Feleségverés, megalázás, gyilkosság: a hétköznapi múlt, amikor a férjek ököllel vezették a háztartást

A II. Nőtörténeti Műhelykonferencia második blokkjában, csütörtökön, a BBTE Magyar Történeti Intézetének épületében György Árpád Botond és Fehér Andrea előadásai a kora újkor erdélyi családviszonyait tárták fel, ezen belül is a fizikai erőszak megnyilvánulásait, illetve szexuális visszaéléseket kutattak, irattári adatok, többnyire jegyzőkönyvek és személyes feljegyzések alapján.

A családon belüli erőszak máig az egyik leghangsúlyosabb társadalmi problémák egyike, csak 2024 első hat hónapjában több mint 24 ezren váltak családon belüli erőszak áldozatává. A nőtörténeti konferencián azonban a jóval korábbi évek történéseibe is betekintést nyerhettünk.

György Árpád Botond, a Magyar Történeti Intézetnek a kollégája, egyetemi tanársegéd, aki a családon belüli erőszakról beszélt a 17. századi Marosvásárhelyen, előadását egy megosztó, Padócz István nevű „nem éppen filozófustól” származó idézettel indította: „hogyha a fejét és az agyát kiverem, akkor sem lesz belőle tisztességes feleség”.

Kutatását jegyzőkönyvek és ítélkezési könyvek nyomán építette fel, így beismerte, a legszélsőségesebb esetekkel találkozott. Kiemelte, abból kell kiindulni egy ilyen eset kutatása során, hogy a családszerkezet tetején mindig a férj áll, ő vezeti a családot, nála van a hatalom. A jegyzőkönyvekben összefoglaltak alapján pedig, kijelenthető, hogy legtöbb esetben a férfi ezt a hatalmat gyakran erőszakkal érvényesítette. Ugyanakkor György fontosnak tartotta kiemelni, hogy ne essünk az általánosítás csapdájába, abban a korban sem volt minden férfi agresszor és minden nő áldozat.

Azonban a kor meghatározó sajátossága, hogy a férfiak többletjogokkal rendelkeztek, amely teret adott bizonyos szintű alternatív érdekérvényesítési módszerekre, azaz ha a feleséget szép szóval nem lehetett viselkedésre bírni, akkor a viselkedésével arányos fizikai erőszak belefért a konfliktuskezelésbe.

Ugyanakkor arra is van példa, hogy 17. századi nők sem mindig voltak passzív szereplői a veszekedéseknek, előfordultak dobálózások veszekedések közben, illetve az érzelmi zsarolás eszközét is gyakran alkalmazták, hogy elérjék céljukat.

György azonban kibővítette kutatási tartományát, a biológiai család mellett, a háztartásokban is vizsgálta az erőszakos megnyilvánulásokat, kitért a szolgálók ellen elkövetett fizikai erőszak eseteire is, ugyanis a szolgálók együtt ettek, együtt éltek a családdal, érdekeik közösek voltak.

A fiatal szolgálólányok alkalmazását kevesen engedhették meg maguknak, ezek a lányok azonban gyakran veszélyben voltak, kiszolgáltatottságukból adódóan. A nemi erőszakok kérdése ebben a korban bár jellemző, nem túl sok ilyen esetről számolnak be a jegyzőkönyvek, amelyek pedig megjelennek, azokat nehéz értelmezni. Ugyanis a tanuk hajlamosak ködösíteni ezekben az esetekben, arról nem is beszélve, hogy a szolgálók mást vallanak, mint a felsőbb társadalmi rétegek képviselői. Előbbiek megerősítik, hogy nemi erőszak történt, utóbbiak ellentmondanak ennek a forgatókönyvnek, maga az elkövető főleg.

Fizikai erőszak más formáiról kevés jegyzett eset van, a nem megfelelő bánásmódról azonban már több. Arra is volt példa, hogy a ház asszonya, megfenyegette a szolgálólányt, hogy megöli, ha a válóper során nem áll az ő oldalára és tussolja el, hogy az megcsalta a férjét. Azonban fordított esetről is van írott jegyzet, amikor egy sokáig bántalmazott inas megelégelte a gazda viselkedését és megölte a férfit.

Fehér Andrea, a Magyar Történeti Intézet egyetemi docense, a konferencia egyik szervezője szintén a családon belüli erőszak kérdését kutatta, azonban inkább a biológiai család területére korlátozódott a kutatása, illetve a 18. század elbeszélő forrásaira tért ki specifikusan.

Előadását azzal kezdte, hogy Demény Péter, a napokban megjelent, a nők elleni erőszakot tematizáló írásából idézett: „Bár egyre több szó esik a nők elleni erőszakról, és a társadalmi érzékenység is változik, a mélyen gyökerező patriarchális gondolkodás továbbra is jelen van – gyakran épp azok szájából, akiktől mást várnánk”. Majd ellenpéldaként egy másik aktuális eseményre is reflektált, Dávid-Barett Tamás A patriarchátus természetrajza című kötetének bemutatóján a szerző álláspontja az volt, hogy a patriarchális berendezkedés egyformán szolgálja ki mindkét nemet, és igazából a nők hozzájárulnak ennek a mentalitásnak a fenntartásához. Fehér Andrea kutatása is a patriarchátus melegágyában gyökerező erőszak köré épült. Ugyanis a 18. század jellemzője, hogy a feleségek és gyerekek fegyelmezése kötelességként épül be a társadalomba, mint patriarchális kiváltság.

A felvezető után azonban Fehér fontosnak tartotta tisztázni, hogy a családon belüli erőszak fogalmát a kora újkori, ezzel foglalkozó nyugati szakirodalom meglátásai alapján kutatta, azaz az adott kor normarendszerének kontextusában értelmezte a történteket. Ennek értelmében pedig nem férfiak által elkövetett erőszakként definiálná elsősorban az eseteket, amelyekkel foglalkozott, hanem hierarchikus erőszakként. Kiemelte azonban, nem ugyanazok a játékszabályok vonatkoznak azokra a férfiakra, akik a feleségükkel szemben agressziót követnek el, mint azokra a feleségekre, akik a férjükkel szemben agressziót fognak elkövetni.

A gyerekekkel szemben elkövetett bántalmazások, amelyeket feltárt a kutató elsősorban a csecsemőgyilkosságok, illetve az idősebb gyerekek esetében a szexuális vagy fizikai bántalmazások kategóriái különíthetők el. A fenyítési célból alkalmazott erőszakos cselekedetekről azonban nincsenek feljegyzések, ezek a tettek többnyire láthatatlanok maradtak.

A csecsemőgyilkosságokra példaként a létai pap esetét említette, aki házasságtörésének nyilvánosságra kerülését, hogy elkerülje, megöli a terhes cselédét, közvetlenül azelőtt, hogy az megszülné a gyereket. Azonban olyan esetről is beszámolnak az emlékiratok, amikor az anya végzett újszülöttjével. Ezekben az esetekben, Fehér szerint érdemes megfigyelni a jegyzőkönyvek nyelvezetét, ugyanis gyakran olyan kifejezésekkel illetik ezeket a tetteket, mint az „irtóztató” és az „anyai kötelességnek ellentmondó”. A feljegyzések, emelte ki Fehér Andrea, tehát nem csak informálnak, hanem értékítéletet is megfogalmaznak, a kor szellemét idézik meg. Egy idézetet is felolvasott Stefán Mária ítéletéből, aki szintén megölte kislányát:

„Stefán Mária tulajdon maga szülöttét és véréből származott leány gyermekét Isten, világ és természet törvénye ellen elevenen eltemetni nem irtózott, megérdemlené az gonosz és istentelen cselekedetiért, hogy az ilyen casusokról írott törvény szerént, maga elevenen tövisek közé elvermeltetnék, de desperatioban eshetését az sedria távoztatni kívánván, hogy az törvényes fegyver által feje vétessék megítéltetett.”

Említ még mostohagyerekeivel szexuálisan visszaélő anyát, de apákat is, akik fizikai agressziót alkalmazva, szélsőséges módszerekkel nevelték fiaikat, például kutyák között altatták őket. De nem csak a gyerekek bántalmazására volt eset, a férjüket mérgező nőkről is beszélt a kutató, ilyen esetekben pedig súlyosbító körülménynek számított, ha a nőnek szeretője volt.

Fehér összegzésként kiemelte, a családon belüli erőszak esetében a nők gyakran tudatos önreprezentációs stratégiaként, illetve a jogi túlélés eszközeként a „passzív áldozat” szerepét öltötték magukra. A női agresszió rendellenesnek, a rend elleni támadásnak számított, így látványosabb büntetést vont maga után. Férfiak esetében azonban egy olyan tendencia volt megfigyelhető, amely inkább normalizálta, mint kriminalizálta az erőszakot.