Hajdu Tamás az elkapott pillanatról: A valóság mindig felülmúlja az álomképeket

Nem csak a mozgó-, hanem az állóképek iránt érdeklődőknek is kínál programlehetőségeket a kolozsvári Transylvanian International Film Festival (TIFF), ugyanis több fotókiállítás is helyet kapott a 2025-ös évad eseményei között. Hajdu Tamás Greatest Clicks című kiállítását az érdeklődők június 13. és 22. között tekinthetik meg a Kolozsvári Képzőművészeti Múzeumban, az alkotóval pedig 17.-én lehetett találkozni ugyanott, hogy egy pohár pezsgővel a kézben kérdezhesse meg tőle bárki, hogy talál rá ezekre az abszurd pillanatokra.

Első pillantásra posztkommunista fikciónak tűnik Hajdu Tamás Greatest Clicks című válogatása, áll a kiállítás eseményének felvezetőjében, ahol úgy hivatkoznak a kiállított fotósorozatra, mint egy szürreális kollázsra, amely valószínűtlen jelenetekből áll és mintha egy szerzői filmből lenne kivágva. A képeket elnézve valóban érzékelhető a szürrealitás, bár kevésbé a valóságtól elrugaszkodottság és inkább az abszurd, logikátlan, de valahol mégis ismerős pillanatok teszik különlegessé a képeket. A megszokott és a képtelen egymás mellett létezik, csak már annyira hozzászoktunk, hogy nem látjuk, Hajdu Tamás azonban azon van, hogy láttassa ezeket, hogy egy pillanatra megálljunk vele és rácsodálkozzunk a képtelenségekre.

Hajdu Tamás Szilágysomlyón született, jelenleg Nagybányán él, dolgozik és alkot. Több kiállításon is bemutatta munkáit, számos fotópályázaton nyert díjat, többek között bekerült a Sony World Photography Awards 2013-as, valamint a Lensculture Exposure Awards 2015-ös döntősei közé. Fotói számos nemzetközi magazinban megjelentek, többek között a National Geographicban is. Hajdu egyébként főállású állatorvos, aki sehova nem megy a kamerája nélkül, még a saját kiállításának közönségtalálkozójára sem, ahol beszélgettünk vele a megörökített és az elmulasztott pillanatokról is.

Mióta foglalkozol fényképészettel és minek a hatására fogtál neki?

A fényképezőgép mellett nőttem fel. Édesapám komoly amatőr fotós volt annak idején, és valahogy a gép ott volt a közelünkben folyamatosan. De egyébként 2005-től fotózok úgy, hogy igen, ez a hobbim, és ezt akarom csinálni.

Régen voltak a pionír házak, ahol voltak képzések, fotó szakkörök, ott tanultam elég sokat, de édesapámtól is, 2004-2005-ben egy olyan fotóklubba kerültem, ahol édesapám is tag volt.

Mi ebben a környezetben az, ami inspiráló számodra?

Az abszurd. Az abszurditás az, ami összefonja a dolgokat, ez a groteszk, kelet-európai tehetetlenség, amiben mégis ott a késztetés, hogy újraértelmezzünk és újrahasznosítsunk régi dolgokat.

Változott a véleményed a városokról, amiket lefotóztál, így, hogy közelebbről is megismerkedtél velük?

Nem, nem változott. Azért megyek el fotózni, mert tudom, hogy van esély ilyen helyzetekkel találkozni. Amikor új szobrot avatnak fel, összegyűl a jó nép, akkor én nem veszem elő a gépet.

Eleinte célorientált volt ez a folyamat, hétvégenként a legjobb barátommal jártunk fotózni, kerestük ezeket a helyzeteket, mára azonban ez már átalakult, most már folyamatosan nálam van a fényképezőgép, hiszen sose lehet tudni. Hiába mész ki fotózni, lehet, hogy egy használható képed sem lesz a végére, de ezek a helyzetek ott vannak, akkor is, amikor nem számítasz rá, amikor elmész bevásárolni vagy leviszed a szemetet.

Volt olyan helyzet, amit elmulasztottál és azóta is bánod?

Tegnapelőtt rontottam el egy képet. Hazafele menet egy focipálya mellett mentem el, és a kapunak a kellős közepén volt egy homokos rész és a homoknak a kellős közepén, egy macska éppen végezte a dolgát. Elővettem gyorsan a kamerát, de a napszemüvegem polárszűrője miatt nem láttam semmit a kijelzőn. Azt hittem, nincs bekapcsolva, és ötször-hatszor beindítottam, közben a macska már hazament. Ez nagyon-nagyon rosszul esett. De volt még ilyen, egyszer, amikor nem volt nálam gép, a Kauflandban voltam bevásárolni, és kint, a grillezőnél hat vagy hét darab bohóc cigizett és ette a miccset. Azóta is bánom, hogy azt nem tudtam megörökíteni, azóta olyan nincs, hogy ne legyen nálam kamera.

Külföldi magazinokban és kiállításokon is lehet találkozni a fotóiddal, milyen a fogadtatása ennek a specifikusan román esztétikának az országon kívül?

Egzotikumként kezelik, idegen nekik, de érdeklődnek, nyitottak. Itthon nálunk kevésbé látják a lényeget. Gyakran fennakadnak a részleteken, hogy ismerik azt a tagot a képen, vagy felismerik a helyszínt, de nem tudnak áttörni azon a falon, ami mögött ott lenne a tényleges üzenet.

Van olyan kép esetleg, amit az alannyal szembeni etikai megfontolásból nem hoztál nyilvánosságra, ami bár abszurd, azért mégsem nagyközönség elé való?

A számítógépemen van egy külön mappa olyan képekből, amiket nem hiszem, hogy valaha is publikálni fogok. Nem akarok senkit megbántani, soha nem rosszindulatból csinálok egy fotót, legyen szó akár emberről, akár jelenetről. Gyakran előfordul, hogy amikor otthon megnézem a képeket, rájövök, hogy én sem szeretném, hogyha nagymamámat, nagytatámat, édesapámat, édesanyámat ilyen szituban lefotóznák. Ami ilyen, az nincsen publikálva, nem is lesz. De azért ezeket mindig lefotózom, akkor is, ha soha nem látja majd rajtam kívül senki, ott a késztetés, hogy úristen, muszáj megcsinálnom.

Egyetlen olyan szituáció volt, amikor utólag reklamált valaki egy kép miatt. Bukarestben csináltam a metróban, és a fotón szereplő hölgynek a fia rámírt, hogy nem szeretné ezt a képet viszontlátni az édesanyja. Szóval letöröltem, pedig egy nagyon népszerű fotó volt, sajnáltam is.

Főállásban egyébként állatorvos vagy, hogy érzed, hogyan hat ez a két terület egymásra?

Azért vagyok állatorvos, mert állatbarát vagyok. És azért fotózok állatokat, mert állatbarát vagyok. Nem hiszem, hogy a kettőnek köze van egymáshoz. Van egy sorozatom, ami még régebben készült, az az állatorvosi laborból inspirálódott, ahol dolgozom, ott összefonódott ez a két dolog. De az utcaképeknél ez nem jellemző. Viszont az igaz, hogy nagyon könnyen tudok kontaktot teremteni az állatokkal, a kutyákkal pláne egy-kettőre összebarátkozunk.

Mennyire keresel kapcsolatot azokkal, akiket lefotózol – akár emberekkel, akár állatokkal? Vagy inkább megfigyelőként vagy jelen, és csendben örökíted meg a helyzeteket?

Mindig barátkozunk. De mindig csak azután, hogy megcsinálom a fotót. Előtte soha, mert az leállítaná, megmásítaná a jelenetet. Ezt észrevettem akkor is, amikor nagy géppel vagyok kint, ami feltűnő, olyankor máshogy viselkednek az emberek. Először fotózok, majd utána beszélek, ismerkedek, barátkozok.

Tervezed folytatni ezt a sorozatot?

Amit itt láttál az egy válogatás a válogatásból. Ezt folytatni fogom, amíg fel tudom emelni a gépet, és lesz érdeklődésem. A téma én vagyok. Hogyha mást csinálnék, az lehet, hogy nem lenne autentikus. Kereskedelmi fotózással például nem tudnék foglalkozni. Próbáltam. Hívnak néha, de amikor meg kell felelnem az elvárásoknak, akkor abból általában nem lesz semmi, mert az már nem én vagyok, és nem tudom hozni az elvárt szintet. Butaság lesz az egészből.

A mesterséges intelligencia egyre jobb képeket generál, szerinted idővel átveheti a kreatív fotósok helyét is?

Az 1800-as években volt egy ilyen mozgalom, a ludditák, akik a gépesítés ellen tiltakoztak, féltek attól, hogy a gépek elveszik a munkájukat. Ugyanez történt, mikor megjelent a fényképezőgép, az emberek azt hitték, ellopja a lelküket, meg hogy a festészetnek vége. Nem lett vége. A mesterséges intelligencia is egy eszköz, amit fel tudunk használni. A művészi megnyilvánulásban szerintem bizony van helye és lesz is. De nem látok benne fenyegetést.

Van esetleg olyan helyzet, amit még nem fényképeztél le, de álomképként célod megtalálni?

Nincs. A valóság az mindig túlszárnyalja az álomképeket.