„Akár fogorvoshoz mentem, akár a Securitatéra vittek, a könyv mindig ott volt nálam” – Szilágyi Júliára emlékeztek a Tranzit Házban
Szilágyi Júlia úgy ment el, hogy egy, a körülmények dacára is szabad ember emlékét hagyta itt ajándékba sokaknak, egy olyan gravitációs pont volt és maradt halála után is, amelyhez generációk térnek vissza, hogy tanuljanak tőle és róla. A Kolozsvári Magyar Napokon is felelevenítették az esszéíró emlékét, aki mindenkivel megtalálta a közös hangot, a róla szóló esemény pedig egy közösségi élményként vált hagyatékának lenyomatává.
Megidézték Szilágyi Júlia emlékét a Tranzit Házban szerda este, a Magyar Napokon, a jelenlévők közösen emlékezhettek meg két portréfilm megnézésével, majd nosztalgiázhattak egy beszélgetés során, végül pedig egy zenés előadás során hallgathatták meg szövegeit. A 15. Kolozsvári Magyar Filmnapok alkalmat adott a márciusban elhunyt esszéíró munkásságának és szellemiségének ünneplésére, halála után első alkalommal hivatalos keretek között.
A két film esszenciájában ugyanaz, Szilágyi Júlia beszél hozzánk, a múltból és a múltról, egy kanapéról mosolyogva, mintha beülnénk hozzá egy kávéra. Az esszéista a közönséggel majdnemhogy szemben leülve játékokról, szólásszabadságról, szülésről, securitatéról, könyvekről mesélt, szemezgetve emlékek között, néha saját magát és a közönséget is megnevettetve vagy elérzékenyítve. A Transindex produkciójaként készült két 2019-es filmben bár csak egy impressziót kapunk arról, hogy ki is volt Kolozsvárnak, a kolozsváriaknak, az irodalomnak és a közéletnek Szilágyi Júlia, mégis jól kirajzolódik az érzékeny irodalmárnak, esszéistának az arcéle, aki utánozhatatlan természetességgel tudta bevonzani szellemi partnereit, hallgatóságát és barátait, mert körülötte jó volt lenni: meséi, humora és emberi melegsége mindig otthonossá tették a vele töltött időt
A két portréfilm nem törekszik teljes életrajz megrajzolására, inkább pillanatképeket kínál, apró gesztusokból, emlékfoszlányokból, mondatokból építve fel azt a közvetlen és éleslátó szellemet, amely Szilágyi Júliát jellemezte. Így a néző nemcsak mint értelmiségi, közéleti szereplőre emlékezhet, hanem arra az élő, vibráló jelenlétre is, amely generációk számára adott irányt és bátorságot.
Az Erdélyi életutak: Szilágyi Júlia (2019) egy portréfilm-sorozat részeként készült rövid videó, amely fejezetekre tagolva mutatja be egy életút szakaszait, személyességét az elbeszélő stílusa, követlensége, őszintesége adja. „Akár fogorvoshoz mentem, akár a Securitatera vittek, a könyv az mindig ott volt nálam. A könyv az kard, az puska, az minden” – hangzik el egyike Szilágyi Júlia gondolatainak, amely visszaadja mind a portréfilm, mind az alany szellemiségét. A 45 perces alkotást Tóth Helga és Balázs Imre József készítették.
A Tóth Helga és Gyöngyi Annamária alkotásában megjelent Elmúlt 30 – Szilágyi Júlia: „a diktatúra visszarendeződésének elemei még mindig adottak.” (2019) című 15 perces rövidfilmben pedig jelen és a múlt kapcsolatáról, jövő lehetőségeiről kérdezik Szilágyit.
A vetítéseket egy beszélgetés követte, ahol Balázs Imre József, Székely Ghiță Andrea Julika és Szilágyi-Gál Mihály emlékeztek közösen, a jelenlévőket is bevonva Szilágyi Júlia életútjára, Vig Emese moderálásában.
A szabadság fogalma az, ami Szilágyi Júlia személyéhez és munkásságához egyaránt közvetlenül kapcsolható, mondta Vig Emese, aki hozzátette, ha egyetlen szóval kellene jellemeznie ezt az életművet, ez lenne az. Történeteiben is arról mesélt, hogyan próbálta saját belső és külső szabadságát megőrizni úgy, hogy helytálljon közben egy elnyomó rendszerben magyarként, zsidóként és nőként, saját gyengeségeiből erőt merítve. Vig szerint munkásságában is ez érhető tetten, választott műfajának, az esszének az eszközeivel ezt valósította meg szövegeiben is.
Valamilyen módon az önteremtésnek és a túlélésnek a személyes élményanyaga találkozott a művelődéssel Szilágyi-Gál Mihály olvasatában, aki szerint édesanyja folyamatosan küzdött az olyan „monstrumokkal”, mint a rendszer, az intézmények, a kollektívumok, az elnyomottság és uniformitás. Az esszé pedig ebben a küzdelemben fegyverévé vált, egy lehetőséggé a szembeszállásra, ugyanakkor egy vállalt kockázat bizonyítékává is.
Balázs Imre Józsefnek azonban ezek az esszék a továbbgondolás lehetőségét rejtették, egy értekező, kötetlen műfajról van ugyanis szó, amikben a szabadság a befejezetlenségben rejlik, magyarázta. Ő ezekkel a szövegekkel először szóban, a szerző felolvasásai során találkozott, ahogy a másik meghívott, Székely Ghiță Andrea Julika is. Utóbbi elmondta, Szilágyi sokszor hangsúlyozta, sokkal jobban szeret olvasni, mint írni. Egy boldog emberként hivatkozott Szilágyi Júliára egykori barátnője, olyan embernek látta, aki mindig azt csinálta, ami szeretett és akitől rengeteget lehetett tanulni. „Ahányszor kijöttem a lakásából, mindig valamilyen többlettel jöttem ki. Nagyon szerettem volna én vinni neki a többletet, de mindig úgy alakult, hogy én jöttem el az ajándékkal” – mondta Székely.
Vig Emese úgy emlékezett Szilágyi Júliára, mint aki „elképesztő kincseit bőkezűen osztogatta”, ezért hálás volt mindenki, aki bekerülhetett az univerzumába és elkísérhette egy-egy utazásán. Szerinte a levetített filmek is nagyon jól érzékeltették, milyen idő- és térbeli távolságokat, gondolatokat tudott összekötni az esszéíró, aki mellesleg előszeretettel vette körül magát fiatalokkal.
Szilágyi-Gál Mihály felelevenítette azokat az időket, amikor lakásuk egyfajta irodalmi szalonként működött, ahol, állandó volt a körforgás, emberek és generációk váltották egymást. A legkülönfélébb társaság fordult meg nála, és szinte mindig akadt egy költő vagy író, aki a karosszékében helyet foglalt. Generációk találkoztak így egymással egy közös térben, ahol Szilágyi Júlia volt a biztos pont. Ezt a meghívottak közül többen is alátámasztották, mint megtudtuk, Szilágyi Júlia mindenkivel megtalálta a közös hangot, nem csoda tehát, hogy az emlékezésére rendezett eseményen megtelt a Tranzit Ház terme.
A jelenlévők pedig be is kapcsolódtak a visszaemlékezésbe, volt, aki elmondta, hogy soha senkivel nem találkozott, aki úgy tudott volna figyelni rá, mint Szilágyi Júlia, de többen kiemelték különlegességét, bátorságát, humorát és játékosságát is. A beszélgetés egyik utolsó gondolataként pedig megfogalmazódott egy igény többek részéről is Szilágyi Júlia kéziratainak kiadására vonatkozóan, az eddig még nem közölt műveinek publikálása, illetve a megjelent szövegek román és angol nyelvre fordítása ugyanis a jelenlévők szerint nem csak „Julika” emlékét örökítené tovább, hanem az általa képviselt értékrend, szabadság és küzdés lenyomatává válhatna.
Az est zárásaként egy különleges performansz következett: Amit tudnotok kell. Az álmatlanságról – Válogatás Szilágyi Júlia szövegeiből. Dimény Áron előadását Márkos Albert és Szabó József Attila csellójátéka kísérte. A szöveg Szilágyi Júlia életrajzi kötetéből válogatott részleteket hozott elénk: gyermekkori menekülésének történetét, amikor nyolcévesen kényszerült elhagyni Kolozsvárt; a zsidóság és a holokauszt örökségét, amelyben családtagjai többsége Auschwitzban vált füstté; valamint édesanyja, nagyanyja és nagyapja alakját, apái történetét, akiknek emléke végigkísérte életét. A válogatás végül Szilágyi Júlia egyik legmegrendítőbb mondatával zárult, amely egyszerre személyes és kollektív testamentum: „Akarom, hogy halottaim túléljenek.”
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!