A kommunizmussal szembeni fegyveres ellenállás: kik voltak az ellenállók és miért harcoltak?

Bevezetés: a fegyveres ellenállás keretei és okai

A kommunizmussal szembeni ellenállásnak két fő formája volt a Szovjetunió által megszállt országokban.
Az első a fegyveres partizánharc volt, amely a balti államokban, Lengyelországban, Bulgáriában, Ukrajna területén és Romániában is megjelent.
A második formát az értelmiségiek részéről megnyilvánuló, békés ellenállás jelentette. Az ilyen ellenállókat disszidenseknek nevezték: szóval és írásaikkal harcoltak, nem fegyverrel, mint a partizánok. A hazai disszidensekről a következő, 17. részben lesz szó.

A két ellenállási forma időben nem esett egybe. A fegyveres harcok a kommunizmus kezdeti szakaszában voltak jellemzőek, míg az értelmiségi ellenállás főként a hetvenes évektől erősödött meg.

A romániai antikommunista fegyveres harcok időnkénti fellángolását gyakran egy-egy kedvezőtlen belpolitikai esemény váltotta ki. Ilyen volt például a királyság 1947-es felszámolása, amely királypárti fegyveres csoportok aktivizálódásához vezetett, vagy a történelmi pártok betiltása és felszámolása. A kollektivizálás erőltetése szintén az ellenállás megélénkülését idézte elő.

Időben a fegyveres ellenállásnak két fő szakasza különíthető el. Az első 1944 és 1947 között zajlott, a második 1948 és 1962 között. A leghevesebb időszak a negyvenes–ötvenes évek fordulójára esett, ezt követően már csak elszórtan jelentkeztek ellenálló akciók.

A kommunizmust hordozó és egyúttal jelképező szovjet csapatok benyomulása Románia területére már 1944. augusztus 23-a előtt kiváltotta kisebb fegyveres csoportok ellenállását. Ez kezdetben Bukovinában és Moldva északi részén nyilvánult meg, ahová Sztálin katonái előbb érkeztek meg. Később, a kommunizmus romániai bevezetésének folyamata során további fegyveres ellenálló csoportok jöttek létre, amelyek a reménytelen helyzet ellenére is felvették a harcot. Az utolsó ellenálló csoportokat csak az 1950-es évek legvégén sikerült felszámolni, de voltak magányos harcosok, akik még évekig bujkáltak.

Az ellenálló fegyveres csoportok általában kis létszámúak voltak, nem rendelkeztek nehézfegyverzettel, és főként hegyes-erdős területeken tevékenykedtek. A csoportok többsége három és tizenöt fő közötti létszámból állt. Ennek oka részben az volt, hogy több ember számára nagyobb és feltűnőbb menedékhelyre lett volna szükség. Minél nagyobb egy csoport, annál nagyobb a veszélye annak is, hogy áruló férkőzik a soraikba, vagy hogy belső konfliktus alakul ki az elszigeteltség, az élelemhiány, a mostoha körülmények és a kudarcok miatt. Télen különösen sokat szenvedtek a hidegtől: a felszálló füst messziről is látható volt, a friss hóban hagyott nyomok pedig sokáig árulkodtak a partizánokat üldözők számára.

A fegyveres csoportok tagjainak többsége falusi földműves vagy egykori hivatásos katonatiszt volt. A falusiak jól ismerték a vidéket, a hegyeket és az erdőket, értettek az élelemszerzéshez, és számíthattak ismerőseik, rokonaik segítségére, akik információkat adhattak és menedéket biztosíthattak számukra. A hivatásos katonák a fegyverhasználathoz értettek, és képesek voltak kiképezni a civileket. Különösen az 1945-ben a hadseregben megindult tisztogatások következtében sok tisztet és altisztet bocsátottak el. Ezek közül a többnyire nem kommunista érzelmű katonák közül sokan csatlakoztak a fegyveres ellenálló csoportokhoz.

Az első ellenálló csoportok

Már 1944 tavaszán és nyarán, az ország szovjet megszállásától tartva, a román hadsereg néhány kisebb alegységét Bukovinában és Moldva északi részén gerillaharcra képezték ki, erdős-hegyes terepen. Néhány csoportot ki is küldtek ezekre a területekre, de augusztus 23-a után az irányított felkészítés és szervezés helyét fokozatosan a spontaneitás vette át. Ebben az időszakban egyes csoportok azért vették fel a harcot a szovjet megszállókkal, hogy megtorolják az orosz katonák által a polgári lakossággal szemben elkövetett gyakori erőszakos cselekményeket.

Ezek a kezdeti csoportok gyakran hangzatos, nem ritkán történelmi ihletésű neveket választottak maguknak, amelyek sok esetben vasgárdista eredetre, vagy legalábbis erőteljes nacionalista motivációra utaltak. Ilyen elnevezések voltak például: Graiul Sângelui (A vér szava), Decebal gárdája, Tudor Vladimirescu pandúrjai, Avram Iancu betyárjai.

A hegyekben harcoló csoportok összefogására is történtek kísérletek. Aurel Aldea tábornok, aki az 1944. augusztus 23-a utáni első kormányban belügyminiszter volt, 1945-ben létrehozta a Nemzeti Ellenállási Mozgalom nevű szervezetet. Ez a kezdeményezés azonban nem vált be, mivel a csoportok elszigetelten működtek, és Aldea tábornokot 1946-ban letartóztatták.

Egyes fegyveres csoportok politikai jellegű kiáltványokat is megfogalmaztak, amelyekben céljaikat, követeléseiket és politikai programjaikat ismertették. Már 1945 tavaszán az Avram Iancu betyárjai és a Tudor Vladimirescu pandúrjai nevű csoportok közösen egy legionárius szellemű kiáltványt fogalmaztak meg, majd ezt követően egy részletesebb politikai programot is kidolgoztak.

Az 1945. június 14-én kiadott programjukban részletesen kifejtették politikai nézeteiket, amelyek erőteljes antiszemitizmust, sovinizmust és xenofóbiát, valamint ortodox vallási alapállást tükröztek. A kiáltvány kezdő megszólítása a „frați români creștini” volt, míg a haza ellenségeit „dușmani seculari ai românilor” jelzővel illették. A szövegben mindenekelőtt a felkelés szükségességét hangsúlyozták az ellenség idegen mivoltával indokolva. Kijelentették, hogy Moldva „zsidó kézen van”, Erdély pedig „a zsidók szolgájaként” a magyarok kezében áll, miközben a Petru Groza vezette kormány a haza kiárusítására törekszik.

Politikai programjuk első pontja a „Románia a romániaiaké” jelszó volt. Ezt követte az igazságos földreform követelése, a kereskedelem és az ipar nacionalizálása, a szabad választások biztosítása mindenféle nyomásgyakorlás („bajonett”) nélkül, valamint az eltávolított katonák, rendőrök és köztisztviselők visszahelyezése korábbi pozícióikba. Külön pontként szerepelt a magyar lakosság kitelepítése az országból.
(Kovács Szabolcs: Antikommunista fegyveres ellenállás a II. világháború utáni Romániában)

Fontos megjegyezni, hogy az Avram Iancu nevét viselő csoportból nőtt ki a Sumanele Negre (Fekete Szűrök) nevű alakulat, amely részben azonos volt azokkal a gárdistákkal és önkéntesekkel, akik már 1944 szeptemberében számos vérengzést hajtottak végre erdélyi magyarok ellen Gyantán, Szárazajtán, Szentdomokoson és más településeken.

A vasgárdistákon, vagyis légionáriusokon kívül a fegyveres csoportok politikai háttere elsősorban a Parasztpárthoz kötődött. Ennek oka egyrészt az volt, hogy ezt a pártot tiltották be elsőként a kommunisták, másrészt pedig az, hogy a falusi lakosság körében ez volt a legnépszerűbb politikai erő. A későbbiekben liberális és monarchista, vagyis királypárti elemek is csatlakoztak az ellenálláshoz.

Ezeket a nagyobb, politikailag is beágyazott szervezeteket és fegyveres csoportokat a kommunisták szovjet segítséggel szétverték és felszámolták. Az elfogott ellenállókat gyakran helyben kivégezték, másokat halálra ítéltek vagy hosszú börtönbüntetésre ítéltek. E csoportok helyét 1948 után többnyire spontán módon szerveződő, valódi partizáncsoportok vették át.

Az ellenállókat ekkor már egyértelműen az antikommunizmus motiválta, mivel a kommunisták megszerezték a teljes hatalmat Romániában. A kommunista intézkedések közül különösen a kollektivizálás megkezdése, az államosítás, valamint a görögkatolikus egyház felszámolása váltotta ki a legnagyobb és leghevesebb tömeges ellenállást.

Az újabb fegyveres csoportok többnyire egy-egy karizmatikus vezéregyéniség köré szerveződtek. Létszámuk kisebb volt, de elszántabbak voltak, és a helyi terepismeret, valamint a lakosság támogatása miatt eredményesebben és hosszabb ideig tudtak ellenállni.

Néhány ismertebb fegyveres ellenálló csoport

Az 1989-es rendszerváltás idején még éltek olyan emberek, akik fiatal korukban részt vettek fegyveres ellenálló csoportokban, segítették a partizánokat, vagy akiknek családjában, rokonságában voltak ellenállók. Mások személyes emlékeik révén őrizték történetüket. Ezek az emberek beszámoltak élményeikről, és addig rejtegetett fényképekkel, levelekkel és tárgyakkal dokumentálták az eseményeket. A belügyi és igazságügyi levéltárak anyagaiból is számos adat vált ismertté.

Földrajzilag szinte az ország egész területéről ismerünk fegyveres ellenálló csoportokat. Bukovinában Gavril Vatamaniuc és Vasile Motrescu vezettek egy-egy csoportot. A Bánságban a legismertebb alakulat parancsnoka Ion Uță alezredes volt, aki megpróbálta közös frontba szervezni a bánsági hegyvidéken harcoló csoportokat.

Az Erdélyi-szigethegység egyik legismertebb ellenálló parancsnoka Nicolae Dabija őrnagy volt. Traian Macovei nevű társával 1948-ban hatékony és kiterjedt ellenálló központot hozott létre. A hegyekben föld alatti bunkereket alakítottak ki, a hegyek lábánál fekvő településeken pedig megszervezték a lakosság támogatását és az ellátást. Ezek az emberek tájékoztatták őket a hatóságok mozgásáról és intézkedéseiről.

1949-ben Dabija tervet dolgozott ki egy országos antikommunista felkelés kirobbantására, abban bízva, hogy a hidegháborús helyzet fegyveres konfliktushoz vezet a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. A felkelés első célpontjai állami intézmények, fegyver- és lőszerraktárak lettek volna, sőt Bukarestben egyes nyugati követségekkel is felvették a kapcsolatot. A Securitate azonban megelőzte a felkelést: sorozatos támadásokkal felmorzsolta az ellenállók erőit. A partizánok egy része harcban esett el, másokat elfogtak és kivégeztek, vagy hosszú börtönbüntetésre ítéltek.

Ugyancsak a Szigethegységben működött a havasrekettyei Şuşman Teodor vezette csoport, amelynek tagjai között családtagok, barátok, szomszédok és más helybeliek is voltak Bánffyhunyad környékéről. Évekig sikeresen harcoltak a Securitate ellen, míg végül a hatalmas túlerő felülkerekedett rajtuk. Egyesek öngyilkosságot követtek el, hogy ne kerüljenek élve a hatóságok kezére, másokat elfogtak, kivégeztek vagy hosszú időre bebörtönöztek.

A Fogarasi-havasok vidékén is számos partizáncsoport működött. Közülük a legismertebb az Ion Gavrilă-Ogoreanu vezette csoport volt, amely mindössze tizenvalahány főből állt. Ennek ellenére éveken át jelentős erőket kötöttek le a Securitate, az Állambiztonsági Csapatok és a Milícia állományából. A környékbeli lakosság segítette őket, ám a partizánok sorra elestek. Végül mindannyiukat csapdába csalták: akik nem estek el, azokat elfogták, elítélték és Jilaván kivégezték. Egyedül a csoport vezetőjének sikerült elkerülnie az elfogást. Több mint húsz éven át bujkált, mígnem 1976-ban elfogták, de addigra tettei elévültek, így nem ítélték el.

A Fogarasi-havasoktól délre, Cîmpulung Muscel környékén Gheorghe Arsenescu alezredes és Toma Arnăuțoiu hadnagy, két volt katonatiszt, komoly háborús tapasztalattal és terepismerettel létrehozta a Muscel betyárjai nevű csoportot. Kezdetben hatékonyan harcoltak a belügyi alakulatok ellen, ám 1949 nyarán a csoport kettészakadt. Arsenescu csapatát viszonylag gyorsan felszámolták, társait kivégezték, neki pedig 1960-ig sikerült bujkálnia. Elfogása után halálra ítélték. Arnăuțoiu csapata közel tíz éven át harcolt, hol aktívan, hol teljesen eltűnve a hatóságok szeme elől. 1958-ban kerültek a Securitate kezére, és őket is halálra ítélték, majd kivégezték.

Vasile Motrescu bukovinai falusi fiatalember 24 évesen, 1944-ben csatlakozott a Rădăuți környéki erdőkben harcoló partizánokhoz, hogy a megszálló szovjet csapatok és a kommunizmus ellen küzdjön. Tizennégy éven keresztül harcolt fegyverrel különböző csoportokban, máskor magányosan. Levelekben fordult a hatóságokhoz, elítélve a bukovinai parasztokkal szembeni bánásmódot, különösen a kollektivizálás során. Végül 1958 januárjában a Securitate elfogta és kivégezte.

A Securitate természetéből fakadóan igyekezett nyomon követni és felszámolni a fegyveres ellenálló csoportokat. Mint bürokratikus szervezet, számos dokumentumot állított elő. Egy 1959 januárjában készült jelentés szerint, amikorra a fegyveres ellenállást gyakorlatilag leverték, 1196 „ellenforradalmi-felforgató csoport” megsemmisítéséről számoltak be az 1944. augusztus 23-a és 1959 közötti időszakból. Éves bontásban a csúcsévek a következők voltak: 1948-ban 119, 1949-ben 200, 1950-ben 89, majd 1957-ben 68, 1958-ban pedig 182 felszámolt csoport.

Ezek a számok minden bizonnyal túlzóak, mivel a Securitate rendszeresen eltúlozta ellenfelei jelentőségét saját érdemei és létjogosultsága igazolására. Voltak olyan csoportok is, amelyek maguktól oszlottak fel, belátva az ellenállás reménytelenségét. Még ha a hivatalos adatok fele felel meg a valóságnak, az is jelentős számú fegyveres ellenálló csoportra utal.

A számokból és egyéb forrásokból is látható, hogy 1948–1949-ben sokan fordultak fegyveres ellenálláshoz a frissen megszilárduló kommunista hatalommal szemben, a rendszer megdöntésében reménykedve. Ebben szerepet játszott a hidegháborús légkör is, amelyben sokan egy Kelet és Nyugat közötti háború kitörését várták, és azt remélték, hogy az amerikaiak győzelmével végre „az igazi felszabadítók” érkeznek meg.

Ion Gavrilă-Ogoreanu emlékirataiban így fogalmazott: „Meggyőződésünk volt, hogy Sztálin megtámadja Európa többi részét is. Ez a jövendő harc képe arra motivált sok antikommunistát, hogy felmenjen a hegyekbe.”

Ez az amerikaiakba vetett remény sok ellenállót lelkesített. Az Egyesült Államok be nem avatkozása, különösen az 1956-os magyar forradalom idején, azonban sokakat kiábrándított. Az ötvenes évek végére a kommunista rendszer és elnyomó gépezete annyira megszilárdult, hogy a fegyveres ellenállás értelmetlenné vált.

A korabeli kommunista propaganda, a sajtó, valamint a Securitate, a Milícia és más hatóságok a fegyveres ellenállókat negatív jelzőkkel illették: banditáknak, reakciósoknak, légionáriusoknak, a nép ellenségeinek, az imperializmus ügynökeinek, terroristáknak és haramiáknak nevezték őket. Ezzel szemben a lakosság jelentős része bátor szabadságharcosokként tekintett rájuk, afféle modern betyárokként, akik szembeszálltak az igazságtalan, elnyomó hatalommal. Emiatt sokan segítették, támogatták és bújtatták a partizánokat, bár természetesen akadtak olyanok is, akik elárulták őket.

Néhány magyar vonatkozás

Az antikommunista fegyveres ellenálló csoportokban politikai gyökereik miatt elsősorban román nemzetiségű személyek vettek részt. Ezek a gyökerek főként a vasgárdista, parasztpárti és liberális irányzatokhoz kötődtek. Ugyanakkor bizonyos esetekben nemzetiségi kisebbségek tagjai is megjelentek az ellenállásban. Bukovinában és Máramarosban ukránok, Erdélyben németek és magyarok, Dobrudzsában macedorománok is részt vettek fegyveres csoportokban.

Konkrétan magyar ellenállókról vannak ismereteink a Kelemen-havasok térségéből, Cenușa százados parancsnoksága alatt működő csoportokból. A Grigorescu-csoport tagja volt Csengeri Jenő, akit Ratosnyán lőttek agyon. Tivadar László ügyvéd a máramarosi hegyekben vesztette életét, míg Bereczky Árpádot 1950-ben fogták el, és tizenöt év kényszermunkára ítélték.

Külön történetet alkotnak az ötvenes évekből az ozsdolai „betyárok”: Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György, ismertebb nevén Jeges. Több hajtóvadászatot szerveztek ellenük, de csak hosszú idő után, informátorok segítségével sikerült őket egyenként csapdába csalni és megölni. Jeltelen sírokba temették el őket, a helyi lakosság azonban hősként emlékezik rájuk.

Szoboszlay Aladár (1925–1958) katolikus lelkész nem jutott el a fegyveres ellenállásig, csupán szervezkedésig, ennek ellenére társaival együtt kivégezték.

Következtetések a fegyveres ellenállás kapcsán

A Románia területén 1944 és 1958, illetve egyes esetekben 1960 között működő antikommunista fegyveres ellenálló csoportok nem rendelkeztek megfelelő és elegendő fegyverzettel, logisztikai háttérrel, sem bel- és külföldi politikai támogatással. A sokféle csoport között nem jött létre az a szükséges szervezeti és cselekvési egység, amely lehetővé tette volna a hatóságok túlerejével szembeni eredményes fellépést.

Bár közös célokat fogalmaztak meg, a csoportok elszigetelten működtek, nem élvezték maradéktalanul a lakosság támogatását, és végső soron nem jelentettek valódi veszélyt az új politikai rendszerre. Ugyanakkor hosszú időn át komoly nehézségeket okoztak a hatóságoknak, és esetenként jelentős erőket kötöttek le.

A fegyveres csoportok léte lehetőséget teremtett arra is, hogy a kollektivizálást vagy más népszerűtlen intézkedéseket ellenzők egy része a passzív ellenszegülés helyett aktív, sőt fegyveres ellenállásba kezdjen. A partizánok sokszor komoly kellemetlenséget okoztak az elnyomó szerveknek és intézményeknek, mint a párt, a Securitate, a milícia vagy a néptanácsok. Ugyanakkor jelenlétük alkalmat, sőt ürügyet is szolgáltatott a hatóságok számára megtorló intézkedésekre és nem egyszer nyílt bosszúállásra.

Forrásszövegek

1. Kiáltvány, 1945-ből

ROMÁN TESTVÉREK! Még a havasi völgyek legutolsó kunyhóját is elárasztotta ennek a kormánynak az utálatossága. Rendezzétek a sorokat, és várjátok a jelünket, hogy harcoljatok a nemzetünket ma irányító árulók ellen. Ha élve megmenekülnek a nép haragjától, a keletről érkező fény megvilágítja lépteiket Oroszország sztyeppéire, ahol teljes nyugalmat találnak.

Petru Groza, hallgass meg minket! Menj el egy órával korábban. Ne tedd próbára egy olyan nemzet türelmét, amelyet keresztre feszítettél, mert különben senki sem lesz képes megállítani a túlterhelt türelem csapásait.

Éljen Őfelsége I. Mihály király!
Éljen a román–angol–francia–amerikai barátság!

Írtuk Iancu sírjánál
1945. október 10.
Az Avram Iancu betyárjai szervezetének Fekete Szűrök csapata (A Dévai Rendőrkapitányság levéltárából)

2. Gavril Vatamaniuc, egy fegyveres csoport vezetője, az ellenállás céljáról-esélyeiről

„Tudatában voltunk annak, hogy erőink túl gyengék ahhoz, hogy megdöntsék a szovjetek által létrehozott rezsimet. Hatalmas aránytalanság volt az erőviszonyokban, a mi hátrányunkra. Célunk az volt, hogy életben tartsuk a remény lángját a kommunisták által kizsákmányolt és kigúnyolt paraszttömegek körében, a reményt Románia megmenekülésére, a felszabadító amerikaiak érkezése által, akiket vártunk. Az amerikaiak és a szovjetek közötti háború kitörése lett volna a megfelelő pillanat a valódi cselekvésre.” (Adrian Brişcă, Egy nap egy partizán életéből, részlet)

3. A Securitate végrehajtja Dabija őrnagy és társai kivégzését

“Jelentjük, hogy 1949. október 28-án reggel, miután elutasították a Dabija csoport 7 halálraítélt fogvatartottjának a kegyelmi kérvényét, nevezetesen Dabija Nicolae-nak, Onea Titus-nak, Scridon Ioan-nak, Opriță Gheorghe-nak, Mihălțan Traian-nak, Rațiu Augustin-nak és Bolfea Silvestru-nak, a fent említetteket hajnali 4:30-kor indoklás nélkül a mi szerveink [a Securitate] elvitték a [nagyszebeni] büntetés-végrehajtási intézetből, és a kivégzés helyszínére szállították őket. A kivégzés helyszínén felállították őket, és mielőtt tüzet nyitottak volna, az elítéltek egyesével a következőket mondták: Mihălțan Traian azt mondta: "Ugyanezzel az érmével fizetünk nektek!"; Bolfea Silvestru azt mondta: "Isten segítsen rajtunk!"; Dabija Nicolae pedig azt kiáltotta: "Éljen Románia!". Ezután következett a lelövésük (…). A kivégzőosztag a szakaszparancsnoktól kapott utasítások szerint cselekedett, aki a kivégzés után így szólt a katonákhoz: „Elvtársak, teljesítettük a munkásosztály iránti kötelességünket.” (Nicolae Dabija őrnagy ellenálló csoportja, in Memoria, 13/1995, részlet)

4. Napló 1952-ből

„[1952. november 2.]. A hegyek nem tetszenek a kommunistáknak, mert áthatolhatatlan búvóhelyeiken rengeteg partizán él, akiket az odaküldött Securitate-különítmények nem tudnak legyőzni. Idén nyáron számos változat keringett a partizánokról. Nem volt olyan túrázó, aki a Fogarasi-havasokból visszatért volna, és ne hallott volna valamit a partizánokról. Vannak, akik még Bucsecsben is partizánok létezéséről beszélnek. A Bâlea és Podrag[u]-i kunyhóknál történt a legtöbb „kaland” a partizánokkal. [...] Természetesen sok fantázia van ebben az egészben. Mindazok, akik „látták” a partizánokat, mondják, hogy örömmel ölelték volna át őket, különösen azért, mert „hazafias” szónoklatot tartottak volna nekik, vagy miután elénekeltették azokkal az „Éljen a király!”-t, de féltek a saját társaiktól, mert egy kis szimpátia kimutatása a partizánok iránt annak az életébe kerülhetett volna, aki ilyen meggondolatlanságot követett el. Azt mondják, hogy Bukarestbe visszatérve azokat a kirándulókat, akiknek alkalmuk volt kapcsolatba kerülni a partizánokkal, behívják a Securitatéra és kikérdezik, ki hogyan viselkedett.” (Pericle Martinescu, 7 év annyi mint 70, Napló, 1948-1954, részlet)

5. Ion Gavrilă-Ogoreanu beszédéből, amit a Bâlea-vízesésnél mondott a kirándulóknak, (1952 augusztusában)

„Kérem, mondják meg az országban élő embereknek, hogy van még egy darabka a Román Királyságból, amely nem hajtotta le a fejét a kommunisták előtt. Mindaddig, míg a fejünk a vállunkon lesz, ez az országrész szabad marad. Mondják meg nekik, hogy bízzanak abban, hogy egy napon az egész Románia szabad lesz. Imádkozzanak azért, hogy segítsen meg bennünket az Úristen...” (Ion Gavrilă-Ogoreanum, A fenyőfák eltörhetnek, de meg nem hajolnak. Antikommunista ellenállás a Fogarasi – havasokban, I., részlet.)

6. Informátorok munkában

“A Népbiztonsági Szolgálat Tordai kirendeltségének

Tisztelettel jelentjük a Tordabisztra község körzetében felfedezett terrorista bandával kapcsolatban, amibe tartozik valamennyi az Állambiztonság által körözött személy a vidékről, közöljük, hogy 1949 január 17-18-án Bisztráról, a Garda-tanyáról való informátorunk Bucea Gheorghe a Nagy-hegyen járkálva ahol van legalább 20 centis hó, nem találta semmi nyomát ennek a bandának és azon a szálláshelyen, ahol eddig tartózkodtak, sem találta őket. 1949 január 18-án este 11 órakor, az Ihuț Traian szökevény házának közelében, aki ugyanebben a bandában van, valaki rálőtt, ami után rögtön beszaladt az erdőbe. Az informátor elmondása szerint, a nevezett háza közelében, kb. 1 km-re, több nyári szálláshely található, és oda lehetnek elbújva a banditák ebből a bandából. Nevezett Ihuț Traiant négy napja minden egyes nap látta az informátorunk otthon, mert az apja betegen fekszik az ágyban és nincs aki a gazdaságot ellássa...” (A Securitate Topánfalvi Irodájának jelentése, 1949 január 19-én, részlet)

7. Teodor Şuşman személyisége

“Ami Teodor Şuşmant még nemkívánatosabbá tette a kommunista hatóságok szemében, az a presztízs és tekintély volt, amelyet Bánnffyhunyad teljes körzetében élvezett. Az 1920-as évek óta bekerült a kollektív tudatba, amikor sikeresen küzdött azért, hogy azokat az erdőket és legelőket, amelyek addig az Osztrák–Magyar Monarchia néhány nagybirtokosáé voltak, osszák ki a mócoknak. (...) Emiatt 1925-ben audienciára járult I. Ferdinánd román királyhoz. A birtokok kiosztásában hozott, pozitív döntés eredményeként Teodor Şuşman nemcsak ismert, hanem nagyon népszerű személyiséggé is vált. Teodor Şuşman ugyanilyen elkötelezett volt a közösség problémáinak megoldása iránt a háborús évek alatt is (...). Teodor Șușman befolyása a régió ügyeire a rezsimmel szembeni ellenszegülés formájában nyilvánult meg, és a hatóságok által talált megoldás nem tért el a korban megszokottól: bebörtönzéssel próbálták eltávolítani a társadalmi életből. A sikertelen letartóztatási kísérlet volt a döntő tényező, amely a csoport létrejöttéhez vezetett.” (Denisa Bodeanu, Cosmin Budeancă, Kommunizmus elleni fegyveres ellenállás Romániában, Teodor Șușman csoportja (1948-1958), részlet.)

8. Népbiztonsági Főigazgatóság Kolozsvár Tartományi Igazgatóságának jelentése Nicolae Salagea (Mişu) szökevény haláláról

“Jelentjük, hogy 1950 szeptember 2-án 8 óra 30-kor jelentkezett Topánfalván Népbiztonság irodáján Salagea Iosif, a szökésben levő Salagea Nicolaenak, kit Mişu-nak mondanak az unokatestvére, aki közölte velünk, hogy szeptember 1-ről 2-ra éjszaka felvette a kapcsolatot a feleségével, Elenaval, kinek pénzt adott, hogy a topánfalvi hetivásáron vegyen neki különböző dolgokat, s a vásárolt holmit vigye el a megadott helyre egy elhagyott havasi csűrhöz…

Miután az informátor tájékoztatta Topánfalván Népbiztonság irodáját, megszerveztek egy 6 fős Securitate és 6 fős Milícia csoportot, mely Kovács őrnagy elvt. vezetésével a helyszínre ment és bekerítette az objektumot…

...Ez után a szökésben levő leugrott a padlásról és szaladt az erdő felé, viszont az objektum környékén lesben elhelyezett elvtársak tüzet nyitottak a banditára és kb. 50 méter távolságról a mi Securitatés embereink halálosan megsebesítették...

A bandita Z.B. típusú puskája és 37 töltény, valamint 9960 lej, amelyet a banditánál találtunk letétben van Tordán a Népbiztonsági Szolgálatnál…” Patriciu Mihai, Securitate ezredes Beiner Sigy, Securitate főhadnagy (Részletek)

9. Belügyminisztériumi referátum a kényszerlakhely kijelöléséről:

“Referátum nevezett Bucea Nicolae-ra vonatkozóan

Bucea Nicolae 1910 november 20-án született, Tordabisztra községben, Torda rajonban, Kolozsvár tartományban, Nicolae és Maria fia, légionárius pap, kényszerlakhelye Rubla község, Cămățui rajon, Galac tartomány.

A rendelkezésünkre álló anyagok alapján, 1949 tavaszán felvette a kapcsolatot a Dabija Nicolae vezette terrorista bandával, akiknek különféle információkat nyújtott.

Ezért letartóztatták és 10 éves súlyosbított fogházra ítélték. Szabadulásakor a BM 1957 július 1-i, 6864-es Határozata 36 hónapra kényszerlakhelyet írt elő számára Rubla községbe, Cămățui rajon, Galac tartományból, ahol jelenleg is tartózkodik.

A fentiekhez még a bizottság javasolja: hogy 48 hónapra munkahelyet írjanak neki elő. A bizottság tagjai: Bucșan Nicolae vezérőrnagy, helyettes főügyész, Nicolschi Alexandru vezérőrnagy, BM főtitkár, Negrea Vasile ezredes, BM államtitkár, Nedelcu Mihail ezredes, a bizottság titkára” (A Munkahelyeket előíró bizottság Bucea Nicolae papra vonatkozó referátuma, mely 48 hónapra Rubla községbe, Cămățui rajon, Galac tartományba jelöl ki nevezettnek kényszerlakhelyet és munkahelyet, 1958, augusztus 4.)

10. Muscel betyárjai csoport

“A legtovább ellenálló csoport a Muscel betyárjai volt, amelyet két volt katonatiszt, Gheorghe Arsenescu és Toma Arnăuţoiu szervezett. A csoportot Nucşoara község néhány családja, különösen a Gheorghe és Elisabeta Rizea család támogatta. 1958. május 20-án, a Securitate csapataival vívott egymást követő csaták után Toma Arnăuţoiut és testvérét, Petrét letartóztatták. A két testvér tárgyalására a következő évben került sor, halálra ítélték őket, és 1959. október 18-án a jilavai börtönben kivégezték őket. A csoport második vezetőjét, Gheorghe Arsenescut 1960-ban fogták el, és ugyanerre a sorsra jutott, 1962. május 29-én Jilaván végezték ki.” (Constantin Hlihor, Liviu Lazăr, Elvira Rotundu, Mihai Manea, Románia újabbkori története, részlet)

Egy korabeli vicc: Interjú az ötvenes évekből

István bácsit az ötvens években megkérdezi egy újságíró: -Belépett a kollektívbe? -Bé. -És bevitte a teheneket is? -Bé. -Az ökröket is? -Bé. -A szekeret is? -Bé. -És akkor most mit fog be? -A pofámat.

Tanári melléklet – kérdések és feladatok

Megbeszélés – vita

Vitassátok meg:
A fegyveres ellenállók a történelmi tények és események ismeretében inkább banditáknak vagy szabadságharcosoknak tekinthetők? Indokoljátok álláspontotokat konkrét példákkal.

Összehasonlítás

Hasonlítsátok össze a 4-es és az 5-ös forrásszöveget az alábbi szempontok alapján:
– információtartalom
– stílus
– hangulat
– a szöveg hatása az olvasóra

Szerepjáték – döntési helyzetek

Képzeld magad az alábbi helyzetek egyikébe, és indokold döntésedet:

18 éves vagy 1949-ben. Egyik barátod az apjával együtt csatlakozik a partizánokhoz, téged is hívnak. Fél órád van dönteni és csomagolni. Mit teszel?

Falun éltek, mindenki tudja, hogy partizánok bujkálnak az erdőkben. Fáért mentek szekérrel az apáddal, amikor egy sebesült partizánt találtok, aki kéri, vigyétek haza és rejtsétek el. Mit tesztek?

Osztálykiránduláson partizánokkal találkoztok a hegyekben. Később behívnak a Securitatéra, és „felajánlják”, hogy működj együtt velük. Ha nem teszed, nem engednek érettségizni. Mit választasz?

Sorkatona vagy, és beosztanak egy kivégzőosztagba. Mit teszel, amikor megkapod a tűzparancsot?

Indoklás – magyarázat

A 2-es forrásszöveg miért tartja szükségesnek a fegyveres ellenállást az adott erőviszonyok ismeretében?

A 7-es szöveg szerint miért alakul meg a Bánffyhunyad környéki ellenálló csoport?

Forráselemzés

– Magyarázzátok meg, mitől tekinthető nacionalistának az 1-es szöveg (kiáltvány).
– Miért szerepel a szöveg végén a király, valamint az angol–francia–amerikai kapcsolatok hangsúlyozása?
– Értékeljétek a szöveg stílusát és szóhasználatát.

Értelmezési – értékelési feladatok

A 3-as szöveg szerzője milyen végzettséggel, műveltséggel rendelkezhetett a szöveg alapján? Indokoljátok.

Hogyan értelmezitek a halálra ítéltek utolsó szavait? Milyen üzenetet hordoznak?

Értékeljétek a 8-as szövegben szereplő informátor és az üldözött személy közötti kapcsolatot.

Kreatív feladatok

Párokban dolgozva írjatok az 1-es forrásnál meggyőzőbb kiáltványt a fegyveres harc folytatására.

Egy tízfős partizáncsoport tagjai vagytok. A szavazás 5–5 arányban megoszlik a harc folytatása vagy beszüntetése kérdésében. Fogalmazzatok meg:
– 2 érvet a harc folytatása mellett
– 2 érvet a harc beszüntetése mellett

Rekonstrukció – életrajzírás

Internetes vagy nyomtatott források alapján írjatok 10–12 soros életrajzot az alábbi személyek egyikéről:
– Pusztai Ferenc
– Dézsi Dénes
– Máthé György (Jeges)
– Szoboszlay Aladár

Oknyomozás – rejtélyfejtés

Miért állhatott a hatóságok érdekében, hogy egy tízéves börtönbüntetés letöltése után a lelkészt kényszerlakhelyre és kényszermunkára ítéljék? (9-es szöveg)

Miért jelenthetett különös veszélyt Teodor Şuşman személye a hatóságok szemében? (7-es szöveg)