szamizdat orosz eredetű kölcsönszó, jelentése saját kiadás vagy magánkiadás. Olyan illegális kiadványt jelöl, például újságot, röpiratot vagy kiáltványt, amelyet a cenzúra megkerülésével adtak ki és terjesztettek a kommunista országokban. Többnyire írógéppel készítették és sokszorosították. Mind a szerzőket, mind a terjesztőket, sőt az olvasókat is üldözte a politikai rendőrség.
(Kislexikon alapján)

A szamizdathoz hasonló a tamizdat, amely külföldön megjelent kiadványt jelöl, és amelynek hazai terjesztését tiltották. Ha mégis behozták, illegálisan terjesztették, másolták, kézről kézre adták. Ilyenek voltak például az emigrációba kényszerült romániai ellenzékiek Nyugaton kiadott munkái, valamint olyan nyugati szerzők művei, akik bírálták Ceaușescu rendszerét.

Egy idő után gyakorlatilag bármilyen külföldi kiadványt, könyvet, folyóiratot vagy újságot tilos volt Romániába behozni. A határon az utazókat nemcsak kikérdezték, hanem csomagjaikat is átvizsgálták, és ha tiltott anyagot találtak, azt indoklás és jegyzőkönyv nélkül elkobozták, akár külföldi, akár belföldi utazóról volt szó.

A disszidenseknél vagy bárki másnál tartott házkutatások során a Securitate és a milícia emberei különös figyelmet fordítottak a könyvekre, és „vadásztak” a külföldi kiadványokra, kéziratokra és esetleges szamizdatokra.

Néhány ismertebb romániai disszidens

Disszidensből, ellenzéki értelmiségi tiltakozóból nem volt túl sok Romániában. Ennek egyik oka az volt, hogy a megfigyelési rendszer jól működött, és időben lecsaptak a lehetséges ellenzékiekre. Az ilyen esetekben a megtorlás sem maradt el. Ki akarta volna kockáztatni, hogy betiltott szerzővé váljon, veszélyeztesse állását, karrierjét, esetleg szabadságát, ritkábban az életét?

A másik ok a zártság és elszigeteltség, vagyis a hírzárlat volt, amelyet a rendszer tudatosan alkalmazott. A cenzúra és a sajtó szigorú ellenőrzése nem tette lehetővé, hogy a tiltakozók mondanivalója eljusson a nyilvánossághoz, ezért sokak számára úgy tűnt, kevés értelme van az ellenállásnak.

Mivel a belső nyilvánosság ellenőrzött és cenzúrázott volt, a romániai disszidensek külföldi csatornákhoz fordultak. Ezek közül a legnagyobb szerepe a Szabad Európa Rádiónak volt, de az Amerika Hangja és a BBC adásai is fontosak voltak. Magyar vonatkozásban a hetvenes évek második felétől, illetve a kommunizmus utolsó évtizedében a magyarországi média szerepe is felértékelődött.

A legismertebb, legtevékenyebb és legkövetkezetesebb romániai disszidensek közé tartozott többek között Paul Goma, Doina Cornea, Mihai Botez, Dorin Tudoran, Radu Filipescu, Gabriel Andreescu, Dan Petrescu, Mircea Dinescu, Vlad Georgescu, Gheorghe Ursu, Ana Blandiana, Cs. Gyimesi Éva, Vladimir Tismăneanu és Andrei Pleșu.

Paul Goma (1935–2020) tehetséges író volt, akit 1956-os magatartása miatt két évre bebörtönöztek, majd szabadulása után éveken át kényszerlakhelyre köteleztek a Bărăganban. A Securitate zaklatása ellenére sikerült befejeznie egyetemi tanulmányait. Amikor egyik regényét Romániában cenzúrázni akarták, kijuttatta Franciaországba, ahol megjelent.

1977-ben, a csehszlovákiai Carta ’77 ellenzéki mozgalom megalakulásakor Goma nyílt levelet küldött a mozgalomnak, majd a belgrádi EBEÉ-konferenciának, amelyben elítélte Romániát az emberi jogok sorozatos megsértése miatt. Rövidesen Nicolae Ceaușescunak is levelet írt. Írásait igyekezett nyugati rádióállomásokhoz is eljuttatni, amelyek felolvasták azokat. Ennek következtében a Securitate üldözni kezdte, letartóztatták és megverték.

Gomát és családját megfosztották román állampolgárságuktól, majd kiutasították az országból. Franciaországban politikai menedékjogot kaptak. Száműzetésben is folytatta a harcot a kommunista rendszer ellen, ezért a Securitate 1982-ben megpróbálta meggyilkoltatni.

A Goma-ügy következményeként Romániában megszigorították a nyugati kapcsolattartást: ellenőrizték a telefonbeszélgetéseket és a levelezést, korlátozták a bukaresti nagykövetségek látogatását, zavarták a nyugati rádióadások vételét.

Dorin Tudoran szintén sikeres író volt, aki 1982-től nyilvánosan bírálta a rendszert. Az üldöztetés miatt az Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta tevékenységét, és az Amerika Hangja révén támogatta az antikommunista értelmiségi ellenállást.

1977-ben Mihai Botez matematikus és Vlad Georgescu történész lengyel mintára megpróbáltak egy független egyetemet létrehozni Bukarestben. A Securitate folyamatosan zaklatta őket, de ők rendszerkritikus leveleket küldtek a Szabad Európa Rádiónak. Botez a hetvenes és nyolcvanas években hangsúlyozta, hogy a romániai kommunista gazdaságfejlesztés hibás, válsághoz vezet, és hogy a kommunizmus megreformálhatatlan. Végül mindkettőjüket emigrációra kényszerítették. Vlad Georgescu a SZER munkatársaként sokat tett azért, hogy a romániai disszidensek hangja eljusson az ország lakosságához.

Radu Filipescu mérnök 1983-ban saját készítésű nyomdagépen Bukarestben több ezer röplapot nyomtatott és terjesztett, amelyek általános sztrájkra szólítottak fel. Tíz év börtönre ítélték, majd nemzetközi nyomásra szabadon engedték. Szabadulása után is folytatta Ceaușescu-ellenes tiltakozását.

Gabriel Andreescu fizikus az emberi jogok megsértését dokumentálta, és a nyolcvanas években igyekezett ezeket külföldi jogvédő szervezetekhez eljuttatni. 1989 novemberében Dan Petrescu író nyilvános felhívást tett közzé Ceaușescu újraválasztása ellen.

Mircea Dinescu költő 1989 márciusában a francia Libération című lapnak adott interjúban azzal vádolta Ceaușescut, hogy megszegi az alkotmányt és terrorizálja a lakosságot. Emiatt eltávolították a România Literară szerkesztőségéből, kizárták a pártból, és házi őrizetbe helyezték.

Petre-Mihai Băcanu, Mihai Creangă és Anton Uncu bukaresti újságírók 1989 elején România címmel szamizdat lapot próbáltak kiadni, amelyben Eminescu egyik, a zsarnokságot és a demagógiát bíráló írása is megjelent volna. A hatóságok azonban leleplezték őket, és letartóztatták a megjelenés előtt. Csak 1989. december 22-én szabadultak.

A Ceaușescu-rendszer utolsó éveiben felerősödtek a rendszerellenes tiltakozások. Az 1987-es brassói munkásmegmozdulás jelezte, hogy már nemcsak az értelmiségiek, hanem a munkások is elégedetlenek. Az addig csendesnek számító egyházak körében is megjelent az ellenállás: az ortodox egyház és a neoprotestáns felekezetek a vallásszabadság tiszteletben tartását és a cenzúra eltörlését követelték.

A hatok levele

1989 márciusában már a nómenklatúra egyes tagjai is megszólaltak, és megfogalmazták A hatok levelét, amelyben bírálták Ceaușescu vezetését az alapvető jogok megsértése miatt.

Az 1989 márciusában Nicolae Ceaușescuhoz intézett nyílt levél azt jelezte, hogy nemcsak a kritikus értelmiségiek, hanem az egykori pártelit egy része is elégedetlen volt. A BBC és a Szabad Európa Rádió által ismertetett levelet a Román Kommunista Párt hat korábbi vezetője írta alá: Gheorghe Apostol, Alexandru Bîrlădeanu, Silviu Brucan, Corneliu Mănescu, Constantin Pîrvulescu és Grigore Răceanu. Az aláírókat letartóztatták, majd házi őrizetbe helyezték.

Doina Cornea bátor kiállása a kommunista diktatúra ellen

Doina Cornea (1929–2018) román–francia szakos kolozsvári egyetemi oktató, publicista és disszidens volt. 1952-ben végzett a kolozsvári egyetemen, majd 1958-tól a francia irodalom tanszéken tanított egészen 1983 júniusáig, amikor rendszerellenes tiltakozásai miatt elbocsátották.

Az 1970-es évektől rendszeresen hallgatta a Szabad Európa Rádió román adását, amelyből értesült Paul Goma tevékenységéről. Goma magatartása példává vált számára is.

1982 augusztusában a SZER román adásában felolvasták Doina Cornea első tiltakozó levelét, amelyet külföldön élő lánya juttatott ki. Ebben az 1980-as évek gazdasági és társadalmi problémáinak okait elemezte, és reformokat sürgetett.

Nyugatra küldött levelei nem maradtak visszhang nélkül. Kiemelkedő példa az 1988 szeptemberében felolvasott, majd a Le Monde által is közölt írás: „Állítsák meg a falvak rombolását!”. Ebben elítélte a falvak tömeges felszámolására irányuló terveket. A levél hatására Brüsszelben létrejött az Opération Villages Roumains szervezet, amely nyugati falvak „örökbefogadásával” próbálta megmenteni a román településeket.

A házi őrizetben tartott és folyamatosan megfigyelt Doina Cornea leleményesen juttatta ki írásait. Családtagjai mellett látogatókat, külföldi turistákat és újságírókat is felhasznált „postásként”, így levelei eljutottak a címzettekhez.

Miközben őt magát megfigyelték és lehallgatták, mások szabadságáért emelte fel szavát. Az 1989 áprilisában Ceaușescunak írt nyílt levelében például így fogalmazott:
„Vessen véget ennek az elnyomó politikának, amely még nagyobb károkat okoz, mint az azt kiváltó gazdasági katasztrófa. Bocsássa szabadon az újságírókat és nyomdászokat, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy nem tudtak tovább hazugságban élni. Ezért tiszteletet érdemelnek.”

A Szabad Európa Rádió szerepe

Paul Goma, Doina Cornea és sok más romániai és kelet-európai disszidens tiltakozása jórészt hiábavaló lett volna, ha nem működik a Szabad Európa Rádió és más hasonló rádióállomás. Ezek az adók a szocialista országok nyelvén sugároztak műsorokat, és felerősítették a tiltakozó hangokat.

A Szabad Európa Rádiót az Egyesült Államok kormánya hozta létre 1949-ben, a hidegháború idején, azzal a céllal, hogy híreket és információkat sugározzon Kelet-Európa és Ázsia azon országaiba, ahol a kormányzatok akadályozták az információk szabad áramlását. A SZER-nek különálló „nemzeti” szerkesztőségei voltak, amelyekben jól felkészült, az adott országokból Nyugatra jutott értelmiségiek, írók és újságírók dolgoztak. Az érintett államok igyekeztek zavarni a SZER adásait.

A SZER román nyelvű adása az 1970-es évektől vált egyre népszerűbbé Romániában, párhuzamosan a diktatúra elnyomó jellegének erősödésével és a cenzúra fokozódásával.

A rendszer számára egyre kényelmetlenebbé váló SZER ellen a Securitate terroristákat bérelt fel, akik tévedésből nem a román, hanem a csehszlovák szerkesztőséget robbantották fel a rádió müncheni központjában.

Romániai magyar disszidensek és szamizdatok

Az erdélyi magyar diplomások és értelmiségiek az egyre durvuló Ceaușescu-rendszerben lényegében a következő lehetőségek közül választhattak:

• Kivándorolnak Magyarországra vagy nyugatabbra.
• „Homokba dugják a fejüket”, mert „ne szólj szám, nem fáj fejem”.
• Buzgó módon szolgálják a rendszert, mert ezt várják el tőlük, és így nem kerülnek bajba.
• Tisztességesen végzik a munkájukat, és óvatosan feszegetik a korlátokat.
• Szembemennek a megszorításokkal, a lakosságot vagy kifejezetten a magyar kisebbséget sújtó korlátozásokkal, jogfosztással és hatalmi visszaélésekkel.
• Szóvá teszik a sérelmeket, kikövetelik a jogok érvényesítését, és az abszurd törvények határait átlépve vészjelzéseket juttatnak el a hazai vezetéshez, valamint a nyugati vagy magyarországi médiához, civil szervezetekhez és intézményekhez.

Disszidensnek valójában csak az ötödik csoport tekinthető. Ahogyan a román értelmiségiek körében is ritka volt a bátor kiállás, ez a magyar írástudók számára még nagyobb kockázattal járt. A Securitate szemében ugyanis minden magyar gyanús volt, irredentának vagy nacionalistának számított, és ha diplomás volt, akkor különösen.

A legismertebb erdélyi magyar disszidens értelmiségi Cs. Gyimesi Éva (1945–2011) volt, kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az erdélyi magyar kisebbség jogainak következetes védelmezője.

Egyetemi oktatói munkája mellett sokoldalú tevékenységet folytatott. Kiállt diákjai mellett, akiket magyar főszakosként idegen nyelvű mellékszakjukkal a Kárpátokon túlra helyeztek ki. Tagja volt a Limes értelmiségi körnek, segítette az Ellenpontok című szamizdat üldözött szerkesztőit, és támogatta Doina Cornea disszidenst is. Többször találkoztak, majd a SZER román adásán keresztül is felvállalta Cornea melletti kiállását. Írt a kolozsvári Kiáltó Szó szamizdatba, röpcédulákat készített, és kapcsolatban állt a magyarországi antikommunista ellenzékkel.

Mindezek miatt 1975-től egészen 1989-ig a Securitate folyamatosan megfigyelte és lehallgatta. Többször őrizetbe vették, házkutatásokat tartottak nála, az egyetemen többször megrótták, megfenyegették és megzsarolták. A Securitate hivatalos figyelmeztetésben részesítette, végül felfüggesztették állásából.

Romániában a két legismertebb szamizdat kiadvány az Ellenpontok (1981–1982) és a Kiáltó Szó (1988) volt.

Az Ellenpontok 1981–1982-ben Nagyváradon megjelenő ellenzéki folyóirat volt, amelyet fiatal értelmiségiek adtak ki. A romániai kommunista rendszer kisebbségpolitikáját, elsősorban a magyarellenességet bírálta, és igyekezett azt a közvéleménnyel megismertetni. Egyes lapszámok Magyarországra és Nyugatra is kijutottak, majd a Szabad Európa Rádióban ismertették és felolvasták a szövegüket. A Securitate sokszor csak a rádióadásból értesült a megjelenésről. Így külföldön is megismerhették a romániai rendszer valódi arcát.

A szerkesztők megfogalmazott célja az volt, hogy bemutassák „a kelet-közép-európai jogfosztottságot, ezen belül az erdélyi magyarság politikai, gazdasági és kulturális elnyomását”. A szerkesztőket, Ara-Kovács Attilát, Szőcs Gézát és Tóth Károly Antalt letartóztatták, majd hosszadalmas kihallgatásoknak vetették alá a Securitate nagyváradi és kolozsvári kirendeltségein. Meghurcoltatásuk után mindannyian külföldre távoztak. Ara-Kovács Attila 1983 májusában, Tóth Károly Antal 1984 júliusában, Szőcs Géza pedig 1986 augusztusában hagyta el Romániát. A magyar hatóságok kezdetben vonakodtak befogadni őket közismert antikommunista tevékenységük miatt.

A Helsinki folyamat részeként összehívott madridi utótalálkozóra memorandumot készítettek, amelyben összefoglalták a romániai magyarság problémáit és követeléseit. A kiadvány nyíltan kimondta, hogy a szocializmus keretei között a nemzetiségi kérdés nem kezelhető megnyugtatóan.

Az 1983-ban Budapestre távozott Ara-Kovács Attila indította el az Erdélyi Magyar Hírügynökséget, amely 1989-ig több mint ötszáz közleményt tett közzé magyar és angol nyelven konkrét romániai jogsértésekről. A romániai magyarság ügyét elsősorban emberi jogi problémaként mutatták be.

A Kiáltó Szó 1988-ban Kolozsváron jelent meg Balázs Sándor filozófus szerkesztésében, számos ismert író és értelmiségi közreműködésével. Összesen két száma látott napvilágot, további hét, Magyarországra kijuttatott szám megjelentetése elmaradt. Egyes szerzők saját nevük alatt, mások álnéven publikáltak, tartva a megtorlástól. A Kiáltó Szót Budapesten sokszorosították, majd onnan csempészték vissza Erdélybe.

Román ellenzéki értelmiségiek is írtak a lapba, köztük Doina Cornea. Az első számban megjelent Beköszöntő egyik mondata így szólt: „Együttműködésre, közös fellépésre szólítunk fel minden tisztességes erdélyi magyart.”

Forrásszövegek

1. Miért volt ritka a szamizdat és a tamizdat Romániában

„A romániai disszidencia jelenségét kevés szamizdat vagy tamizdat típusú kezdeményezés jellemzi. A helyzet azzal magyarázható, hogy a szamizdatok elterjedése összefüggött a szervezeti magokkal rendelkező kollektív ellenzéki mozgalmak létezésével… Az ilyen nagyszabású, szervezetileg jól felépített kollektív kezdeményezések romániai hiánya magyarázza a szamizdatok rendkívül alacsony számát. Egy másik ok a Ceaușescu-rendszer nagyon szigorú politikája a sokszorosítás írógéptől a fénymásolóig terjedő bármely eszközével kapcsolatban. Emiatt a romániai disszidensek a keleti blokk többi országának másként gondolkodóihoz képest nagyobb mértékben fordultak a nyugati tömegmédiához, különösen a SZER-hez, üzeneteik terjesztéséért…”
(Jánosi Csongor – Corneliu Pintilescu)

2. Paul Goma levele

Pavel Kohoutnak és barátainak!

Szolidarizálok az önök akciójával. Az önök helyzete az enyém is. Csehszlovákia helyzete majd mindenben azonos Románia helyzetével. Élőként, túlélőként ugyanabban a lágerben, ugyanabban a „Biafrában” vagyunk (s ennek fővárosa Moszkva). Önöknek, cseheknek és szlovákoknak volt egy ’68-uk, a magyaroknak ’56-uk, a lengyeleknek ’56-uk, ’71-ük és szakadatlanul; a keletnémeteknek volt egy Berlinjük, és ma van egy Biermannjuk. Mi, románok, nem rendelkezünk hasonló fegyvertényekkel. De a szenvedés nem mindig áll arányban a lázadó kiáltás hangerejével. Önöket leigázták az oroszok. Minket, románokat románok igáztak le, s ez végül is fájdalmasabb és hatékonyabb, mint egy idegen uralom. Mi mindannyian ugyanazon csizma talpa alatt élünk (elég, hogy talp, minősíteni szükségtelen). Azonos mindannyiunknál a legelemibb jogok hiánya, azonos az ember semmibevevése, azonosak a szemérmetlen hazugságok mindenütt. Mindenütt: szegénység, gazdasági káosz, demagógia, bizonytalanság, terror. Bikacsök–Béklyó–Korrupció, íme ez a három kar, mely honfitársainkat a történelem kapaszkodóján ezeréves lemaradásban visszatartja. (Részlet az 1977 januárjában írt levélből. Biafra: szakadár nigériai tartomány.)

3. Bevezetés a fasizmusba

(Ellenpontok, 3. sz., részlet)

Az RKP népbutításainak egyik jellemző példázata a kritikának valamiféle mondvacsinált önkritikává csűrése-csavarása. Vagyis egyfajta önpusztító tömeghisztéria felkeltése, amely nemcsak az egyes ember köznapi pillanatait határozza meg, hanem éppenséggel az egyes embert önmagából végérvényesen kiforgató valami. A tömeghisztériák keltése jó ürügy arra, hogy a figyelmet bizonyos akut kérdésekről eltereljék, majd valamiféle ömlengő önkritikázgatás formájában az embereket eredendő bűnösségük bizonyságaként citálják a párt megértő, de a határokat is bölcsen ismerő mértékletessége és méltányossága elé.

Egy civilizáltabb szellem alig tudja a legvégletesebb undor nélkül szemlélni Păunescu szellemidézéseit, fáklyás felvonulásait, csak és kizárólag Goebbelsre emlékeztető handabandázásait. Pedig mindez nagyon egyszerű és racionális, majdhogynem ésszerű rendezői fogás, amely az említett tömeghisztériát megteremteni és megfelelő mederbe terelve önmaga javára kihasználni igyekszik.

4. Betiltott történelem

(Ara-Kovács Attila, Ellenpontok, 5. sz., részlet)

Nemcsak a jövő, hanem a múlt is a lehetőségek birodalmává lett abban a gyakorlatban, amely a világ átrendezésének úgynevezett kommunista elvét próbálja már közel négy évtizede meghonosítani Kelet-Európában. E meghonosítás persze nem más, mint a viszonyok történeti állagának áthonosítása létezőnek hazudott valóságokká, amelyek a jelenben olyannyira hontalanná tették valamennyiünk világlátását és világérzetét.

A mai Kelet-Európa ideológiai alapján kétségtelenül egyfajta történelemhamisítás áll. A társadalmi berendezkedés eme álszent tanaiban indokolja jövőjét mind a kifejezetten szovjet típusú nemzetközi szocializmus, mind a nem kifejezetten, tehát rejtetten szovjet típusú kelet-európai nemzetiszocializmus. Az előző az osztálytagozódások és a társadalmi rendszerek vélt (és mondjuk meg: meglehetősen arbitrális) rétegződése révén esetleges rémtetteket a társadalmi boldogulás szükségszerűségeinek minősített. A kelet-európai mai nemzetiszocializmusok ideológiájában ezzel szemben a történelem a megtörténtek precíz, már-már tudományosnak is csúfolható átírását jelenti: ami a képbe vagy e társadalmak létező képtelenségébe nem illik bele, azt elhallgatják. Soha ilyen magabiztos és beszédes nem volt még a hallgatás hazugság volta.

5. Margittai diákok és a Securitate

(Ellenpontok, 7. sz., „Állítólag” rovatából, részlet)

Margitta városában (Bihar megye) a Securitate a magyar diákokat sorra bevitte, és a hosszas kihallgatás során megfenyegette őket. A kihallgatás azzal kezdődött, hogy vallják be és adják írásba, ki milyen politikai jellegű kijelentéseket tett, majd pedig családjuk politikai állásfoglalásáról, a szülők elvétett kijelentéseiről faggatóztak.

A kihallgatásokon elcsattant néhány pofon, de kifejezett verésre értesüléseink szerint egyelőre nem került sor.

A legérdekesebb fejlemény viszont, és egyesek szerint a gyermekek megfélemlítésének fő oka az volt, hogy a szekusokat leginkább az izgatta, miért fizetnek elő a fiatalok az Ifjúmunkás című, a román KISZ magyar nyelvű lapjára, és miért nem a román nyelvű lapot, a Scînteia Tineretului-t rendelik meg. A román kommunisták számára úgy látszik, ma már aligha számít készpénznek boldogult Marx internacionalizmusa, ha már saját kommunista lapjukat is potenciális irredentizmussal vádolják. Mi jöhet még ezután?

A kihallgatásokat a szeku néhány újabb pofonnal és azzal a fenyegetéssel zárta, hogy ha a gyerekek bárkinek szólni merészelnek a történtekről, kicsapják őket az ország valamennyi iskolájából, és „ha elütné őket véletlenül egy autó, akkor tudják meg, hogy az nem is volt egészen véletlen”. Nem dramatizálni akarjuk a történteket, egyszerűen csak megjegyezzük, 12 és 17 év közötti fiatalokról van szó.

A „hírtilalom” ellenére több szülő, kiknek emberi tartását nem tudjuk eléggé csodálni, azonnal értesített több olyan embert, és reméljük, az Ifjúmunkás című bukaresti kommunista lap szerkesztőit is, akik a nyilvánossággal tudatni tudták a román Gestapo újabb gaztettét. Példájukat mindannyiunk érdekében követendőnek tekintjük, és a vállalt kockázatot köszönjük.

6. Kiáltvány, 1983-ból

Emberek, akik szeretnétek Ceaușescu katasztrofális rendszerének felszámolását, gyertek május 22-én, vasárnap, és valamennyi következő vasárnapon 13 és 21 óra között Bukarest központjába.

Mutassátok ki elégedetlenségeteket az utcán járkálva. Így eléggé felbátorodtok, hogy kinyilvánítsátok elszántságotokat. Vasárnap legyen az ellenállás napja, egészen addig, míg elérjük a jobb életet! Gyertek minél többen a város központjába!
(Radu Filipescu disszidens kiáltványa)

7. Brassói munkástüntetés

(Kislexikon) Névleg a kommunista rendszer azt jelenti, hogy a munkások hatalmon vannak, tehát az uralkodó osztály részei. Ezt a valótlanságot éppen az igazolja, hogy az elégedetlen munkások sztrájkolnak, tiltakoznak, tüntetnek, amint ezt Brassóban is tették.

1987. november 14–15-én a brassói teherautógyárban az éjjeli váltásban dolgozók este, a gyárba jövet tudták meg, hogy 30%-kal kisebb fizetést kapnak költségtúllépés miatt. A felháborodott munkások reggel megpróbálták az igazgatósággal tisztázni az ügyet, de ezt elutasították, ezért néhány ablak beverése után több ezren elindultak a városközpontba, a megyei pártbizottsághoz. Közben más munkások is csatlakoztak hozzájuk.

Előbb egy betiltott éneket énekeltek (ma az állami himnusz), majd a pártbizottság előtt már rendszerellenes jelszavakat is skandáltak: Le Ceaușescuval! Le a diktatúrával! Benyomultak a pártszékházba, és ott kommunista kiadványokat, plakátokat és újságokat gyújtottak meg, majd behatoltak a pártbüfébe, ahonnan kiszórták, széthordták azokat a finomságokat, amelyek csak a vezetés számára voltak hozzáférhetők (az üzletekben nem lehetett kapni).

A hatóságok a rongálást és fosztogatást használták fel ürügyként, és a különleges belügyi alakulatok könnygázt és vízágyúkat vetettek be. Késő délutánra visszafoglalták az épületet, több mint 500 embert letartóztattak. Bíróság elé állították őket, 62 embert börtönbüntetésre ítéltek, a többieket Brassóból száműzték, büntetésből szétszórták az ország különböző részeire.

8. Három szemelvény Cs. Gyimesi Éva visszaemlékezéseiből

Azután sűrűsödtek az események. 1985 újabb fordulópont. Az egyik legkedvesebb évfolyamunk kihelyezése előtt már télen levelet írtam a minisztériumba, kérve, hogy a fő szakjukkal, vagy legalábbis magyar iskolába helyezzék őket. A kihelyezés napjára aztán válogatottan távoli, eldugott helységek listáját küldték. Kizárólag a Kárpátokon túlra. Végzőseink halasztásért, új listáért folyamodtak, nem mentek el a helyválasztásra. A memorandumot én írtam meg Farkas Jánoséknál, az évfolyammal megegyezésben. Előbb az egyetem vezetőségével kerültem szembe, majd az elvtársak egész nyáron figyeltek.

Október elsején volt a házkutatás, a kislányom iskolatáskájával kezdték, majd négy napig folytak a hosszú kihallgatások. Elvitték a Kriterionnak szánt kéziratomat. Történetesen nálunk volt Csőgör Lajos kézirata is az egyetem történetéről. Azt is elvitték. „Micsoda felelőtlenség!” – mondták rólam a felelős értelmiségiek. Ma is tartja magát a fáma, hogy valójában csak azért történt minden, mert „megszellőztettük” a Csőgör-kéziratot. Ezt pont úgy nem tudom megcáfolni, mint Szőcs Géza azt, hogy ő „provokátor”. Egyeseknek úgy látszik, jobban esett így értelmezni mindent, ami akkor velünk történt. Pedig az egész eseménysor – a házkutatások Visky Andrásnál, Szőcs Gézánál, Marius Tabacuéknál és másutt – elsősorban a kulturális fórum közelgő megrendezésével függött össze.

A következő év márciusában levelet írtam a miniszter asszonynak a magyar szakos végzősök kihelyezése ügyében. Ezt beolvasta a Szabad Európa is. Román kollégáim közt több is akadt, aki szemérmesen vagy látványosan fejezte ki szolidaritását. De ez volt az a csepp a pohárban, ami után már fegyelmi bizottság következett. Az egyetem szenátusának bürójában hat hozzászóló közül négyen követelték, hogy távolítsanak el az egyetemről: nacionalizmus (irredentizmus), államellenes felforgató tevékenység, vallásos eszmék terjesztése, az ifjúság szellemi mérgezése – ezek voltak a vádak. Utolsó figyelmeztetést kaptam, és egy időre, a kivizsgálás és a döntés meghozataláig, felfüggesztettek állásomból. („Ott, ahol zsarnokság van…” Levél a szerkesztőnek, részletek)

9. Doina Cornea – Nyílt levél Nicolae Ceaușescuhoz

„Amilyen mértékben a túlkapások, az elnyomás, a korrupció, az igazságtalanság, a hamisítás és a félretájékoztatás egyre erősödik, fentről lefelé növekedik az aggodalom, a bánat és a biztonság hiánya a lakosság körében. Mivel az Ön bel- és külpolitikája, gazdaság- és társadalompolitikája révén hatalmas kockázatnak teszi ki az ország jövőjét, biztonságát, nemzetközi jóhírét, valamint a lakosság testi, erkölcsi és szellemi épségét is, ezért bátorkodunk két megoldási javaslattal, amelyek alternatívát jelenthetnének:
a) vagy mondjon le együtt a kormányzó nomenklatúrával…
b) vagy vezessen be reformokat, a politikai pluralizmus elvével kezdve…”
(Doina Cornea: A törékenység hatalma, 1988. augusztus 23., részlet)

10. Mircea Dinescu-interjú, 1989-ből

„A személyes véleményt eltörölték. Bármely próbálkozást a kényelmetlen igazságok kimondására eretnekségnek nyilvánítják, és azonnal büntetik. Ma, ha elolvasod az alkotmányt, az Ezeregyéjszaka meséinek tűnik. Nemhogy az alapvető emberi jogoknak nincs tartózkodási engedélyük Romániában, hanem azok az intézmények, amelyeknek meg kellene védeniük azokat – anélkül, hogy szólnánk a rendőrségről és a Securitatéról –, a lakosság megfélemlítésének és terrorizálásának eszközeivé váltak… A Ceaușescu-házaspár doktori és akadémiai címeket gyűjt, miként mások angol kalapokat…” (Dennis Deletant: Ceaușescu és a Securitate, részlet)

Korabeli vicc

Elveszett egy kisfiú a felvonulók sokaságában május elsején. Egy milicista megtalálja, és megkérdi, vajon ha bemondják a fiú nevét a rádióban, akkor az édesapja eljön-e érte. A kisfiú válasza:
– Igen, de csak akkor, ha a Szabad Európában tetszik bemondani, mert apukám csak azt hallgatja.

Tanári melléklet – kérdések, feladatok

Beszéljétek meg, vitassátok meg!

A 7-es szöveg alapján a munkásosztály a hatalom birtokosa volt, vagy inkább a diktatúra elszenvedője a kommunizmusban?

Hasonlítsátok össze!

A 9-es és a 10-es szövegeket az alábbi szempontok szerint: mondanivaló, stílus, hatás

Képzeld magad az alábbi helyzetek egyikébe!

Középiskolás vagy a nyolcvanas években (mint az 5-ös szöveg szereplői), és a Securitate megtiltja, hogy akár a szüleidnek is beszélj arról, miket kérdeztek tőled a kihallgatás során. Elmondod a szüleidnek, vagy inkább hallgatsz? Miért?

Ugyancsak a nyolcvanas években élsz, és az egyik ismerősöd megkér, hogy dobj be rendszerellenes röplapokat a szomszédok postaládájába. Megteszed? Miért igen vagy miért nem?

Indokoljátok, magyarázzátok meg!

A 8-as szövegben a házkutatást miért éppen a gyerek iskolatáskájával kezdik?

A 4-es szöveg miért beszél fasizmusról, hiszen az előző rendszer kommunista volt?

Forráselemzés

Magyarázzátok meg, mitől rendszerellenes a 2-es szöveg. Miért von párhuzamot Csehszlovákia és Románia között? Értékeljétek a szöveg stílusát és szóhasználatát.

Értelmezési és értékelési kísérlet

A 6-os szöveg szerzője miként képzeli el a diktatúra leváltását? Mekkora esélye lett volna a sikerre?

A 9-es szöveg szerzője hogyan gondolja a diktatúra megszüntetését?

Hasonlítsátok össze a két javaslatot.

Kreativitás

Párokban dolgozva próbáljatok a 6-os szövegnél meggyőzőbb kiáltványt írni a diktatúra elleni tiltakozásra.

Párokban dolgozva írjátok át a 10-es szöveget úgy, hogy ironikusabb és kritikusabb legyen, majd olvassátok fel az írásaitokat az osztályban.

Rekonstrukció

Internetes vagy nyomtatott források alapján írjatok 10–12 soros életrajzokat a leckében említett disszidensekről. (Választhattok olyan személyt is, aki itt nem szerepel.)

Oknyomozás – rejtélyfejtés

Mi baja lehetett a szekusoknak az Ifjúmunkás című lappal, hiszen Bukarestben jelent meg, és a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) hetilapja volt? (5-ös szöveg)